Folytatjuk megemlékezésünket a Star Wars-sorozatról, ezúttal talán a közönség és a kritikusok által is leginkább kedvelt részt idézzük fel. A Birodalom visszavág 1980. május 21-én került az amerikai mozikba, és Ronald Reagan elnökké választása évének a legsikeresebb, ugyanakkor minden idők egyik legnagyobb bevételét hozó blockbustere lett (oké, az infláció miatt a Titanic és az Avatar is túlszárnyalta már).

Érdekes módon azonban A Birodalom visszavág korában nem nyerte el maradéktalanul a kritikusok tetszését, sőt kifejezetten negatív visszajelzéseket is kapott az ítészektől. Avagy meglepő lehet sokak számára, hogy ez is tulajdonképpen egy kultfilm, mely bár nem anyagi bukás, mint az ugyanabban az évben bemutatott A Mennyország kapuja, ám csak később nyerte el a neki járó előkelő helyet a Star Wars- és a fantáziafilmek sorában. Az eddigi visszatekintéseinkkel szemben most egy kicsit rendhagyóbb módon folytatnám a sorozatot, és A Birodalom visszavágot tágabb társadalomtörténeti közegbe helyezve idézem fel, azt az alapszempontot szem előtt tartva, hogy az V. rész két markáns korszak határán áll politikatörténeti és a filmtörténeti értelemben egyaránt.

Kezdjük akkor kicsit személyes visszatekintéssel ezt a cikket! Alec Cawthorne szerzőtársamnak bevallottan az Egy új remény a kedvence a klasszikus Star Wars-sagából, leírta már előző bejegyzésében, hogy miért. Azonban azt ismét fontos hangsúlyozni, hogy amúgy a rajongók körében A Birodalom visszavágot szokás ajnározni, és toplistákban az első helyre rakosgatni. S nem titkolom, én is leírtam már párszor, hogy számomra is ez az alkotás a legkedveltebb a szériából. Toplistámat régen állítottam már össze, mindenesetre az V. rész és a III. rész nagyjából egymást szokták követni mustráimon, A jedi visszatér férkőzik csak be közéjük. Ennek oka elsősorban, hogy én alapvetően a szatirikus, cinikus vagy a sötét, kemény, szikár vagy melankolikus-nosztalgikus filmeket szeretem. A Birodalom visszavág, A Sithek bosszúja és A jedi visszatér is egyaránt a Star Wars-kánon legborúsabb darabjai, jóllehet, A jedi visszatér hatalmas happy enddel ér véget – ám ami azt megelőzi, Palpatine, Vader és Luke párharca A Birodalom visszavág Vader versus Luke párbajához mérhető drámai összecsapás. S úgy gondolom, hogy e három film közül is A Birodalom visszavág találta el legjobban az összhangot a hősköltemény és a dráma között. Legalábbis irtó merész húzás volt az alkotóktól, hogy a nyolcvanas évek hajnalán, mikor a „Make America great again” szlogen elkezdett terjedni, és amikor az amerikai ethosz bukásáról beszélő Michael Cimino-film, A Mennyország kapuja (melyet majd csak novemberben mutattak be) is orbitálisan nagyot hasalt a kasszáknál, egy blockbuster-babérokra törő filmben a „Jó” meggondolatlanul nekirohan a „Gonosz”-nak, aki csúfosan elveri őt. És végső soron minden pozitív karakter zsákutcába, csapdába fut: Han Solot, mindenki kedvenc űrcowboyát lefagyasztják és Jabba kezére játsszák, Lando alig tudja kimenekíteni Leiát és Chewie-t, Luke pedig majdnem odavész, sőt a Sötét Oldal felé sodródik apja elleni küzdelme során.

Tehát a címbeli „Birodalom visszavág” nemcsak szenzációhajhász frázis, mint mondjuk a Batman Superman ellen korunkban, hanem szó szerint kell venni. A Birodalom bizony nagyon rondán visszavágott a lázadóknak, akik korábban elpusztították a hatalom szuperfegyverét, a Halálcsillagot. Luke szó szerint bele is rokkant ebbe a teherbe, hiszen elvesztette kezét, és egykori mesterét, Obi-Want vonja kérdőre lázálmában is. A kételkedés pedig, mint Yodától tudjuk, a Sötét Oldalra visz.

