Alig egy hét maradt a Star Wars VII. epizódjáig. Akármennyire is fujjognak rá sokan, bizonyára mindenki kíváncsian várja függetlenül attól, szeretik-e a Star Warst vagy sem. Mint már sokszor megírtuk, megírták, J. J. Abramsnek és a Disney-nek nem lesz könnyű dolga. Főleg, hogy a Disney nem éppen a legjobb választás volt a franchise új tulajdonosává tenni, tekintve a megastúdió üzlet- és filmpolitikáját. Ráadásul, mint köztudott, a Disney nem kíván tudomást venni az eddig készült Star Wars-produktumokról, kivéve persze George Lucas hat filmjét, illetve a Clone Wars sorozatot.

Kár, pedig az Ébredő erő sokat tanulhatott volna, és khm., sokat is „vesz át” a „Legend”-dé tett Expanded Universe-ből. Mindenesetre, ha végigtekintünk a Star Wars-sagán, azaz Lucas mozifilmjein és a Clone Wars sorozaton, elgondolkodhatunk azon, hogy talán J. J. Abrams művének nem is lesz olyan nehéz dolga, hiszen a Baljós árnyak és A klónok támadása olyan gyengére sikeredett, mint Luke első próbálkozása a Dagobah-n, hogy kiemelje az X-szárnyút a mocsárból. Hogy képes lesz-e erre Abrams a mocsárba ragadt és a tíz év alatt homályba vesző Star Wars-univerzummal, majd december 18-án, egy hét múlva kiderül. Addig is érdemes áttekinteni, milyen filmjeink vannak eddig. Avagy egy kvázi toplistát olvashattok most tőlem, melyben ezúttal leghátul nem a „legkevésbé legjobb”, hanem bizony a leggyengébben sikerült rész fog kerülni. Szerintem.

Persze az alábbi lista nyilván szubjektív, és kihagyom belőle az olyan mellékvágányokat, mint a Star Wars Holiday Special vagy a 2008-as Clone Wars animációs mozifilm, ami amolyan előkészítő volt a sorozat számára. Ezekre nem is érdemes túl sok szót pazarolni, mivel mindkettő pocsék alkotás, jóllehet, összemérve a kettőt, talán a Clone Wars kicsit jobban szerepel. De annyi bizonyos, hogy nekem nem nyerte el tetszésemet nemcsak a 2008-as film, de az azt követő Clone Wars animációs sorozat sem. Ami lehet, hogy hiba, mert vannak benne egész jó részek állítólag, de engem eleve ez a baltával faragott, steril képi világ ijesztett el, melynek semmi stílusa nem volt. Kiváló reprezentánsa ez annak a problémának, hogy CGI-ból filmet csak akkor, ha megfelelő időt és energiát fordítanak a karakterek és a világ részletes kidolgozására (mert például a Warcraft vagy Starcraft című videojátékok animációit látva nem mondhatjuk, hogy a CGI-ból nem lehet kihozni semmi jót). Ráadásul ezt a szériát nyíltan gyerekeknek szánták (ahogy a későbbi Rebels-t is), s ez a szintű infantilizmus számomra egy Star Wars-terméktől merőben idegen. Még akkor is, ha alapvetően egy modern meséről van szó. Ám badarság összemosni a mesét az infantilizmussal, a mesék nemcsak gyerekeknek valók, sőt. Továbbá az animáció film sem szükségszerűen 12 éven aluliak számára készülnek, lásd a japán filmgyártást, ahol korosztályokra lehet bontani a rajzfilmeket is. Az animáció egy olyan kifejezési forma, mint a film. Csak a maradi nyugati mainstream szerint kell az animációs filmnek egyúttal gyerekesnek és sokszor bugyutának is lenni. A Clone Wars minden szempontból ebbe a kategóriába tartozott, élen az idióta „Ani”-zással, és a már A Sithek bosszújában is rémisztő módon idegesítő és ostoba, erőltetett poénkodással.

