Tizenkét éves korom óta vagyok megszállottja a Star Warsnak, és túlzás nélkül állíthatom, akkor kezdett megszületni bennem a filmrajongó, amikor kezembe kaparintottam és rongyosra néztem a klasszikus trilógiát. Szeretném azt hinni, hogy Luke Skywalker, Han Solo, Obi-Wan Kenobi, Darth Vader és a többiek csillagközi meséje engem is olyan delíriumos bódulatba taszított, mint a hetvenes és nyolcvanas évek fiataljait, akik a maga frissességében és történelmi jelenvalóságában tapasztalhatták meg a Star Wars-életérzést. Azóta felnőttem, de az örökbecsű űropera iránti szerelmem nem csillapodott. Még az első két epizód, a Baljós árnyak és A klónok támadása gyermeteg ostobaságáért sem haragudtam annyira, mint sokan mások, A Sith-ek bosszúját viszont mindmáig kifejezetten kedvelem. Tavaly robbant be a filmszínházakba a hetedik epizód, Az ébredő Erő, mely ellentmondásos érzéseket keltett bennem. Eleinte csupán a hibái szúrtak szemet, ám a későbbi megtekintések kikristályosították bennem a film kétségkívül létező és méltányolandó erényeit. 

Más a helyzet a Zsivány Egyessel, mely nem épp impozáns antré a mostantól minden páros évben, egymás után érkező antológiafilmekhez. (Innentől a spoilerveszélyre kéretik fokozottan ügyelni!) Sőt, kifejezetten aggasztó produkció, ha e monumentális vállalkozás jövőjét tekintjük. Már a főcím sugallja, mi is következik: a vászon vaksötétjében ugyan felkéklik a mágikus inzert ("Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban..."), ám azt nem követi a jól ismert fanfár a perspektivikus, az űr végtelenjében kúszó sárga betűkkel. Jelzésértékű gesztus. Rögtön tudtunkra adják, most valami egész új következik. Paradigmaváltó mű akar lenni a Zsivány Egyes, s ez az izzadságos szándék minden egyes pillanatán átüt. Ám tegyük fel a költői kérdést: miként is pumpálhatna friss szemléletet a Star Warsba a csekély tehetségű Gareth Edwards filmje, ha annak legelső jelenete rögtön megidézi az Egy Új Remény egyik legsokkolóbb jelenetét, mégpedig a nevelőszülők lemészárlását? 

És ez természetesen még csak a kezdet. A Zsivány Egyes képmutató film. Képmutató, hiszen az alkotók végig azon erőlködnek, hogy megmutassák a messzi-messzi galaxis rémisztőbb, sötétebb, iszonytatóbb oldalát. Hogy elrugaszkodjanak a George Lucas által negyven évvel ezelőtt megálmodott, népmesékből, mítoszokból és délelőtti matinékből összegyúrt fantazmagóriától, és - illeszkedve a mai trendvonalba - Batman és James Bond után a Star Warst is "emberibbé" és "realisztikusabbá" tegyék. Ez önmagában is komoly baklövés (meg tudom érteni, hogy Lucas nem ájult el a filmtől), de az egész kísérletet hitelteleníti, hogy a Zsivány Egyes voltaképpen a klasszikus Star Warsból él. Pofátlanul lenyúlja annak ikonikus karaktereit és szituációit, örökösen utalgat az Egy új remény cselekményére, élvezettel szolgálja ki a franchise keményvonalas rajongóit, és közben épp az sikkad el, ami a szubverzív látásmód sikerességének záloga lehetne: a történet és a karakterek.

