Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

A köztársaság kevély tölgye - A Star Wars mint politikai dráma

2015. november 28. 16:31 - Szűcs Zoltán Gábor

screen-shot-2015-03-23-at-10_20_37-am-1024x437.jpgSokan nem szeretik a Star Wars második trilógiáját. Vannak, akik az első sorozat gyermeki báját, őszinteségét hiányolják belőle. Mások szerint az újabb trilógia túlságosan steril és üres. Egyesek a régi sorozat szerethető és eredeti karaktereihez mérik az új elrajzolt, néha dühítően ostoba figuráit. Ugyancsak szokás szidni a primitív dramaturgiát is. S van olyan vélemény is, hogy az újabb trilógia egyszerűen elárulta az első sorozatot olyan döntésekkel, mint hogy az Erőt megpróbálta tudományosan leírható jelenséggé átszabni vagy, hogy a nagyszabású saga kezdőpontjává egy pitiáner politikai csatározást tett. Nem vitatva e kritikák jogosságát, az alábbiakban arról szeretnék beszélni, hogy az újabb trilógia egy ponton nem csak a régi sorozathoz maradt hű, de olyan irányba vitte tovább a Star Wars történetét, amely a nyugati kultúrkör egyik alapmítosza, és amely az amerikai politikai kultúra talán legfontosabb, alapító mítosza is egyúttal (vagy legalábbis egyike a legfontosabb ilyen, az amerikai politikai gondolkodást formáló történeteknek). Ha pedig ezt elfogadjuk, akkor az újabb trilógia viszonylag ritkán méltatott értékeire bukkanhatunk rá. De hogy így tehessünk, ahhoz arra van szükség, hogy elfogadjuk: a Star Wars és mindenekelőtt az újabb trilógia - sok egyéb mellett persze, de igen nagy részben mégiscsak - egy politikai dráma.

Tovább
37 komment

Beasts of No Nation

2015. november 27. 20:12 - Charlie Simms

Miután Cary Fukunaga levezényelte a True Detective első évadát, kihátrált a sorozat mögül, s inkább a harmadik világ egyik elfeledett problémájáról készített filmet. Az Uzodinma Iweala azonos című, 2005-ben publikált regényéből készült háborús dráma a gyerekkatonák szemszögéből mutatja be a háború kegyetlenségét. A történet főszereplője Agu, egy meg nem nevezett országban és településen élő tizenéves fiú. Háború dúl, melynek során családja minden tagját szinte a szeme láttára gyilkolják meg, neki pedig éppen annyi ideje van, hogy a sűrű őserdőben találjon menedéket. Végül a menedék találja meg őt: vad gyermekkatonákból álló durva szervezet bukkan rá, melynek vezetője a már-már prófétai ranggal bíró, mélyen tisztelt, a közösségen belül egyfajta apaszerepet betöltő parancsnok (Idris Elba). Sok választása nincsen: vagy meghal kiszolgáltatva a természetnek, vagy pedig csatlakozik a barbár fegyveres szervezethez.

Merész tett volt Fukunagától és a Netflixtől, hogy Hollywood mézes-mázos, sablonokat puffogtató és Oscar-díjért teperő filmjei közé egy ízig-vérig keserű, realisztikus, megrázó alkotást csempészett. Láttunk már gyermekkatonákról filmet, láttunk már mozit keleti háborúkról és a mocsokban élő emberekről is. De a szerényebb gyártási közegből származó munkák sokkal inkább szeretnek erről beszélni, mint az álomgyár alkotásai. A Beasts of No Nation éppen ezért témájánál fogva nem is sorolható be a fővonalbeli filmek közé, és bizony a megvalósítása sem szokványos.

Tovább
1 komment

Tomboló terror

2015. november 26. 23:16 - Alec Cawthorne

Sokak szerint Chuck Norris karrierjének csimborasszóját jelenti ez az 1985-ös, kifejezetten a műfaj ínyenceihez szóló akciókülönlegesség, és bevallom derekasan, nem tudnék vitába szállni ezzel az állásponttal. A Tomboló terror ugyanis virtigli bűnös élvezet - egy valódi, csiszolatlan és otromba remekmű, színtiszta gagyizmusba és pátoszba fojtva. Egyszóval: megvan benne minden, amiért a Reagan-éra "újkonzervatív", fegyverdörgéstől hangos macsófilmjeit érdemes szeretnünk. A "történet" részletezésétől talán el is tekinthetünk: a lényeg, hogy egy mindenre elszánt orosz katonai alakulat rohanja le az Egyesült Államokat (azon belül is a napfényes Miamit, ahol egyelőre még a karácsonyi láz, és nem a terror tombol), a rendvédelmi szervek tehetetlenül szemlélik az eseményeket, s természetesen csak egyetlen legény marad talpon ellenük: kitalálhatjátok, ki az.

Eddig a hallatlanul rétegzett sztori. Az egész opus úgyis csupán egy ürügy arra, hogy a rendező egymásnak eressze a korszak két ikonikus színészistenségét: az ezúttal is nettó másfél arckifejezéssel operáló Norrisunkat, valamint a küllemre egy arcidegbénulástól sújtott vámpír és egy emberméretű patkány ivadékának tűnő Richard Lynch-et, aki ráadásul olyan lehetetlen sérót visel a filmben, hogy simán lealázza vele az '50-es évekbeli NSZK-háziasszonyok többségét. Igaz ugyan, hogy e két rendkívüli egyéniség csak a mindent eldöntő fináléban találkozik egymással szemtől szemben, de módfelett élvezetes nézni, ahogy éleződik kettejük konfliktusa. A Tomboló terror persze valójában nem Norrisról és Lynchről, hanem Reagan elnök háborús paranoiájáról szól: a film az ún. "kis hidegháború" utolsó esztendejében készült. Ez az az időszak, amikor javában dúlt a derék ruszkik Afganisztán elleni inváziója (melyet a Szovjetunió "Vietnámjának" is szokás nevezni), de a kommunista befolyás a Föld több pontján is rohamosan növekedni kezdett.

