Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Ezt láttuk 2018-ban, avagy az esztendő csúcsfilmjei

2019. január 03. 16:13 - Alec Cawthorne

dogman_poster_eng_without_date-2.jpgIgen, nem káprázott a kedves olvasók szeme: olykor-olykor bizony visszatérünk, bebizonyítva, hogy közlésvágyunknak csak a csillagos ég szabhat határt, s hogy az Amerikai Plán tetszhalotti vegetálása talán pusztán múló állapot. Ki tudja, mit hoz a jövő. Most viszont néhány pillanat erejéig tekintsünk vissza a (közel)múltba, és szemrevételezzük közösen, mely filmek voltak az elmúlt esztendő csúcsproduktumai. Szigorúan szubjektív értékelés következik tehát, semmiféle általános igazság kinyilatkoztatása nem célunk, nincs kezünkben a bölcsek köve, és egyébként is, akik a blog korábbi bejegyzései alapján már ismerik az ízlésemet, tudhatják, hogy nem tartozom a kortárs mozgóképek rajongói közé, sokkal jobban szeretek elmerülni a régebbi idők filmművészetében. Ezért, kedves 2018, sajnos el kell szomorítsalak, ugyanis - ahogy Cseh Tamás mondaná -, "dicsérő éneked én nem leszek". Visszafogott méltatásokra tessék tehát számítani, korszakos remekművek nem kerülnek most (sem) említésre. Alec Cawthorne értékel.

Dogman (r.: Matteo Garrone)

Matteo Garrone Dogmanje megérdemelten zsebelte be nívós nemzetközi díjak sokaságát: a szolgamorálról, a hatalomról és az alávetettségről visszafogottan, metaforikus képekben mesélő, példázatszerű mozi ugyan tematikailag semmiféle újdonsággal nem szolgál, ritmikája, atmoszférateremtése, karakterizálása révén bőven kiérdemli, hogy helye legyen e listán. Garrone tetszetős tárgyi miliőt komponált az általános érvényű, balladisztikus történethez: az elhagyatott itáliai szellemváros napszítta, ólomszürke vagy épp esőben ázó képeit bizony nem tudjuk úgy kipislogni a szemünkből, mint egy rossz álmot. Kérlelhetetlenül velünk maradnak, akárcsak a főszereplőt alakító, mélyről érkező amatőr színész, Marcello Fonte önkínzásig hiteles, brutálisan valósághű alakítása. Erősen javallott!

Silvio és a többiek (Loro, r.: Paolo Sorrentino)

Paolo Sorrentino talán az Il Divo óta képtelen hibázni: bravúrt bravúrra halmoz, legyen szó akár modernista tapintású, az alkotói válság témáját újra felfedező művészfilmekről (A nagy szépség, Ifjúság), akár a televíziós szcéna meghódításáról (Az ifjú pápa), most pedig az elmúlt évtizedek olasz nagypolitikájának legfontosabb alakjáról, Silvio Berlusconiról készített hagyománytörő, az életrajzi műfaj tényszerűségéhez kevéssé ragaszkodó, tekintélyes adag fikcióval kibélelt portrét. Az eredeti, csaknem háromórás opuszt az olasz közönség két részletben láthatta, aztán végül egy jócskán megkurtított, sokkal inkább az átlagközönség igényeihez szabott verzió került nemzetközi forgalmazásba. A Silvio és a többiek valóban túlontúl hosszú ahhoz képest, amit el szeretne beszélni, és talán az összes Sorrentino-mű közül a legkevésbé célirányos, a leginkább mozaikszerű, az anekdotikus történetmesélésnek és a klipesztétikának a legnagyobb teret biztosító darab, azonban ennek ellenére, ezzel együtt (vagy talán éppen ezért), monstruózusságában is izgalmas, lenyűgöző szatíra az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb politikai showmanjéről, aki nélkül talán a mai jobboldali populizmus sem duzzadt volna világtrenddé.

A bűnös (Den skyldige, r.: Gustav Möller)

Remek "kísérleti film" Gustav Möller A bűnös című dán kamarathrillere. Egyetlen helyszínen kibontakozó történetet láthatunk; főhősét utcai járőrből fokozták le egy éjjelnappali segélyhívó-szolgálat munkatársává, ám szerencséjére (vagy szerencsétlenségére) egy váratlan hívás örvén olyan szövevényes bűnügy közepébe csöppen, melynek megoldásával visszaküzdheti magát korábbi pozíciójába. A bűnös története papírvékony, és még közegábrázolását tekintve is szerény kivitelű - egyetlen irodahelyiségben bonyolódik a teljes fabula -, ám épp a mértéktartó cselekményvezetéssel, a furfangos információközvetítéssel, a középpontba állított, leheletfinom pszichológiai hadviseléssel és a szofisztikált lélekrajzokkal tüntet a látványorientált hollywoodi megapic-ek, és úgy általában a mozgalmas, akciódús műfajok nemzetközi hegemóniája ellen. Érdemes végigülni a csekély, mindössze 85 perces játékidőt.

