December közepét írunk, ami annyit tesz, hogy már a mozikban a Star Wars-saga legújabb fejezete, Az utolsó Jedik. Én most kivételesen nem fogok a blogra kritikát írni a filmről: megtettem ezt már máshol, az Amerikai Plánon pedig megteszik majd kitűnő kollégáim, akik- sok millió rajongóval egyetemben - szívrepesve várják a nyolcadik epizódot. Én tegnap már láttam sajtóvetítésen a filmet, de - mint mondtam - ezen a felületen sajnos nem írhatok róla. Ezért aztán arra gondoltam, helyette összeállítom a magam Star Wars-filmes rangsorát. Igaz, Tenebra annak idején már írt egy kísértetiesen hasonló cikket, de egyrészt akkor még kevesebb epizódot számlált mindannyiunk kedvenc filmfolyama, másrészt meg, azt hiszem, e tárgyban igencsak különbözik a véleményünk. Természetesen a lajstrom az új filmet is magában foglalja majd, és mindenkit előre figyelmeztetek: SPOILERES cikkre számíthattok. Te is hallod, Szelíd Sünmalac?

9. A klónok támadása
A legjellegtelenebb epizód mind közül. Ez persze azon is kiütközik, hogy rendkívül hosszú (142 perces, Az utolsó Jediket leszámítva a leghosszabb Star Wars-film), de ennek ellenére tulajdonképpen nem szól semmiről. Amiről pedig szólhatna (Padmé és Anakin Skywalker bimbózó szerelme, a klónháború kiváltó okai), azt vagy tétnélkülinek érezzük, vagy nagyvonalúan kezeli a lyukacsos forgatókönyv. Van kínos plothole (a Moszkva tér után szabadon: ki a csöcs az a Sifo-Dyas mester?), még kínosabb dialógrészlet ("Nem szeretem a homokot, durva, érdes és behatol mindenhova"), és még annál is kínosabb szerelmi szál (melynek megkoronázása Padmé és Anakin Szinyei Merse Pál Majálisát idéző piknikezése a vízesés tövében), s ha mindez nem lenne elég, a karakterek is egydimenziósak, az aktuális gonosz, Dooku gróf (Christopher Lee) inkább kései főhajtás Drakula előtt, mint virtigli Star Wars-antagonista, amikor pedig Yoda fénykardot ragadva táncra perdül, akkorra már rájöttünk: egy hatalmas átverés részesei vagyunk, s a klónok igazából az agysejtjeinket támadják, de azt nagyon.
8. Baljós árnyak
Míg A klónok támadása csak egy betonszürke,  hosszúra nyújtott, gagyi blockbuster, addig az első rész, a Baljós árnyak legalább valamilyen. Gyermeteg? Igen. (Jar Jar, sosem feledünk!) Műanyag? Igen. (Ez az első ízig-vérig CGI Star Wars, s ezt le sem tagadhatná.) Mítoszgyalázó? Igen. (Azok a fránya midichlorianok!) Ugyanakkor ennek ellenére sokkal racionalizáltabb a tempója, mint A klónok támadásáé, pörgősebb, dinamikusabb és szórakoztatóbb is, mi több, ebben a filmben találjuk az egész Star Wars-történelem legjobban (mondhatni perfektül) megkoreografált fénykardpárbaját, ráadásul Ewan McGregor mellett itt Liam Neesont láthatjuk (az egyébként számomra még mindig roppant szimpatikus) Qui-Gon szerepében, nem pedig a tejfelesszájú Hayden Christensen melegpornókat megszégyenítően kislányos arcát - túlzó fintorait, kényszeres ajakbiggyesztését - kell csodálnunk. Darth Maul pedig még most, 18 év távlatából is elképesztően menő. Ha Lucas annak idején megembereli magát, és némi szöveget is ad sátáni szüleménye szájába, valamint némi mélységgel telíti a karaktert, akkor talán most egy Darth Vaderhez mérhető jelentőségű gonoszt ünnepelhetnénk benne. Ja, és nem utolsósorban: John Williams zenéje ezerszer ütősebb itt, mint akár A klónokban, akár a legújabb mozikban.


