Hosszan lehetne tűnődni rajta, hogy miért van az prekoncepció sok ember fejében, hogy ha adva van egy magyar film, akkor az szükségszerűen rossz, vagy jobb esetben csak egy „nézhető alkotás”. Szerencsénkre az utóbbi évek mozijai közt találhattunk pár olyat, ami ennek ellentmond, de ez még közel sem jelenti azt, hogy a hazai filmipar feltámadt volna. Közben külföldön egy érdekes jelenség ütötte fel a fejét az elmúlt pár esztendőben: a tévés sorozatok, lemezre vagy tékába készített mini-szériák messze lekörözik a mozikban futó alkotásokat. Persze ez most hatalmas általánosítás, hiszen a mozgókép elsődleges platformja egyelőre még a vászon, nem pedig a kisképernyő.

Magyarországon sosem épült virágzó piac a sorozatok köré, szinte csak a kereskedelmi csatornák végeláthatatlan hosszúságú szappanoperái örvendtek komolyabb sikernek. Ahogyan a honi filmipar, úgy a sorozatipar is haldoklik. Mindezek ellenére most elmondhatjuk: igazán meglepő és jó látni azt, hogy sokadik próbálkozásra (mert valljuk be, kísérleteztek már korábban is minőségi magyar sorozattal, több-kevesebb sikerrel) végre egy amerikai (!) mércét is megütő széria került a képernyőinkre. Mert bizony az Aranyélet rendkívül igényes, izgalmas, profi, élvezhető darab, s megtekintése közben el is felejti az ember, hogy ez itthon készült.

Nem fér a fejembe, miért okoz egyesek számára bizarr kielégülést, ha belerondíthatnak mások szórakozásába. Az elmúlt hetekben-hónapokban az írott és elektronikus médiától kezdve a bevásárlóközpontokig életünk valamennyi színterét eluralta a Star Wars-láz. Aki tíz esztendőnél már többet is megért, az aligha csodálkozik az ilyesmin. Tetszik vagy sem, szeretjük vagy sem, annyit azért el kell ismernünk, hogy a Star Wars a létező legnagyobb moziesemény a világon. Ez az egész már régóta nemcsak a filmekről szól: a franchise mögött nemcsak mozirajongók sorakoznak fel, hanem egy vallás hívei, papjai és papnői. Egyetlen hollywoodi filmfolyamnak sem sikerült ilyen intenzív érzelmeket kicsiholnia nézőiből, ilyen mértékben felgyújtani milliók lelkesedését, ilyen súlyú és ennyire elkötelezett, világszéles rajongótábort verbuválnia maga köré. Őszintén szólva nem hiszem - pontosabban nem hittem volna -, hogy van, akinek ez nem világos.

Több mint ötven évvel ezelőtt Nyugat-Európában forradalmi változások zajlottak a filmi ábrázolás és stílus területén, mely változások rövidebb-hosszabb idő után a világ szinte minden jelentősebb filmgyártással rendelkező országára hatással voltak. Ez alól a hollywoodi „álomgyár” és a kelet-európai „szocialista tömb” sem volt kivétel. Az 1960-as évek első éveiben hazánk partjait is elérték a francia új hullám és a modern filmművészet nyugati mestereinek művei. A mozikban telt házzal játszották Truffaut, Fellini és Antonioni filmjeit, melyekről még a „keményvonalas” kritikusok is elismerően szóltak. Ezen filmek legnyilvánvalóbb hatásai azonban kétségkívül az akkor feltörekvő, fiatal filmes nemzedék munkáin voltak láthatóak.

Ha unod már, hogy minden karácsonykor "kötelezően" a Die Hard vagy a Reszkessetek betörők! elé kell leülnöd, s hogy a kereskedelmi csatornák kínálata is csupán unalomig ismert animációs filmeket, émelyítően aranyoskodó, giccses komédiákat, "családi mozikat" ígér, akkor érdemes megízlelned Alec Cawthorne szupertitkos recept alapján készített ünnepi filmmenüjét, melyet kifejezetten az új izgalmak iránt fogékony nézőközönség igényeihez szabtam. Törjük meg a rutint, szemezgessünk olyan mozikülönlegességek közül, melyek ugyan tisztességesen szállítják nekünk a "karácsonyi hangulatot", de kicsit másképpen teszik ezt, mint ahogy azt megszokhattuk. Biztonsági öveket becsatolni! A most következő alkotásokról talán kevesebb szó esik az év utolsó napjaiban, ám tökéletesen egészítik ki a fenyőillat, a gyertyafény, a csillogó dekoráció és a gondosan becsomagolt ajándékok örömteli kavalkádját. Ezt a filmmenüt kóstold meg!