Mert értjük mi, hogy a sorrendben nyolcadik Star Wars-film a lázadókról, a hétköznapi hősökről szólna; azokról az átlagemberekről, akik átlagon felüli áldozatot hoztak a Birodalom térdre kényszerítése érdekében, és akik ennek ellenére kimaradtak a galaktikus történelemkönyvekből. Csakhogy hiába ilyen nagyvonalú és jelentőségteljes e bátor önfeláldozás, képtelenek vagyunk átérezni a súlyát, ugyanis a Zsivány-különítmény tagjait a forgatókönyv nem hozza közel a nézőhöz. Eleve problematikus, hogy a szüzsé túl sok szereplőt mozgat és ehhez képest a többséget az alkotók egyszínű típussá redukálják. A főhősnő, Jyn Erso (Felicity Jones) sem eléggé izgalmas és rétegzett figura, főleg ha összehasonlítjuk Az ébredő Erő Rey-jével. Az egyetlen vonás, mely árnyalja a jól ismert gyökértelen, elköteleződni habozó kalandorhőst, az apjához, a Halálcsillag főkonstruktőréhez, Galenhez (Mads Mikkelsen nyúlfarknyi szerepében is remek) fűződő viszonya.
Kettejük hullámzó - egyszerre meghitt és viszontagságos - kapcsolatának ábrázolása a film drámai csúcsteljesítménye. Galen Erso erkölcsi dilemmája és az abból fakadó súlyos következmények (a férfi "árulása" teszi lehetővé, hogy a lázadók megismerhessék a Halálcsillag Achilles-ínát) kellően megalapozott motivációs bázist teremtenek Jyn számára, hogy elszánja magát és a lázadás élére álljon. Azonban mégis túlságosan éles és átmenet nélküli váltásnak érezzük, amikor ez bekövetkezik. Az apa hologramüzenetének megismerése rögtön felkorbácsolja Jyn hősi ambícióit, és mintegy varázsütésre, hirtelen azonosul a lázadók viszontagságos helyzetével. Másrészt súlyos forgatókönyvírói szarvashiba, hogy megmagyarázzák a Halálcsillag gyenge pontjának eredetét. A negyedik epizódban a váratlan mesei fordulatok sorát erősítette ez a motívum azáltal, hogy nem okolták meg racionálisan. Akhilleusz vagy Góliát sebezhető pontjának sem létezik egzakt, tudományos megalapozottságú magyarázata, így az ilyesmi egy olyan mozgóképes mesébe sem illik, mint a Star Wars.

Sajnos azonban Jyn e kétségkívül jól ábrázolt érzelmi köteléket leszámítva sablonkarakter marad, és jórészt csak olyan tételmondatok jutnak neki, mint hogy "A remény élteti a felkelést" és hasonlók. Egy fokkal talán árnyaltabb férfipartnere, Cassian (Diego Luna), aki a Birodalom elleni szent misszió érdekében morálisan nem igazolható tettekre is vetemedik. Voltaképpen ő és Galen Erso képviselik az erkölcsi relativizmust a filmben, ha nem számítjuk Saw Gerrerát (Forest Whitaker), a különutas, "szakadár" felkelőt, aki azonban az említett két hőssel ellentétben hevenyészve megrajzolt töltelékfigura, valódi háttér nélkül. Roppantmód érződik, hogy csak azért ötlötték ki Whitaker karakterét, hogy általa is árnyalják a lázadókról a korábbi filmek során kialakult makulátlan, vegytisztán heroikus képet, na meg hogy az obligát mentorhős (az aktuális "Obi-Wan Kenobi") nehogy kimaradjon a történetből.

