Tegnap este a szerzőgárda három tagja végre részeltetett ama szerencsében, hogy mozivásznon láthatta viszont Kertész Mihály halhatatlan remekművét, a Casablancát. A vetítés után egyetértettünk abban, hogy életünk talán legnagyobb moziélményét éltük át. Az alkalomról egy külön cikkben emlékezünk majd meg, egyúttal megosztva veletek az alkotáshoz kapcsolódó személyes benyomásainkat és gondolatainkat. Jelen írásommal másra vállalkozom: a film általános elemzésén keresztül arra a kérdésre keresem a választ, miért is nemesedhetett az idők során a Casablanca ekkora kultklasszikussá (hiszen hektikus körülmények között forgott, közhelyes tucatfilmnek szánták, senki nem is bízott átütő sikerében), és miért érdemes ma - csaknem hetvenöt év múltával - újra jegyet váltanunk rá.

"Who do you think will win this war?" "I haven't the slightest idea!"

Tudvalevő, hogy a film története 1941 decemberében játszódik, éppen abban a hónapban, amikor Amerika - a Pearl Harbor-i csata apropóján - szakít az izolacionista külpolitikával, és belép a második világháborúra, ezzel voltaképpen eldöntve annak végkimenetelét. A Casablanca olyannyira együtt lélegzett a világtörténelemmel, hogy maga a film is csupán néhány hónappal a Pearl Harbor-i fordulat után forgott. Rick a történet szívszorító zárlatában ugyanazt teszi, amit az amerikai vezetés: elveti a befelé fordulás életelvét (melyet Renault kapitány "bölcs külpolitikának" nevezett a film egy korábbi jelenetében), és csatlakozik a tengelyhatalmak - kiváltképp a náci Németország - elleni küzdelemhez. Ez már csak azért is fontos, mert egy amerikai filmben - bármennyire is fontos érték a tengerentúlon az individualizmus - az egyén sosem maradhat tétlen, végül mindig azonosulnia kell a közösség perspektívájával. Ebből a szempontból a Casablanca hasonló egy westernfilmhez, ahol a magányos hős eleinte csupán a saját érdekei szerint cselekszik, ám a kisváros lakói végül rokonszenvet ébresztenek benne, és az ügyük mellé áll. Azt sem felejthetjük azonban el, hogy az 1943 januárjában - a világháború drámai fordulópontján - Casablancában megrendezett konferencián Franklin D. Roosevelt és Winston Churchill kidolgozták a Németország, Olaszország és Japán elleni új hadműveletek terveit, ráadásul ugyanekkor állapodtak meg abban is, hogy feltétel nélküli megadást várnak a tengelyhatalmaktól. Mindez természetesen fokozta a film aktualitását, ráadásul ekkor Casablancába rendelték azt a De Gaulle-t is, aki a film története szerint aláírásával lát el két - éppen ezért különösen fontossá váló - menlevelet. (Az ilyesmi persze a valóságban elképzelhetetlen volna, de nem ez az egyetlen ilyen motívum a filmben.) A filmet egyébként pár héttel Casablanca felszabadítása után mutatták be a mozik. Történelmi valóság és fikció érdekes analógiái itt nem érnek véget, ám talán ennyiből is kitűnik: Kertész Mihályék valóban a történelem ütőerén tartották ujjukat, és az ilyesmi a 21. század nézői számára is értékes tanulságokkal szolgál.
"Welcome back to the fight!"