„Egészen fiatalon sebész, később újságíró, diplomata, vagy valami ilyesféle linkóci akartam lenni. Hatodik gimnazista koromban – nem tudom megmagyarázni, hogy miért – váratlanul úgy döntöttem, filmrendező leszek. Persze, sokat ültem apám berettyóújfalui mozijában. Néhány régi, nagy amerikai motorosra – Spencer Tracyre, Jeanette MacDonaldre, Eddie Nelsonra, James Stewartra – máig emlékszem. Mindent olvastam, ami filmmel kapcsolatos, s Magyarországon elérhető volt Pudovkin Filmtechnikájától Lohr Ferenc hangmérnök könyvéig. Internátusbeli szekrényem falára kiszögeztem egy papírt, amin az állt: m + k + a = fr, vagyis munka plusz kitartás plusz akarat egyenlő filmrendezővel” – nyilatkozta Gervai Andrásnak 2004 körül az akkor még nyolcvanas évei felé járó Makk Károly.

Makk Károly azon kevés klasszikus, mára legendává vált magyar filmrendezők egyike Kovács András vagy Szabó István mellett, aki még hála Istennek, mai napig köztünk él. Ez számára nagy szerencse, számunkra megtiszteltetés, hogy mi, fiatalok is kortársai lehetünk egy ilyen kiváló művésznek, aki tegnap töltötte be 90. életévét. Habár sajnos az utóbbi évtizedekben (nagyjából a rendszerváltás óta) nem alkotott túl sokat és túl jó filmeket, de Makk az 1989 előtti filmművészeti aranykor meghatározó alakja volt. Emlékezzünk meg hát e szép kor apropóján munkásságáról, illetve néhány kiemelkedő vagy érdekes alkotásáról.

Feltámadt egy ősi hangulat!

Be kell valljam, a mérhetetlen rajongás és kíváncsiság, valamint a fel-felébredő félelem vegyüléke kavargott  fanatikus lelkemben az utóbbi hónapokban. Amikor kiadtak egy újabb előzetest, a rajongás és kíváncsiság felülkerekedett egy jó ideig; amikor pedig eszembe jutott a Baljós árnyak előtti felhajtás és az azt követő csalódás, félelmeim felszínre törtek. Természetesen ezt nem bántam, hiszen inkább legyek elővigyázatos, majd kellemesen csalódó, örömittas, jóllakott napközis, mint végtelenül pozitív rajongó, aki mindenképpen istenként tekint Abramsre és az összes Star Warsos stábtagra. Sikerült az utolsó pillanatig óvatosnak maradnom, félelmeim még az IMAX szemüveget feltéve sem csillapodtak, de az izgalom hamarosan elnyomta őket: mégpedig akkor, amikor megjelent a Lucasfilm logója és felharsantak John Williams harsonái.

Rohanó betűk, üres csillagtér, csillagrombolók, süvítő TIE-vadászok, a sivatagos Jakku, egymás mögött felsorakozó rohamosztagosok, tűz és harc – a hangulatra nem kell sokáig várni, mert hamar érkezik és még hamarabb szippant be. Az új epizód egyik legfontosabb erénye pedig éppen ez. Nem tudom, hogyan és miként alakultak ilyen szerencsésen a dolgok a Lucasfilmnél, de az Erő Abramsszel és stábjával volt – még ha néhol túlságosan is sugárzik az ősi energia a filmből. Ez tulajdonképpen onnan látszik, hogy szinte majdnem minden jelenetben akad egy-egy olyan kisebb utalás, ami konkrétan visszatekint az előző epizódokra (na, nem az előzménytrilógiára), vagy olyan apróságokkal fokozza a nosztalgiafaktort, melyektől ellágyul a rajongó. Minden tárgy, hajó, táj, az egész világ fényévekre rugaszkodik attól a steril, letisztult környezettől, ami az előzménytrilógia sajátja volt. Itt hőseink izzadnak, piszkosak, a sisakok karcosak, véresek, és testközelbe kerül az a miliő, amit az eredeti Star Wars már évtizedekkel ezelőtt elénk tárt.