Avagy A Birodalom visszavág totálisan rácáfolt arra, amit George Lucas, e rész producere és a sztori írója később nyilatkozott, hogy ez csak egy mese. Igaz, az „Én vagyok az apád” mondat miatt sokszor kifigurázták már a Star Warst, hogy olyan, mint egy szappanopera vagy egy melodráma, de ebben az esetben valódi, súlyos drámáról van szó, nem habkönnyű és egyszerű szituációról. Hiszen, mint azt már az előzmények ismeretében tudjuk, egykoron Darth Vader is jedi volt, aki ugyanaz a személy, mint Anakin Skywalker, csak Ben Kenobi hazudott Luke-nak apja személyével kapcsolatban. Azaz az ő karaktere intő jel egy jedi számára, hogy hová vihet a kontrollálatlan szenvedély és düh. Zseniális szimbólum ebből a szempontból, hogy a kételkedő Luke robotkezet kap, mely miatt már egy része olyan, mint a kvázi gép Darth Vader szinte egész teste. S ugyebár A jedi visszatér elején is fura lehet, hogy Luke éjfekete ruhában jelenik meg, mely szintén Darth Vader sötét páncélját és köpenyét idézi fel. A sodródás, a kételkedés tehát mintegy a főhős karakter öltözetében is megnyilvánul, és tömegfilmhez képest Luke kapcsolata édesapjával komoly drámává érik. Ez pedig akkor legnyilvánvalóbb, ha összevetjük A sithek bosszújával, mely bár kétségtelenül az előzmény-trilógia legjobb része, mint arról Alec Cawthorne is nyilatkozott, de többek között Hayden Christensen ripacskodása, és az összecsapott áttérés miatt inkább melodráma Luke ízlésesen előadott drámájával szemben.

Szóval, ha az Egy új remény, a IV. rész egy remekül összerakott, utalásokkal teli kalandfilm (az antropológusként tanuló George Lucas mítoszelméletekből, többek között Vlagyimir Propp híres könyvéből alkotta meg a sztori alapvázát), akkor A Birodalom visszavág felnőtt, sokkal ambivalensebb látványfilm. Ami, mint már korábban írtam, nem annyira a véletlenen múlt, hanem mint Lucas az 1977-es első felvonás antropológiai megalapozottságával elismerte, rituális funkcióval, illetve természetesen társadalmi vonatkozással is bír.

Az első rész, vagyis az Egy új remény ugyan utólag kapta ezt a címet, azonban meghökkentően jól rezonált az 1977-es közhangulattal. A film éppen, hogy az amerikai Bicentenárium, azaz az Egyesült Államok kétszáz éves évfordulója után egy évvel került a mozikba, sok más, kultikus alkotással egyetemben. A Star Wars-szal a Szombat esti láz (1977) és A félelem ára (1977) „versenyeztek” 1977-ben, és jellemző módon William Friedkin antihősökkel teli realista és pesszimista kalandfilmje, A félelem ára maradt alul vele szemben, míg a szociorealista felhangjai ellenére végső soron trendi Szombat esti láz kirobbanó siker tudott lenni. Ez pedig annak köszönhető, hogy a hetvenes évek társadalmi, politikai és gazdasági mélypontja után, Jimmy Carter megválasztását követően mindenkiben élt egy „új remény”, hogy az előző évtized krízisei után ismét felemelkedés jöhet az amerikai társadalom számára. Luke Skywalker „népmeséje” jól passzolt ehhez az attitűdhöz. Hiszen miről is szól a film? Egy lúzer farmerfiú álmodozik, hogy kitör a posványból, és pilóta lehet. Mint a „varázsmesékben”, álma valóra is válik egy „varázsló” (Ben Kenobi) által, és a film fináléjában már ő maga üti ki a „Gonosz Birodalmat”. Imponálhatott ez a klasszikus folklór-archetípus a népnek, hiszen mindenki arra vágyott, hogy az illúzióvesztett hangulatban történik valami csoda, ami megváltja az embereket, és ismét képesek lesznek „nagy dolgokat véghez vinni”, mint azt az amerikai karakterrel kapcsolatos elképzelések is sugallják. Hozzátartozik ehhez, hogy a hatvanas évek végi társadalmi aktivizmust egy befelé fordulási folyamat váltotta fel, melynek eredményeként az emberek elkezdtek érdeklődni a vallások, de még inkább a szellemvilág iránt. Azaz a valóság helyett a spirituális, transzcendens különösen népszerű lett a társadalomban. A Star Warsban az Erő és a „legkisebb fiú” csodaszerű felemelkedése, hőssé válása tökéletesen kielégítette ezt az igényt.

