Tegnap elárasztotta a magyar sajtót a gyászhír: hetvenötödik életévében elhunyt Andy Vajna. Bevallom, először aggodalom lett úrrá rajtam, mégpedig a hazai filmművészet jövőjét illetően, azután azonban nagyon is a jelenre összpontosítottam; mérhetetlen undor fogott el az internetet elözönlő, Vajna halálán kaján, sokszor közönséges módon gúnyolódó-élcelődő mémtenger láttán. Ismét bebizonyosodott, hogy a magyar nem kultúrnép. Bárkit halálában gyalázni, az erényeiből és hibáiból vont mérlegtől függetlenül, annyit tesz, mint kiiratkozni a civilizációból. Nem tisztem persze az elhunyt pártját fogni, azonban vallom, hogy a most lezárult életmű értékelésekor árnyalt képet ildomos kialakítanunk.
A hollywoodi filmproducerként ismertté vált Vajna az elmúlt esztendőkben Magyarországra tette át üzleti bázisát: egyszerre volt tehetséges, ügyes kezű filmbiztos, lelketlen médiaoligarcha és gátlástalan üzletember. Utóbbi minőségeiben jelenleg nem feladatom értékelni "munkásságát", de nem is akarom. Elvégzik ezt majd helyettem a közéleti "kultúrharc" szálláscsinálói, a politikai szekértáborok vicsorgó-nyáladzó megmondóemberei, a véleménybuborékokban élő "sajtómunkások", kiknek tollát hagymázas ideológiák és aljas önérdekek vezetik. Ennyire lesz releváns, higgadt és tárgyilagos a véleményük. Én viszont most - lévén ez egy filmes témájú blog - Vajnáról mint filmszakemberről, és elsősorban mint a magyar film megújítójáról kívánok értekezni.
De mindenekelőtt mint álomgyári producerről, akinek neve gyermek- és fiatalkorom olyan kedvenceivel forrt össze, mint a Terminátor, a Die Hard harmadik része, az Angyalszív, a Nixon vagy a Total Recall. Legemlékezetesebb produceri munkája viszont talán a Rambo, melynek első felvonása komoly, a vietnami trauma következményeit tárgyilagosan elemző kultfilmként, további darabjai viszont ellenállhatatlan, a politikai korrektségre nagyvonalúan fittyet hányó bűnös élvezetként érdemesek a publikum figyelmére. Életművének utolsó meghatározó állomásaként, a Magyar Nemzeti Filmalap élén állva - túlzás nélkül állíthatjuk - megreformálta a honi filmművészetet. Az elmúlt években ismét érdemes volt magyar filmekre mozijegyet váltani, és - a folytatástól függetlenül - mindez kivételes kegy, áldott állapot volt, melyet nem lehet eléggé megbecsülni. Az általa felépített szisztémát persze rengeteg oldalról érték támadások; részint jogosan, részint teljesen alaptalanul. Vajna és a Filmalap szemére hányták, hogy a rendszer túlságosan centralizált, a kormánybiztos személye köré épül, ráadásul "egyablakos" is; ebben persze volt némi igazság és tagadhatatlan az is, hogy a döntésfolyamatokban az önkényesség és a részrehajlás is szerepet játszott. A Pálfi György-botrányra talán még mindenki emlékszik, de az is beszédes, hogy e rendszerben Dobó Kata filmet rendezhetett; ám tény, hogy e kirívó esetek inkább a csekély számú kivételeket gyarapították, és az esetek többségében a projektek finanszírozása, elő- és utógondozása valóban szakmai alapon történt.
A Filmalap kezdettől fogva igen nagy hangsúlyt fektetett a forgatókönyvírásra- és fejlesztésre, Vajnát pedig azzal kezdték vádolni, hogy a hollywoodiánus filmkészítési rendszert kívánja meghonosítani az alapvetően művészfilm-központú magyar filmkultúrában. Ahhoz képest, hogy az MMK-rendszerben sokszor forgatókönyv sem kellett ahhoz, hogy egy-egy pályázat zöld utat nyerjen (sokszor elég volt - erős eufemizmussal élve - informális csatornákon felvenni a kapcsolatot a döntéshozókkal), üdítő volt e fejlemény, ráadásul mindez nem jelentette, hogy a Filmalap a hollywoodi forgatókönyvírás szabványait várta volna el a pályázóktól; minderre remek példa a Vajna-éra első mozija, a szabályos (három felvonásos, nyolc szekvenciás) mintázatot követő műfajfilmnek aligha nevezhető Isteni műszak. A Filmalap gondolkodásmódja ennek ellenére, sőt épp ezért serkentőleg hatott a korábban tetszhalott állapotban vegetáló magyar műfajfilmre, kiváltképp a bűnügyi műfajokra. Krimik és thrillerek jöttek, mint A martfűi rém, a Kút vagy A viszkis, ugyanakkor Vajnáék a szerzői látásmódot, a művészfilmes ambíciókat, sőt a baloldali beállítottságú alkotókat is hagyták érvényesülni. A Saul fia, a Testről és lélekről, a Jupiter holdja és ezer másik mozi bizonyította, hogy szerzői és műfajfilm kiválóan megfér egymás mellett egyetlen filmfinanszírozási rendszerben.