Annyi bizonyos, hogy a Lucas által készített élőszereplős mozifilmek ezeknél azért hatványozottan jobbak. Még a legrosszabbul sikerült példányok is. Habár George Lucas is bevallottan gyermekei ízléséhez igyekezett szabni a szériát (Darth Maul például egyik porontya rémálmaiból származik), azért paradox módon mégis felnőttesebbek ezek az alkotások a politikai konspirációk, illetve az olykor sokkolóan drámai jelenetek miatt. Igaz, a klasszikus trilógiában a balansz tökéletesen érvényesült, és míg az előzmény-filmekben ez a feszültség végig jelen van, az 1977-es film, a Birodalom visszavág és a Jedi visszatér mondhatni kortalan filmek. Igaz, nyilvánvalóan a tinédzser és huszonéves korosztály voltak a célközönség már a hetvenes-nyolcvanas években is, azonban pont ezen átmeneti korcsoport miatt nézhető kisebbek és nagyobbak számára is a régi trilógia. (Jó-jó, az Új reményre keresztelt 1977-es alkotásban is van szó diplomáciáról, meg üzleti ügyekről, de ezek nem olyan tolakodóan „szakmai”-ak, mint az I-II. rész politikai vitái.)

Persze, ahogy az új filmekben sem minden szar, úgy a régi trilógiának is fel-feltűnnek a hibái, gyengeségei az újranézések alkalmával. Biztos mindenkinek meg van a kedvenc része, és mindenki meg is tudja indokolni, miért az, és miért nem a többi. Nos, az én listám elrendezését sem kell másképp értelmezni, még akkor sem, ha jómagam az ewokokkal nagyon, de nagyon nem vagyok kibékülve (és nem azért, mert „cukik” – de ezt majd később kifejtem). De lássuk akkor a listát!

6. Baljós árnyak

Mint már a véleményezős posztunkban írtam, én ezt a részt nagyon vártam 1999-ben. Ekkor már tudatosabban néztem tévét is, és 13 évesen volt egyfajta koncepcióm arról, hogy mit szeretek. És az 1997-es felújítás után bizony megszerettem a Star Warst. Így a tévéspotok nagyon felizgattak. Mikor felcsendült az ismerős zene, és egészen új képeket láthattunk erre a régi, megszokottaknál. Azaz nem Luke vagy Darth Vader lézerkardja sercent fel, hanem egy ördögszerű figuráé, s a Tatooine bolygón hátulról látjuk, amint elmenekül előle valami űrhajó, ő pedig deaktiválja vörös fénykardját. És persze a kisfiú, aki valami versenyre készül, és „érezz, ne töprengj, hallgass az ösztöneidre!” – mondja neki Qui-gon mester, akiről még azt sem tudtam, ki játssza (Lucas kevés pozitívuma közé tartozik, hogy igyekezett nem sztárarcokat kiválasztani a szerepekre – bár annak idején ugye felmerült Leonardo Di Caprio neve Anakin szerepére, s azt hiszem, sokkal jobban jártunk volna). Mennyi Pepsi és Chio reklám alatt elnyomták ezeket a jól ismert mondatokat!

Aztán jött a film, és én persze ott voltam a moziban. Elsőre, gyerekként be is jött nagyon. Mert Darth Maul nagyon tökös gonosz volt, s bár nagyon kevés ideig volt a vásznon, számomra képes volt az idők során ikonikus figurává válni. Máig őt tartom a Baljós árnyak nagy pozitívumának. Mindenféle bullshitet mellőz a karaktere, kellőképp rejtélyes és dühvel teli figura. Sokat sajnos nem tudunk meg róla, hogy miért akar bosszút állni (jellemző, hogy Lucas képtelen kifejteni a „gonosz” motivációit – pedig ez lenne az igazán érdekes, még akkor is, ha fantasy-ről van szó), de vörös fénybotjával, kiváló harctechnikájával, és félelmetes megjelenésével méltán égett be a Star Wars-rajongók agyába. Nagy kár érte, hogy hamar legyilkolják, és csak a regényekben, azaz a hatályon kívül helyezett sztorikban tér vissza (melyek szerint sikerült kimenekíteni, és nagy volumenű bosszúja helyett immár „megfelezőjére”, Obi-Wan Kenobira vadászik).