Tehát a IV. rész a remény filmje, mely a naiv pacifista, de az előző korszak botrányaitól valóban távol és tisztán maradó Jimmy Carter kormányozta Egyesült Államokba teljes mértékben beleillett. A mérsékelt optimizmus, a siker és újbóli felemelkedés szerény vágya ott volt a Carter-érában, és ott van az első Csillagok háborújában is. S nem mellesleg az 1977-es Egy új remény a hollywoodi filmek arculatváltásában is részt vett. Vagy pontosabban segített visszaterelni Hollywoodot a realista drámáktól, művészfilmektől a klasszikus ó-hollywoodi tömegfilmek útjára. Hiszen George Lucas filmje volt az igazi trendváltó, nem Francis Ford Coppola A keresztapája (1972) vagy Steven Spielberg A cápája (1975), melyek bár a modern blockbusterek bevételeit hozták, és Spielberg műve már a kasszarobbantó látványfilmek marketingstratégiáit alkalmazta, de szellemiségükben, témájukban inkább csatlakoztak az előző korszak alkotásainak sorába. A Star Wars azonban amellett, hogy mítoszokat és folklórmeséket gyúrt egybe, ó-Hollywood hagyományait is felelevenítette, többek között rengeteg westernfilm-utalással. Tehát az Egy új remény konzervatív, reakciós fordulatot indított el Hollywoodban.

Ezzel szemben A Birodalom visszavág kicsit más. Mint már utaltam rá, George Lucas a folytatásnál nem rendezőként volt jelen, „csak” az alapsztorit írta és executive producerként működött. A produkciót valójából mások felügyelték, minthogy Lucas éppen „üzleti háborút” vívott a filmes szakszervezetek ellen, illetve a Lucasfilm Ltd. felvirágoztatásért. Így a producer Gary Kurtz, a forgatókönyvíró a korszak egyik legsikeresebb író-rendezője Lawrence Kasdan, a rendező pedig a folytatásokat gyártó veterán, Irvin Kershner lett (aki egyébként George Lucas egykori tanára is volt). S bizony e sokalkotós mű elég sok konfliktust csiholt, mivel a kész változat nem tetszett Lucasnak, párszor újra kellett vágni a filmet, mire egyáltalán moziba kerülhetett. De Lucas nagyon nem volt biztos benne, hogy A Birodalom visszavág sikerfilm lesz, sőt az anyagi bukástól félt. Főleg, hogy amúgy a filmes világban kb. minden fejes ellene volt, mivel a stáblistát már az előző részben is a film végére rakta, hogy a jól ismert, felfelé úszó sárga felirat bevezethesse a történetet, és a nézőt egyből beszippantsa a fantáziavilág.

Emellett érdekesség, hogy George Lucas, későbbi nyilatkozataival ellentétben, hogy ő már kezdettől ezt a családi sztorit tartotta fejében, az eredeti koncepció hasonló volt a végül realizált Birodalom visszavághoz, azonban egy kivétellel: Luke-nak és Vadernek semmi közük nem volt egymáshoz. Az apa-fia viszonyt csak később vitte bele Lucas a sztori harmadik változatába. Így az egész történet bonyolódott, hiszen a cél, mint már a Dagobah-i látomásból sejtettük, nem annyira Vader megölése, hanem valami egészen más kell, hogy legyen. S mikor kiderül, hogy a sötét nagyúr az ifjú jedi apja, egy világ omlik össze azokban, akik azt hitték, hogy a „Gonosz” minden következmény nélkül elpusztítható. Főleg, hogy Darth Vader, az első rész „apagyilkos ördöge” nem is annyira rossz, sőt kész lenne fiával együtt kormányozni a Galaxist, az Uralkodó megdöntése után. Így a fináléban onnantól kezdve, hogy Luke „megválik” kezétől és kardjától, azaz Vader kvázi sarokba szorítja és legyőzi, képtelenség a happy end.

És ez bizony a nyolcvanas évek környéki Amerikában sem volt másképp. Jimmy Carter 1979-ben elmondta „Az önbizalom krízise” című beszédét, melyben egyfelől korábbi, általános elveit adta elő az Egysült Államok szuperhatalmi pozíciójával kapcsolatban – azaz, hogy mint a jedik, úgy az USA is a béke őrzője, és nem agresszor lesz –, másfelől viszont arra irányította a figyelmet, hogy fellegek gyülekeznek, és ha az emberek nem kezdenek el józanabbá válni az energiatakarékosság terén, a gazdasági válság tovább fog gyűrűzni. Ehhez pedig hozzájött az, hogy 1979-ben az iráni forradalom után iszlám fundamentalisták az amerikai nagykövetségen túszul ejtették az ott tartózkodó diplomatákat, és követelték az USA-ban levő sah, az előző rendszer, a monarchia Amerikabarát uralkodójának kiadatását. A túszdráma, mivel Carter elnök nem volt hajlandó engedni a terroristák követeléseinek, elhúzódott, ironikus módon Ronald Reagan hivatalba lépése napjáig. Közben persze az Egyesült Államok titkos küldetés keretében megkísérelte kiszabadítani a túszokat, de a mentőakció csúfos kudarcba fulladt, ráadásul nyolc amerikai katona és egy iráni civil életét vesztette. Az iráni túszdrámát utólag a történészek Jimmy Carter elnökségének koporsójába vert utolsó szögként értékelték.

