Feltámadt egy ősi hangulat!

Be kell valljam, a mérhetetlen rajongás és kíváncsiság, valamint a fel-felébredő félelem vegyüléke kavargott  fanatikus lelkemben az utóbbi hónapokban. Amikor kiadtak egy újabb előzetest, a rajongás és kíváncsiság felülkerekedett egy jó ideig; amikor pedig eszembe jutott a Baljós árnyak előtti felhajtás és az azt követő csalódás, félelmeim felszínre törtek. Természetesen ezt nem bántam, hiszen inkább legyek elővigyázatos, majd kellemesen csalódó, örömittas, jóllakott napközis, mint végtelenül pozitív rajongó, aki mindenképpen istenként tekint Abramsre és az összes Star Warsos stábtagra. Sikerült az utolsó pillanatig óvatosnak maradnom, félelmeim még az IMAX szemüveget feltéve sem csillapodtak, de az izgalom hamarosan elnyomta őket: mégpedig akkor, amikor megjelent a Lucasfilm logója és felharsantak John Williams harsonái.

Rohanó betűk, üres csillagtér, csillagrombolók, süvítő TIE-vadászok, a sivatagos Jakku, egymás mögött felsorakozó rohamosztagosok, tűz és harc – a hangulatra nem kell sokáig várni, mert hamar érkezik és még hamarabb szippant be. Az új epizód egyik legfontosabb erénye pedig éppen ez. Nem tudom, hogyan és miként alakultak ilyen szerencsésen a dolgok a Lucasfilmnél, de az Erő Abramsszel és stábjával volt – még ha néhol túlságosan is sugárzik az ősi energia a filmből. Ez tulajdonképpen onnan látszik, hogy szinte majdnem minden jelenetben akad egy-egy olyan kisebb utalás, ami konkrétan visszatekint az előző epizódokra (na, nem az előzménytrilógiára), vagy olyan apróságokkal fokozza a nosztalgiafaktort, melyektől ellágyul a rajongó. Minden tárgy, hajó, táj, az egész világ fényévekre rugaszkodik attól a steril, letisztult környezettől, ami az előzménytrilógia sajátja volt. Itt hőseink izzadnak, piszkosak, a sisakok karcosak, véresek, és testközelbe kerül az a miliő, amit az eredeti Star Wars már évtizedekkel ezelőtt elénk tárt.

Persze Az ébredő Erő eközben arra is törekszik, hogy új ritmust és színt csempésszen ebbe a világba. Ez valamilyen szinten sikerül is neki. Az alkotás tempója erősen a mai hollywoodi blockbusterek "szabványaihoz" lett igazítva. Ugyanakkor ez nem feltétlenül előnyös egy Star Wars-mozi esetében. Sőt, ha valaki kicsit a film mögé tud látni a csodálat mellett, észreveheti, mennyire nem George Lucas keze van a dologban. Míg Lucas rendezése többnyire nyugodt, lassú, óvatos és nagyvonalú volt, addig Abrams fiatalosan pörög, a kamera egy pillanatig sincs nyugton, különleges beállításokat kapunk. Ez utóbbi tekintetében egyébként kiemelkedő az új Star Wars, viszont az eddigi stílust figyelembe véve joggal mondhatjuk, hogy Abrams talán kicsit túlságosan is eltávolodott a régi, bevált recepttől. Persze nem Lucas munkamódszeréhez lett volna érdemes igazodni, mert az első és második részben leginkább csak úgy kényelmesen, a rendezői székből, "nyugdíjas módjára" rendezett. (Nem csoda, hogy a Baljós árnyak lett a legunalmasabb az eddigi hat produkció közül.) Abrams munkája teljesen új, teljesen más tempót diktál, mint azt megszoktuk a Star Wars-filmekben.
Nincsenek hosszan elnyújtott jelenetek, viszont amiatt mégis csak jó ez az irány, hogy az intenzív ritmus mellett is marad idő a karakterekre. Leginkább persze az újakra. A két főszereplő, Rey és Finn kellő gonddal megalkotott hősök, habár az utóbbi kicsit funkciótlan, meg néhol eléggé szürke is. Ők ketten Luke korai személyiségének kivetülései. Finn hirtelen felindulásból cselekvő, az eseményekkel sokszor csak sodródó ex-rohamosztagos, Rey viszont megfontoltabb és okosabb, de sokszor mégiscsak az érzelmeire hallgat. Daisy Ridley pedig hihetetlen jól alakítja a figurát. Éreztem, hogy benne nem fogok csalódni, de arra sem számítottam, hogy minden egyes jelenetben, ahol szerepel, kiugrik a szívem a helyéről. Ahhoz képest, hogy alig szokta a kamerát, még az öregeket is lesöpri jelenlétével a vászonról. Boyegában is kellemesen csalódtam, az előzeteseket látva én se vártam túl sok jót, ennek ellenére kellő színvonalon hozta a múltjával szakító, forrófejű dezertőrt.