Azonban a Casablanca ugyanúgy erkölcsi tanmese is. A háborús fenyegetéssel való szembenézést sürgető üzenete ma is időszerű. Kertész opusa egyébként annyiban is úttörőnek tekinthető, hogy az első hollywoodi produkciók egyike volt, mely nyíltan felkarolta e témát. Persze később számos hasonló tematikájú mozi követte: Vincente Minnelli The Clock (1945) című darabja, mely szintén egy háborús szerelem történetét énekelte meg, vagy John Cromwell és David O. Selznick producer Since You Went Away (1994) című mozija, mely egy családanya hányattatásairól szól a világégés poklában, és akkor még nem is említettük William Wyler klasszikusát, az Életünk legszebb évei (1946) című közismert veterán-melodrámát. És a sor a végtelenségig folytatható lenne. A Casablanca azonban azért emelkedik ki eme illusztris sorból, mert keresetlen egyszerűséggel sulykolja a nézőbe egyszerű, mégis univerzális tanulságát. A Casablancában a szerelmi történet kudarcáért kárpótol a háborús küzdőszellem győzelme. Rick és Ilsa útjai ugyan elválnak, a felhorgadt gyengéd érzelmeknek csillapodniuk kell, de az így támadt űrt pótolja a férfiben szunnyadó egyetemes felelősségérzet fellángolása. Rick lemond a boldog magánélet kényelméről, és így azt az érzelmi energiát, melyet eddig Ilsára koncentrált, mostantól egy magasztos eszmébe öli. A szerelem szabadság- és tettvággyá alakul, így válik a reptéri búcsú a párizsi szakítás méltó tükörképévé. Párizsban Ilsa dobta el magától a szerelmet, hogy életét a jó ügynek szentelhesse, Casablancában Rick teszi ugyanezt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a melodráma ereje csorbulna, vagy hogy a két ember "nem szereti egymást eléggé". Épp ellenkezőleg. Király Jenő "tragikus boldogságfilmeknek" nevezi azokat a melodrámákat, melyekben a főhős "nem csak a lényegtelenről, hanem a szükségesről is" lemond, önként vállalva az áldozati pozíciót. A főszereplő ezáltal mintegy kilép saját egójából, s ez a tett feltételezi a legmagasabb léleknívót. Rick épp azért mond le Ilsáról, mert túlságosan szereti és tudja, mi várna a nőre, ha együtt maradnának, ráadásul tisztában van azzal is, hogy szerelme sokkal többet tehet a háború győzelméért, ha férje oldalán harcol, a maga eszközeivel. Hősünk ugyanarra a keserű felismerésre jut, melyre a Doktor Zsivágó címszereplőjének is rá kell ébrednie: szerelemben és háborúban mindent szabad, háborúban viszont nem szabad szerelembe esni.
"I guess neither one of our stories is very funny"

Népszerű vád a filmmel szemben, hogy a története csupa közhely, a párbeszédek és a szituációk hemzsegnek a kliséktől. Véleményem szerint e "rágalmak" igaztalanak, mégpedig a következők miatt: egyrészt számos sablonosnak tűnő fogás, melyet ebben a moziban látunk, a maga idejében még nem minősült klisének (gondoljunk csak a Humphrey Bogart által éppen ebben a filmben megteremtett, és később hatalmas karriert befutó karaktertípusra, de erről majd később), másrészt úgy vélem, az átlagos néző túlságosan kevés korabeli melodrámát látott, nincs igazi összehasonlítási alapja, pedig az igazság az, hogy a legtöbb klasszikus hollywoodi melodrámában bizony ennyire "klisések" és "giccsesek" a párbeszédek. Az imént idézett Király Jenő nyilatkozta egyszer, hogy amikor egy egyetemi előadáson részleteket vetített a klasszikus King Kongból, a hallgatóság kuncogott a képsorokat látván, pedig az a jó, ha az ember képes átlényegülni azzá a rövidnadrágos kisgyerekké, aki 1933-ban lázasan várakozott a jegypénztár előtt kígyózó hosszú sorban, hogy végre láthassa a lelkesen beharangozott szörnyfilmet. Nos, nem vagyok doktriner, de úgy vélem, hasonló nézői beállítódás volna célravezető a Casablanca esetében is. