Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Távoli rokonság - 1. rész: A Casablanca és a Carlito útja összehasonlító elemzése

2016. január 21. 12:40 - Alec Cawthorne

pagenew_760_x_384.jpgÚj év, új rovat: Távoli rokonság címre keresztelt sorozatunkban minden alkalommal két-két olyan filmet elemzünk majd, melyeknek látszólag nincs túl sok közük egymáshoz. Elképzelhető, hogy egész más korszakban fogantak, valamint eltérő a gyártási közegük, de talán még műfaji hovatartozásuk is. Mi azonban – nem figyelmen kívül hagyva e különbözőségeket – arra fogunk törekedni, hogy rávilágítsunk az adott filmpárok - elsőre talán kevésbé észlelhető, rejtettnek tűnő vagy nehezen kihámozható - hasonlóságaira. Lesznek persze olyan esetek is, amikor a két darab közötti kapcsolat „motivált”, vagy legalábbis köztudomású, de olyan párosok is felbukkannak majd, melyek közös jegyeit nagyon kevés helyen (vagy épp sehol sem) szokás firtatni. Annyit azonban megígérhetünk, hogy az elemzések mindig igyekeznek újszerűek, kreatívak, izgalmasak lenni. Garantáltan olyan mozikat fogunk összehasonlítani, melyeket előttünk csak kevesen próbáltak közös nevezőre hozni. (Ha egyáltalán próbáltak.) Első filmpárunk a Casablanca és a Carlito útja.

Kutakodtam egy kicsit, de nem igazán találtam olyan hitelt érdemlő, releváns forrást sem az interneten, sem pedig a szakkönyvek sűrűjében, mely kifejezetten e két film összehasonlító elemzésére vállalkozott volna. (Ha figyelmetlen voltam, és mégis akadna témába vágó szöveg – akár csak egy internetes cikk, akár egy nagyobb lélegzetű szakirodalmi tétel -, akkor utólag is elnézést kérek.) Ez a konok némaság már csak azért is különös számomra, mert hosszú esztendők óta úgy érzem, hogy a Casablanca és a Carlito útja összemérése magától értetődő, természetes dolog. Műfaji szempontból ugyan távol áll egymástól a két opus – a Casablanca melodráma, a Carlito útja gengszterfilm -, méghozzá a recepciójuk is homlokegyenest elütő – a Casablancát minden idők legjobb hollywoodi filmjei között szokás emlegetni, míg a Carlito útjára mindmáig olyan gengsztermonstrumok árnyéka vetül, mint A Keresztapa, A sebhelyesarcú vagy a Nagymenők -, ám ha hajlandóak vagyunk eltekinteni e nyilvánvaló különbségektől, érdekes és sokatmondó tanulságokkal gyarapodhatunk.

