Tizenéves koromban tekintettem meg utoljára a Star Wars előzménytrilógiájának egyes fejezeteit. Az azóta eltelt évek során egyre érlelődött bennem a felismerés: én már véglegesen "kinőttem" ezekből a mozikból, s szükségét sem éreztem, hogy újra elővegyem őket. Most mégis megtettem, és ennek több oka van. Egyrészt tavaly új fejezet nyílt a Star Wars történetében: útjára indult az eposz harmadik trilógiája, amely az előző kettőhöz képest sok tekintetben új hangot ütött meg, ráerősítve arra az addig is szilárd bizonyosságra, hogy a Star Wars egy végtelenül sok stílusból és hangnemből összegyúrt univerzum, és a terebélyes filmkorpusz minden "testrészének" megvan a maga sajátos karaktere.
Különösen érdemes ebből az időtávlatból újra megvizsgálni az első három részt, ráadásul úgy, hogy amennyire csak lehet, elvonatkoztatunk az eredeti, hetvenes-nyolcvanas években készült opusoktól. Hiszen most már láthattuk: valamelyest Az ébredő Erő is elrugaszkodott ettől a nehéz örökségtől, és (szerintem) a kísérletet siker koronázta. Másrészt töprengésre késztetett FOUREY tavalyi tanulmánya, mely az előzménytrilógiában központi szerepet betöltő politikai drámát világította meg kivételes éleslátással. Gyerekkoromban - érthető módon - még magam sem a politikai szálra koncentráltam. Ezúttal azonban már így tettem. Sőt, ha leltárt kellene készítenem, azt mondanám, hogy felnőttként teljesen más prizmán át szemlélem a Baljós árnyakat, mint tettem azt gyerekként. Ennek a változásnak is "dokumentációja" kíván lenni a most következő kritika.
Szembetűnő, mennyi ellentmondás terheli a Baljós árnyakat. Nagy talány, hogy Lucas, aki bevallottan a tíz-tizenkét éves gyerekek korcsoportját célozta meg a filmmel, vajon miért egy "nemzetközi" (csillagközi) konfliktust helyezett annak középpontjába, és miért hangzanak el olyan szavak kétpercenként az egyes figurák szájából, melyeket egy tízéves nem biztos, hogy ért ("blokád", "szenátus", "ratifikáció", "bürokrácia", "korrupció"). Ez a zavaró kettősség egyébiránt végigível az egész filmen: egyszerre érvényesül benne egy meseszerűen naiv világkép, mely (jobb esetben) bájos, lágy kontúrú vagy (rosszabb esetben) bugyuta karaktereket termel ki magából; valamint a nemzetközi válságok és az azokhoz kapcsolódó politikai kulisszák földhözragadtabb közege. Mintha Lucas tényleg csak tévématinékon edződött kisfiúkra és kislányokra szabta volna a filmet, ugyanakkor szégyellné, hogy csak rájuk szabta, és egy komorabb politikai dimenzióval igyekezne egyensúlyba hozni a mérleget. Mégsem esik két szék közül a pad alá. A filmnek ugyanis szerencsére legalább az egyik építőeleme működőképes, és az bizony nem az émelyítő, gyermekded aranyoskodás, de erről mindjárt. 
Papíron olvasva viszonylag konzisztensnek tűnne a történet, ám a kivitelezésbe sok apró hiba csúszik. Számos lyuk éktelenkedik a film logikai felépítményében. A legdühítőbb következetlenség maga Jar-Jar karaktere. Ez az antropomorf tengeri szörny - mely még a Disney legbárgyúbb karaktereit is százszorosan alulmúlja - az ostobaság és az ügyetlenség fogalmának élő szinonimája; olyan, akár egy mosószeres vízben áztatott felmosórongy: nedves (mivel folyton nyáladzik), ronda (csak a Gyűrűk Ura Gollamja versenyezhet vele) és az embernek fel kell törölnie vele a padlót. De nem az a legfőbb gond, hogy irritáló a karakter, hanem az, hogy már az elején kimerül minden funkciója (abban, hogy a két Jedit elnavigálja a Naboo fővárosába), de mégis jelen van, bármiféle rendeltetés nélkül, egészen a végefőcímig. Kérdésem költői: miért? Hogy minden jó érzésű felnőtt ember agyérgöcsöt kapjon? (Megjegyzem, a mai hollywoodi blockbusterekben sajnos szinte már egymásnak adják a kilincset az efféle "gyűlöletkeltő" töltelékkarakterek.)