7. Zsivány Egyes
Nyomokban izgalmas ugyan, de egyáltalán nem nevezhető valódi Star Wars-filmnek, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy - mivel egy készülő antológia első darabja - az alkotóknak kifejezett szándéka volt, hogy új recepttel kísérletezzenek. A Zsivány Egyes azonban egy unalmas bolygóközi partizánfilm lett: karakterei csiszolatlanok, nem képesek úgy a néző szívéhez nőni, mint a Skywalkerek (igaz, erre kevés idő is áll a rendelkezésükre), így aztán az sem ér fel emocionális kataklizmával, amikor a zárlatban egymás után veszítjük el valamennyiüket. Látványvilág tekintetében viszont elsőrangú az opusz: grandiozitásával még Az ébredő Erő és Az utolsó Jedik sem versenyezhet, atmoszférája pedig rendkívül hamar beszippantja az embert. Azonban ismét fel kell ülnünk a nosztalgia hullámvasútjára, viszont Gareth Edwards sokkal kevésbé érti a retrót, mint J. J. Abrams: a korábbi Star Wars-filmekre tett utalások ezúttal kifejezetten bumfordiak és erőltetettek, s Tarkin kormányzó (Peter Cushing) CGI-technika segítségével történő feltámasztása is meglehetősen ellentmondásosra sikeredett. A Zsivány Egyes az egyetlen Star Wars-film, amit mindeddig csupán egyszer láttam. (Az utolsó Jediket nem számítva, persze, na de ez holnapra valószínűleg megváltozik.)
6. Az ébredő Erő
Na, ez már nagyságrendekkel jobb film, mint bármelyik az előbb felsoroltak közül. Abrams ugyan féltehetségű rendező (emlékszünk még, mit tett a Star Trekkel?), de szerencséje, hogy Az ébredő Erő esetében sokan fogták a kezét. Támpontot jelentett számára például, hogy Lawrence Kasdan is besegített a forgatókönyvbe, valamint hogy nem volt más dolga, mint levezényelni egy biztonsági játékot. A  hetedik Star Wars-epizód ugyanis szinte teljes egészében a nosztalgiára épül, viszont gólra váltja az ebből fakadó szinte összes ziccert: az olyan momentumok, mint Han (Harrison Ford) visszatérése a Millennium Falconra vagy akár az öreg Luke (Mark Hamill) viszontlátása a zárlatban, milliók szívét dobogtatták meg, továbbá a hősök két nemzedékének együttműködése is gyümölcsöző (még akkor is, ha Rey és Finn még érezhetően nem lennének képesek kitölteni egy teljes Star Wars-filmet a nagy elődök vigyázó tekintete nélkül), ellenben Az ébredő Erő szinte teljes egészében újrahasznosítja az Egy új remény cselekményének valamennyi fő mozzanatát, éppen ezért sokan egyenesen az 1977-es klasszikus nemhivatalos remake-jeként tartják számon. Ami persze erős túlzás, de be kell vallanunk: nem teljesen alaptalan a vád. Han Solo halálával máig nem sikerült teljesen kibékülnöm, és Kylo Ren (Adam Driver) is harmatosabb itt még, mint a nyolcadik epizódban, viszont a film lendületes, stílusos, kellően drámai és voltaképpen nagyszerűen, az eredeti trilógia iránti hihetetlen tisztelettel és szeretettel vezeti elő a Disney-érát.