Ugyanígy tetszett, és máig tetszik Darth Sidious is, alias Palpatine szenátor, aki legalább annyira ikonikus figurává vált, mint tanítványa. Az új trilógia legérdekesebb figurája egyértelműen ő volt, és tulajdonképpen az ő sikertörténeteként is értelmezhető a három film által kiadott előzménysztori. Palpatine kiváló szarkeverő, Ian McDarmind már gyerekként is igen nagy hatást gyakorolt rám karizmatikus alakításával. Szinte a nézőt is manipulálja, és teljesen elhiteti vele, hogy ő csak „jót” akar, és a demokráciát védi. Nagyon ügyesen hálózza be Padmét, és fordítja a saját javára a jedik ténykedését. Már ebben a részben is megcsillogtatja hatalmát és tehetségét, melyet persze akkor politikusi képességeinek tudtunk be, mikor először láttuk. De azért így, a hat film ismeretében tudjuk, hogy végig az orruknál fogva vezette a jediket, és mesteri összeesküvést rakott össze. Darth Sidious-ként kvázi saját maga ellen harcol, és a Kereskedelmi Szövetséget is hülyére veszi. Tulajdonképpen minden szövetségesét elárulja, és egymás ellen ugrasztja őket. Mindeközben pedig mosolyog és reprezentál, csendben hatalomra tör, s ráteszi a kezét az újonnan érkezett fiú vállára, hogy „figyelemmel fogjuk követni a pályafutásodat”. Zseniális.

A többi karakter viszont már nem állta ki az idő próbáját, mely annak köszönhető, hogy George Lucas nagyon rosszul írta meg őket. A gonosz figurák épp azért szimpatikusak, mert köpönyegforgatásuk (Palpatine) és stílusos satuegyszerűségük (Darth Maul) miatt érdekesek és emlékezetesek. Qui-gon Jinn viszont amennyire hírhedt, annyira egydimenziós. Gyakorlatilag egy patyolatfehér lovag, aki szembeszegül a Jedi Tanáccsal, de azért helyén van a szíve. Közel sem olyan kidolgozott figura, mint a könyvekben, ahol azért vannak nagyon ambivalens döntései (például korábbi tanítványával kapcsolatban). Ráadásul a filmben még elég suta dialógusai is vannak. Halálosan unalmas karakter tehát, aki néha még idegesítő is, annyira naivnak és tisztességesnek tűnik (például a Tatooine-os részek ilyenek).

Obi-Wan szinte csak díszlet, rá sajnos túl sok szót nem is érdemes pazarolni, pedig annak idején nekem ő tetszett a legjobban a jedik közül. Forrófejűsége annyiban nyilvánul meg, hogy van egy-két vicces beszólása, és az utolsó harcban nekirohan Darth Maulnak. De amúgy meg egy színtelen-szagtalan bábu.

A legrosszabbnak az azóta lezüllött és meghasonlott, pszichés beteg Jake Lloydot szokás tartani, aki állítólag ebbe a szerepbe rokkant bele, utána nem tudott visszailleszkedni a társadalomba (az iskolába). Szerintem ő nem is volt annyira rossz, az ambíciózus, korán felnőni kényszerülő fiú szerepét egész jól megformálta. Nem, az ő esetében is a karakterrel vannak problémák. Egyszerűen nem érdekes a sztorija. Sokan valami markánsabb jelzést vártunk, hogy már itt látszódjon, ő lesz Darth Vader. Azaz valamivel meg kellett volna mutatni, hogy benne már jelen van az a pár attribútum, ami miatt a Sötét Oldalra sodródik. Valamilyen konfliktust kellett volna kitalálni, melyben megmutatkozik ez az oldala. De nem, ez nem történt meg, pedig akár a fogathajtó versenybe is bele lehetett volna vinni egy-két agresszívebb megnyilvánulást, vagy akár Darth Maul is kaphatott volna nagyobb szerepet. Most kicsit gagyi ajánlatot teszek, de talán valamilyen formában működőképes lett volna a Sötét Oldal felé vonzódás szempontjából, ha mondjuk Maul azt a parancsot kapja Palpatine-től, hogy kutassa fel ezt a fiút, akiben ekkora az Erő (nyilván érzi ő is). És az lehetett volna Maul fő motivációja, hogy Anakint elrabolja. Ami sikerült is volna neki. Ezek alatt a jelenetek alatt megismerhettük volna kicsit jobban Mault, és Anakin is elkezdhetett volna a Sötét Oldal befolyása alá kerülni. Pár ostoba harcolós jelenet helyett valami ilyesmi drámai konfrontáció sokkal ütősebb lett volna.