Anakin felfedezésének folyamatát is ambivalenciák tarkítják. Eleve bődületes butaság a "midi-chlorian-tan", azaz tudományos magyarázattal alátámasztani az Erőt, metodikusan mérni annak jelenlétét. Azonban legalább ekkora ostobaság - és ez konkrétan elhangzik a filmben -, hogy Anakint a "midi-chlorianok" nemzették. Ritkán hallani ennyire hülyén hangzó, mindenféle értelmet nélkülöző mondatot Star Wars-filmben, annyi szent. Annak is elnagyolt a bemutatása, ahogy Qui-Gon bizalmába fogadja Anakint: egy békés csevej az étkezőasztalnál, miközben odakint cudar homokvihar tombol, s a tapasztalt Jedi-mester máris leszűri, hogy "ez a fiú képes érzékelni a dolgokat, mielőtt azok megtörténnének". Érdekes az is, mennyire háttérbe szorul ebben az epizódban a Jedi Tanács. Teljesen passzív "politikát" folytatnak, nem próbálnak meg békéltetőként fellépni a konfliktusban (míg a második részben nagyon is tevékenyek lesznek), minden felelősséget Qui-Gonra és Obi-Wanra hárítanak. Velük kapcsolatban a fő ellentmondás az, hogy rögtön megérzik, milyen veszedelmes kockázatot rejt magában Anakin Jedivé képzése, azt viszont valamiért nem súgja meg nekik az Erő, hogy a Sithek már "a spájzban vannak" (és Palpatine, azaz Sidious karnyújtásnyi közelségét a következő részekben sem érzékelik). 
Qui-Gon sokat bírált karaktere nekem még ennyi év távlatából is tetszik. Nemcsak azért, mert Liam Neeson remek színész, és szinte bármit el tud játszani, hanem mert ebben a hősben izgalmasan elegyedik a mély humánum, a poroszos szigor és a Jedi-vezetők dogmatizmusát élből elutasító önfejűség. Persze a figura nincs túl jól megírva, de hogy sokárnyalatú, azaz hogy sokárnyalatú lehetne, az azért kitapintható. És Neeson fegyelmezett, arisztokratikus kiállása nagyszerűen passzol Qui-Gon Jinn egyéniségéhez. Qui-Gon, ha Lucas tisztességesen kibontakoztatja, az idős Ben-Kenobi higgadt bölcsességének és Dooku gróf rebellizmusának különleges vegyüléke lehetett volna. Megkockáztatom: félig-meddig így is az. Maga Obi-Wan viszont ebben az epizódban még zöldfülű, szabálykövető Jedi-aspiráns; nem sok vizet zavar és nem is érdekes a jelleme. A kis Anakin sem sokdimenziós karakter, de ebben a részben rendelkezik egy hatalmas pozitívummal: itt még nem Hayden Christensen játssza. Natalie Portman Amidalája simán csak betonszürke, Keira Knightley-é viszont ráadásul még fülsértő hangon is szólal meg. Darth Maul karaktere viszont - akárhányszor felbukkan - megfagyasztja a vért a néző ereiben. Koromsötét, pokolbéli erőt sugároz magából; úgy érezzük, olyasféle alvilági hatalmat szabadít el, mely az egész világegyetemet hamuvá égetheti. Nagy kár, hogy Maul is inkább kartonpapír-figura marad, csupán néhány sornyi dialógust kap és idő előtt távozik az eposzból. Örvendetes lett volna, ha a folytatásokban is viszontlátjuk. 