És bár a koncepció szerves részét képezte, hogy ezúttal kifejezetten kétes erkölcsiségű hősök álljanak a középpontban, a célnak nem sikerült maradéktalanul megfelelni. Cassian, Erso vagy akár Saw Gerrera mindvégig erősen polarizált karakterek maradnak, morális ambivalenciájuk inkább csak egy-egy jelenetben, szórványszerűen nyilvánul meg, de sosem kérdéses, melyik oldalon állnak, ahogy az sem, kényszerből, nyomás hatására, egy magasabb rendű cél érdekében teszik, amit tenniük kell. E téren tehát a forgatókönyvírók óvatos, kompromisszumos megoldást választottak. Az előzetes vélemények alapján arra számítottam, hogy neurotikus, a józan ítélőképesség peremére sodródott, erkölcsi homályzónába szorult lázadóhősökkel operál majd a film; olyasfajta sokat látott, kérges lelkű katonákkal, akik tudják, hogy szerelemben és háborúban mindent szabad. Ezzel szemben a főszereplők szinte végig patyolattiszta lelkű alakok, akiket a nagyszabású és rendkívül megrázó finálé még glorifikál is. Igaz, ezúttal hétköznapi szabadságharcosokat láthatunk, akiknek áldozata ugyan felbecsülhetetlen, de - és ez kifejezetten imponáló - az életben maradt felkelők nem kezdenek giccses örömmámorba az öngyilkos akció sikere után. Jyn-t és a Zsivány-alakulatot elfeledi a galaktikus történelem.
Tehát karakterizálás terén nem úttörő film a Zsivány Egyes, hiszen kétes moralitású hősökkel a korábbi epizódokban is találkozhattunk. Gondoljunk csak olyan alaptípusokra, mint az eredeti trilógia Han Solója, de akár említhetek egy rendkívül szélsőséges esetet is: Darth Vader karakterét, aki mindkét erkölcsi pólust megjárta fordulatos Jedi- és Sith-karrierje során. Sőt, Az ébredő Erő Finnje is a Birodalom kötelékéből pártolt át az ellenállókhoz, akárcsak filmünkben Bodhi Rook (Riz Ahmed), aki birodalmi pilótaként kezdte, majd innen igazolt át a jófiúk táborába. Azaz ha a korábbi Star Wars-karaktereket vesszük, köztük is találunk szép számmal ellentmondásos lelkületű hősöket, ezért sem érzem igazán frissnek a Zsivány Egyes karakterszemléletét, és ezért sem tudok egyetérteni szerzőtársammal, Fourey-val abban, hogy az opusz telis-tele volna ambivalens megítélésű figurákkal.

Azon túlmenően, hogy a karakterek jobbára kidolgozatlanok, túl sokan vannak és nem kapnak elég időt meg játékteret a kibontakozáshoz, maga a forgatókönyv is eléggé egyenetlen színvonalú. Sokan megjegyezték, hogy az első fél óra ijesztően unalmas. Valóban, a remek nyitányt követően a film ellaposodik, kifejezetten eseménytelenül hömpölygő szekvenciák sorjáznak egymás után, és bár a néző számos bolygóra ellátogathat, egyik helyszín sem bír jelentőséggel a későbbiek folyamán. A Jedha nevű holdon zajló események is lassan pörögnek fel, ám a Halálcsillag működésbe lépésétől, illetve Erso hologramjának megjelenésétől kezdve beizzik a cselekmény, Galen Erso és lánya, Jyn találkozásának szcénája pedig a film érzelmi, dramaturgiai és cselekményvezetési csúcspontja. Innentől már csak hanyatlik a Zsivány Egyes, és bár Star Wars-filmtől felettébb merész húzás, hogy az összes főszereplőt elveszejtik a fináléban, de engem a végső, nagyszabású és lélegzetelállító összecsapás mégsem taglózott le, bár elismerem, látványvilága páratlan. De épp azért nem tudott padlóra küldeni, mert nem tudtam kellőképpen azonosulni a karakterekkel ahhoz, hogy megrázzon az elvesztésük. Másfelől pedig a fináléra érett meg bennem végleg a felismerés: a tervrajzok megkaparintásának históriája önmagában egyszerűen nem elég érdekes egy nagyfilmhez. Tipikus tévésorozat-matéria ez, sőt, meggyőződésem, hogy a mainstream Star Warsnak meg kellene maradnia a meseszerűségnél, a mágiánál, az Erő-használók jól ismert és bejáratott világánál.