A történetek alapvetően különböző témákat ölelnek fel. A Casablancában egy hajdani szerelmespár hosszú évek után viszontlátja egymást a világháború poklában, ellentmondásos viszony bontakozik ki közöttük, s a férfihős, aki egyébként szüntelenül vívódik, hogy megtartsa-e a nőt vagy sem, végül feláldozza egyéni céljait egy nálánál sokkal fontosabb, nemes ügy érdekében. A Carlito útjában a hajdani gengszter kiszabadul a börtönből, s elhatározza, hogy jó útra tér. Ügyvéd barátja segítségével egy kétes hírű bár társtulajdonosává válik, de csak addig kívánja irányítani a lokált, amíg elegendő pénzt nem szerez ahhoz, hogy örökre maga mögött hagyja a nagyvárost. Közben találkozik régi szerelmével, akivel újraforrósítják románcukat. Carlitónak már-már sikerül kiszabadulnia bűnös múltja szorításából, ám az alvilág erői végül mégsem eresztik el: megpecsételik a sorsát.
o-casablanca-1942-facebook.jpgJól látható, hogy a szerelmi tematika mégiscsak nagyon hasonló a két filmben. A férfi főhősök, Rick (Humphrey Bogart) és Carlito (Al Pacino) egyaránt hirtelen, egy villámcsapásszerű fordulat következményeként találkoznak ismét rég nem látott szerelmükkel. A múltra mindkét esetben csupán utalások történnek (habár a Casablancában vizualizálódik is: láthatunk egy flashback-szekvenciát), annyi azonban bizonyos, hogy virágkorában mindkét románc nagy lángon égett. Sőt, az érzelmek azóta sem koptak meg, épp ellenkezőleg: gejzírként törnek fel a jelenben. Az is szembetűnő, hogy mindkét férfihősnek markánsan elkülönül jelenbeli és hajdani énje. Rick nyíltszívű és boldog emberként indul: Ilsával (Ingrid Bergman) való kapcsolata semmihez sem fogható teljességélményt, a beérkezés nyugalmát kínálja számára. Carlito a gengszterlétben és a szerelemben egyszerre találja meg a harmóniának ezt a magas fokát. Azonban mindkét férfi kizökken ebből az idilli pozícióból, és a filmek cselekményidejében már megtört, szinte aszketikus karakterekként mutatkoznak. Mindkettejük esetében egy-egy sorsfordító tragédia tagolja ketté az életutat. Rick tudtán kívül belegabalyodik egy szerelmi háromszögbe. Ilsa váratlanul, szinte már megalázó módon utasítja el a férfi szerelmét a beteljesedés kapujában, hogy a halál torkából visszatért férje oldalán újraszervezze az életét. Rick ennek hatására cinikus, magába forduló kalandorrá alakul. Carlito akkor veszít el mindent, amikor börtönbe kerül, kiterjedt droghálózata pedig megsemmisül. Ő ekkor szigetelődik el a társadalomtól – nemcsak fizikailag, de lelkileg is.

Innentől mindkettejük életében új szakasz indul. Mind Rick, mind pedig Carlito az önkéntes izolálódást választja. Nem kockáztatnak többé: lemondanak arról a „szent ügyről”, mely csaknem kettéroppantotta őket. Rick hátat fordít az érzelmek világának, Carlito elvágja a gengszterközösséghez fűződő kötelékeit. Mindketten egy-egy vendéglátóipari egység tulajdonosaként rugaszkodnak neki a semleges, konfliktusok nélküli, új életnek. A bár, a kocsma a többségtől való elkülönülés jellegzetes színtere. Itt zajlanak a legfontosabb közösségi és társadalmi események, hiszen az amerikai filmekben ez az emberi érintkezés fő helyszíne (a gengszterfilmtől kezdve a film noiron keresztül a westernig). A lokál tulajdonosa azonban legtöbbször csak passzív szemlélődő, nem vesz részt a történések alakításában. Hőseink épp ezért tájékozódnak a vendéglátás felé: saját szórakozóhelyük számukra afféle neutrális övezetként szolgál. Úgy érzik, ezen a talpalatnyi területen képesek arra, amire a nagyvilágban már nem lennének: irányíthatnak. Rick végül is nem tudta kontrollálni Ilsát, Carlito ujjai között pedig szép lassan szétmorzsolódott alvilági birodalma. Ám egy lokál működése kristálytiszta szabályokon alapul. Olyan elveken, melyekhez következetesen ragaszkodva áttekinthetővé válik a világ, a hős rendet vághat a káosz sűrűjében. „Az új szabály: mindenki fizet!” – jelenti ki Carlito, amikor ifjú riválisa, Benny Blanco és emberei az egyik jelenetben megzavarják az üzletmenetet. „Ez egy lokál! Hogy képzelik, hogy itt politizálhatnak?” – csattan fel Rick, amikor egy német és egy francia katona szóváltása tettlegességig fajul a bárpultnál.

