Ha a magyar mozgóképes kultúrbűnözés egyik csimborasszója, a rossz emlékű Kútfejek után újabb honi film cselekménye játszódik benzinkúton, a néző önkéntelenül is csóválni kezdi a fejét. Szerencsére azonban Gigor Attila - kinek impozáns antréja, A nyomozó óta csaknem egy évtized telt el - személye garancia arra, hogy a néző szeme előtt minőségi műfajfilm pereg a vásznon, ha jegyet vált a Kútra. A történet főhőse, Laci (Jankovics Péter) hirtelen indíttatástól vezérelve rég nem látott apjához (Kovács Zsolt) költözik: az öreg egy lepusztult benzinkutat üzemeltet a magyar-osztrák határ közelében, és éppen egy maffiózót meg néhány prostituáltat szállásol el munkahelyén néhány napra. Miközben Laci összemelegszik a vendégsereg nőtagjaival - különösen egyikükkel (Kurta Niké) -, addig világossá válik, hogy apjának és az alvilági figurának elszámolnivalójuk van egymással. Az elfojtott indulatok felszínre is törnek, miután fény derül Laci apjának féltve őrzött titkára.

Míg A nyomozó ígéretesen evokálta a bűnügyi műfajok egyik legjelesebbikét, a film noirt, ám aztán félúton éjfekete groteszkbe hajlott és egységessége menthetetlenül amortizálódott, addig Gigor vasmarokkal fogja össze a Kút koncepcióját, vonalvezetése egyenletes, a film szerkezetét nem roncsolják váratlan stílus- és hangnembeli bakugrások. A Kútnak egyébként forrásvidéke is modernebb: Gigor leginkább Sam Peckinpah porban-sárban fürösztött westernjeiből és az emberi ösztönök elállatiasodását megéneklő bűnfilmjeiből, valamint Quentin Tarantino korai klasszikusaiból (Kutyaszorítóban, Ponyvaregény) merített szellemi muníciót. E bombasztikus, két kézzel felrázott kaleidoszkópszerű műfajkoktél pedig, ha nem is eredeti, legalább színpompás. Így hát a rendező az expozíció után hiába ülteti le a filmjét, a néző legkésőbb a tábortűznél játszódó (szó szerint és átvitt értelemben is perzselően feszült) jelenetek alatt kettéroppantja széke karfáját.

Bármennyire is működőképes azonban a Kút vérbő thrillerként (és bármennyire is profin kivitelezettek az erőszakban tobzódó mozzanatok), Gigor filmjének komoly adóssága, hogy érdekesen megválasztott metaforáit (magyar "sivatag", határ, elhagyatott benzinkút, "a tékozló fiú" hazatérése, de említhetnénk akár a vérebről szóló históriát is) az általánosság szintjén lebegteti, nem mélyíti el izgalmasabb, egyedibb jelentésrétegekkel. (E tekintetben Miklauzic Bence Parkoló, illetve Hajdu Szabolcs Délibáb című filmjeihez sorol, melyek ugyanígy megrekedtek az univerzális, példázatszerű történetek kétes ingoványában.) Néhány dialógus is csikorgó (főként Laci és a Kurta Niké által alakított Mária közös jelenetein érződik mindez), s a karakterek is csupán egyárnyalatúvá redukált típusfigurák, igaz, e minőségükben is ragyognak. Főként a Tzafetás Roland által alakított, mozgássérült Zoli (aki sokkal érdekesebb és összetettebb karakter a főszereplőnél, s ez akár a negatív tételekhez is írható), Kovács Zsolt öregecskedő apafigurája (akihez egy önreflexív virgonckodás is köthető a filmben, de nem lövöm le a poént), Trokán Nóra cigány prostituáltja, valamint László Zsolt pszichopata gengsztere (aki Jules és Mr. Wolfe sajátos keveréke a Ponyvaregényből).

A színészi munka elsőrangú, az aktorok még a papírízű dialógokkal is ügyesen birkóznak meg, a látványvilág a magyar színvonalhoz mérten elképesztően pazar, és külön örvendetes, hogy egyre több rendező próbálkozik azzal, hogy afféle sajátos, kortárs "magyar westernt" készítsen. Hajdu Szabolcsnak ez kevésbé sikerült a művészieskedő és elviselhetetlenül lassú Délibábbal, Gigor Attilának viszont annál inkább (és akkor még nem is beszéltünk Kostyál Márk Kojot című idei meglepetésmozijáról). A Kút, bár félig-meddig a beváltatlan ígéretek filmje (na jó, lehet, hogy csak toronymagasra srófolt elvárásokkal ültem le elé), és sokkal komplexebbé is mélyülhetett volna, így is minőségi szórakozás, s visszaadja a reményt, hogy talán nemcsak a Pappa pia folytatásaitól lesz hangos a magyar film az elkövetkezendő években.