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a Casablanca a modern archetípusok enciklopédiája. Rick az aszkéta és a kalandor őstípusának elegye: magányos, akár egy westernhős, agyafúrt, mint egy detektívponyva hőse, ugyanakkor bünteti magát amiatt, hogy reménytelenül szerelmes. Ilsa a hófehér "damsel in distress", az ártatlanul szenvedő, megmentendő nő (mennyire más, mint Lauren Bacall hősnői), Victor Laszlo a "jó varázsló", akit a "gonosz varázsló", Strasser őrnagy egy városméretű tömlöcbe vetett, és véletlenül úgy adódik, hogy a varázskulcs, mely a tömlöc ajtaját nyitja, épp a főhős kezében van. Ricknek pedig próbát kell kiállnia: vajon képes-e lemondani a kulcsról és az azzal járó jutalomról (az áhított nőről), hogy ezáltal kiszabadíthassa a jó varázslót, és helyreállíthassa a kizökkent világ rendjét? Más értelmezés szerint Casablanca lehet akár a Minótaurusz útvesztője is, melybe nagyon könnyű belépni, kikeveredni belőle viszont szinte lehetetlenség. Persze a film kissé átfazonírozza ezeket a mítoszokból és a folklórból ismerős cselekménypaneleket, de a néző mégis rájuk ismerhet, és valljuk be, szükségünk van arra, hogy időnként újraéljük a hajdani népmesei történeteket - csak épp cellulózba csomagolva. Bizonyos szempontból az olyan klasszikusok, mint A Keresztapa vagy a Star Wars, sem bonyolultabbak a Casablancánál, s e filmeket is "ezer klisé" terheli, az utókor mégis sokkal kevesebbszer rója fel nekik e "bűnt", mint a Casablancának. Mellesleg a történet nemcsak újraalkot, de teremt is archetípusokat. Csak egy egyszerű példát említenék. Hány filmben láttuk később a következő szituációt: a halottnak hitt férj váratlanul felbukkan, de ekkorra neje már új életet kezdett egy másik férfi oldalán, és ez a helyzet feloldhatatlan szerelmi háromszöget teremt? Nem is kell olyan messzire mennünk az időben, hogy említsünk három filmet, mely átveszi ezt a motívumot: a Dallas-sorozat, Michael Bay Pearl Harbor-ja (2001), és a dán Testvéred feleségét (2004). E három produkció, mondanom sem kell, nagyon különbözik egymástól, viszont talán kijelenthetjük, hogy mindhárom a Casablanca köldökzsinórján (is) függ.
"A fight for love and glory, a case of do or die"

"Play it, Sam! Play As Time Goes By!" - hangzik el a diszkrét sóhaj Ilsa részéről a film egyik legikonikusabb jelenetében. A zongorista eleinte vonakodik, ám amikor hősnőnk dúdolni kezdi a szívfacsaró melódia dallamát, Sam rögtön készségesebbé válik, és előbb zongorán kezdi játszani a dalt, majd öblös énekhangja is felcsendül. Meggyőződésem, hogy a film nem lett volna ekkora siker - talán a süllyesztőben is eltűnik, bár ezt azért kétlem -, ha ez a gyönyörű, és azóta számtalanszor idézett, feldolgozott és parodizált betétdal nem festi alá a legjobb és legemlékezetesebb jeleneteket. Az utolsó szcéna - Rick és Ilsa búcsúbeszélgetése - alatt is e melódia taktusait hallhatja a közönség, kissé visszafogottabban, de a hatás mégis méregerős, rengeteget hozzáad a pillanat drámaiságához. Az 'As Time Goes By' a Casablanca egész világát áthatja, hol diegetikus, hol nondiegetikus formában hasítja ketté a képeket: a szerelem himnuszává magasztosul, és a folyamatos ismétlődésnek hála a publikum fülébe mászik, akár egy zeneileg kifogástalanul megkomponált, emlékezetes ritmusú zsoltár. Felhangzik azonban a filmben egy valódi himnusz is, mégpedig a Marseillaise. Voltaképpen keretbe foglalja az egész filmet: röviden felcsendül a főcím alatt, rögtön az első percben, majd az utolsó jelenet zárlataként, a "vége" felirat közben, ezzel is nagyszerűen hangsúlyozva a film fő üzenetét (a szabadság eszméje melletti kiállást), viszont az egyik legfontosabb jelenetben diegetikus formában is megcsodálhatjuk. Rick lokáljában a német tisztek - enyhén alkoholmámoros felindultságban - énekelni kezdenek egy ismeretlen katonai indulót, erre válaszul Laszlo megkéri a zenekart, hogy játsszák a Marseillaise-t. A francia vendégekkel teli bár a feje tetejére áll: mindenki egyszerre, teli tüdőből, könnyben ázó szemmel kezdi kántálni a halhatatlan művet, túlénekelve és ezzel lecsendesítve a németeket. Rick bárjában tényleg minden lehetséges, még a történelem menete is megfordulhat, az elnyomott és megalázott Franciaország pedig legyőzheti a náci Németországot. És Kertészék mindezt a zene erejével fejezik ki. Bámulatos. Akárcsak Max Steiner zenéje. Steiner egyébként állítólag nem kedvelte az 'As Time Goes By'-t, úgy érezte, nem illik a filmhez. Nos, nagy művészek néha nagyot tévednek.
"What watch?" "Ten watch!" "Such much?"