Ez a közömbösség persze csak időleges. Közhely, de a bár, a kocsma belső pezsgése kicsiben modellezi az emberi élet viharos hullámzását. Végül sem Rick, sem pedig Carlito nem tudják kivonni magukat a lokáljukban formálódó konfliktusok hatása alól. Pedig kezdetben mindkét férfi magabiztos és eltökélt. „Itt vagyok a klubban, és Humphrey Bogartot alakítom.” – mondja a Carlito útja egyik jelenetében a Pacino által játszott főhős. Talán nem kell hangsúlyoznom, hogy ez a belső monológ mennyire egyértelműen fejezi ki a gondolkodásmódok azonosságát. (Egyébként ez az egyetlen, ám annál fontosabb intertextuális kapcsolat a két film között.) Mindkettejüket a túlélés vágya mozgatja. „Nem kockáztatom a bőröm senkiért.” – summázza életstratégiáját Rick. „Meg kéne ölnöm ezt a szemetet. De hiába, engem már csak a 75 lepedőm érdekel.” – konstatálja Carlito, amikor meg kellene ölnie a fiatal „trónörökös” Benny Blancót, de személyes okokból elmulasztja e fontos kötelességet. A két protagonista filozófiája kísértetiesen hasonlít: elaltatják öntudatukat, erkölcsi érzéküket a háborítatlan boldogulás – a túlélés – érdekében. Felülkerekedik rajtuk egoista énjük. Persze csak egy ideig.
carlitos-way2.jpgA különbség annyi, hogy Carlito számára a bártulajdonosi pozíció konkrét célt szolgál (összegyűjteni elegendő pénzt az újrakezdéshez), míg Rick határozatlan időre, különösebb indíték nélkül horgonyoz le lármás lokáljában. Sőt a Carlito útja esetében voltaképpen már az expozíció teljes tudatosságra ébreszt bennünket a főhősi motivációt illetően. Már a nyitány tárgyalásjelenetében megfogadja a bírónak, hogy szakít bűnös múltjával, és megtér. Ezután az egész történet arról fog szólni, hogy e célt miként próbálja meg realizálni. Minden egyes lépése erre irányul. Ám a Casablancában Rick ellentétes vonásokból összegyúrt, kaleidoszkópszerű hős. Egészen az utolsó szekvenciáig homály borítja a figura valódi mozgatórugóját. Csak amikor lemond Ilsáról, és önszántából kimenekíti a házaspárt Casablanca poklából, akkor derül ki számunkra, hogy valószínűleg végig vívódott az asszony szerelme és erkölcsi kötelessége – a jó ügy megsegítése – között. Végül az utóbbi mellett döntött. Érdekes módon Carlitóban fel sem merül ez utóbbi lehetőség. Számára nincs középút, semmiféle kompromisszumra nem hajlandó az áhított cél érdekében. Nyílegyenesen kíván haladni az elképzelt paradicsomi állapot – zavartalan szerelmi boldogság a Bahamákon – felé. Mondhatni, az egész filmet ez a vágybeteljesítő narratíva határozza meg. Carlito bizonyos tekintetben ugyanolyan önérdekkövető, mint egy klasszikus, hatalomra törő gengszter, csak az ő esetében ellentétes a mozgásirány: kifelé igyekszik mind a gengsztermiliőből, mind pedig a civilizációból. (New York-ot hátrahagyva autókölcsönzőt akar nyitni a Bahamákon. Képtelen, a „valódi” gengszterimágóval összeférhetetlen ötlet.)