Alec Cawthorne barátom kritikáját olvasva sokáig gondolkodtam rajta, hogy megéri-e nekem is írni egy újabb bejegyzést a Star Wars legújabb epizódjáról, mert bár engem sokkal inkább elvarázsolt, mégis szinte kivétel nélkül egyetértek észrevételeivel. Ennek ellenére viszont mégis érdekes lehet, hogy vajon miért képes elvarázsolni, ugyanakkor miért állíthatom azt, hogy ez már nem egy Star Wars-film, hanem egy Star Wars-parafrázis.

Aki olvasta a blogot, az láthatta, hogy vagyunk itt jó páran, akik nagyon várták ezt a részt, ha szkeptikusan viszonyultak is J. J. Abrams művéhez a trailerek és infók alapján. Ezért született meg az a rengeteg post a nosztalgiázásról és az esélylatolgatásról, a múltba tekintésről, a régi részek értékeléséről, és az új eresztés minőségének kérdéséről. Most viszont itt van, megtekintheti, akinek van rá módja és pénze (nem olcsók a mozijegyek manapság, főleg, ha valaki látványfilmre szánja rá magát). Én is ezt tettem, bár nem pénteken, vagy csütörtök éjfél után, hanem „csak” szombat délután. 2D-ben, felirattal, ahogy illik. S mint fentebb már írtam, egyszerre hatott rám katartikusan és kijózanítóan. Az már egyszer biztos, hogy bár a Losttal és a Star Trekkel is elbánt, de J. J. Abrams ezután a film után tőlem semmiképp nem érdemli meg többé a „Jar Jar Abrams” gúnynevet. SPOILER-ek elő fognak fordulni, így csak vigyázva olvassátok!

A Quo Vadis lenyűgöző tanulmány hitről, kételyről, szerelemről, erényes római hazafiságról és pusztító cezaromániáról. Sokan fanyalognak amiatt, hogy Mervyn LeRoy epikus sodrású mesterműve nem ér fel Henryk Sienkiewicz azonos című regényének magaslatára. Nekik akár azt is mondhatnám, hogy Sienkiewicz a törpe, Cornelius Tacitus az óriás. Ám igazságtalan az összevetés. A "hallgatag" római történetíró valóban a legnagyobb ókori író, időtálló klasszikus; előkelő homályossága, éleslátása, zseniális rosszhiszeműsége és gyilkos iróniája utánozhatatlan. Tacitus és Sienkiewicz közös öröksége a szabadságszeretet és a zsarnokság gyűlölete. Talán épp az teszi a lengyel alkotót halhatatlanná, hogy világgá kiáltotta a lengyelek szabadságszeretetét, s mivel az orosz cenzúra miatt nem írhatott többé "nemzeti" tárgyú regényt, klasszikus forrásból merített, és paradigmatikus történetet alkotott.

Szerintem tévútra visznek és ugyancsak igazságtalanok azok a kényszeres összehasonlítások, amelyek egyazon mércével kívánják mérni a regényeket és a filmeket. Noha a nagyívű regények filmadaptációi csaknem mindig pusztító indulatokat szülnek, úgy vélem, jobb távol tartani magunkat az efféle vitáktól. A regényirodalmat és a történelmi filmet egyaránt kötik a maguk sajátos konvenciói. Ugyan miféle film volna az, amely szóról-szóra követi az alapjául szolgáló irodalmi alkotást? Bizonyos rendezők persze hajlamosak belelépni a "szoros olvasat" csapdájába, és ilyenkor joggal állítják a kritikusok is, hogy a középszerű filmben "elveszett a regény". Úgy vélem, Mervyn LeRoy tökéletesen tisztában volt saját korlátaival; filmje sem akar többnek látszani annál, ami voltaképpen lett: a Quo Vadis szerethető és mélyen átélhető film a romlott erkölcsű, hanyatló császári Rómáról, ahol már alig-alig akad klasszikus római jellem, ugyanakkor a régi humanitas és a kereszténység valamiféle új minőséget teremt. (Azt, amit ma Európának hívunk, bár napjainkban oly sok ostoba jelentéssel ruházzák fel ezt a fogalmat.)

