Szándékunk az, hogy két mainstream nemzetközi politikaelméleti áramlaton keresztül vizsgáljuk meg kiinduló tézisünket, mely - amint azt az előző részben már felvázoltuk - a következő: az 1953 és 1962 közötti korszakban a két szuperhatalom között kialakult a konfrontáció és kooperáció sajátos dinamikus rendszere, és ez a rendszer megtermékenyítette a korszak westernfilmjét is. Az első áramlat a legrégebbi, mindmáig legnépszerűbb és leginkább mérvadó eszmerendszer, a realizmus. A problémát - Kenneth Waltz nyomán - három szinten fogjuk vizsgálni: az egyén (a döntéshozó), az állam és a nemzetközi rendszer szintjén. Ebben a fejezetben az egyén szintjére fókuszálunk, Eisenhower elnök személyét és az ötvenes évek egyik legfontosabb, máig kultikus westernfilmjét, a Shane-t helyezve középpontba.

II. A HIDEGHÁBORÚ ÉS A WESTERNFILM KAPCSOLATA 1.: REALIZMUS, ANARCHIA ÉS KONFRONTÁCIÓ

2.1. Hidegháború és western a realizmus szemüvegén keresztül: az egyén szintje

A realizmus alapállításai közé tartozik, hogy a nemzetközi rendszer alapvetően konfliktusokkal terhelt, és nincs egyetlen nemzetközi jogi fórum, mely jogi kikényszerítő erővel bírhatna és így „megregulázhatná” az egymással konfliktusos viszonyba keveredő államokat. Ebből következik, hogy a nemzetközi rendszernek természetes alapállapota az anarchia.[1]

A politikai realizmus eredete Otto von Bismarcknak, a Porosz Királyság miniszterelnökének, a Német Császárság későbbi kancellárjának politikai tevékenységéhez köthető. Ő külpolitikája leírására a „realpolitik” kifejezést használta.[2] Bismarck az erőegyensúly elvének egyik fő szorgalmazójaként a politikai realizmus erejét a fegyverkezésben és a szakadatlan katonai készültségben látta. Ezen elvei a gyakorlatban is realizálódtak, hiszen rohamos mértékben és rendkívül látványosan fejlesztette fel Németország hadseregét, mely így Európa elsőszámú nagyhatalmává emelkedett, komolyan veszélyeztetve Nagy-Britannia régóta őrzött pozícióit. A második világháború után Hans Morgenthau pozícionálta újra a realizmust a nemzetközi politikai eszmeáramlatok térképén, immáron amerikai földön.[3] Morgenthau úgy érvelt, hogy azok a korrozív folyamatok, melyek a két világháború között alakították a nemzetközi politikát, rámutattak, hogy az ember nem eredendően jónak születik. Egyszerre képes a jóra és a rosszra is, és ez a közös tudás veleszületett és ösztönszerű. A háború ebből fakadóan permanens létállapot; bizonyosság. Az államoknak és az egyéneknek egyaránt a legrosszabb forgatókönyvhöz viszonyítva kell előállniuk terveikkel és várakozásaikkal.

Morgenthau a realizmus szülőatyjának is tekinthető, hiszen ő volt az első politikai gondolkodó, aki egyetlen tudományterület berkein belül rendszerré formálta a realizmus nézetrendszerét.[4] Morgenthau mellett George Kennan és Henry Kissinger tekinthető a modern realista irányzat másik két kulcsfigurájának és a modern realizmus egyrészt továbbfejleszti, finomítja a klasszikus realizmus által megfogalmazott gondolatokat, másrészt azokat elsősorban a második világháború utáni nemzetközi rendszerre, a bipoláris világrend társadalmaira alkalmazza. A modern realizmus középpontjában az a kérdés áll, hogy miként is kellene az Amerikai Egyesült Államoknak mint a világ új vezető hatalmának, újdonsült hegemónnak viselkednie a nemzetközi rendszerben? Miként jelölhető ki az USA új szerepe a radikálisan megváltozott, két szuperhatalom által dominált nemzetközi térben? A modern realizmus mindemellett erősen normatív jellegű irányzat, eszmei fókuszában az állami döntéshozatal felelőssége, etikája helyezkedik el.[5]