„Lett volna” – igen, ez jellemzi legjobban a Baljós árnyakat. Mert van benne egy érdekes vonulat, vannak itt nagyon jó lehetőségek, melyekkel élhetett volna Lucas. Azonban a Baljós árnyak legnagyobb baja a drámaiság totális mellőzése. Érződik rajta, hogy valaki (Lucas) összedobta a sztorit, a forgatókönyvet, és leforgatta a filmet, mert „kell”. De amúgy meg nincs benne élet, nincs benne drámaiság, csak drámai potenciál. Buta kis kalandfilmként szalad előre, senkinek semmilyen személyes kötődése nincs az eseményekhez. A motivációk elnagyoltak, kaotikusak (most akkor Maul végül miért is üldözi a csapatot?). A karakterviszonyok is bénák, legfeljebb Obi-Wan és Qui-gon közt van valami, de még a harmatos Shmi Skylwalkernél sem éreztem, hogy Anakin édesanyja. Teljesen közömbösen felolvasta minden színész a dialógusát (egyik jelenetben látszik is, ahogy Natalie Portman súg Liam Neesonnak – vérciki), és „haladjunk” jelszóval egymás mellé pakolták a jeleneteket.

Azaz szív és lélek egyaránt hiányzik a filmből. Olyan a Baljós árnyak, mint egy történetbeli droid: működik benne egy algoritmus, mely életbe lép a kezdő képsorokkal, majd tisztességesen kikapcsol a stáblista után. Maximum az utolsó kardpárbaj hagy némi nyomot bennünk, meg a látványos fogatverseny, de a többi fájóan feledhető, sőt idegesítően gyenge. Jar Jarról meg most nem beszélek, mert az idők során úgyis sarazták elegen. Illetve érdekes módon én már nem őt látom a filmek legrosszabb momentumának, sőt mióta összemontírozták az Ébredő Erő trailerével, kifejezetten nevetségesnek tartom Jar Jart. Ha csak ő lenne a legnagyobb problémája az I. résznek, akkor biztosan a VI. rész színvonalán lenne a Baljós Árnyak. De a fent felsorolt hibák miatt (gagyi karakterek, felszínes és gyenge történet, és az elég steril képi világ) egyértelműen ez a legrosszabb Star Wars-film számomra.

5. A klónok támadása

Persze azért A klónok támadása sem kutya. Emlékszem, annak idején ezt a filmet valahogy teljesen elfelejtettem. Hogy ennek mi lehetett az oka, rejtély. Mert a Gyűrűk Ura biztosan nem, ami kb. ekkoriban kezdett el feltörni a kiváló Két torony című filmmel. De sajnos azt csak 2004 körül fedeztem fel teljes valójában, addig számomra a Gyűrűk Ura csak egy egyszer megnézett Gyűrűk Szövetsége volt, ami nem nyerte el elsőre a tetszésemet (harmadszorra már nagyon is – a Gyűrűk Ura-trilógiáért legalább annyira rajongok, mint a Star Warsért, habár Frodo úrfit és Legolast fejbe tudnám csűrni egy böszöm nagy pallossal). A klónok támadását viszont viszonylag későn, DVD-n néztem meg, és végülis első megtekintésre akkor, tizenévesen semmi bajom nem volt vele. Akkoriban sem volt már a szívem csücske az I. rész, így kifejezetten üdítő volt, hogy ebben már, ha nagyon gyengén is, de van jellemábrázolás. Obi-Wan már nemcsak egy karót nyelt kis pincsikutya, hanem viccelődik! Oltári szarok a viccei, és nagyon erőltetett ez a „haverság”-gá degradált Mester-Tanítvány kapcsolat, de mégis, lehetséges, hogy van funkciója. Hiszen értelmezhetjük ezt úgyis, mint a legfőbb okát annak, hogy Obi-Wan képtelen volt megzabolázni tanítványát, minthogy az a fejére nőtt. A haveri kapcsolat mellérendelő viszonyt jelent, és Obi-Wan túl engedékenynek tűnik ebben a részben, ráadásul egy ballépés miatt (hogy különválnak) nem is tud igazából Anakinra figyelni. Azaz Obi-Wan egy jóbarát, de rossz mester.