Egyesek "giccses szandálfilmnek" tartják a Quo Vadis-t. Mégis, milyen mércével mérnek azok, akik ilyet állítanak? E kritika fényében a csaknem évtizeddel fiatalabb Ben-Hur is tömény giccs. A Quo Vadis sem több, mint korának hű tükre. Az amerikai közönség rajongott a grandiózus alkotásokért. Az amerikai lélek ellágyul a kolosszális díszletek, az élénk technicolor színek, a kitűnő színészi alakítások láttán. A történetben a korabeli Amerika magára ismert, tökéletesen megfelelt saját önképének: a rossz elbukik, és a győztes jó elnyeri jutalmát. Nem kívánok pálcát törni a korabeli közönség ízlése felett. Mervyn LeRoy remekműve - és később a Ben-Hur is - minden tekintetben megfelelt a kor elvárásainak: a televíziós korszak hajnalán nagyon magasra kellett tenni a mércét, hogy a tömegek ne forduljanak el a mozitól.

Vitathatatlan, hogy a kitűnő színészek, "hátukon viszik" a Quo Vadis-t. Marcus Vinicius (Robert Taylor) a régi római erények megtestesítője, de római kötelességtudatát végül legyőzi új hite. Deborah Kerr ártatlan szépség, Petronius Arbiter (Leo Glenn) szellemes világfi. (Egyetérek Szerb Antallal, Petronius öngyilkosságának leírása Tacitus legjobb "haláljelenete".) Nero nevetségesen félelmetes zsarnok. Peter Ustinov kitűnő érzékkel szökdécsel a fenséges Kharübdisze és az alantas Szküllája között. Végzete a legemlékezetesebb. Mervyn LeRoy önmagának állít e jelenettel "ércnél maradandóbb művet". Öniróniája telibe talál. Aki látta A kis cézárt, annak nyilván eszébe jut Edward G. Robinson haláltusája a műfajteremtő gengszterfilm záró jelenetében.

(SPOILERES KRITIKA!)

Szomorúan kell bejelentenem: a Jedi ezúttal sajnos nem tért vissza. J.J. Abramsszel kapcsolatban sokszor elhangzott, hogy a Star Wars-saga azért van jó kezekben nála, mert ő maga is fanatikus rajongója a szériának. Vagy ha úgy tetszik, elkötelezett híve egy vallásnak. De vajon egy egyszerű hívő képes egyik pillanatról a másikra főpappá emelkedni? Képes egy Abrams-féle geek, aki (sokunkkal egyetemben) eme utánozhatatlan intergalaktikus mesén nőtt fel, hirtelen mesemondóvá avanzsálni? És főként: jót tesz-e a franchise-nak, ha egy rajongó formálja át? Érdekes módon ugyanez a dilemma képezi Az ébredő Erő egyik karakterének lényegét, és talán nem véletlenül (de erre később még úgyis visszatérünk). Összességében sajnos azt kell mondjam, néhány nappal ezelőtt írt prognózisom több pontja is beigazolódott, amikor ma délelőtt több mint száz nézőtársammal együtt megtekintettem a Star Wars hetedik epizódját, ugyanakkor némiképp fel is lélegeztem: végül nem az a minden tekintetben kiábrándító, apokaliptikus forgatókönyv valósult meg, melytől leginkább tartottam. Az ébredő Erő ugyanis teljesen vállalható, korrekt darab, messze felülüti a Baljós árnyakat és A klónok támadását is. A Sith-ek bosszúja azonban már köröket ver rá. És ezzel nagyjából mindent el is mondtam arról, hogy a friss Star Wars-film hol is helyezkedik el a rangsorban.