És azért érett meg bennem e felismerés pont a fináléra, mert azon kaptam magam, hogy nem az új hősök sorsa izgat a végjátékban, hanem a viszontlátás öröme párásítja be a szemem. Nagy pillanat, amikor a lázadók csillagflottája megjelenik teljes harci díszében, akár A Jedi visszatérben, és amikor az Egy új remény végső ütközetének központi szereplői, az Arany- és Vörös-rajvezér X-szárnyújával végigszánt a csatatéren. Csakhogy a túlzásba vitt fan service kétélű fegyver. Míg Az ébredő Erőben a régi szereplők visszaintegrálása a történetbe stílusosan történt meg és dramaturgiai funkcióval is bírt (na jó, talán Leiát kivéve), addig a Zsivány Egyesben felesleges, erőltetett és magakelletően maníroskodó a sok cameo. Ahhoz képest, hogy a produkció különálló, egyedi Star Wars-értelmezésként igyekszik definiálni önmagát, elég veszedelmes nosztalgiabombát hoz működésbe. Olyan, az eredeti trilógiából ismerős, ikonikus karakterek tűnnek fel, mint Darth Vader, Tarkin kormányzó, R2-D2 és C-3PO, Leia, Mon Mothma, Dodonna tábornok, a már említett Arany- és Vörös-vezérek, Bail Organa, egy jelenetben burkoltan még Obi-Wanról is említést kapunk, de ami a legszórakoztatóbb: a Jedhán bonyolódó szekvenciában feltűnik a két kötekedő csavargó az Egy új remény kantinjelenetéből. Ez utóbbi cameón, bevallom, majdnem hangosan felnevettem a moziteremben. Talán nem kell magyaráznom, mennyire nem elegáns húzás, hogy hőseink egy teljesen más bolygón épp abba a két gazemberbe botlanak bele, akik a Tatooine-on nem sokkal később majd intim viszonyba kerülnek Ben Kenobi fénykardjával...
Persze súlyos mulasztásai ellenére a Zsivány Egyes bizonyos mértékig élvezetes és szerethető film, de csak nyomokban tartalmaz Star Warst. Nincs mit szépíteni rajta, A klónok támadása óta a franchise leggyengébb darabja. Persze izgalmas, látványos, s a végső, hatalmassá növesztett csatajelenet és az azt lezáró apokaliptikus bolygópusztulás sokak számára - teljesen érthető módon - epikus élmény, ráadásul teljesen giccsmentes is. Továbbá sikerült hűen imitálni az Egy új remény karcos, lepusztult és kopottas tárgyi szféráját, bár a harci szekvenciák sokkal intenzívebbek és nagyobb volumenűek, mint a '77-es alapműben, így - hiába is igyekeznek az utolsó jelenettel összekötni a két filmet - nagy csalódás érne, ha egymás után néznénk meg mindkettőt, mert az akciójelenetek tekintetében teljesen más látványélményt kínálnak. Nem javít a filmélményen az sem, hogy John Williams eredeti melódiáit szinte teljesen száműzték a hangsávból, és Michael Giacchino dinamikus, de kevésbé karakteres zenéje nem képes olyan atmoszférikus többlettel megdobni az egyes jeleneteket, mint Williams klasszikus munkái.

És sajnos - bár igaz, maga a Birodalom ebben az epizódban a legfenyegetőbb - a negatív hősök sem annyira emlékezetesek, bár ezen a téren Az ébredő Erő is elperecelt. Hiába látjuk viszont Darth Vadert, csupán első jelenete igazán hatásos (ami egyébként, hogy, hogy nem, épp a Mustafar bolygón játszódik, ahol A Sith-ek bosszújában megszületett a legendás nagyúr), végső, szinte tébolyult mészárlása viszont "a kevesebb több lett volna" tipikus esete. A CGI-Tarkin pedig annyit ér az avatott, hűséges rajongói szemnek, mint halottnak a csók, Krennic igazgató (Ben Mendelsohn) viszont karakteres és sokrétű antagonista, érdekes és szórakoztató gesztusokkal. Mintha a Becstelen Brigantyk rókaképű gonoszának, Hans Landának Star Wars-univerzumbéli mása volna. Nemcsak külsőre hasonlít rá, de szélsőséges manírjai végett is, ráadásul mindkét karakter bosszút érlel egy fiatal lány szívében azáltal, hogy kiirtja a szeretteit. (Erre a hasonlóságra a szinkronban is rájátszottak, hiszen a Landát korábban magyarító Csankó Zoltán lett Krennic szinkronhangja is. A magyar változat egyébként csapnivalóan rossz, otromba munka, aki teheti, kerülje.) Összességében mégsem pozitív a mérleg. A Zsivány Egyes korrekt és szórakoztató karácsonyi blockbuster, viszont nem működőképes Star Wars-film. Az hiányzik belőle, ami negyven évvel ezelőtt áthevítette a legendás Egy új reményt: a bizsergető, varázsos népmesei naivitás. Gareth Edwards átlagba simuló, súlytalan produkciója legalább most megmutatta: nem minden Star Wars-történet érdemes arra, hogy nagyvászonra álmodják.

Az igazi zsiványkodással még várnunk kell egy évet.