Brian De Palma munkásságának értékelésekor inkább a szerzői - zömében hitchcockiánus - thrillereket (Sisters, Gyilkossághoz öltözve, Halál a hídon, Alibi test) szokás számba venni, pedig az új-hollywoodi generáció egyik legismertebb képviselője a szervezett bűnözést tematizáló bűnfilmjeivel is számos kreditet szerzett. Magam még ama állítást sem érzem túlzónak, hogy e minőségében De Palma egyenrangú Martin Scorsese-vel. Az e tematikába tartozó munkái közül egy rendőrthriller (Aki legyőzte Al Caponét) és két gengszterfilm (A sebhelyesarcú, Carlito útja) emelkedik ki, továbbá egy habkönnyű - méltatlanul elfeledett - komédiát (Nagyokosok) is érdemes megemlítenünk. A sebhelyesarcú és a Carlito útja ugyanúgy a klasszikus műfajfilmekkel és A Keresztapával fémjelzett, konzervatív gengsztermítosz lebontásását-átformálását célozzák, mint Scorsese magnum opusai (Nagymenők, Casino): vehemensen ironikus, szilaj szenvedélytől fűtött, olykor-olykor túlzottan teátrális, ám érző szívtől dagadó műremekek, Al Pacino lehengerlő alakításaival.

Hogy A sebhelyesarcú vagy a Carlito útja-e a jobb film, nem tisztem eldönteni. Aktuális hangulatom diktálja, miképp alakul a rangsor. Annyi azonban bizonyos, hogy míg az előbbi elfoglalta az őt megillető, rangos filmtörténeti pozíciót, addig  utóbbi napjainkig mélyen alábecsült, a kollektív emlékezet homályos zugaiba száműzött mestermű. Pedig De Palma közelítésmódja roppant izgalmas. A Carlito útjában a megtérés küszöbén álló, a mesterségébe belefásult gengsztert mutatja, akit csupán nevetségesen kisszerű célok vezérelnek: összegyűjteni egy táskányi zöldhasút, hogy régi szerelmével (Penelope Ann Miller) elpályázhasson a Bahamákra, autókölcsönzőt nyithasson és boldogan fürdőzhessen a napfényes-unalmas nyárspolgári létben. Melyik gengszter fejében fordulna meg hasonlóan képtelen és megmosolyogtató vállalkozás? Még Roy Earle-ében (Humphrey Bogart) sem, Raoul Walsh Magas Sierra (1941) című klasszikusának főhősében, aki ugyanúgy a nulláról kényszerül újra felépíteni karrierjét. És A viharos húszas évek Eddie Bartlett-je (James Cagney) vajon elhagyná a bűnös várost csak azért, mert az alvilági ranglétra aljára csúszott, s az idő eljárt a hozzá hasonló, régi vágású gengszterek felett? Természetesen nem. A különbség azonban, hogy a Carlito útja hősképében-világképében egyaránt súlyosan demitizáló: a hetvenes évek New Yorkjában játszódó história a nagy célok és a "hősies" gengszterszerep hiányáról, a régi, konzervatív alvilági rend és erkölcsiség széthullásáról szól.
Főhősünk öt év után frissen szabadul a börtönből, ám képtelen akklimatizálódni a "szép, új világban", amely teljesen megváltozott körülötte. Nemcsak arra nincs már módja, hogy ismét nagystílű drogkirállyá, az utca császárává nője ki magát, de az ehhez szükséges ambíció is hiányzik belőle. Messzemenőkig ironikus, hogy immár olyan jelentéktelen és kicsinyes figurák próbálják birtokba venni az alvilági piacot, mint Dave Kleinfeld (Sean Penn), Carlito kábítószerfüggő, pénzmosó-paradicsomot működtető, maffiával parolázó ügyvédje, vagy Benny Blanco (John Leguizamo), az ifjú trónkövetelő, aki példaképnek tekinti főhősünket, de sosem képes felnőni hozzá. Irónia a köbön, hogy e két hataloméhes, ám a hatalom konzerválásában tehetségtelen pojáca okozza Carlito vesztét. Hősünk ugyan kifelé igyekszik a gengsztermiliőből, ám tragédiája voltaképpen az, hogy erkölcsiségében-gondolkodásmódjában még akkor is gengszter marad, amikor már semleges, civil státuszba próbál merevedni. Kleinfeld - aki megmentette a további börtönévektől - ugyanis lekötelezi hősünket, és végzetes konfliktusba sodorja az olasz maffiával. Carlito pedig segít. Földig hajol az utca törvénye előtt még akkor is, amikor céljaiban, érzésvilágában már "polgári" hős. A sebhelyesarcú tragédiája ezzel szemben éppen az, hogy a gengszterhierarchia csúcsára akar törni, de képtelen elsajátítani az ehhez szükséges erkölcsi tőkét: gengszterként is kívülálló, "ágrólszakadt kubai menekült" marad, ezért nem képes konzerválni a hatalmat, s ezért bukik el szükségszerűen.

