Őszintén be kell vallanom, hogy az Igazából szerelem sokáig az egyik kedvenc vígjátékom volt. Eleve kedveltem ezeket a némiképp egy kaptafára készült angol vígjátékokat (mint a Négy esküvő és egy temetés, meg a Notting Hill stb.), az Igazából szerelemben pedig különösen kedveltem a film ritmusát: ahogy a párhuzamos történetszálak egymásba érnek és egy elnyújtott, drámai, nagy fináléba torkollnak. Szerettem a karaktereket is, a cameokat, szórakoztatott a politikai szál (nagyon nem kedveltem Bush elnököt, Blairrel kapcsolatban pedig voltak bennem bizonyos illúziók is) és megríkattak az érzelmesebb jelenetek. Különösen tudtam azonosulni a művész Markkal és reménytelen szerelmével Juliet iránt.
Nos, az azóta eltelt tizennégy évben alaposan megváltoztam (öregebb lettem-e vagy keserűbb, ki tudja). Legalábbis erre kellett rájönnöm, mikor nemrégiben újra megtekintettem a filmet. Nemhogy nem tetszett már, de gyakran halálosan idegesített is. Következzék hét ok, ami miatt most már inkább cikinek érzem Richard Curtis filmjét:
1. Most már rosszul vagyok a brit felső (közép)osztály dicsekvésszámba menő nyafogásának látványától. Az Igazából szerelem a miniszterelnök, a miniszterelnök nővére és cégvezető férje, a menő művész, a sikeres író stb. szívfacsaró sorsfordulatainak története. Persze nem mindenki az elit tagja, de akkor meg libériás inas vagy akkora proli, hogy muszáj legyen röhögni rajta. Nem tudom, miért nem irritált ez tizennégy éve, talán szociálisan lettem érzékenyebb és alakult ki bennem ezzel párhuzamosan valamiféle ressentiment az elittel szemben, de tény, hogy most már hányhatnékom van a filmnek ettől a részétől.
2. A filmben elképesztő lenézéssel vannak ábrázolva az idegenek. Emlékezetes módon Colin Firth egy portugál házvezetőnőbe szeret bele abban a franciaországi vidéki házban, ahol alkotói magányt keresett. Namármost a lány családját olyan visszataszító sztereotípiákkal ábrázolják, hogy attól felfordul az ember gyomra. Falkába verődve járnak, szőrösek, hangosak, bunkók, középkori módon gondolkodnak és érzelmesek. De nem járnak sokkal szerencsésebben az amerikaiak sem, akik egyfelől arrogánsak és erőszakosak (az Elnök és munkatársai), másfelől buták, mint a föld és könnyen szexre kaphatók (a wisconsini lányok). Ehhez képest a britek sokfélék, persze, de az Elnök és a Miniszterelnök összecsapása kapcsán megszólal, némiképp óvatosan, önironikusan is, de félreérthetetlenül pozitívan ábrázolt brit nacionalizmus hangja is.
3. A történetszálak közül a sokáig hozzám leginkább közel álló Mark és Juliet viszonylatról rá kellett jönnöm, hogy inkább undorító, mint romantikus. Mark egy súlyos mentális problémákkal küszködő zaklató, akinek az esküvőről készült videóját már nem tudom ugyanolyan ártatlan szemmel nézni, mint tizennégy éve. (Most tekintsünk is el attól, hogy az a videó vicc, ami nem lett volna elkészíthető a valóságban olyan módon, olyan minőségben. Egy realisztikusabb videó viszont kevésbé lett volna romantikus és árulkodóbb lett volna Mark viselkedésének problematikusságával kapcsolatban.)
4. Harry (Alan Rickman) és Mia (Heike Makatsch), valamint David (Hugh Grant) és Natalie románcai munkahelyi szexuális zaklatásnak tűnnek mai szemmel és ettől függetlenül is, gyomorforgató az a mód, ahogy a filmben a Miniszterelnök szembefordulása az amerikaiakkal hirtelen felindulásból, egyszerű féltékenységből következik be, holott korábban hosszasan fejtegette, hogy miért nem áll érdekében mindez az országnak.
5. Inkább idegesítőnek tűnik, mint rokonszenvesnek ma már, ahogy a melegség témájához közelít: körülményeskedve és akaratlanul is a heteronormativitásra ráerősítve kezeli a kérdést. Amikor például Mark bánatos szemmel nézi az esküvőn legjobb barátja, Peter és titkos szerelme, Juliet táncát, az együttérzésre törekvő Sarah megkérdezi tőle, hogy azért ilyen szomorú, mert meleg? Mark a kérdésre őszinte felháborodással reagál. Isten ments, dehogy. Máskor meg, amikor az árván maradt kisfiú, Sam, mostohaapja arról próbál érdeklődni Samnél, hogy pontosan ki is okozta a szerelmi bánatát, a mostohaapát játszó Liam Neeson belebonyolódik a névmások problémájába és egyre kínosabb fecsegés közepette igyekszik tisztázni, hogy őt nem zavarja, hogy ha Sam szerelme esetleg nem she, hanem he, de azért persze mérhetetlenül megkönnyebbül, amikor a fiú kineveti őt és közli, hogy egy lányról van szó. S végül ugyanez a szerencsétlenkedés ismétlődik meg a hirtelen újra felfedezett rockert játszó Bill Nighy történetében, akit menedzsere azzal fogad, miután kliense közli vele, hogy inkább vele akarja tölteni a karácsonyt, mint Elton Johnnal, merthogy a karácsonyt a szeretteinkkel töltjük és a jelek szerint neki ő jutott élete szerelmeként, hogy tíz percet töltött Eltonnál és máris meleg lett. Ami egyfelől mérsékelten vicces bunkóság (s mint ilyen, diszkrét prolizás is egyúttal), másfelől gyorsan kiderül, hogy nem comingout volt, hanem csak egy esetlenül érzelmes megnyilvánulás, hiszen Bill Nighy rögvest tiltakozik és azt javasolja, hogy nézzenek együtt pornót és rúgjanak be. Mindenki megkönnyebbülhet: a zenész és a menedzser csak lúzerek, nem melegek. Huhh. 
6. Az Emma Thompson által játszott, megcsalt családanya, Karen története (férje, Harry az egyik beosztottjával kavar a szeme láttára) önmagában továbbra is szívszorító, de a konfliktus feloldása a film végén, vagyis, hogy egy kis idő és távolság majd segít a dolgok rendbetételében, legalábbis problematikus. Nem (csak) erkölcsi értelemben, hanem drámaként is. Ma már nem tudok nem mérhetetlenül dühvel nézni Harryre és nem haragudni Karenre, amiért mindezt tűri.
7. A visszataszító lúzer, Colin történetében azon kellene nevetnünk, hogy pusztán a brit akcentusa és az amerikai lányok nimfomániája minden problémát megold, amint a fiú elhagyja szenvedései földjét és Amerikába látogat. Ha-ha. Nagyon vicces.
A sor még folytatható lenne, mert hasonlóan irritáló dolgokkal tele a film. Vagy csak arra hivatkozni, hogy milyen gyomorforgatóan giccses és harsány az egész. De nem lenne fair. Az Igazából szerelemről így is nyugodt szívvel állítom, hogy bizony elrepült felette az idő vasfoga... vagy legalábbis egy nikkelszamovár.