A közönséget már az is lúdbőröztető élménnyel tölti el, amikor megjelenik a Lucasfilm logója (a vetítésen ebben a pillanatban még huhogott is egy kedves néző a hátsó sorokból, ahogy azt kell), hát még amikor felcsendül a jól ismert fanfár, megjelenik a főcím, s elkezd kúszni a világűr végtelen sötétje felé. Nosztalgia a köbön. Szinte már az első perctől fogva nyilvánvaló, hogy maga a produkció is a nosztalgia ütőkártyáját fogja kijátszani. Ahogy felvesszük a történet fonalát, szinte rögtön kirajzolódik előttünk egy kellemesen (vagy kínosan) ismerős dramaturgia: minden esemény, minden helyszín, a tárgyi miliő legtöbb eleme, de még a karaktertípusok is "egyszerre idegenek" és "olyan ismerősek", akárcsak Luke számára a mocsaras Dagobah bolygó. Az ébredő Erő a régi Star Wars-trilógia egyfajta torz tükre: harminckét év múltán megkísérli rekonstrulálni a legendás epizódok hangulatát, cselekményépítkezését, báját. Delejes csábítása persze utat is tör rajongói énünk irányába. Abrams filmjének legsikerültebb pillanataiban valóban sikerül ismét lelkes és kigyúlt fantáziájú gyermekké transzformálni bennünket. Hosszú évek múltán visszacsempészi zsebünkbe azt az aranyrögöt, mellyel még az isteni eredeti trilógia ajándékozott meg minket, amikor először volt szerencsénk hozzá. Legalábbis a legnagyszerűbb jelenetek alatt ezt hisszük. De amikor kijövünk a moziból, valahogy mégis furcsa érzés fog el. Rájövünk, hogy ez az aranyrög tulajdonképpen már nem is az az aranyrög. Ugyan a formája és a tapintása hasonló, de nem olyan fenséges a ragyogása, s nem olyan mámorító érzés a kezünkben tartani. És lassacskán arra is ráeszmélünk, hogy ezt a rögöt bizony más anyagból is gyúrták össze.

Cikkünk első részében az előzmény-trilógia volt a főszereplő. Sőt az egyedülálló szereplő. De ez talán mindenki számára nyilvánvaló, aki Star Wars-rajongó, hogy a Lucas által írt és rendezett, Darth Vader gyermekkorát és jedi pályafutását bemutató filmek messze elmaradnak az 1970-80-as évekbeli klasszikusoktól. És valószínűleg nem fogja J. J. Abrams sem elnyerni tetszésünket péntektől, legalábbis olyannyira biztos nem, hogy akár csak az itt szereplő TOP3-ban helyet foglaló dobogósokat letaszítsa. Hiszen erre még az idős George Lucas sem volt képes, aki azért az 1977-es Star Warsszal, ha egy sokak által gyűlölt trend elindítójává is vált, de mégis a fantáziafilm műfaján belül remekművet alkotott. Pont az a szív és lélek hiányzik az új filmekből, ami a szamurájfilmek, Star Trekek és kelta mitológia iránt rajongó ifjú Lucasból kiveszett öregkorára, megrészegülve a CGI-tól.

Persze, ha rangsort kell állítanunk, hiába, hogy a klasszikus trilógia minden darabja olyan számunkra, mint egy falat kenyér, mégis vannak köztük árnyalatnyi különbségek (mely nem is feltétlenül az ewok mackókban testesül meg), melyek miatt egyiket csak kevésbé szeretjük, mint a másikat. De lássuk, melyek is ezek – szerintem!

Ma tartották Los Angelesben a Star Wars hetedik részének exkluzív-vörösszőnyeges premierjét, és a sztárvilág krémje - no meg az a néhány szerencsés (?) rajongó, aki már láthatta a filmet - szuperlatívuszokban beszélt Az Ébredő Erőről. Megvallom őszintén, én csupán átfutottam a bemutatóról érkező híreket, a Twitter-bejegyzések áradatából sem mazsolázgattam, és úgy általában véve igyekeztem (és igyekszem a hátralévő néhány napban is) tartózkodni bármilyen spoiler benyomását keltő, bombasztikus információtól vagy hírmorzsától. Mondhatnám azt is, hogy visszasírom azokat az időket, amikor egy-egy filmről még nem a Twitteren, a Facebook-on, az okostelefonokon, hanem szájhagyomány útján, kis körben terjedtek a hírek, és nem lehetett egy-egy szenzációgyanús bejelentéssel "felrobbantani" egy egész (virtuális) közösséget. Most viszont egy pillanatra "kibújok a szerepemből", és megpróbálok jósolni. Megpróbálom megjósolni, milyen is lesz a Star Wars hetedik epizódja. Hogy mire számíthatunk, és mire nem. Pénteken pedig - amikor majd írok a filmről kritikát - összegezni fogom, hogy mi jött be a prognózisomból. De arra a pár napra talán szórakoztató kis játékot jelenthet ez a kis latolgatás - kiváltképp mivel (és erre számítok is) ti is hozzátehetitek a magatokét!