Ugyan Tony Montanához hasonlóan Carlito sem képes felismerni a gengsztertársadalom aktuális rezgéseit, hibákat vét és alulmarad, mégis sokkal inkább emberarcú és azonosulásra késztető hős, mint A sebhelyesarcú grimaszoló-vicsorgó, kokainista szociopatája. Ezért Carlito tragédiája voltaképpen igazi, nemes tragédia, nem "csupán" egy barokkosan túlcizellált, erőszakos tanmese, mely gyomorszájon rúg. A címszereplő morális dilemmája, valamint számos történetmotívum ráadásul Kertész Mihály klasszikusára, a Casablancára rímel (miként azt már egy korábbi írásomban kifejtettem), De Palma hangulatteremtése pedig A sebhelyesarcú után ismét pazar: kontrasztos, sötét utcaképei (eredetileg film noirként képzelte el a történetet) delejezőek, mindamellett tetszetős tárgyi miliőt komponált; a boldog hetvenes évek bőrdzsekis-trapéznadrágos, kokainfelhős, diszkólázas mámora ugyanúgy átüt a képeken, mint a spanyol Harlem kopottas, sárfekete nyomorúsága.
A cselekményvezetés feszes - még akkor is, ha a film kissé hosszabb a kelleténél -, a szerelmi szál pedig annak ellenére is pazar, hogy sokan kritizálták Joe Cocker You Are So Beautiful című számát, mely Carlito és szívszerelme ágyjelenetét festi alá, mondván, túlontúl nyálas. Azonban nem az, sőt nagyszerűen dolgozik a szenvedélytől fűtött képek alá, hovatovább nem elhanyagolható szempont, hogy Penelope Ann Millernek köszönhetjük kamaszkorunk egyik legelragadóbb női testét. A Carlito útja fő vonzereje azonban a közvetlenül a végjáték előtt látható, csaknem fél órás üldözésjelenet, mely De Palma páratlan feszültségteremtő készségének újabb ékes bizonyítéka. A sebhelyesarcú Psycho-t idéző láncfűrészes mészárlása és az Aki legyőzte Al Caponét a Patyomkin páncélos előtt tisztelgő lépcsőjelenete után is üdítő ez a minden mozzanatában idegtépő, mesterien szerkesztett hajsza. Sokan felróják a filmnek, hogy ezt követően viszont giccsbe fordul. Valóban, De Palma a fináléra kissé ellágyul és enged a szentimentalizmus csábításának (Patrick Doyle egyébként a film alatt végig mértékletes és fegyelmezett, ekkorra azonban giccsbe hajló zenéje szintén felelős ezért), de a Carlito útja befejezése ezzel együtt, ennek ellenére (sőt: ki merem jelenteni, talán épp ezért) szintúgy remek. Lehull a gengszterálarc, és a De Palma-Pacino páros láttatni engedi az elgyötört kisembert, aki utolsó pillanataiban, lőtt sebbel, a halál kapujában már csak terhes barátnője jövőjére - és a megálmodott, ám végül elszalajtott Kánaánra - gondol. Pacino ennél már csak a négy évvel későbbi Donnie Brasco-ban (1997) lesz "kisebb". És emberibb.