Rick dinamikusabb hős. Időben felfedezi, hogy változtatnia kell „izolacionista politikáján”, ahogy maga az Egyesült Államok is feladta az izolacionizmust, amikor 1941-ben hadba lépett a tengelyhatalmak ellen. Rick felfedezi, hogy szorult helyzetéből egyetlen módon törhet ki, egyetlen modus vivendi kínálkozik a magánéleti és a politikai szál tökéletes lezárására: morális tettet kell végrehajtania. Valójában két ok miatt dönt így: egyrészt arról van szó, hogy felhorgad benne a történelmi felelősségérzet, és ezért jobbnak látja, ha Ilsa a szabadságharcos férj oldalán távozik a városból (hiszen az asszony Victor Laszlo legfőbb lelki támasza, ezért kulcsszerepet játszik a közös, nemes ügyben is), másrészt tudja, hogy ha a nő mégis vele maradna, folytonos menekülés és bujkálás lenne osztályrészük, arról nem is beszélve, hogy Ilsát valószínűleg örökké mardosná a lelkiismeret-furdalás. Ezért fejet hajt a történelmi szükségszerűség és a szeretett lény magasabb rendű érdeke előtt. Visszabújik csigaházába, ismét az aszkézist választja, de csak magánéleti fronton. A történelmi-közéleti perspektíva a zárlatban már Rick aktivitását ígéri. A melodrámákban ezt a nagyszabású önfeláldozást – mely szinte olyan nagy, hogy eltakarja magát a címzettet – „tragikus” vagy „negatív” boldogságkoncepciónak is nevezik. Király Jenő A film szimbolikája című művében e jelenséggel összefüggésben megjegyzi, hogy az efféle tragikus hős „nemcsak a lényegtelenről, hanem a szükségesről is lemond, s az áldozat szerepét vállalja.” E megrendítő erejű döntés súlyát Kovács András Bálint szavai összegzik találóan A modern film irányzatai című alapművében: „[Rick] a lezárást választja a folytatás helyett, a maradást választja a menekülés helyett, a magányt a boldog házasság helyett, a bujkálást a vagyon és a hatalom helyett.”
annex_20-_20bogart_20humphrey_20_casablanca_19.jpgCarlito azonban nem képes változtatni életszemléletén: foggal-körömmel ragaszkodik a semlegesség stratégiájához, és épp ezért bukik el. Azaz nem egészen. Nyilvánvaló, hogy vele szemben is az a nézői elvárás, hogy adja fel az „izolacionizmust”, és kötelezze el magát valamelyik erkölcsi pólus mellett. Carlito voltaképpen eleget is tesz e kívánalomnak: egy alkalommal kizökken „a szerepéből”, és erkölcsi állásfoglalásra vállalkozik, de rosszul választ. Azt a morális tettet választja, mely nem sodorja közelebb a dédelgetett célhoz, sőt épp ellenkezőleg: csak újabb akadályokat gördít elé. Nem nehéz kitalálni, melyik mozzanatról van szó: Carlito és Dave Kleinfeld „gengszterszöktető akciójáról”. Az ügyvéd Dave-et megzsarolja egyik maffiózó kliense: vagy segít neki a börtönből való kiszabadulásában, vagy megöleti az embereivel. Dave a művelet lebonyolításában Carlito segítségét kéri, hősünk pedig – mivel úgy érzi, adósa az ügyvédnek – baráti jobbját nyújtja, bár tisztában van vele, milyen kockázatokat rejt magában a dolog. Az akció végül balul üt ki: Dave ahelyett, hogy megmentené ügyfelét, az utolsó pillanatban megöli a gengsztert, sőt annak fiával is végez, Carlito akarata ellenére. Hősünk így akarva-akaratlanul a Dave és az olasz maffia közti leszámolás kereszttüzébe kerül. (Ennek a fiaskónak a következménye lesz a fináléban látható brutális tűzpárbaj is.)