Alig egy hét maradt a Star Wars VII. epizódjáig. Akármennyire is fujjognak rá sokan, bizonyára mindenki kíváncsian várja függetlenül attól, szeretik-e a Star Warst vagy sem. Mint már sokszor megírtuk, megírták, J. J. Abramsnek és a Disney-nek nem lesz könnyű dolga. Főleg, hogy a Disney nem éppen a legjobb választás volt a franchise új tulajdonosává tenni, tekintve a megastúdió üzlet- és filmpolitikáját. Ráadásul, mint köztudott, a Disney nem kíván tudomást venni az eddig készült Star Wars-produktumokról, kivéve persze George Lucas hat filmjét, illetve a Clone Wars sorozatot.

Kár, pedig az Ébredő erő sokat tanulhatott volna, és khm., sokat is „vesz át” a „Legend”-dé tett Expanded Universe-ből. Mindenesetre, ha végigtekintünk a Star Wars-sagán, azaz Lucas mozifilmjein és a Clone Wars sorozaton, elgondolkodhatunk azon, hogy talán J. J. Abrams művének nem is lesz olyan nehéz dolga, hiszen a Baljós árnyak és A klónok támadása olyan gyengére sikeredett, mint Luke első próbálkozása a Dagobah-n, hogy kiemelje az X-szárnyút a mocsárból. Hogy képes lesz-e erre Abrams a mocsárba ragadt és a tíz év alatt homályba vesző Star Wars-univerzummal, majd december 18-án, egy hét múlva kiderül. Addig is érdemes áttekinteni, milyen filmjeink vannak eddig. Avagy egy kvázi toplistát olvashattok most tőlem, melyben ezúttal leghátul nem a „legkevésbé legjobb”, hanem bizony a leggyengébben sikerült rész fog kerülni. Szerintem.

A fekete széria Aranypolgára - így jellemezhetnénk tömören Robert Siodmak 1946-os remekművét. Noha a gyilkosok (The Killers) nagy tiszteletnek örvend a műfaj szerelmeseinek körében, általában mégsem szokás a noir nagy emblémafilmjei (A máltai sólyom, a Kettős kárigény, A postás mindig kétszer csenget, Laura) közé sorolni. Pedig ez a darab minden létező tekintetben esszenciális film noirnak mondható. Középpontjában a zsáner mindenkori alaptémája áll: a bűnbe involválódó kisember tragédiája. A rendhagyó cselekményszervezés, a hős pszichológiájának újszerűsége, a méregerős mellékkarakterek és képi esztétika egyöntetűen bizonyítják: A gyilkosok a film noir leglényegét tárja fel. Ráadásul nem is akárhogyan.

Már a nyitány megalapozza a feszültséget. Két rosszarcú kabátos férfi sétál be egy kisváros étkezdéjébe, és egy állítólagos helybéliről érdeklődnek. A kiszolgálókat, akik nem felelnek nekik, annak rendje és módja szerint megfenyítik. Kiderül, hogy a városka benzinkútjának egyik alkalmazottja, a "Svédként" ismert Ole Andersen (Burt Lancaster) a célpontjuk. A férfit az utolsó pillanatban egy barátja még figyelmezteti is, hogy meneküljön el, mivel az életére törnek. A Svéd azonban - mind a titokzatos jövevények, mind pedig a néző legnagyobb meglepetésére - nem hátrál meg üldözői elől. Amikor azok betoppannak az ajtón, hősünk csak fekszik kisszobájában, az ágyon, a rideg sötétségben, és várja hóhérjai kegyetlen sortüzét. Megváltás számára a halál. Egy biztonsági cég alkalmazottja, Jim Reardon (Edmond O'Brien) kapja a nehéz feladatot, hogy kinyomozza: miért is lövette agyon magát készakarva ez a tetterős, élete delelőjén járó fiatalember? A gyilkosok Reardon misszióját követi nyomon. Sűrű szövésű flashback-szerkezetben tárul fel előttünk Andersen - az egykori bokszoló - viszontagságos múltja, s egyben azon személyek története is, akik nemcsak a férfi egzisztenciális-erkölcsi lejtmenetéhez járultak hozzá, de halálában is kulcsszerepet játszottak.