Az új szisztéma kétségkívül jól működött, s mindez nemcsak az elnyert nemzetközi díjak mennyiségében, de az egyes mozik színvonalában is tetten érhető volt. Igaz, olykor-olykor becsúsztak kínos melléfogások is, ám minden Pappa piára jutott egy 1945, s minden Liza, a rókatündérre egy Tiszta szívvel. A filmfinanszírozási rendszer is sokkal átláthatóbbá, racionálisabbá vált, mint az előző rendszerben. Az MMK-érában voltaképpen az egész struktúra egyetlen, hatalmas pénzszivattyúként működött, Grunwalsky Ferenc és mások gátlástalanul és mohón szétlopkodták a forrásokat, mindazonáltal pedig százmilliós tételekben asszisztáltak az intellektuális és művészi végóráit élő, megvénült Jancsó Miklós egyszerre szégyenletes és szomorú kultúrbűnözéséhez. Tény, hogy regnálása kezdetén Vajna rendet vágott ebben a sötét, burjánzó dzsungelben. Később még azok is szemlesütve, vagy épp hevesen bólogatva ismerték el ténykedésének eredményességét, akik 2011-2012 tájékán, az átmenet időszakában még azon keseregtek, hogy egyáltalán nem készülnek magyar filmek. Támadták balról-jobbról egyaránt; utóbb a népiesch, melldöngető-mélymagyar, szélsőjobbos kurzus ideológusai és firkászai is összehangolt lejáratókampányt intéztek nemcsak Vajna személye, de a Filmalap vezetősége és a szakmai grémium olyan kiváló tagjai ellen is, mint például Kovács András Bálint nemzetközi rangú és elismertségű filmesztéta.
Megdöbbentő volt ez utóbbi, dölyfös és alattomos acsarkodás. A hazai "konzervatív értelmiség" hátsó, áporodott fertályáról előrángatott történészecskék és esztétácskák azon a címen marasztalták el Vajnát és a Filmalapot, hogy rendre elutasítják a magyar történelmet tematizáló kosztümös drámák finanszírozását. Mindeközben szekérderéknyi történelmi produkció látott napvilágot az elmúlt nyolc évben, igaz, zömük tévéfilm, és nem a Filmalap gondozásában készült, ám ettől még némelyikük (A vizsgától egészen a Trezorig) egészen kiváló. Vajna ugyanakkor tudta azt is, hogy a filmgyártást és a filmművészetet életveszélyes volna kicsinyes frusztrációk és obskúrus ideológiai kényszerképzetek kabarészínházává aljasítani; vitathatatlan érdeme, hogy az általa vezetett szervezet egy pillanatra sem világnézeti-ideológiai alapon döntött. Halálával azonban e lélegzetvételnyi új aranykornak is bealkonyult. Ijesztő akár bele is gondolni, ki jön Vajna után. Talán most "érett meg" az idő arra, hogy ismét olyan nagyszabású történelmi drámák sorjázzanak a mozikban, mint a Honfoglalás, a Sacra Corona és a Hídember? Ugyan nem tartozik szorosan a tárgyhoz, ám meggyőződésem, hogy a magyar nép még mindig nem képes szembenézni (közel)múltja, különösen a huszadik század vérzivataros történelmével. Amíg e nemzet Trianon-szindrómás, amíg nem képes a Horthy-rendszer objektív, tárgyilagos értékelésére, amíg a nemzeti múlt nagyjait ábrázoló köztéri szobraink esztétikailag-művészileg jobbára vállalhatatlanok, amíg a magyar úgy viszonyul történelméhez, ahogy jelenéhez és jövőjéhez (mostohán és ostobán), addig, bármennyire is kellemetlen levonni e konklúziót, csak félresikerült, elfogult, idétlen és modoros történelmi mozikra fogja futni, melyeket az ideológiai megfeleléskényszer diktál majd. Ameddig pedig a népiesch oldal Poór István A funtinelli boszorkány című, minden ízében amatőr fércművét tartja komoly történelmi filmes referenciának a közelmúltból, addig tényleg nagy a baj.
Ami pedig Vajnát illeti, be kell valljam, magán- és üzletemberként egyaránt taszított. Filmszakemberként viszont jellemezte valami, amire a magyar társadalom mindig is irigy volt: a tehetség. Talán sokan nem is média- és kaszinóérdekeltségei, üzleti elvtelensége miatt vetették meg, hanem éppen ezért. És holtában is gyalázzák - de csak addig, amíg nem látszanak a következő korszak körvonalai. A viharfelhők azonban már gyülekeznek. A magyar film újabb aranykora pedig kipereg az ujjaink közül. Vajna tudott valamit. Magával vitte a sírba.
Nyugodjék békében - s vele együtt az elmúlt esztendők magyar filmje is!