Ha Lucasnak ez volt a célja, akkor sikerrel járt, mert az egész tényleg arról szól, hogy Obi-Wan és Anakin hogyan távolodik el egymástól paradox módon a közvetlen, baráti kapcsolatuk miatt. Jóllehet, vannak itt más szálak is, mint a legkínosabb szerelmi viszony vagy a klónhadsereg. A klónhadsereg is tetszett nekem, már majdnem azt hittem, hogy ezekből lettek a birodalmi rohamosztagosok (közben meg elég gyorsan leszerelték őket, miután győzött a „forradalom”), és jó volt eljátszani a gondolattal.

Ahogy nekem a Dooku-vonulat és az utolsó nagy arénás küzdelem is tetszett. Igaz, a Darth Maul versus Qui-gon és Obi-Wan párbaj színvonalát nem érték el, de elég katartikus, mikor megérkezik a klónhadsereg, és a droidokkal összecsap vagy ötven jedilovag. Epikus képek, amint egyszerre szisszen fel több tucatnyi fénykard, és aprítja szét a szeparatisták hadseregét.

És összességében A klónok támadása sokkal drámaibb, feszültebb, mint az akciójelenetek egymás mellé pakolásából álló üres és unalmas Baljós árnyak. Igaz, a szerelmi szál borzasztóan gagyi, és vállalhatatlanul giccses, tele béna párbeszédekkel, és valahogy Padme és Anakin között nem működik a (csakazért sem írom le, hogy „kémia”) románc, totálisan nem illik össze ez a két ember már megjelenésük alapján sem (egyszerűen egy Natalie Portman-kaliberű nőnek igazi férfi kell, nem egy ilyen kis nyálas képű nyikhaj). Mindennek tetejébe pedig Hayden Christensen tényleg rossz színész, nemcsak a karaktere van rosszul megírva, mint a Baljós árnyak esetében Qui-gon és Obi-Wan figurája. De leszámítva ezt, azért ebben a filmben nemcsak a csatajelenetek emlékezetesek, és ütősek, hanem vannak egyéb megmozdulások is. A klónok felfedezése hatalmas feszültséggel bír, ahogy az is egy igen sokkoló jelenetsor, mikor Anakin visszatér a Tatooine-ra, és meg akarja keresni édesanyját a látomása alapján, ám az meghal a Tuskenek fogságában. Így vérbosszút áll a szerencsétlen nomád népen, lemészárolva asszonyaikat, gyermekeiket is (egyébként itt eszünkbe juthat John Ford általam nemrég elemzett The Searchers című westernje, melyben John Wayne karaktere ugyanilyen vadállat módra gyilkolja az indiánokat, mikor megérkezik a táborukba). Ez pedig már előrevetíti a Sithek bosszújának szintén horrorisztikus és tragikus, hasonló képsorait.

Szóval igen, vannak nagy hibái ennek a résznek is, és persze nyomába sem érhet az eredeti trilógia darabjainak, de számomra minden tekintetben felülmúlja a Baljós árnyakat. Avagy ez a film végre nem bárgyú, hanem van benne drámai feszültség, sztori, nem csupán akciójelenetek láncolata. Stílusa ennek sem nagyon van így utólag visszatekintve (bár a Coruscant metropolisza elég jól mutat a film elején), a CGI ugyanúgy lelketlen, műanyaghatású és fantáziátlan, mint azt az öreg Georgie-tól megszokhattuk. De én a Yoda és a Dooku harcot sem tartom a legócskábbnak, szerintem a Sithek bosszúja hasonló jelenete sokkal idiótább, mert Palpatine burleszkbe illő bénasággal bukdácsol, ami sokkal idegesítőbb, mint Yoda pattogása akár Dooku gróffal szemben is. Jó, persze, a gróf, főleg a Clone Wars című 2003-as Cartoon Network minisorozat után elég szürkére és egysíkúra sikeredett, nem nagyon van szerepe, nála még Darth Maul is markánsabb és félelmetesebb figura volt, pedig sokkal kevesebbet volt a vásznon. Mégis Dooku elég színtelen-szagtalan, nem tud épkézláb főgonosz lenni. Kár érte is, mert amúgy a sorozatban tényleg jól kidolgozott karakter, és hát már azért is igen izgalmas lenne, mert Qui-gon egykori mestere volt. A neten pedig jócskán belefuthatunk logikus rajongói fejtegetésekbe, hogy Dooku valójából Qui-gon halálát akarta megbosszulni, tehát igazából nem volt gonosz (ez abból a jelenetből is érződik, mikor Obi-Want foglyul ejti).