Carlitónak nem ebben, hanem egy egészen más konfliktusban kellene felébresztenie rég eltemetett „morális énjét”. Ez pedig a Benny Blanco-ügy. Carlito akkor járna el helyesen, ha az agresszív és forrófejű gengszterpalántát – aki egyébként folyamatosan a bárjában lebzsel, zaklatja a vendégeket és a prostituáltakat – az utolsó, legnagyobb összetűzésük alkalmával hidegre tenné. Ezt azonban nem teszi meg, hiszen jelenlegi helyzetében nem engedheti meg magának a bűnbe involválódás „luxusát”. (Persze eljátszadozik Blanco meggyilkolásának gondolatával. Fél, hogy ha futni hagyja, a gengsztertársadalom gyengének és erélytelennek bélyegzi majd.) Pedig Blanco likvidálása nemcsak a saját érdekét szolgálná (hiszen ha megöletné riválisát, amíg módja van rá, akkor az értelemszerűen nem teljesíthetné ki rajta vérbosszúját a fináléban, sőt egészen addig hűségesnek tűnő fegyverhordozója, Pachanga sem mártaná a hátába a nagykést), de egy hajdani gengszterkirály utolsó, nagy morális tette is lehetne, mellyel az utcának – és a fiatal bűnözőgenerációnak – üzenne. Erre azonban nem képes. Rosszul méri fel a helyzetet, elzárkózik a morális tett elől, és ez okozza végül kudarcát. (Pedig viselkedhetne úgy, mint John Wayne vagy Gregory Peck kiöregedett westernhősei, vagy mint Clint Eastwood hőse a Gran Torinóban!) Ebben a vonatkozásban egyébként érdemes párhuzamba állítani a Carlito útját A sebhelyesarcúval. A főhős, Tony Montana ez utóbbi filmben is morális válaszút elé kerül, de ő meglepő módon képes erkölcsi állásfoglalásra: megakadályozza, hogy bűnözőtársai felrobbantsák egyik riválisuk autóját, benne az illető férfi két kisgyermekével. Montana viszont épp azért bukik el, mert morális tettet hajtott végre: ezzel kiszolgáltatta magát a csörgőkígyószerű Sosa bosszújának.
79015_full.jpgTehát elmondhatjuk, hogy mind Rick, mind pedig Carlito vágyik az újrakezdésre, a második esélyre a szeretett nő oldalán, de ezt az ábrándot egyiküknek sikerül valóra váltani. Mindkét film azt sugallja, hogy nem tudjuk egyszerre magánéleti fronton és a hivatásunk terén kiteljesíteni az életünket. Választásra vagyunk ítélve. Rick mérlegel, és a kellő pillanatban súlyos áldozatot hoz, hogy legalább az egyik fronton sikeres lehessen. Carlito nem hajlandó ilyetén kompromisszumra. Mindent egy lapra tesz fel, és éppen ezért mindent elveszít. Vagy mégsem mindent? Ugyan hősünk a film végén meghal, szívós kitartása azonban talán mégsem volt hiábavaló. Gail ugyanis már szíve alatt hordozza közös gyermeküket, és „egy új Carlito Brigantét hoz majd világra”. Tehát – bár eme megállapítás kissé sarkított – jószerivel elmondhatjuk, hogy míg Rick a történelmi hivatástudatot választotta a szerelem helyett, addig Carlito épp hivatásában – gengszeri minőségében – bukik el végleg (amiért ellágyul és végül nem vállalja a férfias keménység által megkövetelt fizikai konfrontációt), viszont magánéleti tekintetben mégsem teljes a kudarca, hiszen az utódnemzés nemes feladatát elvégezte, s ezzel lehetőséget adott a következő generációnak a „bizonyításra”. Ezért sem állítható, hogy a Carlito útja zárlata egyértelműen pesszimista volna. Ahogy a Casablancáé sem az. Végül mind Rick, mind pedig Carlito belenyugszik a sorsába.