5. Az utolsó Jedik
Nos, igen, aki még nem látta a legfrissebb epizódot, az most legyen szíves és csukja be a szemét! Rian Johnson vasmarokkal fogja össze Az utolsó Jediket: íróként és rendezőként jegyzi a mozit, minden képkockán érződik, hogy az ő vízióját látjuk megvalósulni, és a direktor nem is szívbajos - van mersze revideálni a Jedi Rend és az Erő négy évtizedes mítoszát! Kylo és Rey (Daisy Ridley) az új epizódban sokkalta rétegzettebb, töprengő hősök, akik, miközben az Erő két oldala között oszcillálnak, kényszerűségből egyre közelebb sodródnak egymáshoz is. Luke (Mark Hamill) pedig az első Jedi a Star Wars történetében, aki bír annyi önreflexióval, hogy ráébredjen saját rendje gyarlóságaira és megpróbálja korrigálni a keserű múltat. Johnson karakterizálása rendkívül újszerű, de egyben megnyerő és végtelenül érdekfeszítő is, ahogy a rendező hitehagyott, halni vágyó remetét farag az eredeti trilógia pelyhedző állú, szépreményű Jedi-növendékéből. Mark Hamill alakítása pedig kolosszális (állítom, Oscar-jelölést érdemel a teljesítményéért), és Luke halála rendkívül megrázó érzelmi csúcspont, még akkor is, ha a kivitelezés nem egészen makulátlan. A fan service malmai Az utolsó Jedik esetében is masszívan őrölnek, és Johnson ugyan e téren képes meglépni egészen bumfordi megoldásokat is, de kellemes meglepetést is okoz: egyetlen jelenet erejéig például Yodát is visszahozza. A film azonban - a Marvel-szuperhősfilmeket követve - túlságosan telítve van a kötelező "cukiskodó" humorral (a porgok is irritálóak egy idő után), valamint túl hosszú ahhoz képest, amit el akar beszélni. Ettől függetlenül is letaglózó élmény azonban, s az egyik legmerészebb, legoriginálisabb, az eredetitől legmesszebb távolodó Star Wars-film, melyet eddig láthattunk.
4. A Sith-ek bosszúja
Joggal szokás szidni George Lucas előzménytrilógiáját, de még a legelvetemültebb kritikusok is beismerik, hogy A Sith-ek bosszúja egész más ligában játszik, mint az első két film. Persze a dramaturgiája nem eléggé centrírozott, és néhány párbeszéde vagy szituációja disszonáns, de ettől függetlenül Lucas nem hagyta veszni e shakespeare-i tragédiában rejlő páratlan lehetőségeket. A Sith-ek bosszúja lendületes, megrázó és szívet emelő alkotás: telis-tele van érzelmi csúcs- és fordulópontokkal, a látványvilág elsőrangú (magasan a legprofibb az egész trilógiából), és bár néhány jelenet (például Anakin áttérése a Sötét oldalra), összecsapott, cserébe lehengerlő fénykardpárbajokat láthatunk (nem is tudom eldönteni, hogy Yoda és Darth Sidious, vagy Obi-Wan és Anakin összecsapása-e a megrendítőbb). A színészek is ebben az epizódban hozzák a csúcsformájukat: Ewan McGregor és Ian McDiarmid egyenesen nagyszerűek (utóbbi bizony ellopja a show-t a gátlástalan, csörgőkígyószerű Sith nagyúr jutalomszerepében), Natalie Portman remek biodíszlet, Hayden Christensen viszont... hát ő Hayden Christensen. Még egy fogpasztareklámban sem domborítana hitelesen. A Sith-ek bosszúját azonban ő sem képes ballasztként a mélybe húzni: egyszerűen olyannyira erős az egész alapanyag, hogy sem ő, sem Lucas, sem senki nem szúrhatta el. Filmünk máig nem veszített varázsából, és időtálló mivoltát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az eredeti trilógiához hasonlóan egynémely mondata szinte már szállóigévé vált, mélyen beivódott a populáris kultúrába és a közemlékezetbe ("Így száll hát sírba a szabadság: tapsvihar közepette", "Te voltál a Kiválasztott!" stb.)