Amerika hőskora, Aranyláz, Hatosfogat, Casablanca, Aranypolgár, Délidő, Psycho, Star Wars, Terminator, A remény rabjai és még sorolhatnánk. Mi a közös bennük? Hát az, hogy mindet agyonidézték, agyonhivatkozták, így már csak ellen-sznobizmusból is szokás a felsoroltakat „nem kedvelni”, sőt egyenesen utálni, diszkreditálni azzal a kritikával, hogy „hatalmas várakozásokkal ültem le elé, de a magasztaló vélemények ellenére semmit nem adott”.

Nos, ez igaz szinte minden John Ford-filmre, nemcsak a Hatosfogatra. Az amerikai mester mondjuk saját filmjeit sem tartotta sokra, így nem meglepő, hogy a mai néző sem tudja értékelni Ford műveit. Ford kizárólag mesterségnek tartotta a filmkészítést, és csak élete vége felé támadt fel benne valamilyen lelkiismeretféleség, hogy művei többet jelentettek puszta szórakoztatásnál. Ezért is próbálta meg a klasszikus korszakában oly’ sokszor kiirtott indiánokat kései, „barokkos” munkáiban rehabilitálni. Hagyományosan az Apacserődhöz (1948) kötik e folyamat kezdetét, de sokan az 1956-os remekműtől, a The Searchers-től (vagy magyar címén A kutatók vagy Az üldözők – Arthur Penn 1966-os hasonló magyar című The Chase-e miatt maradok az eredeti, amerikai változatnál) számítják az „igazi revíziót”. Amellett, hogy ezt az igen kiváló filmet fogom a továbbiakban magasztalni, arra is szeretnék rámutatni, hogy azért ez nem teljesen így van. Avagy a The Searchers maximum John Fordhoz képest szubverzív, a korabeli westerneken végigtekintve inkább konformista. Nem mellesleg pedig a klasszikus Star Warst (1977) is többek között Ford művével szokás összefüggésbe hozni, így most, az Ébredő Erő közeledtével érdemes feleleveníteni a The Searchers-t. FIGYELEM! Mivel elemzésről van szó, SPOILER-eket is tartalmazhat!

Máig nem akar csillapodni az örökké gyűrött ballonkabátot viselő, szivart rágcsáló, fehérgalléros gyanúsítottjaival szellemi csatákat vívó hadnagy körüli rajongás. És ez így van jól. Hála a különböző tévécsatornák kínálatának, a nézők napjainkban is sűrűn találkozhatnak a csavaros eszű Columbóval, aki kitűnő megfigyelőkészségének és kérlelhetetlen vaslogikájának köszönhetően minden egyes bűnügyet felgöngyölít. Méghozzá rettentő szórakoztató módon. A mai napig lenyűgöznek bennünket a sorozatban elbeszélt detektívtörténetek, melyekben a figurák talán egyetlen csepp vért sem ontanak, de annál delejezőbb intellektuális élményben részesülhetünk mi, a publikum. De melyek is a széria legjobb epizódjai? Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van egy-két titkos favoritja. Én most összeállítottam a magam lajstromát: csokorba szedtem az általam legsikerültebbnek tartott tíz Columbo-részt. Ez a válogatás következik most.

David Michôd már két rövidfilmjével is bizonyította, hogy Ausztrália sötét oldalának ihletett krónikása. Leglátványosabban mégis első egészestés munkája, az Animal Kingdom demonstrálta ezt: széles és színes tablót alkotott a helyi szervezett bűnözésről, górcső alá véve a társadalmi létezés több intézményét, alapsejtjét is. Nem adott szociográfiai látleletet a térség alvilági viszonyairól, históriája és karakterei mégis minden porcikájukban életszerűek voltak. A díjeső sem maradt el (a produkció még az Oscar-jelölésig is eljutott), de a szakma is hamar kegyeibe fogadta a mozit. Kissé különös hát, hogy Michôd négy évig nem hallatott magáról, legutóbbi filmje, a The Rover (a rémes magyar keresztségben: Országúti bosszú) azonban teljes mértékben megérte a várakozást: letisztultabb és egységesebb stílusú, mint az Animal Kingdom, és mélyebben ivódik bele a néző emlékezetébe.