Tehát annak ellenére, hogy 1976-77-től az amerikai társadalom kezdett talpra állni, jött pár válságos bel- és külpolitikai fordulat (energiakrízis, túszdráma), melyek miatt a lelkesedés ismét letört. Ráadásul 1979-ben Brezsnyev lerohanta Afganisztánt, mely újfent szovjetellenes, hidegháborús hangulatot szított – melyet Ronald Reagan kihasznált kampányában és későbbi politikai retorikájában is. Híres az 1982-es beszéde, mely „A Gonosz Birodalma” címmel híresült el. Ebben a Szovjetuniót Reagan szimplán csak „A Gonosz Birodalom”-ként emlegeti, ezzel utalva a Csillagok háborúja elnyomó hatalmára, jelen cikkünk alanyának antagonistájára.

S nem nehéz a Star Warst a hidegháborús retorika szolgálatába állítani, hiszen minden meg van benne, amivel lehet érvelni a kommunizmus és a Szovjetunió ellen. A Birodalom náci és szovjet tisztek egyenruháit idéző öltözéket viselő vezetőkből, illetve olyan rohamosztagosokból áll, akik mind hasonló páncélt viselnek, sisakban vannak, így gyakorlatilag nem lehet őket megkülönböztetni egymástól. Ezt a konfliktust csak a legújabb rész, Az ébredő Erő oldja fel, melyben Finn személyében az egyik rohamosztagos személyiséget kap. Ám mind a klasszikus filmekben, mind az előzmény-trilógiában a birodalmi hadsereg valamilyen úton-módon személytelen és arctalan (itt azért, mert sisakot viselnek, ott azért, mert klónhadseregről van szó). Tehát beleillenek abba a koncepcióba, amit az amerikai hatalom a Szovjetunióval kapcsolatban közvetített. Hiszen az individualizmus kultuszában élő amerikaiak számára a legfélelmetesebb dolog a szabadság- és tulajdonjogok elvesztése mellett az egyéniségvesztés volt, melyet a kommunista diktatúra egyik fő ismérvének tartottak már az ötvenes években is.

A Birodalommal szemben viszont a lázadók között markáns, fontos, elkülönülő, érző személyiségek vannak, mint a cinikus cowboy Han Solo, a paprikás, csipkelődő, de aktív nő Leia hercegnő, és persze a kicsit naiv, forrófejű megváltó hős, Luke, aki a jedik és a szabadság új reménycsillaga. A „me decade” vagyis az „én évtized”-ként számon tartott nyolcvanas években pedig különösen fontossá vált az „Én”, az identitás, az egyéniség a hatvanas-hetvenes évek tömegmozgalmai és összefogásai után. Mivel a közösségi cselekvés elbukott, így ismét az egyéni hőstettek, az egyéni életpálya építése vált kirobbanóan fontossá. Hogy Amerika ismét nagy legyen, a stabil gazdaság és a szuperhatalmi pozíció helyreállítása voltak a legkritikusabb pontok, így vált lehetővé az „amerikai álom”. És ezt a politikai retorika, főleg a Reagan-érában kiválóan fel tudta használni a tömegek megnyerésére, hiszen a latin-amerikai akciókkal, a fegyverkezési programokkal vagy Reagan szovjetellenes kirohanásaival azt a látszatot keltette a hatalom, hogy az USA ismét régi fényében tündököl, s mintegy visszatért a „boldog ötvenes évek”.

Mindez persze A Birodalom visszavág idején még átmeneti állapotban volt. Mint írtam, az afganisztáni agresszió, az újabb gazdasági válság és az iráni túszdráma ismét emlékeztettek arra, hogy az Egyesült Államok már csak árnyéka ötvenes évekbeli önmagának. Ronald Reagan 1980. májusában még csak kampányolt „Amerika naggyá tételéért”, de az újkonzervatív politika győzelmére még hat hónapot kellett várni. A szituáció az volt a nyolcvanas évek első évében, hogy Amerika ismét vesztésre áll. Akárcsak A Birodalom visszavágban a lázadók, akiket a látványos Hoth-i ütközetben ver rommá Darth Vader és inváziós serege, s a bespini csapdával szinte tökéletesen sikerül a Sötét Oldal, az Uralkodó terve.