A következőkben a neo- vagy strukturális realizmus egyik legfontosabb képviselőjének, Kenneth Waltznak elméletét fogjuk alkalmazni, amikor azt vizsgáljuk, hogy az 1953-1962 közötti időszakban a hidegháború és a realizmus hatáskapcsolata miként alakult. Vizsgálódásunkat három szintre osztjuk majd. Először azokat a fejleményeket, kríziseket, válságokat vesszük számba, melyek az egyén, az individuum szintjén már kitapinthatók, érzékelhetők voltak. Ezt követően az állami (kormányzati) szint következik, végül pedig a nemzetközi rendszer szintje. E megközelítés főként a nemzetközi rendszer normatív jellegét hangsúlyozza.[6] Waltz koncepcióját fogjuk alkalmazni, aki a Man, the State and War: A Theoretical Analysis című művében (de erről más munkájában is említést tesz[7]) három elemzési szintet különít el: az egyén, az állam (ezzel ekvivalens fogalomként fogjuk használni a „kormányzat” kifejezést) és a nemzetközi rendszer szintjét.
Kenneth N. Waltz (1924-2013)

Mivel a realizmus alapgondolata, hogy a nemzetközi rendszer természetes velejárója az anarchia és a szüntelen konfrontáció, ezért ebben a fejezetben főként arról lesz szó, hogy miként artikulálódott a westernfilmekben a hidegháborús szembenállás, illetve hogy ez a reprezentáció mit mond el magának a hidegháborús szembenállásnak a természetéről, hogyan járul hozzá az ötvenes évek közérzületének, társadalomképének, korszellemének mélyebb megértéséhez. Az első szint, melyet tanulmányozni szándékozunk, tehát az egyén szintje.

Waltz tehát Man, the State and War című művében három különböző szinten vizsgálja a világpolitikát és az államok konfrontációját, azaz a háborút. Az elemzés mindhárom szintje különböző részletekre fókuszál, következésképp különböző – ám egyaránt értékes – tanulságokkal szolgál.[8] A szerző ezeket a vizsgálati aspektusokat „kép”-eknek nevezi művében („three images”). A rendszer lényege, hogy a harmadik „kép”, mely a nemzetközi rendszer szintjének feleltethető meg, leírja a világpolitika működését, de az első két kép is szükséges hozzá, hogy megértsük a nemzetközi politikát alakító tendenciákat. Az első két kép írja le a világpolitikát formáló erőket, de a harmadik nélkül képtelenség felmérni fontosságukat vagy előre kiszámítani őket.[9] Az első „kép” főként az emberi természettel foglalkozik, valamint azokkal a pszichológiai, lelki tényezőkkel, melyek szerepet játszanak a döntéshozatal folyamatában.[10] Waltz főként arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen motivációk vezérlik az individuumot (a döntéshozót), amikor a háborúindítás, a fegyveres nemzetközi konfliktus mellett dönt – vagy épp fordítva: milyen tényezők térítik el ettől a szándékától és segítik abban, hogy megmaradjon a nemzetközi béke és biztonság elveinél.[11]