Talán elsőre nem tűnik olyannyira nyilvánvalónak, de a film a háború örvén még egy örökké aktuális témáról szól: az emigrációról. Közhelyes volna most arra kitérnem, hogy a magyarokat milyen nagymértékben érinti mostanság ez a téma (még közhelyesebb volna azt mondanom, hogy manapság London a második legnépesebb magyar város), úgyhogy nem is teszem, inkább csak annyit jegyeznék meg, hogy a Casablanca akarva-akaratlanul nagyszerűen ragadja meg az otthontól való kényszerű távollét, a honvágy fájdalmas érzületét. (Ráadásul Casablanca városa kicsiben modellezi az egész világot azáltal, hogy mindenféle náció tagjai megfordulnak benne: ez a Janus-arcú - egyszerre egzotikus és kegyetlen - hely mindenkit magába szippant, származásra és identitásra való tekintet nélkül.) A háború olyan állapot, melyben felbolydul a világ megszokott rendje. Sajátos, új érzékelésmód, mely gyakorta rést üt az ember azonosságtudatán is. A főszereplők mind távolra sodródtak hazájuktól: gyökértelen életet élő páriák. Amikor Strasser őrnagy megkérdezi Ricktől, mi a nemzetisége, főhősünk azt feleli: iszákos. Kalandos út áll mögötte: az elmúlt évtizedben fegyvert szállított Etiópiába és harcolt a spanyol polgárháborúban. Amerikai földet már régóta nem láthatott. A svéd Ilsa és a cseh származású Victor Laszlo pedig szintén kénytelenek voltak menekülőre fogni: ahogy a karizmatikus férfi az egész Európán végigívelő náciellenes mozgalom élére állt, kitaszított lett, feleségével együtt. Rick, Ilsa és Laszlo világpolgárok, akik már nem küzdhetnek saját hazájukért, csak egyetemes célokat tűzhetnek ki maguk elé, osztályrészük azonban így a névtelenség a dicsőség helyett. Renault kapitány pedig, noha de facto francia földön tartózkodik, mégis csorbul identitása, hiszen a terület felett jelenleg a németek gyakorolnak joghatóságot. És az emigráns-lét keserűségére a film nem is kínál vigaszt. Sőt, a Bulgáriából érkezett fiatal szerelmespár számára egyenesen az jelenti a túlélés egyetlen lehetőségét, ha Casablancából továbbutaznak Amerikába. A "lehetőségek hazájába", ahová mindenki vágyik, az az idősebb házaspár is, akik borzalmasan hamis angolsággal csevegnek arról, mennyi az idő. És ne feledjük, Rick is amerikai (Strasser őrnagy szerint csupán "egy mafla amerikai"), nem is beszélve Samről, a zongoristáról. Ők ketten táplálják az amerikai kultúrát ebben a multietnikus olvasztótégelyben is. És mivel mindenki hozzájuk jár ("Everybody comes to Rick's" - mondja Renault a film elején, és készült is egy színdarab ezzel a címmel, melyből aztán sok mindent átvett a film), így mindenki amerikai kultúrát fogyaszt, még ha nem is vallja be. Talán mondanom sem kell, mennyire előremutató volt a film e tekintetben. Hiszen a háború után Amerika világelső lett, a kétpólusú rendet domináló szuperhatalom, s kultúrájával, tömegcikkeivel egész kontinenseket árasztott el. Hollywood pedig - melynek terméke e film - ma is a globális kultúra legfontosabb ágense. Arra sem kell kitérni, ez az üzenet mennyire szívmelengető lehetett akkor is, és ma is az amerikai nézők számára. Egyébként a stáb etnikai összetétele is fenemód színes volt: Kertész Mihály Kaminer Manó néven látta meg a világot Budapesten, Peter Lorre (Ugarte) és Szőke Szakáll (Carl) szintén magyar származásúak voltak, Ingrid Bergman (Ilsa) svéd, Claude Rains (Renault kapitány) brit, Paul Henreid (Victor Laszlo) pedig osztrák gyökerekkel rendelkezett. (A főbb szereplők közül csak Bogart és a Sam-et alakító Dooley Wilson volt amerikai.) A Casablanca tehát nemcsak a történelem mozgását követte rendkívül pontosan, de magát a filmet is vegyes etnikumú alkotóközösség készítette vegyes etnikumú hősökről. Igaz tehát, hogy a valóságban nem léteztek De Gaulle által szentesített, ezért "üdvözítő erejű" menlevelek, de egyéb vonatkozásokban a Casablanca bizony szoros rokonságot ápolt a "véres valósággal".
