Nem, nem, nem és nem. A Budapest Noir nem jó film. Sajnos. Ezt annak ellenére is ki merem jelenteni, hogy az előzetese alapján kialakult várakozásaimhoz képest végül egészen jól szórakoztam a moziban. De mielőtt elmondanám, miért nem jó ez a film, megérdemel néhány jó szót az, ami mégiscsak jó benne. Tetszett például az alapötlet. Csinálni egy korrekt zsánerfilmet és belehelyezni a 30-as évekbeli Budapest nosztalgikusan és egzotikusan ábrázolt miliőjébe, hogy az időnként vicces, karikaturisztikus, máskor izgalmas, ám mégiscsak banális történetnek a közelgő világháború és a holokauszt tornyosuló árnyéka adjon tragikus komolyságot. Ez jó. Ebben nagyon sok van. És a film elég sokat meg is tudott ahhoz őrizni ebből a könyvben zseniálisan működő alapötletből, hogy az ember szíve hevesebben kezdjen verni, ha nem is rögtön az első képektől, de amint meg tud feledkezni a helyszínek és arcok túlságos ismerősségéről.

Tetszett maga a műfaji játék is. Tanult kollégám, Alec Cawthorne szerint ugyan a karakterek rendkívül sablonosak voltak, ezerszer látottak klasszikus filmekből, akárcsak a cselekmény vadregényes fordulatai. De én pont azt élveztem ebben, hogy még a magamfajta laikus is rögtön felismerte a műfaji jegyeket és mivel a műfaj maga is korhű (ha szabad ezt így mondani), ezért minél konvencionálisabb, annál jobban segít minket bevonódni abba a játékba, hogy amit látunk, az valóban a 30-as évek. Legyen szó az egyszerre korrupt és ugyanakkor segítőkész rendőrkapitányról, a végzet asszonyairól, a sorsát irányítani akaró, erős férfiról, akinek tragédiáját éppen az az illúzió okozza, hogy mindent megtehet, a mindig másnapos, időnként összevert, szerelmi csalódáson átesett, cinikus, eszközeiben nem válogató, ám okos és jobb sorsra érdemes főhősről, a kisszerű, korrupt gazemberekről, a karikaturisztikusan elrajzolt alvilági figurákról vagy a többiekről.

Tetszett a történelem jelenléte is a filmben. Gömbös Gyula temetése, Magyarország fasizálódása, a növekvő antiszemitizmus, a kommunista illegalitás, a korrupt politikusok, a fények és árnyak, kifinomult luxus és sötét nyomor, béke és erőszak városaként ábrázolt Budapest olyan motívumok, amelyek nem csak abban segítenek bennünket, hogy a valóban meglehetősen mechanikusan alkalmazott műfaji sablonokat felfrissítsék és érdekesebbé tegyék számunkra, hanem egyúttal olyan - ha szabad így mondanom, kevésbé provinciális és minden árny mellett mégiscsak nosztalgikus - képét adja a múltunknak, amelyet keserédes öröm felidézni a műfaj sajátos fénytörésében. Ezt a Budapestet a miénknek érezhetjük, minden szívfacsaró szépségével, időnként sötét árnyoldalaival, és a közelgő pusztulás szorongató előérzetével együtt.

A történelemnek ez a különös, szabálytalan szépsége a részletek gazdagságával válik igazán átérezhetővé. A rendőr egyenruhákban, abban, hogy Gordon Az Est munkatársa, az Abbázia kávézóban, a félkarú újságárusban, a Nagy Diófa utcában, a Tanulj meg fiacskám, komédiázni-ban, a földalattival utazásban, az ingyenkonyhára várakozókban, a luxusprostituáltak műintézményében és annak nevében, a Fleurs du Malban, a Gerő Ernőre tett utalásban, Szőllősy András modern villájában és annak berendezési tárgyaiban a festménytől a kávéfőző gépig. És, bevallom, volt egy-két jó alakítás is, s közülük is kiemelkedett Kulka Jánosé, az egyetlené, aki szerintem tökéletesen hozta a karakterét. Gazdagon, átélten, ugyanakkor színpadias manírok nélkül. Ennyit mindenképpen el kell mondanom a Budapest Noir érdekében, mert különben nem lennék fair az alkotókkal és az elkészült művel szemben. A másik oldalon viszont ott vannak azok a hibák, amelyek sajnálatosan lerontják az összképet.