Waltz az első „kép” kapcsán arról beszél, hogy a szellemtörténet két markáns álláspontot alakított ki arra nézvést, hogyan viselkedik az egyén, amikor háború vagy béke dilemmájával kerül szembe; e két álláspontot pedig az optimisták és a pesszimisták képviselik..[12]Az optimisták szerint az ember eredendően jó, az erőszakos konfliktusok feloldhatók, az individuum, az emberi természet „megjavítása” pedig tartós világbékét eredményezhetne. Ekképp definiálják a „jó”-t: „Jó az, aki ösztönösen úgy cselekszik, hogy tökéletes harmóniában éljen másokkal.” [13] Waltz e meghatározást tautologikusnak, naivnak és leegyszerűsítőnek tartja. Mindezzel szembeszegezhető a pesszimisták gondolatvilága. Számukra a tartós és stabil béke egyszerre cél és elérhetetlen utópia.[14] Waltz szerint az optimisták és a liberálisok nagy tévedése, hogy redukcionista álláspontjuk jelentősen túlbecsüli az ésszerűség, a ráció szerepét az emberi viselkedésben. A szerző rámutat, hogy az emberi természet túlságosan komplex ahhoz, hogy efféle szimplifikációkkal éljünk a tárggyal kapcsolatban.[15]

A következőkben Eisenhower elnök alakját helyezzük a fókuszba. Azért őt, mert Waltz elméletében az első „kép” természetesen nem csupán általánosságban véve az egyes ember, hanem kifejezetten a döntéshozó természetére és magatartásmintáira vonatkozik.[16] Eisenhower, habár igyekezett a külvilág elől elrejteni képességeit, éleslátó és intelligens külpolitikai stratéga volt.[17] Úgy gondolta, Amerika számára az a célravezető, ha az ország irányítása „észrevétlenül” történik. Jól ismerte a háborút – a második világháborúban a szövetséges erők főparancsnokaként alkalma volt alaposan „belekóstolni” -, és mély ellenérzéseket táplált azzal szemben. Külpolitikájának ezért egyik alappillérét jelentette az elv, hogy a nyílt háborúkat, ha csak lehet, el kell kerülni.[18] Ettől függetlenül úgy gondolta, hogy Amerikának bármikor készen kell állnia rá, hogy egy esetleges szovjet támadást elhárítson, ám a szükségtelen, cél nélküli fegyveres konfrontációkat semmiképpen sem szabad felvállalni, és ha mégis elkerülhetetlen, hogy egy ilyenbe involválódjunk (ld. koreai háború), akkor azt a lehető legóvatosabban, a legcsekélyebb ember- és nemzetközi politikai presztízsveszteség árán, kellő körültekintéssel kell lezárni.[19] Eisenhower az ötvenes években elkerülte a nyílt összecsapást Kínával, pedig annak Tajvan elleni folyamatos katonai akciói az amerikai biztonsági garancia miatt több ízben is igencsak felforrósították a hidegháborút.[20] Ugyanakkor 1956-ban sikeresen megakadályozta a szuezi válság eszkalálódását.
B-29-es amerikai bombázók Korea felett 1950-ben

Eisenhower világnézete a klasszikus amerikai értékekben gyökerezett, mely értékeket a hidegháborús logika is alakított.[21] Mint minden őt megelőző amerikai elnök, ő is rendületlenül hitt az amerikai kivételesség eszméjében: az Egyesült Államok fontos missziója és egyedülálló felelőssége, hogy mércéül szolgáljon a világ országai számára mint a modern demokrácia mintaállama. Woodrow Wilson szellemének megfelelően úgy hitte, hogy az otthoni demokrácia stabilitása szétszálazhatatlanul kapcsolódik a külhoni politika mozgásirányához. Az USA-nak mint a szabad világ vezető nagyhatalmának pedig kötelessége fellépni a zsarnokság ellen világszerte.[22] Úgy látta, egy erős és cselekvőképes NATO nélkülözhetetlen az USA és nyugat-európai szövetségesei biztonságának garanciájaként. Fontosnak tekintette a legközelebbi NATO-szövetségesekkel (Nagy-Britanniával és Franciaországgal) való együttműködést, ám ha az amerikai érdekek úgy diktálták, szembe mert helyezkedni velük (vö. szuezi válság). Eisenhower főbb külpolitikai elvei: a nemzetközi jog elveinek tiszteletben tartása, a diplomáciai egyezmények sérthetetlenségébe vetett hit, az ENSZ-re mint a nemzetközi békefenntartás legfőbb letéteményesére való támaszkodás.[23]