Az újrakezdés, a révbe érkezés lehetősége persze mindkét történetben testközelbe kerül a főhősök számára, a forgatókönyvek izgalmasan lebegtetik a „happy end” esélyét. Aztán persze mégis megtagadják ezt a kegyet a közönségtől. Viszont mindkét mozi szimpatikus, esendő hősökként ábrázolja a szerelmespárokat, így válik titkos szövetségük, a romlott környezetből való menekülésük átélhetővé, bukásuk pedig egyenesen szívszaggatóvá. Az utolsó jelenetek között is felfedezhetünk párhuzamokat. Mindkét páros szökni igyekszik: Carlito és Gail a vonatpályaudvaron, Rick és Ilsa a repülőtéren futnak össze. Azonban egyik párnak sem sikerül közösen elhagynia a várost. Carlitót Benny Blanco lövi le, míg a Casablancában Rick célba juttatja Ilsát és Laszlo-t, majd ő maga lövi le Strasser őrnagyot. Mindkét filmben fegyverdörgés jelzi a helyzet megmásíthatatlanságát: Carlito Benny merénylete következtében távozik, Rick-et pedig saját önbíráskodó tette – az őrnagy likvidálása – köti örökre (vagy legalábbis hosszú időre) a Casablancához hasonló kétes hírű városokhoz. (Egyébként Az ártatlan című, Campbell Scott, Anthony Hopkins és Isabella Rossellini főszereplésével készült háborús melodráma zárlata még inkább hasonlít a Casablanca fináléjához. Az sem véletlen, hogy Rossellini, Ingrid Bergman lánya alakítja a női hőst.)
maxresdefault2.jpgVégezetül még egy érdekes párhuzam. Tanulságos megfigyelni, hogy mindkét film felmutatja a cselekménymiliőhöz tartozó szinte összes archetipikus karaktert. Monumentális tabló rajzolódik ki előttünk. A Casablancában például nemcsak különböző nemzetek „élnek egymás mellett” a világégés fortyogó üstjében, de az általános emberi és melodrámai karaktertípusok meglehetősen széles választéka bontakozik ki előttünk. Láthatjuk az aszketikus hőst, Rick-et, a romlatlan lelkületű szerelmes nőt, Ilsát, az idealista forradalmárt, Victor Laszlót, a ravasz, a megszálló németek érdekei és hazafias érzelmei között ingadozó Louis-t, a sátáni Strasser őrnagyot (Laszlo tökéletes ellenpólusát), az ügyeskedő szélhámos Ugartét, a nincstelen, de szebb életre vágyó kelet-európai házaspárt, a potrohos testű, humoros pincért, a melegszívű bárzongoristát, és a sor a végtelenségig folytatható lenne. Olyan figurákról van szó, akiket gond nélkül be tudunk illeszteni a második világháborús kontextusba. Épp ezáltal válnak plasztikus, élő-lélegző karakterekké: közük van ehhez a miliőhöz. Ugyanez mondható el a Carlito útja esetében is. E filmben is a „gengszterszakma” egésze tárulkozik fel. Megismerjük magát Carlitót, a visszavonult egykori kiskirályt, a számító és erkölcstelen Dave-et, aki ügyvédi praxisát akarja ugródeszkának használni alvilági üzelmeihez, Benny Blancót, az ostoba és erőszakos trónkövetelőt, Pachangát, az örök másodhegedűst, aki csak arra vár, hogy elárulhassa főnökét, Taglialuccit, a tohonya és bárdolatlan talján gengsztert, Lalint, a tolószékes, rendőrspiclivé aljasodó egykori selyemfiút, Carlito kokainnal bizniszelő, zöldfülű unokaöccsét, akit már első „éles bevetésén” megölnek, valamint Sasót, a kövér, látszólag ártalmatlan, de az alvilággal is kokettáló főpincért. És persze hol gyűlnek össze ezek a jellegzetes, egy-egy markáns ecsetvonással megrajzolt hősök? A lokálban.

Ha van kedvetek – és egy kis időtök is -, nézzétek újra mindkét filmet! Érdemes.

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr928299126

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

D-verse 2016.01.21. 17:38:50

További hasonlóság, hogy Bogart és Pacino is alacsony férfi.

purple rain 2016.01.22. 12:35:15

Én imádom ezt a blogot. Kurva jó témák vannak, nagyon szépen, kissé értelmiségi módon (jó értelemben!!!) leírva. Mikor megláttam ezt az írást felcsillant a szemem és neki is estem, viszont olyan hosszú volt srácok, hogy feladtam az olvasást... Ilyen hosszú cikkeket ne írjatok légyszi :) De lehet hogy bennem van a hiba... :)

wmitty · http://utanamsracok.blogspot.com 2016.01.23. 09:06:24

... de, írjatok, hasonlót, és akár még hosszabbat/mélyebbet is, nyugodtan!

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2016.01.25. 06:50:33

Na, ez tényleg nagyon érdekes lett! Ha jól értem, a párhuzam a lehető legkevésbé sem önkényes, hiszen maga Carlito is hivatkozik rá :)

Azon tűnődtem különben, hogy miként vált a vendéglő/kocsma/fogadó "semleges tereppé". Lehet, hogy a "vendégjog" miatt van, márpedig egy fogadóban mindenki vendég, tehát egyforma védelem illeti meg. Tudja isten. Mindenesetre tényleg érdekes, mennyire archetipikus dolog.
süti beállítások módosítása