3. A Jedi visszatér
Sokak szerint Lucasék már A Jedi visszatér alkalmával megpróbálkoztak azzal, amit az új trilógia idején csúcsra járattak: leszállítani az eposzt a hatévesek szellemi színvonalára. Igen, kétségtelen, hogy az ewokok idegesítőek, és azt sem lehet elvitatni, hogy kissé túl lassan izzik be a film (a ráérős expozíció, a Jabba-palotában zajló előjáték néhol kifejezetten bágyasztó), azonban ahogy magunk mögött tudjuk e szekvenciákat, A Jedi visszatér fénysebességgel kezd száguldani a csillagok felé. Yoda és Luke utolsó közös jelenete is szívszorító, Han, Leia és a többiek endori kalandja pedig még az ewokok közreműködése ellenére is kalandos, humoros és szórakoztató, de a film non plus ultrája Luke, Darth Vader és az Uralkodó Halálcsillagbéli "mexican stand-offja". A Jedi visszatér még árnyaltabban ábrázolja Luke és Vader rendhagyó, hullámzó apa-fiú kapcsolatát, mint A Birodalom visszavág, ráadásul nagyszerűen kerekíti le az egész trilógiát. Hibái ellenére is ólomsúlyú alapmű, s vallom, hogy egyetlen magára valamit is adó Star Wars-rajongó sem helyezheti fölé egyik későbbi folytatást sem. (Még A Sith-ek bosszúját és Az utolsó Jediket sem.)
2. A Birodalom visszavág
Egybehangzó ítészi és rajongói vélemények szerint ez minden idők legjobb Star Wars-filmje. Ez színigaz is lenne, ha nem előzte volna meg 1977-ben az Egy új remény. Persze A Birodalom visszavág is csak egy paraszthajszállal marad el mögötte. Az "Én vagyok az apád!" minden idők egyik - ha nem A - legnagyobb filmes fordulata, mely azóta a populáris kultúrában örök paródiák, fel- és átdolgozások tárgyává, megkerülhetetlen hivatkozási ponttá duzzadt, és valóban: az egész Star Wars-história legmeghatározóbb dramaturgiai és lélektani fordulópontja. A saga ekkor veszítette el azt a hamvas ártatlanságát, azt a varázslatos népmesei mázat, mely rögtön a kezdetek kezdetén, az Egy új remény idején rakódott rá. Darth Vader karaktere is komplexebb, mint korábban, a sötét tónus is újszerű, azonban a keserű komolykodást C-3PO és Yoda ökörködései rendre ellenpontozzák. Luke és Vader felhővárosi fénykardpárbaja elementáris, ráadásul A Birodalom visszavág a zárlat előtt szinte már a "horror" műfajára fordul rá: Han hibernálása, valamint Luke kézfejének elveszítése csaknem sokként éri a nézőt. Valójában lehetetlen komolyan belekötni ebbe a filmbe: a hetvenes évek alkonyának legjobb hollywoodi produkciója. Ha mégis olyan botor volnál, hogy bele akarnál kötni, akkor tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld! (Egyébként sem fog menni.)

1. Egy új remény
Kerek negyven évvel ezelőtt kezdődött a nagy kaland, amikor Luke Skywalker, a sivatagi parasztfiú meghívást kapott a titokzatos remetétől, Obi-Wan Kenobi Jedi mestertől (Alec Guinness) egy fontos galaktikus misszióra... a többi már legenda. George Lucast zsenge filmkészítőként 1977-ben még érzékenység, szenvedély és kreativitás fűtötte, nem pedig a sok zöldhasú, s akkoriban még fenemód értett a huszadik századi nézőközönség kollektív tudattalanjában bujkáló mítoszok, ősképek és archetípusok felpiszkálásához, modern köntösbe csomagolásához, újrameséléséhez. Az Egy új remény nem többet és nem kevesebbet tesz, mint éppen ezt: egy minden ízében imádnivaló celluloid-népmesét láthat a nagyérdemű, melynek ugyan egyetlen alkotóeleme sem mondható originálisnak, ám az a felépítmény, melyet az ifjú Lucas összegyúrt e számos alkotóelemből, nagyon is az. Az Egy új remény egy modernizált tündérmese, mely negyven év múltán is elképesztően friss (egyes elavult trükktechnikai megoldása ellenére is), s mely az egész Star Wars-mítosz alfája és omegája, szellemi, intellektuális, narratív és vizuális forrásvidéke. Minden, ami később következett, e két órás, tökéletesre csiszolt, önmagában is megálló remekműből sarjadt, arra vezethető vissza, annak a következménye. És nem vitás: az Egy új reménynek negyven év múlva is lesz helye az amerikai filmtörténet panteonjában.