Eisenhower, akárcsak külügyminisztere, Dulles, manicheista nézőpontból szemlélte a bipoláris világot: az ő felfogásukban az amerikai demokráciában megtestesülő Jó ütközött meg a kommunista Szovjetunió által fémjelzett Rosszal, csak fekete és fehér pólusai léteztek, szürkezóna, átmeneti árnyalatok nélkül.[24] E szembenállás – főként Eisenhower részéről – vallási színezetet is kapott, hiszen gondolatvilágában a kommunizmus „istentelen” és „nihilista” mivolta is jól kitapintható volt. Eisenhower globális és regionális stratégiáira az utópisztikus és a reálpolitikai gondolkodás kettőssége volt jellemző: hosszútávon a liberális demokrácia és az amerikai kapitalizmus világhódító győzelmét remélte, rövidtávon azonban az erőegyensúly hívéül szegődött és főként a kommunizmus feltartóztatására, további térnyerésének meggátolására rendezkedett be. [25]

Most, miután Eisenhower vezetői természetének és gondolkodásmódjának néhány fő elemét megismertük, lássuk, hogyan kamatoztatta képességeit a gyakorlatban. Az a nemzetközi konfliktus, melyet Eisenhower kapcsán megvizsgálunk, a koreai háború. „Ike” már választási kampányában arról beszélt, hogy ha elnök lesz, folytatni fogja a háborút, ám – és ez is fent említett óvatosságára példa – arról nem tett említést, hogy be is fejezné a konfliktust vagy hazarendelné az ott állomásozó katonai egységeket.[26] Azonban néhány hónap múltán – Eisenhower beiktatása és Sztálin halála után – változott a politikai helyzet, a társadalom azt várta az új elnöktől, hogy véget vet a háborúnak.[27] Már csak azért is, mert sokan a katonát látták benne.[28] A koreai háború lezárásában, ahogy azt számos elemző megállapítja, minden bizonnyal komoly szerepet játszott az, hogy Eisenhower óvatosan bár, de kilátásba helyezte az atomfegyver bevetését Kína ellen, amennyiben azt szükségesnek látja.[29]
Dwight D. Eisenhower, az USA 34. elnöke

Ha Waltz imént idézett elméletét tekintjük, akkor Eisenhower mindenképpen a „pesszimisták”
közé sorolandó. Waltz említi, hogy a pesszimisták számára a tartós nemzetközi béke egyszerre áhított cél és utópia. Mindez tökéletesen rímel arra, amit az elnök külpolitikai szemléletmódjáról mondtunk néhány bekezdéssel ezelőtt: hosszútávon (utópisztikus dimenzióban) az Amerika által fémjelzett, modern liberális demokrácia világméretű győzelmét remélte, rövidtávon azonban megelégedett a kommunizmus visszaszorításának szerényebb céljával. Eisenhower „veteránként” gyűlölte a háborút. Úgy vélte, a háború arra való, hogy az ember, amilyen gyorsan csak lehet, elpusztítsa az ellenség erőit, ám ennek érdekében felhasználhatja a rendelkezésére álló összes eszközt.[30] Említettük azt is, hogy a pesszimisták sok esetben az egyén, a döntéshozó motivációinak, cselekedeteinek irracionális elemeit hangsúlyozzák. Efféle irracionális elem Eisenhower gondolkodásában a mély, vallásos hitélmény.[31] 1952 decemberében, röviddel megválasztása után úgy nyilatkozott: „Annak a kormányzatnak, amit mi képviselünk, nincs értelme, ha nem egy mélyről jövő vallásos hitben gyökeredzik, akármi is legyen ez a hit.”[32] A szuperhatalmi (hidegháborús) szembenállást is a vallás szűrőjén keresztül szemlélte, mint azt már említettük. Vallásossága formálta azt a képet is, ahogyan a társadalom látta őt. Egy korabeli – meglehetősen szélsőséges - vélemény szerint „Eisenhower az egyetlen Krisztus eljövetele óta, aki békét hozhat a világba.”[33]