A film legérdekesebb karaktere Kylo Ren. Talán a legjobb pontja Az ébredő Erőnek. Ügyesen átejtették a rajongókat azzal, hogy az előzetesekben egy félelmetesnek tűnő Darth Vader-utánzatot faragtak belőle. Alig ismerünk meg belőle valamit, s mégis a Star Wars-univerzumának egyik legkomplexebb gonoszával találjuk szembe magunkat. Palpatine, Dooku, Maul vagy Tarkin nagymoff mind egyszerűek, mint a bot. Gonoszok és kész. De miért gonoszok? Mert a rossz oldalon állnak. Miért állnak ott? Mert úgy döntöttek. Jó, persze ez Anakin Skywalker átállásával jóval sokrétűbb, árnyaltabb (de hiszen ő a főszereplője a hat résznek). Viszont Kylo Rent alig 135 perce ismerjük, és mégis eláll a lélegzetünk. Megjelenik, egy vékony hangtorzítós maszk mögött beszél, s gyaníthatjuk, hogy itt valami nincs rendjén. Aztán ahogy telnek a percek, bebizonyosodik, hogy ő nem az az Erő-használó, aki magabiztosan aprítja ellenfeleit, és emellett kellő félelmet képes generálni környezetében, hanem inkább az, akit még saját katonái sem különösebben tisztelnek. Így láthatjuk őt Vaderhez „imádkozni”, gyengeségeivel küzdeni. Ennek tudatában nincs is amolyan "igazi" gonosza a filmnek, hiszen Snoke túl keveset van jelen, hogy így tekintsünk rá. Habár ez a karakter érdekes kérdéseket feszeget, de ezt leszámítva teljességgel sematikus figura, aki ugyanúgy beleillene a Gyűrűk Ura- vagy a Harry Potter-sorozatba. Ezért remélem, hogy később nem felejtik el, sőt, elmesélik nekünk, ki is ő. Az internet persze már tele van a leghajmeresztőbb elméletekkel, ahogy arra számítani lehetett.

A film egyik nagy hibája, hogy túlságosan is a múltba réved vissza, és onnan emel át számos történetmotívumot. Sokan egyenesen úgy vélik, hogy akár remake vagy reboot is lehetne az új rész, és bizony nem mondanak butaságot. Az ébredő Erő kvázi komplett jeleneteket nyúlt le Az Új Reményből. Sőt, Abramsék nem is "szégyellik" a nyilvánvaló lopást, viszont néhány esetben az egyezések már kifejezetten zavaróak. Talán fel is rónám az alkotóknak például az utolsó csatajelenetet, ha nem lenne hihetetlenül lúdbőröztető a párhuzamos, epikus fénykardpárbaj, vagy a legutolsó jelenet, aminél két kézzel lehet szorítani a karfát, vagy épp a szomszéd kezét – kinek mi jut. Néhol a poénok is túlontúl kiforratlanok, és a tipikusan mai igényekhez fazonírozott blockbuster-humor néha sok, Han Solo beszólásait leszámítva, azok bárhol és bármikor nagyot ütnek. Némi hiányt éreztem a droidkarakterek terén is, mert habár BB-8 aranyos és barátságos robot, a jó öreg C-3PO és a kis R2-D2 még sosem szerepelt ilyen keveset Star Wars-filmben. Leia is sótlan, de puszta jelenléte már éppen elég ahhoz, hogy árgus szemekkel figyeljünk rá, ha feltűnik a vásznon.

Ami a film nagy pozitívuma, hogy a Lucasfilm szakított a CGI-technológiával és a zöld háttérrel. Természetesen akadnak Az ébredő Erőben nagyszabású számítógépes trükkök és effektek, de az utolsó maszkig minden meg van alkotva, az idegen lények gördülékenyen beleilleszkednek a régi Star Wars-feelingbe, nem kételkedünk abban, hogy a Maz Kanata kantinjában dorbézoló közönséget ugyancsak a galaxis kalandorai, rosszfiúi alkotják. A díszletek, a Falcon mind-mind rengeteget tesznek hozzá az élményhez, és legszívesebben középső ujjunkat mutatnánk Lucasnak, hogy na lásd, így is lehet filmet készíteni 2015-ben. J. J. Abrams megcsinálta. A Star Treket vakvágányra terelte, elindította egy szörnyű úton (aminek következő állomása már "egy Halálos iramban-film" lesz), s ezzel elbizonytalanította a messzi-messzi galaxis rajongóit is, ám végül szerencsére összehozott egy remek Star Wars-filmet, ami ugyan stílusát tekintve új ösvényt tapos, s a régi motorosok gyomrát megfekheti, de mindezt ezernyi nosztalgikus kikacsintással ellensúlyozza. No meg, mondanom sem kell, van benne hatalmas sokk, drámai jelenet, elképesztően látványos csaták, a megszokott csodálatos John Williams-melódiák, és természetesen Han Solo, Chewbacca, és az egész régi lázadó-csapat feltűnik újra a nagyvásznon. De hogy Luke merre van, tudja valaki?