Michôd rendezői debütálása, bármennyire hitelesen tolmácsolta is a kiterjedt nagyvárosi bűnvilágot, görcsösen ragaszkodott a madártávlati képhez, ebből pedig az következett, hogy egyes karakterek és konfliktusok elsikkadtak. A The Rover esetében viszont a direktor bölcsen a mértékletesség erénye mellett döntött. Második mozija személyesebb nézőpontú és sokkal egyszerűbb szabású. A történet tíz évvel a világgazdaság összeomlása után játszódik, és egy magányos vándor (Guy Pearce) elkeseredett kísérletét követi nyomon, melynek célja, hogy néhány kisstílű tolvajtól visszaszerezze nagy becsben tartott autóját. A hajsza során hősünk belebotlik a banda legifjabb tagjába (Robert Pattinson), s erőszakkal arra kényszeríti a szellemi fogyatékos fiatalembert, hogy szegődjön társául – eddig a rendkívül egyszerű történet.

Rendhagyó módon folytatjuk a Star Wars közelgő hetedik epizódja kapcsán indított cikksorozatunkat. Az eddigek során tanulmányok (lásd például ezt és ezt), publicisztikák (például ez és ez), toplisták (kattints ide) formájában dolgoztuk fel a megkerülhetetlen sagát, és természetesen a továbbiakban is számíthattok hasonló jellegű szövegekre. Most azonban szerzőgárdánk tagjainak egyéni élménybeszámolói következnek: csokorba szedtünk nektek minden féltve őrzött gondolatot, benyomást, amit az elmúlt évek, évtizedek alatt őrizgettünk a két trilógiával kapcsolatban. Hát akkor vágjunk is bele: most elmondjuk, mit jelent számunkra ez a majd' negyven éve létező, s még mindig egyre csak táguló messzi-messzi galaxis (Csapatunk ezúttal nem teljes: Sir Cesare Finta Gonzago igazoltan hiányzik a sorból.)

Van itt egy kopaszodó, szemüveges, csúnyácska férfi, akinek szemében örökké huncut tűz és olthatatlan kíváncsiság bujkál. Az úriember idestova ötven éve szórakoztat bennünket filmjeivel. Szinte minden létező zsánerben kipróbálta már magát, de valahogy mindegyiket sikerült kicsit a maga képére formálnia. Összetéveszthetetlen alkotói univerzumot hozott létre, melyben jól megfér egymással a sziporkázó abszurd humor, a komor bergman-i lélekboncolgatás, s alkalmanként olyan műfaji-történetmesélői hagyományok is, mint a krimi, a pikareszk, a felnövéstörténet vagy épp a melodráma. Hatalmas életművel büszkélkedhet, mely még mindig egyre csak bővül. Még legborúsabb filmjeit is átszínezi reménytelenül optimista látásmódja, életigenlése, utánozhatatlan, melegszívű humora, vagy épp a mozi szeretete. December 1-jén nyolcvan éves Woody Allen.

Széles körben elterjedt nézet, hogy a Star Wars 1977-es debütálásával (majd később folytatásai révén) tulajdonképpen már megágyazott a mai blockbuster-iparnak. Nem kevesen vannak, akik odáig merészkednek, hogy egyenesen - és kizárólagosan - ezt a filmfolyamot vádolják azzal, hogy nagyban hozzájárult a látványfilmek későbbi hegemóniájához, elsekélyesedéséhez, és ahhoz a kreatív vákuumhoz, amit a modern blockbusterek okoztak az álomgyár szívében. Elismervén, hogy a Star Wars kétségkívül hangsúlyos fordulópont Új-Hollywood, és egyáltalán a '70-es, '80-as évek narratívájában, s nem vitatván trendteremtő jellegét, mégis szeretnék néhány kommentárt fűzni a nagy népszerűségnek örvendő "bűnbak-teóriához." Valóban csupán a Star Wars-franchise tehető felelőssé a mai látványközpontú szemléletmódért és az eredeti ötletek elsorvadásáért? Egyáltalán rokonságban áll-e a George Lucas által negyven éve megálmodott szerteágazó, nemzedéki élménnyé és popkulturális ikonná nemesedett űropera korunk tiszavirág-életű látványorgiáival? Főként ezekre a dilemmákra szeretnék fényt deríteni írásomban.