Hasonlóan messianisztikus alak a Shane (1953) című közismert amerikai western címszereplője is. A magányos lovas egy völgybe érkezvén helyi telepesek és egy nagyhatalmú oligarcha földért vívott háborújába keveredik. A helyi kiskirály ugyanis megpróbálja elüldözni arról a földről az újonnan érkezett telepeseket, amelyet még ő szelídített meg és tisztított meg a helyi indián törzstől. A Shane főhőse emberfeletti, szinte már isteni szférába emelt alak: jámbor, rendkívül rendszerető, tisztességes és elhangzik róla a filmben, hogy senki sem képes olyan pontosan célozni, mint ő.[34] Mindez Eisenhower vezetői alkatára rímel: ő is mindmáig szeretetreméltó, becsületes, megbízható elnökként él a köztudatban.[35] Arról nem is beszélve, hogy az elnökre a választók és a társadalom egy része – mint már említettünk – háborús hősként, katonaként tekintett, tehát, ha csak szimbolikus szinten is, ő is megfelelt a „fegyverforgató hős” képzetének, akárcsak a filmbéli Shane.

Hogy a messianisztikus párhuzamnál maradjunk, a történet kezdetén Shane mozgásiránya is beszédes: a hegyekből ereszkedik le a völgybe, fentről lefelé, akár egy túlvilági, mennybéli alak. A főszereplő alakja 1953-ban, éppen abban az évben, amikor Eisenhower lezárta a koreai háborút, megnyugtató és reményteli western-mítoszt kínált.[36] Nem véletlen, hogy Shane-t az egyik megmentendő telepes fiának, Joey-nak nézőpontján átszűrve látjuk, aki a végsőkig idealizálja az egyébként is messiásszerű főszereplőt.[37] A fiú az átlagos választópolgár nézőpontjának feleltethető meg, aki 1953-ban (a film bemutatásának esztendejében) csodálattal tekint a frissen megválasztott Eisenhowerre, aki épp fölényes győzelmet aratott a demokrata jelölttel szemben.
Jelenet a Shane című filmből (Van Heflin, Jean Arthur, Alan Ladd és Brandon De Wilde)

Rokon vonás Eisenhower Koreával kapcsolatos attitűdje és Shane mentalitása között, hogy Eisenhower mindig is irtózott a nyílt háborúskodástól és Shane sem akar erőszakot alkalmazni a filmben. Kivár, amíg csak tud: a kocsmában összeverődött haramiák fizikailag is bántalmazzák, de akkor sem vág vissza nekik. Csupán akkor folyamodik erőszakhoz, amikor a telepesek biztonságát már komoly veszély fenyegeti. A Shane-ben a feltartóztatás amerikai külpolitikai doktrínája érhető tetten. Az eisenhower-i gondolat realizálódik a főhős alakjában: erőszakot csak korlátozott mértékben és csak akkor szabad alkalmazni, ha ez elkerülhetetlen.[38] Shane először a telepesek élére állva megpróbál higgadtan szót érteni a nagybirtokossal és csatlósaival, majd a telepes-gazdaságok újjászervezését, az erőforrások optimálisabb allokációját javasolja az általa oltalmazott közösségnek.[39] Mindez védekező attitűdként értékelhető, és ugyanígy osztotta újra a védelmi politikára szánt erőforrásait Eisenhower a koreai háború alkonyán, amikor meghirdette a „New Look” programot, mely a hagyományos fegyvernemek helyett az új technológiák, a légierő és a nukleáris fegyverek fejlesztését célozta.[40]