Persze tudom, szokás A klónok támadását még a Baljós árnyaknál is rosszabbnak tartani, mert ez is elnagyolt, rosszul megírt, stílustalan stb. De mint rámutattam, szerintem a fent ecsetelt érdemei miatt mégis sokkal-sokkal élvezhetőbb, mint a butácska és matinéjellegű, Star Wars-filmekhez méltatlan Baljós árnyak.

4. A Sith-ek bosszúja

Nos, a Sithek bosszúja az már más tészta volt. Erre a filmre kifejezetten készültem, mert ígéretes volt nemcsak a trailere, hanem a sztorija is. Majdnem az volt a helyzet ezzel a filmmel, mint most, az Ébredő erővel vagy annak idején a Baljós árnyakkal: izgatottan vártam, mi fog kisülni belőle. Hogyan fogja lezárni George Lucas az előzmény-trilógiát, hogyan „születik meg” Darth Vader abból a nyálas képű kis girnyóból, akit A klónok támadásában megismerhettünk. Mert hát, Darth Vader Hayden Christensen alakításában mondjuk ki, egy kis hímringyó volt, egy nyavíkolós, sértődött kisfiú, akit valahogy nem tudtunk összepárosítani a fekete páncélba öltöztetett, háromnegyedrészt cyborg, Sötét Nagyúrral (Ady Endre hasonló című, Disznófejű nagyúr című verséről mindig Darth Vader jutott eszembe).

Valahogy azonban a Sithek bosszúja mégis működött. Nem tudom, ez minek köszönhető. Lehet, annak, hogy mikor 2005-ben végre bemutatták, én a Clone Warsszal készültem rá, amely ugye A klónok támadását és a Sithek bosszúját köti össze. És hát abban amúgy Anakin sokkal szimpatikusabb, mondhatni tökösebb karakter volt, akiről sokkal inkább elhittük, hogy egy kemény harcos, akit el-elragad a hév, melyből ereje táplálkozik. Azaz ez a kis sorozat rendkívüli módon kedvet tudott csinálni a Sithek bosszújához. Mert elhitette velünk, hogy Anakin nem Hayden Chritensen, hanem Anakin Skywalker, a Sötét Oldal felé sodródó jedi, aki a sorozatban már egyszer összecsapott Dooku gróffal. S itt ismerkedhettünk meg amúgy bővebben a gróffal, és Palpatine másik csatlósával, Grievous tábornokkal, aki, mondanom sem kell, sokkal-sokkal félelmetesebb, kidolgozottabb karakter a sorozatban, mint a filmben. Pedig a sorozat részeit egymás mellé rakva a Clone Wars is csak két óra hossza (a részek pedig egyenként 8 percesek voltak), mégis alkotói sokkal többet ki tudtak hozni a történetből, mint maga George Lucas az élőszereplős alkotásokból.

Szóval a Clone Warst érdemes volt nézni annak idején, mert feltüzelt. Én most is melegen ajánlom azoknak, akik rajongnak a Star Warsért, de esetleg utálják az előzmény-trilógiát, mert ezeknek a gyerekbetegségei nincsenek meg a nem mellesleg kiválóan megrajzolt rajzfilmsorozatban (fontos kiemelni: ez még rajzfilm, és nem CGI animáció – ezért is sokkal jobb, mint a 2008-as széria). Így 2005-ben már alig vártam, hogy május 19. legyen, mikor végre mozikba került a Sithek bosszúja. Ugyan nem éjféli vetítésre mentem, de végül megtekintettem, pár idióta családdal a teremben, melynek női tagjai szörnyülködtek, mikor Palpatine megszórta villámmal Mace Windut, hogy „úristen, de most komolyan, ilyet gyerekeknek?!”. Hát igen, itt is kiütközött Lucas paradoxonja: a Star Warst gyerekmesének szánja, de Palpatine átváltozása amúgy tényleg horrorisztikus, ahogy Anakin torzulásai is azok. Így nem a sipítozó anyukákat, hanem ismét az amerikai Lukács Györgyöt kell kárhoztatni, aki eladta a lelkét a kapitalizmusnak (és a franchise-t a Disney-nek).