A probléma persze annyi volt, hogy például mint majd a Rambo 3-ban, úgy A Birodalom visszavágban sem lehet a fehér, amerikai férfit a szabadságukért harcoló afgán iszlamistákkal azonosítani, még akkor sem, ha amúgy a Szovjetunió mint agresszor képe azért nagyon is szoros kapcsolatban állt a valósággal az afganisztáni háború kitörésekor. Nem lehetett összemosni a Star Wars lázadóit az afgán szabadságharcosokkal, hiszen a másik oldalon, Iránban éppen szélsőséges forradalmárok ejtették túszul az amerikai nagykövetség tagjait Teheránban.

Mindenesetre A Birodalom visszavág ennek az átmeneti korszaknak a lenyomata. Mikor még Amerika Carter elnök jóhiszemű, de naiv és ügyetlen békepolitikáját nyögte, de már kilátásban volt a republikánus és agresszív / erőskezű (a megfelelő aláhúzandó) Reagan hatalomra kerülése. A Birodalom visszavágban a lázadók vesztésre állnak, de nincs oda végleg a remény, mivel Luke-nak sikerül túlélnie, és folytathatja a jedi képzést. A Vaderrel kialakult ambivalens kapcsolata pedig híven tükrözi az amerikai (kül)politikai káoszt, hiszen az apát nem lehet egyszerűen megölni, főleg egy jedinek, a béke és a szabadság képviselőjének nem. Vagyis a gonosz legyőzhetetlennek tűnik, de nem hatalmas ereje vagy ügyessége, hanem a főhőshöz kötődő intim szálak miatt. Avagy a szabadság és a demokrácia patthelyzetbe került. Ez a patthelyzet pedig jelenvaló a nyolcvanas évek hajnalán, mikor az a Brezsnyev rohanta le Afganisztánt, akivel Carter elnök tárgyalásokat folytatott Genfben a nukleáris robbanófejekkel kapcsolatos korlátozásokról, s mikor Amerika egy fejlődő, iszlám ország kiszolgáltatottjává vált Iránban. Ám legyünk akármilyen kritikusak az iszlám forradalom utáni fundamentalista kormányzattal szemben, azért az USA által támogatott sah nem volt éppen jó ember és jó államfő, főleg, hogy a forradalom idején békés tüntetőket mészároltatott le helikopterekből. Carter ballépése, hogy a sahot támogatta, mintegy kitermelte magából a túszdrámát. A sah mint elnyomó barátként kezelése pedig már előrevetítette Reagan latin-amerikai fiaskóit, melyek keretében a baloldali(nak vélt) kormányokkal szemben jobbos, katonai diktatúrát kiépítő gerillákat pénzelt és segített az amerikai hadsereggel, a demokrácia és a szabadság nevében. Nagy volt tehát a kavarodás már 1980-ban is emiatt, mikor a szabadság és béke pártját fogó Amerika önkényurak mellett kezdett kiállni. Közel volt még ehhez Vietnam katasztrófája, mikor az USA többek között azért szenvedett vereséget, mert felszabadítóból a terror képviselőjévé vált.

Szóval A Birodalom visszavág ambivalenciája, drámaisága és sötét hangulata mögött ezek a társadalmi-politikai folyamatok állnak ott. Így a Csillagok háborúja második része, illetve az V. epizód kiváló példa arra, hogy remekművek krízishelyzetben születnek. George Lucas, Lawrence Kasdan és Irvin Kershner pedig kiváló munkát végeztek még akkor is, ha maga a film keletkezése sem egyszerű történet, hiszen itt még Lucas nem bolondult meg a digitális technikától, hanem a CGI minimalizálásával, sokszor eredeti helyszíneken (például a Hoth-csatát Norvégiában vették fel) forgattak, frappáns trükköket alkalmaztak (Luke például a lézerkardját úgy szerzi vissza a szörnytől a jégbarlangban, hogy a jelenetben eredetileg eldobja a fegyvert Mark Hamil, csak éppen a felvételen, a végső vágásban visszafelé játsszák le ezt a mozdulatot). A Birodalom visszavágnak így minden szempontból lelke van, érződik rajta az alapos alkotói munka, illetve itt szerencsés módon az a bizonytalanság pozitív erővé válik, amit a nagysikerű Csillagok háborúja folytatásával kapcsolatban érzett Lucas még 1978 tájékán, mikor körvonalazódott a ma is ismert, legendás sztori.