A szent és a farkas (Lazzaro felice, r.: Alice Rohrwacher)

Most már elárulhatom - hiszen ez már a harmadik itáliai film a listán - , számomra az idei esztendő az olasz moziké volt. Alice Rohrwacher már korábbi rendezéseiben is a neoralista közeg- és társadalomrajz, a népmesei hatások és az onirikus stíl elegyítésére törekedett (olyan korábbi mesterek nyomdokain járva, mint Ermanno Olmi vagy a Taviani-testvérek), és e szellemiségben fogant idei opusza, a Lazzaro felice is. A különbség "csupán" annyi, hogy Rohrwacher stílusa ezúttal még eklektikusabb, s még szélesebb tartományból merített ihletet történetéhez: a szatirikus humor, a mítoszok, a kollektív ősképek és a tárgyilagos, valósághű társadalomábrázolás szervesen forr össze ebben az egyszerre modern és konzervatív (de sosem avétos), földhözragadt és álomszerű, komor és játékos artfilmben, mely arra az izgalmas kérdésre keresi a választ, hogy az ó- és középkor szentjei időtlen erkölcsi példaképek-e, érvényesülhetnek-e a modern, cinikus tömegtársadalmakban is, létezik-e egyfajta abszolút és időtlen erkölcsi mérce, mely lehetővé teszi, hogy e karizmatikus személyiségek minden időben utat mutassanak gyarló embertársaiknak? Talán sejthető, mi Rohrwacher következtetése, de a Lazzaro felice ezzel együtt is egy éteri szépségű, lassúságában sem unalmas, Fellinitől Bressonon át Vittorio De Sicáig számos modernista mester előtt tisztelgő mozgóképes csoda.

Húzós éjszaka az El Royale-ban (Bad Times at the El Royale, r.: Drew Goddard)

Igen, végül csak bekerült a válogatásba egy amerikai produkció is. Pedig miután annak idején megtekintettem Drew Goddard előző filmjét, a Ház az erdő mélyént, dühöngtem egy órán át. Az elvetemült, a paplan alatt még felnőttként is Sam Raimi Gonosz halottjára recskázó horrorgeekek persze egy emberként dicsőítették a slasher hagyományával pimasz (és persze hamisítatlanul posztmodern) játékot űző, maníros-pózőrködő kellemetlenkedést, ami persze érthető volt abból a szempontból, hogy akkoriban még a mai "horror-reneszánsz" előtt jártunk, és úgy tetszhetett, már egy efféle, hígvelejű, üres és stílustalan nosztalgiabomba is képes kissé kimozdítani a műfajt a langymeleg állóvízből. Goddard második filmje azonban már nagyszabású, stílusában-közelítésmódjában is fegyelmezettebb, érettebb bűndráma, látványos CGI-trükkök nélkül, takarékra állított akciójelenetekkel, Tarantino, a Coen-fivérek és a régi film noirok előtt is tisztelettudóan fejet hajtva. Külön öröm, hogy Goddard a hatvanas-hetvenes évek fordulóját, a Vietnamba belefásult, a Watergate küszöbén álló, szétmart öntudatú, viharvert Amerikát teszi meg az egyetlen helyszínen játszódó, fordulatos-csavaros történet kulisszájának, na nem mintha ezáltal akkurátus társadalmi körképet kapnánk. De az El Royale-nak ez nem is célja. Ez "csupán" egy nagyszabású, pazar kiállítású, vérbő Tarantino-mozi, olyasfajta, amit a még ereje teljében lévő, kreatív munícióban nem szűkölködő Tarantino dobott volna össze mondjuk a kilencvenes évek alkonyán. Egyszóval kötelező darab - nemcsak Jeff Bridges szenzációs alakítása és a végső leszámolásjelenet mesteri feszültségkezelése miatt, hanem azért is, mert ez egy eredeti ötletből megvalósított nagyköltségvetésű hollywoodi film, ami nem remake, nem folytatás, nem adaptáció, nem reboot, nem szuperhősfilm. Hanem egy ízig-vérig eredeti produktum. Már csak ezért önmagában is figyelemreméltó vállalkozás lenne, de szerencsére a maga jogán is az. Nagyon is.




Filmek, melyeket 2018-ban láttam először és meghatározó élménynek bizonyultak számomra:

Sötétben (Aus dem Nichts, 2017, r.: Fatih Akin)
A pisztolyos férfi (Man with the Gun, 1955, r.: Richard Wilson)
Decision at Sundown (1957, r.: Budd Boetticher)
Ez az a hely (This Must be the Place, 2011, r.: Paolo Sorrentino)
Hangover Square (1945, r.: John Brahm)
Kétségtelenül indokolt (Beyond a Reasonable Doubt, 1956, r.: Fritz Lang)
Vándorrege (Walkabout, 1971, r.: Nicolas Roeg)
Szimpla ügy (A Simple Plan, 1998, r.: Sam Raimi)


Boldog új esztendőt kívánok mindenkinek!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr4414531882

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása