Amikor először hallottam erről a filmről, éreztem, hogy feltétlenül látnom kell. Nemcsak a témája ragadott meg - bár számítottam rá, hogy egy idős úr és kiskutyája viszontagságos kalandjai igazán szívet emelőek lehetnek, ha a közelítésmód kellően giccsmentes -, de arra is kíváncsi voltam, vajon Vittorio De Sica rendező képes-e esetleg túlszárnyalni az általam korábban már látott Biciklitolvajok kreativitását és pörölycsapásszerű drámai erejét. Nos, úgy vélem, sikerült neki. Felesleges persze azon vitatkozni, hogy melyik az olasz neorealizmus legnagyobb alkotása, vagy akár azon, hogy a Biciklitolvajok avagy A sorompók lezárulnak-e a jobb film. Magam sem állítom, hogy az utóbbi minden tekintetben felülmúlná az előbbit. Nem biztos, hogy jobb, az viszont igen, hogy szebb. Írásom apropója: nemrégiben volt Vittorio De Sica születésének 115. évfordulója.
Nehéz úgy filmet csinálni az öregség, a magány és a kiszolgáltatottság témájáról, hogy a rendező közben megőrizze kívülállóságát, ne ragadja el a mondanivaló iránti túlérzékenysége, ne soroljon be a szájbarágós, a könnyfacsarást patikamérlegen adagoló mesteremberek közé. Vittorio De Sica mesterműve szerencsésen kerüli el mindezen buktatókat, s ezzel rászolgál, hogy a témáról készült legnagyszerűbb filmek között tartsuk számon. A korszakban csupán Bergman A nap vége és Kuroszava Élni című alkotása volt képes hasonló színvonalon feldolgozni az elidegenedés és az időskori számvetés problematikáját.
A sorompók lezárulnak főhőse egy nyugalmazott kishivatalnok, Umberto úr (Carlo Battisti), aki egyetlen társával, a kiskutyájával osztozik spártai egyszerűségű szállásán. Ám csekély nyugdíja nem teszi lehetővé, hogy továbbra is fizesse a lakbért, és goromba háziasszonya mindent elkövet annak érdekében, hogy utcára tegye az öregurat. Umberto csupán az emberséges cselédlány, Maria (Maria Pia-Casilio) gondoskodására számíthat. A film cselekményszerkezete egyébiránt még annyira sem célelvű, mint a Biciklitolvajoké. Abban az ellopott bicikli felkutatása szervezte a szüzsét, és lendítette a hősöket egyik kalandból a másikba; ezúttal viszont a főszereplő egyetlen világos célja a lakbérre való pénz összeszedése, de nem ez jelenti a történet igazi tétjét. Az idős férfi és kutyája különböző szituációkba keverednek, a film epizódok szilánkjaiból áll össze, és maga a kóborlás sem egyetlen motivációs láncba illeszkedik, hanem önmagában - mint az emberi kiszolgáltatottságot és magányt hangsúlyozó motívum - van jelen.
Elmondható, hogy a Biciklitolvajok szigorúbb szerkezetű és talán egységesebb film, azonban, ahogyan azt André Bazin is megállapítja, A sorompók lezárulnak egyes részmegoldásaiban tökéletesebb, valamint - ezt már csak én teszem hozzá - sokkal könnyebben azonosulunk Umberto úr és a hűséges kutya, Flike sorsával. Ugyanis egy éhbérért dolgozó család, bármennyire is sanyarú a helyzetük, mégiscsak megfelel az általános emberi teljességeszménynek. Számíthatnak egymásra: a biciklitől megfosztott apának ott van a vele együtt érző fia, és fordítva. A sorompók lezárulnak hősei azonban az egész társadalom közönyével néznek szembe. Egy kisemmizett öregúr és ragaszkodó ebe: a kiszolgáltatottság tökéletesen kifejező jelképei. Nem is igazán az a szívszorító, ami ezzel a két, egymáshoz szorosan kötődő élőlénnyel történik (elveszítik, majd újra megtalálják egymást, utcára kerülnek, az egyik az öngyilkosságot fontolgatja, a másik megpróbálja megóvni stb.), hanem az, hogy bármi történhetne velük, ez a cinikus világ nem nyújtana számukra oltalmazó kezet. 
Kozmikus magány árad A sorompók lezárulnak képeiből. Umberto úr a filmben számos emberrel próbál kapcsolatot teremteni, de mindenki megpróbálja lerázni, akár baráti, akár egyszerű technikai kapcsolatról van szó. Mindenki siet valahová, mindenki más időritmus szerint él, mint az öregúr. Látható ez abból is, hogy több sorstársának is felkínálja féltve őrzött óráját, azok azonban diszkréten elutasítják, majd dolgukra mennek. A veretes óra senkinek sem kell, ahogy az a gondoskodó figyelem sem, amit Umberto úr nyújtana régi ismerőseinek, munkatársainak, akik ugyan kezet fognak vele, de érdemi kommunikációra már nem képesek. Épp akkor szakítják félbe a főszereplőt, amikor az kiöntené nekik a lelkét. Az óramotívum másrészt arra is utal, hogy Umberto úr ideje lejárt, ebben az atomizálódott társadalomban már képtelen életben maradni. Az élet súlytalanságát érezzük akkor is, amikor Umberto a kórházból kijövet Flike keresésére indul, és végül egy menhelyen talál rá hűséges társára, ahol a gazdátlanul maradt kutyákat megölik. A férfi is csak a szerencsének köszönhetően tudja kimenekíteni az ebet. Az állatok szintjén is leképeződik az emberi társadalom viszonyrendszere: aki nem hasznos tagja a társadalomnak, aki már az elemi létfeltételeknek sem tud eleget tenni, az előtt csak egy út áll - a fizikai megsemmisülés.