Ezzel el is érkeztünk a film legérdekesebb karakteréhez, Palpatine szenátorhoz - és a politikai cselekményszál taglalásához. Palpatine a Baljós árnyakban még csupán néhány jelenet erejéig szerepel, de már ekkor kulcsfontosságú figura. (Persze pár alkalommal kámzsás hologramüzenetként is megjelenik, hogy összeesküvősdit játsszon a kívül-belül bábfigurákra emlékeztető kereskedelmiekkel, de ez más tészta, ráadásul ekkor még nem is lehet egyértelműen tudni, hogy Sidious és Palpatine ugyanaz a személy. A magyar szinkronban a titok megőrzése érdekében két különböző színész szólaltatta meg a két alteregót.) Zseniális, ahogy egyik pillanatról a másikra kevéssé ismert, de ambiciózus szenátorból a Köztársaság fejévé növi ki magát. Persze a bürokrácia mocsarába süllyedt főkancellárt kicsit gyorsan buktatja meg a Szenátus (ráadásul egy periferikus bolygó frissen megválasztott uralkodójának bizalmatlansági indítványa "győzi meg" őket), de Lucas nagyszerűen éleszti újjá a köztársaságot belülről rothadásnak indító destruktív erő mítoszát.
És emlékezzetek csak arra a jelenetre, amikor Palpatine elkezdi sorolni Amidalának a Szenátus bűneit: szerinte a Köztársaságot átszövi a korrupció, a központi hatalmat szétzilálják a bürokraták, a főkancellár gyenge; már nem ő, hanem a "kabinettagok" irányítanak. Az érvelése tökéletes; száz százalékig igaza van. Ironikus, hogy épp ő az, aki ennyire tisztán látja a helyzetet. Remek fordulat az is, hogy bár Amidala buktatja meg Valorum-ot, neki ebből nem származik közvetlen haszna, hiszen a Szenátus segítsége nélkül foglalja vissza a bolygóját. Sajnálatos, hogy Palpatine csak arasznyi epizódszerepben bukkan fel. (A második részben ugyan többet szerepel, de - a film legtöbb hősével egyetemben - szinte semmit sem csinál, csak egy helyben toporogva aggodalmaskodik.) 
A felsoroltakon kívül már csak azért sem tudok igazán haragudni a filmre, mert valóban túlnő a mesei együgyűségen és szolgál aktuálpolitikai üzenettel is. A Szenátus bürokratikus mechanizmusai, elégtelen válságkezelő technikái, tehetetlensége kísértetiesen emlékeztet a nemzetközi közösség és az ENSZ válságmegoldás terén elszenvedett kilencvenes évekbeli kudarcaira. Emlékezzünk csak az ENSZ és az amerikaiak passzivitására a szomáliai válság vagy a délszláv háború során. Amerika nem volt képes adekvát választ adni a szomáliai válságra, mely voltaképpen máig tart. A ruandai genocídium idején is csak csekély segítséget nyújtottak. A délszláv háború lezárásának szánt daytoni egyezmény pedig - melyben nem rendezték Koszovó helyzetét - indirekt módon Szerbia 1999-es 78 napos NATO-bombázásához vezetett, melyre sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy politikailag vagy emberi jogi, humanitárius szempontból sikeres lett volna. Talán nem véletlen, hogy a Baljós árnyakat is épp 1999-ben mutatták be. A film a nemzetközi közösség, az ENSZ és az USA sikertelen válságkezelési kísérleteinek burkolt kritikájaként is értelmezhető, sőt mintha ki is mondaná, hogy az ENSZ voltaképpen egy sóhivatal.
A film látványtechnikailag továbbra is kiváló, bár a legfőbb attrakciónak szánt fogatversenyt a későbbi epizódok azért felülmúlják. Mindenesetre a maga idejében a Baljós árnyak vizualitása úttörőnek számított - és bizonyos értelemben a mai napig annak számít. Sőt, meggyőződésem, hogy ebben az epizódban találjuk a Star Wars-történelem legélvezetesebb és legnagyszerűbben megkoreografált fénykardpárbaját. A fent említett Darth Maul is ezekben a jelenetekben "teljesedik ki" leginkább. A későbbi epizódok párbajjelenetei is csak szerették volna megközelíteni az Obi-Wan, Qui-Gon és Darth Maul alkotta hármasfogat által gerjesztett szikrázó feszültséget - és ezt a hihetetlen dinamikát.
De hogy ne szakadjak el teljesen a politikai analógiáktól: meg kell valljam, Nass főnök engem küllemét tekintve (de szigorúan csak küllemét tekintve) Sztálin elvtársra emlékeztetett. Ezért is csalt mosolyt az arcomra az utolsó jelenet - amikor is éppen ő emeli diadalittasan a magasba a béke gömbjét.