A Sithek bosszúja azonnal kedvencemmé vált az előzmény-trilógiából. Azért addig nem mennék el, hogy sokakhoz hasonlóan a Birodalom visszavághoz hasonlítsam, mert azért annak színvonalától még mindig nagyon távol van (ha másért nem, hát Hayden Christensen „alakítása” miatt). Azonban, ha azt mondtuk, A klónok támadásában végre volt drámai feszültség és karakterábrázolás, akkor a Sithek bosszúját csak ez határozza meg. Szerencsére itt már abszolút Anakin Sötét Oldal felé sodródásával foglalkoztak az első jelenettől kezdve, illetve a film minden jelenetét a Galaktikus Birodalom létrejötte járja át. Mint azt Fourey kiválóan megragadta, a Római Köztársaság bukása mintájára zajlik itt minden. Körülbelül ezt érezhették Róma polgárai a principátus kiépülésekor, ha egyáltalán érdekelte őket a köztársaság sorsa, és nem Julius Caesart vagy Octavianust támogatták. Mert hát Palpatine-nak itt sem sikerült volna hatalomra jutnia, ha nem olyan kiváló manipulátor és szónok, mint az említett római diktátor és az első császár. De akár hozhatnánk példaként a weimari köztársaság utolsó napjait is, mikor Hitler és sleppje egyre nagyobb befolyásra tett szert, és illegális, bebörtönzendő szervezetből a hatalom képviselőivé váltak (sőt én ezt a párhuzamot még a rómainál is tudatosabbnak érzem, lévén, hogy Lucas már az első Star Warstól kezdve direkt utalásokat tett, melyek a nácikat és a birodalmiakat engedik összehasonlítani).

Tehát a Sithek bosszújának sikerült az, ami a Baljós árnyakban csak modoros: egy tök jó politikai drámát ábrázolni. Emiatt már sokkal-sokkal élvezhetőbb, inkább komolyan vehető az alapvetően sötét hangulatú, tragikus film. Persze még így is elmarad a régi filmek minőségétől, s annak ellenére elég sok betegsége van a forgatókönyvnek, hogy ezúttal a maximumot hozta ki George Lucas. Hayden Christensen nem lett ugyan sokkal jobb, de Anakin sötét jedivé alakulása szerencsére elnyomja az antiszínész tehetségtelenségét. Viszont a sötét oldalra áttérés nagyon erőltetett és összecsapott lett. Mármint a fő fordulat, mert az oda vezető út az feszült, drámai, melyen nem tud rondítani a végig morcosan néző Christensen sem. De maga a jelenet, mikor Mace Windu és Anakin lerántják a leplet Palpatine-ről – elég idiótára sikeredett. Melynek oka az, hogy a sötét odlalra átállás fő motivációja is elég klisés ostobaság (Anakinnak látomása van arról, hogy Padme belehal a szülésbe). De ugyebár ez a „sötét oldal” és „világos oldal” sem olyan dolog, hogy most akkor egyik pillanatban még jedik vagyunk, majd mikor Palpatine „Vaderré üt”, már gyerekeket gyilkoló sötét jedivé változunk. Ez egy folyamat kellene, hogy legyen, melynek keretében Anakinnak fokozatosan kellett volna rásodródnia erre az útra. Persze sulykolják, hogy Anakin engedetlen, önfejű, sok benne a harag és a frusztráció, de a 2003-as Clone Wars ebben is sokkal jobb volt. Mert míg itt Anakin egy sírós kisgyerek, addig abban valóban megijedünk tőle, mikor látjuk az amúgy idealista padawan dühkitöréseit. Anakint egy Qui-gonhoz hasonló renegátnak kellett volna ábrázolni, akit értelmesebb, komplexebb módon hálóz be fokozatosan Palpatine. Sajnos a közel 3 órás játékidőbe úgy látszik, nem fért bele a dráma ilyen mélységében, de hát egy alapvetően látványfilmtől mit is várnánk.

Mindenesetre nekem az előzmény-filmek közül messze ez a favoritom, mert hibái ellenére is zseniálisan köti össze az Új reménnyel a sztorit (ha tele is van logikátlanságokkal – például miért kell töröltetni a droidok memóriáját?).