Egy részük a film ahhoz a kínlódásához kapcsolódik, ahogy az alkotók megküzdöttek Budapesttel, mint az ambícióiknak feltűnően ellenálló tárggyal. A modern Budapest túlságosan eleven, túlságosan modern, 21. századi ahhoz, hogy a film készítői úgy fényképezhessék a várost, hogy az egy eleven, modern, 30-as évekbeli Budapestként jelenjen meg a vásznon. Jelenetről jelenetre végigkövethető a kínlódás, még számomra is, hogy miként takarják ki a kínosan nem odaillő műtárgyakat és legyenek ugyanakkor mindvégig jelen a városban. Hol kénytelenek voltak lemondani a kameramozgásról, hol ködbe kellett burkolni a környéket, hol olyan közelről venni a jeleneteket, hogy egy bejáratnál, belső udvarnál, lépcsőháznál több ne látsszon. Nem az a baj, hogy ezt tették, hanem, hogy mindez nagyon, nagyon, nagyon feltűnő. Alig voltak autentikus helyszínek (mint a Centrál, amiből az Abbázia lett) és így amit használni tudtak, az túl nagy kihívást jelentett a készítőknek. Alighanem ezért is olyan sok a bontásra érett házakban forgatott jelenet.

De talán még ez sem magyarázhatja meg egészen, hogy miért van egy csomó olyan jelenet, ahol kihalt utcákon jár a főhős, miközben azt hallhattuk, épp tőle, hogy Budapest egy nyüzsgő, élő nagyváros. Azt sem magyarázza, miért olyan díszletszerűek a díszletek. Pedig ezek nagyon sokat ártanak a filmnek. Nagyon, nagyon sokat.

A hibák másik része ahhoz kapcsolódik, hogy nem elég jó a forgatókönyv. A különböző cselekményszálak relatív időrendje, a film ritmusa kaotikus. Néha napok látszanak eltelni, miközben kiderül, hogy ennél lényegesen kevesebb telhetett csak el. Az is baj, hogy a bűneset és a nyomozás nem elég érdekesen van tálalva: a potenciális érintettekről semmit sem tudunk meg, s így a csattanó is teljesen váratlanul jön, viszont nem is vág igazán mellbe. Ha a részleteteket nézzük, a jónak látszó ötlet, a noir műfaj alkalmazása egyszerűen nem működik. Azaz, inkább csak felidézve, mint ténylegesen használva.

A hibák következő, harmadik csoportja a történelem ábrázolásának problémáiból adódik. Az az érzésem, hogy a történeti utalások egy nagy része csak történelem nerdök számára érdekes vagy olyanok érthetik, akik 1990 előtt jártak történelemórára és ott alaposan figyeltek is. Példának okáért Gömbös temetése és a kor hangulatának Gömbösre épített felvázolása aligha váltja ki azt a hatást a mai fiatalokban, amit az alkotók neki szánhattak érzésem szerint. Mert 90 óta Gömbös személye nem különösebben fontos a történelemtanításban. A kommunista historiográfia számára persze az volt, hiszen ő volt a magyar fasizmus szimbolikus megtestesítője, s így bárki számára, aki az előző rendszerben nőtt fel, Gömbös személyének lehet némi szimbolikus jelentősége, de e  jelentőség mára elenyészett. Ami ma jobban érthető, az a zsidóüldözésekre való utalás (még a kommunista illegalitásról sem vagyok biztos, hogy bárkinek jelent bármit) és így például az abbáziás antiszemita botrány jelenete és a Kulka által játszott Szőllösy személyes drámája. De utóbbinak, azt hiszem, Kulka alakítása nagyságrendekkel nagyobb súlyt ad, mint amit a forgatókönyv ebben a formában képes lett volna adni magától. 

A hibák negyedik csoportját a színészi játék teszi ki. Kováts Adél erős, színpadi gesztusokkal játszik és ennek megfelelően folyton kimozdítja a nézőt a nézői élményből. Kolovratnik Krisztián rendszeresen úgy pózol, mint akit fényképeznek. Anger Zsolt csak pillanatokra képes megtalálni az egyensúlyt karaktere különböző oldalai között: többnyire jól hozza a cinikus, ám barátságos rendőrfőnököt, de amikor indulatos lesz, az mindig színpadiasra sikeredik. Rátóti Zoltán belügyminiszterként puha és érdektelen. Dobó Kata egyáltalán nem volt meggyőző, inkább csak hordta a jelmezét.  

Mindezeknek köszönhetően egy egyenetlen, bizonyos elemeiben kifejezetten amatőr és ügyetlen, máskor elviselhető, bizonyos pillanataiban viszont egész érdekes film lett a Budapest Noir. Szerintem nem kellett volna hozzá nagyon sok, hogy ennél sokkal több legyen belőle, egy izgalmas és nézhető, színvonalas és szórakoztató, okos és szellemes közönségfilm. Nagy kár, hogy nem így alakult.