"We'll always have Paris"

Bizony, nekünk, az utókornak is megmaradt Párizs, nemcsak Ilsának és Ricknek: a filmtörténet később a tenyerén hordozta a Casablancát. Megannyi tehetséges és kevésbé tehetséges alkotó érezte úgy, hogy főhajtással tartozik eme páratlan klasszikusnak. Így hát ha valaki esetleg soha életében nem hallott volna a filmről (bár kétlem, hogy egyáltalán létezne ilyen ember a földgolyón), az biztosan tudomást szerzett a létezéséről egy másik filmből. Ugyan időben megelőzi, nekem mégis mindig a Casablanca jutott eszembe Az alvilág királyáról (1937), Julien Duvivier és a francia lírai realizmus egyik legnagyobb alkotásáról, mely szintén egy egzotikus afrikai helyszínen játszódik, s egy reménytelen szerelem történetét dolgozza fel, Jean Gabin revelációszámba menő alakításával. Howard Hawks Egyszer fenn, egyszer lenn (1944), illetve Curtis Bernhard Sirokkó (1951) című filmje megpróbálta megteremteni ugyanazt a különleges légkört, mely a Casablancát uralta, és mindkettőben Bogart alakította a főszerepet, "újrajátszva" Rick szerepét. A lengyel Andrzej Wajda klasszikusa, a Hamu és gyémánt (1958) is rendkívül hasonló miliőt és cselekménysémát használt. Woody Allen Manhattanje (1979) Casablanca-hommage-ok egész sorát tartalmazza, az Allen főszereplésével készült Játszd újra, Sam (1972) pedig talán a legismertebb és legátfogóbb igényű tisztelgés a remekmű előtt. Számos motívumot átemel a filmből De Palma legendás gengszterfilmje, a Carlito útja (1993) is, John Schlesinger Az ártatlanja (1993) pedig szinte tökéletesen megismétli a Casablanca reptéri búcsúját (ráadásul a szerelmi háromszög hölgytagját Isabella Rossellini, Ingrid Bergman lánya személyesíti meg). És akkor még nem is szóltunk Anthony Minghella 1996-os nagyszabású melodrámájáról, Az angol betegről, melyet Király Jenő a kilencvenes évek Casablancájának nevez. Bryan Singer Közönséges bűnözők (1995) című filmje a Casablanca egyik szállóigévé vált mondata ("Round up the usual suspects!" Azaz: "Hozzák a szokásos gyanúsítottakat!") után kapta a címét. A Warner Bros még paródiát is készített a filmhez, méghozzá a Bolondos dallamok egyik epizódjában, melyet szellemesen csak Carrotblancának kereszteltek. És persze napestig sorolhatnánk még a filmeket, melyek vagy komoly inspirációt nyertek a Casablancából, vagy csupán játékosan, esetleg parodisztikus szándékkal kacsintanak vissza rá. Annyi azonban bizonyos, hogy kevés, ennél többet hivatkozott mozgókép akad a filmtörténetben, és talán ez önmagában jelent valamit. Hallatlanul örülünk tehát, hogy a Puskin hosszú évtizedek elteltével ismét műsorra tűzte Kertész Mihály kolosszális művét. Lehet, hogy a maga korában akadt nála jobb melodráma, sőt talán jobb Kertész- vagy Bogart-film is, de szeretnivalóbb, elbűvölőbb, nagyobb hatású aligha. Sok mindenről nem ejtettem még szót a film kapcsán, beleértve a színészi alakításokat (Bogart, Bergman és Henreid mesterhármasa természetesen zseniális, Rains pedig nagyszerűen egészíti ki őket), a minuciózus jelenetépítést (Kertész mindig is vonzódott a szűk terekhez, melyeket kocsizások egész sorával lehet bejárni, a Casablanca ennek is iskolapéldája), a filmben megbúvó finom, óvatos humort, de mivel úgyis írunk még egy élménybeszámolót, ezért legközelebb talán ezt az adósságot is törleszthetem. Addig is menjetek el, nézzétek meg moziban minél többen, mert - ellentétben korunk bárgyú szuperhősfilmjeivel - ezt tényleg érdemes!