Az egyes epizódok és élethelyzetek (a bérelt szoba, a kórház, a menza, a sintértelep történései) könyörtelenül belemarkolnak az ember lelkébe. Megrázóak, de visszafogottak: szikár, mégis méltóságteljes nyugalom honol még a torokszorító képeken is. Nemcsak azért realisztikus ez a cselekményfolyam, mert három natúr színésszel (Umberto, Maria és a csodálatos alakítást nyújtó kutya) gyakorlatilag az utcán forgatták, hanem mert a film nagyon pontosan leköveti a hétköznapi emberi élet amplitúdóit. Umberto-val nem történnek nagy dolgok, de a kis események (az apró örömök és kudarcok) hullámverése (a ház tulajdonosa ki akarja lakoltatni; a kutya megkerül; néhány könyv eladásával sikerül még egy kis pénzt előteremtenie; régi ismerősei elutasítják stb.) nagyon hitelesen imitálja a való életet. Szintén roppant plasztikus, ahogy De Sica és Zavattini az egyszerű emberek nyelvével bánik. Viszonylag kevés (és velős) dialógus hangzik el a filmben, az érzelmi vízválasztók a cselekmény egy-egy adott pontján szinte kizárólag a gesztusok és a mozgás szintjén fejeződnek ki. Megnyerő ez a takarékos és felvilágosult ecsetkezelés. (Gondoljunk csak arra, amint az öngyilkosságot fontolgató Umberto a nyitott ablakon át a járdát bámulja, vagy amikor a film végén szótlanul a vonat elé siet, de említhetnénk a bérházból való végső távozását is, nem is szólva egy-egy szereplő, például a hűvös könyvárus vagy a háztulajdonos társaságába tartozó elegáns nő megvető tekintetéről, és így tovább). 
Feltétlenül ki kell emelnem két jelenetet, melyek tovább növelik a film realisztikusságát. Az egyik azzal kezdődik, hogy egy macska sétál a bérház üvegtetején, majd Maria, a kis szolgálólány felkel ágyából, és kávét főz. A másik: Umberto hazatér, és mivel azt hiszi, láza van, lefekszik. Mindkét képsor hosszasan, megszakítatlanul követ teljesen mindennapos és elsőre érdektelennek tűnő emberi tevékenységeket. A folyamatos idő ábrázolásának ez az újszerű technikája meghökkentette a korabeli esztétákat, még magát Bazint is, aki így vall a bravúrról: "A film látványossá és drámaivá akarja tenni az élet folyását, annak az embernek a természetes idejét, akivel nem történik semmi különös. (...) Ha el akarom mesélni a filmet valakinek, aki nem látta, ha el akarom mesélni például, hogy mit csinál Umberto D. a szobájában vagy Maria, a kis cselédlány a konyhában, mit tudok mondani? Egy sor jelentéktelen mozzanatot, de ezek alapján fogalma sem lehet az illetőnek arról, hogy milyen érzés keríti hatalmába a nézőt. (...) A sorompók lezárulnak című filmben többször is láthatjuk, hogy milyen is az időt illetően a valóban realista filmművészet. Az "időtartam" filmművészete."* Bazin ezt persze még nem tudhatta, de A sorompók lezárulnak ma már tulajdonképpen az objektív realista szüzsészerkesztés egyik nagyon fontos előképeként is számon tartható. (Maria jelenete több motívum okán - macska, konyhai tevékenység - rokonítható A hosszú búcsú című, Robert Altman által rendezett amerikai noir híres "macskaetetős" nyitányával, mely az objektív realista szerkesztésmód szép példája.)
Erre az egészében és részleteiben véve is fantasztikus mozira a zárlat teszi fel a koronát. A legtöbb neorealista film végén bekövetkezik egy "csoda", ami új célt ad a reményvesztett főhős életének, és ráébreszti, hogy még sincs minden veszve. A sorompók lezárulnak esetében a legmegrázóbb jelenet és a csoda (Umberto öngyilkossági kísérlete és a Flike-kal való felszabadult játékba való belefeledkezés) szinte egyazon pillanatban következik be. Umberto ott akarja hagyni a kutyát a parkban, néhány gyermek társaságában, és az érkező vonat elé siet, hogy a sínek elé vethesse magát. A kutya azonban utánamegy. Umberto felkapja az ölébe az állatot, s ezzel mindkettejüket halálra ítélné, de Flike az utolsó pillanatban kiszökik a kezéből, így főhősünk is meggondolja magát. Az eb elszalad előle, ám Umberto-nak végül nagy nehezen sikerül játékra invitálnia társát, és a kutya megbocsát. A páros játszva, kergetőzve végigszalad a parkon, és ezzel a bravúros képpel vége szakad a filmnek. Umberto végül rájön, hogy ha egy kutyában ekkora szív lakik, ha egy állat képes volt megmenteni az életét, akkor még számára is van remény, akkor még őt sem lehet leírni, akkor még az ő életének is van értelme.
És végül is - dacára a sok szenvedésnek, nyomorúságnak és kilátástalanságnak, melyen a film végigvezette nézőjét -, van-e ennél életigenlőbb befejezés a filmtörténetben? És meghatóbb?
*André Bazin: Mi a film? Osiris Kiadó, Budapest, 1995. (szerk.: Zalán Vince)