Tehát mind Eisenhower, mind pedig Shane megpróbált retorikai, pszichológiai szinten hatni az ellenfélre (az elnök az atomfenyegetéssel, Shane is szóbeli figyelmeztetéssel[41]); a végsőkig kitolták a nyílt konfrontációt. Különbség persze, hogy Eisenhower végül nem alkalmazta az atomfegyvert, Shane viszont végül az erőszak eszközéhez nyúl, ám a film kétségben hagyja a nézőt arra vonatkozólag, hogy ez az erőszak célravezető-e. Ez pedig összecseng a vizsgált időszak (1952-1953) közhangulatával, amikor is a közvélemény szkeptikus lett a politikai establishmenttel szemben, a nyilvánosság pedig neheztelt a koreai háborúban való nyílt katonai részvételért.[42] Maga Shane is ráébred arra, hogy az erőszak nem lehet mindenre adekvát válasz. Azonban azzal, hogy kilovagol a közösségből, magára is hagyja azt, kiszolgáltatva az esetleges későbbi erőszaknak.[43] Valójában tehát az ügy lezáratlan maradt, Shane megelégedett a határozatlan idejű konszolidációval, ahogy a koreai háború is „döntetlennel” zárult, sosem deklarálták amerikai győzelemként, ráadásul 1953-ban a felek csupán tűzszünetet kötöttek.[44]

Az előző bekezdések során kifejtett értelmezésünkben az Egyesült Államok által védelmezett Dél-Korea a kiszolgáltatott telepeseknek feleltethető meg. Miként ugyanis a Kína és Észak-Korea által fenyegetett állam, úgy a Shane fenyegetett közössége sem képes egyedül megvédeni magát. Eisenhower és Shane mindketten kívül állnak azon a kollektíván (Dél-Koreán és a telepeseken), melyeket védelmeznek, de ennek ellenére nemes eszmék (Shane esetében a magányos lovas puritán tisztessége, bátorsága, Eisenhower esetében a vallásos meggyőződésből és a manicheisztikus világképből fakadó kommunistaellenesség, a feltartóztatási politika) vezérlik őket. Ha Waltz elméletében kell elhelyeznünk a két alakot, azt mondhatjuk, mindketten pesszimisták, nem hisznek a hosszú távú és tartós békében; bár idegenkednek a nyílt erőszakos konfrontációtól, ha úgy érzik, szükséges, képesek lépéseket tenni ebbe az irányba is. Elfogadják, hogy „az emberi gonoszság vagy helytelen magatartás”[45] vezet a háborúhoz, és be kellett látniuk azt is, hogy az egyszerű szóbeli eszközök, a békés retorika helyett a fenyegető erő az, ami képes megzabolázni a háborút kirobbantani képes emberi indulatokat.[46] Láthattuk tehát, hogy Waltz elméletének „első képe” hogyan alkalmazható a vizsgált korszakunk, a klasszikus hidegháború (1953-1962) legfontosabb döntéshozójának vonatkozásában, és hogy az Eisenhower nevével fémjelzett háborús külpolitika miként tükröződik a Shane-ben, mely nemcsak minden idők egyik legismertebb westernfilmje, de épp 1953-ban, a koreai háború lezárásának évében készült.

[1] Resende-Santos, Joao: Neorealism, States, and the Modern Mass Army. Cambridge University Press, 2007. p. 52.

[2] Duncan, W. Raymond – Jancar Webster, Barbara - Switky, Bob: World Politics in the 21st Century: Student Choice Edition. Cengage Learning, 2008. p. 35.

[3] Ibid.

[4] Szűcs Anita: A realizmus „időtlen bölcsessége”. A nemzetközi politikaelmélet realista irányzata.  Grotius E-könyvtár, 2011. p. 21.

[5] Ibid.

[6] Frost, Mervyn: Towards a Normative Theory of International Relations: A Critical Analysis of the Philosophical and Methodological Assumptions in the Discipline with Proposals Towards a Substantive Normative Theory. Cambridge University Press, 1986. p. 57.

[7] N. Waltz, Kenneth: Theory of International Politics. Waveland Press, 2010. p. 223.

[8] Trzeciak, Sergiusz: Poland’s EU Accession. Routledge, 2011. p. 15.

[9] Waltz, Kenneth N.: Man, the State and War: A Theoretical Analysis. Columbia University Press, 2010. p. 238.

[10] J. Cimbala, Stephen: Nuclear Strategy in the Twenty-first Century. Greenwood Publishing Group, 2000. p. 90.

[11] Waltz, Kenneth N.: Man, the State and War: A Theoretical Analysis. Columbia University Press, 2010. pp. 16-41.

[12] Ibid. p. 39.

[13] Ibid.

[14] Ibid.

[15] Ibid p. 40.

[16] Lobell, Steven E. – Ripsman, Norrin M. – Taliaferro, Jeffrey W.: Neoclassical Realism, the State, and Foreign Policy. Cambridge University Press, 2009. p. 140.

[17] Johnson, Paul: Az amerikai nép története. Akadémiai Kiadó, 2016. p. 822.

[18] Ibid.

[19] Ibid.

[20] Békés Csaba: Hidegháború, enyhülés és az 1956-os magyar forradalom. Évkönyv V. 1996/1997. 1956-os Intézet p. 204.

[21] Drachman, Edward R. – Shank, Alan: Presidents and Foreign Policy: Countdown to Ten Controversial Decisions. SUNY Press, 1997. p. 64.

[22] Ibid. p. 65.

[23] Ibid.

[24] Ibid.

[25] Ibid.

[26] Sandler, Stanley: The Korean War: No Victors, No Vanquished. University Press of Kentucky, 1999. p. 233.

[27] Ibid.

[28] Hugh Lee, Stevens: The Korean War. Routledge, 2013. p. 119.

[29] H. Brune, Lester (szerk.): The Korean War: Handbook of the Literature and Research. Greenwood Publishing Group, 1996. p. 288.

[30] Johnson, Paul: Az amerikai nép története. Akadémiai Kiadó, 2016. p. 823.

[31] Mintz, Steven – Stauffer, John: The Problem of Evil: Slavery, Freedom, and the Ambiguities of American Reform. University of Massachusetts Press, 2007. p. 382-383.

[32] Ibid. p. 383.

[33] Ibid.

[34] Grant, Barry Keith: Film Genre: From Iconography to Ideology. Wallflower Press, 2007. p. 30.

[35] Stearn, Jess: Meetings: A Reporter’s Notebook. Health Communications, 1997. p. 150.

[36] Ibid.

[37] Lev, Peter: Transforming the Screen. 1950-1959.University of California Press, 2003. p. 57.

[38] Corkin, Stanley: Cowboys as Cold Warriors. The Western and U.S. History. Temple University Press, 2004. p. 130.

[39] Flynn, Deidre – Leonard, Garry: When Harry Met Godzilla: How Hollywood Genres Hold the Keys to Your Personality (And Everybody Else’s Too!). BookBaby, 2013. p. 67.

[40] Mayer, Michael S.: The Eisenhower Years. Infobase Publishing, 2009. p. 190.

[41] C. Work, James - Schaefer, Jack: Shane: The Critical Edition. U of Nebraska Press, 1984. p. 398.

[42] Corkin, Stanley: Cowboys as Cold Warriors. The Western and U.S. History. Temple University Press, 2004. p. 143.

[43] Ibid. p. 138.

[44] Carty, Jack – Ravino, Jerry: Flame Dragons of the Korean War. Turner Publishing Company, 2003. p. 317.

[45] Waltz, Kenneth N.: Man, the State, and War: A Theoretical Analysis. Columbia University Press, 2010.  p. 39.

[46] Ibid. p. 41.