Tovább
16 komment

Akasztjuk a hóhért, 3. rész: Ki olvas ma filmkritikát?

2015. november 25. 19:19 - Alec Cawthorne

jay-forry-the-blind-film-critic.jpgAzt hiszem, a címben feltett kérdésre sokan tudjuk a választ. Mégis érdemes talán körüljárni az okokat: mi vezetett a filmkritika eljelentéktelenedéséhez? Sőt, továbbmegyek: miként lehetne helyreállítani a műfaj presztízsét? Vagy legalábbis enyhíteni ezen az áldatlan helyzeten? Tudom, kemény fába vágom a fejszém, ha valamilyen működőképes "stratégiát" akarok kidolgozni erre vonatkozólag, bár ez nem is igazán tisztem. Talán már az is hozhat némi eredményt, ha egyáltalán diskurzust kezdeményezünk ezekről a nem sűrűn bolygatott kérdésekről. Nem áll szándékomban tehát "univerzális" megoldási módozattal vagy "terápiával" előállni. A célom csupán annyi, hogy megosszam veletek saját benyomásaimat a témával kapcsolatban. Végül persze előállok majd néhány saját ötlettel is, már ami a jövőt illeti.

Tovább
33 komment

Vissza a múltba - Marty McFly és Ronald Reagan (2. rész)

2015. november 24. 21:45 - critixx87

(A cikk első része itt elolvasható. Az első rész utolsó néhány bekezdését - a folyamatosság érdekében - ismét leközöljük. - A.C.)
regean71615.jpg
Hankiss Elemér egyik tanulmányában kitér az amerikai lélek klasszikus optimista és sikerorientált filozófiájának, beállítottságának elemzésére.[1] A kezdetektől, a pionírok bátor, saját erőből a természet ellenséges erőivel (a klasszikus felfogás szerint az őslakosok is ezek közé tartoznak) szembeszálló és egy új kontinenst meghódító szellemiségétől kezdve a mai napig az amerikai mítosz legfőbb eleme és legnagyobb megbecsülésnek örvendő tulajdonsága az önmegvalósítás képessége, az optimista, saját magát sikeressé tenni képes ember eszményi ideálja.

Tovább
2 komment

Vissza a múltba - Marty McFly és Ronald Reagan (1. rész)

2015. november 22. 16:02 - critixx87

back-to-the-future-1985.jpgAz 1980-as évekre az Egyesült Államokban véglegesen visszatért és megerősödött a kapitalizmus klasszikus amerikai rendszere és a hazafias republikánus ideológia szellemiségében eltűntek a ’60-as és ’70-es évek forradalmi légkörének, majd általános kiábrándultságának jellemzői. Ronald Reagan kormányzása idején a Szovjetunió peresztrojka-politikája és a viszonylagos stabilitás kedveztek a klasszikus amerikai értékek megerősödésének és a neokonzervatív gazdaságpolitika (a kormányzat fokozatosan engedte el az üzleti élet kezét és vetett véget a ’60-as évek szociális reformjainak) felvirágzásának.[1] Ugyanez a folyamat párhuzamosan játszódott le Hollywoodban és az amerikai filmgyártásban (továbbá a modernizmus végével globális szinten az egész világ filmművészetében). A ’60-as években sokak által már halottnak hitt hollywoodi rendszer a következő évtized derekára sikeresen feltámadt hamvaiból és eddig sohasem látott magasságokba tört.

Tovább
2 komment

True Detective - 1. évad

2015. november 20. 21:12 - Alec Cawthorne

(Tenebra ugyan korábban már írt a True Detective második évadáról, ám talán nem árt visszakanyarodnunk kicsit a legendás első szezonhoz. Leporoltam hát a Kortárs Online Blogterére tavaly írt kritikámat. Később pedig az én tollamból is számíthattok majd egy szövegre a második évadról.)

Amikor lezárult minden idők egyik legjobb sorozata, a Breaking Bad, a nagyérdemű közönség még csak nem is hitt benne, hogy a közeljövőben bármikor készülhet egy olyan széria, mely állhatná az összehasonlítást az AMC modern klasszikusával. Az HBO gondozásában készült True Detective azonban jött, látott és porba döngölte ezeket az elvárásokat. Ismét igazolást nyert a régóta ismert tanulság, miszerint az igazán mély és komoly emberi történetek már nem Hollywoodban, hanem a televízió boszorkánykonyháiban készülnek. Nic Pizzolatto produkcióját mindennel lehet vádolni, csak azzal nem, hogy trendérzékeny és opportunista módon a kevéssel beérő átlagnéző kedvére tenne. A True Detective üdítő szellemiségű bűnügyi opusz, melyhez foghatót – ha az álomgyári fősodorhoz viszonyítunk – A bárányok hallgatnak óta nem láthatott a publikum. Igazi székbeszögező, nyolc epizódon át tartó lázálom, melyből nagyon rossz felébredni.

E műfaj – a nyomozás motívuma köré épülő pszichológiai thriller – ma már fehér hollónak számít az amerikai filmgyártásban. A kétezres évek elején Az ígéret megszállottja, az Álmatlanság és a Titokzatos folyó még zsinórban reprezentálták. Ma jó, ha szökőévenként a mozikba kerül egy képviselője, mint például a nemrégiben bemutatott – és érdemtelen közönnyel fogadott – Fogságban. A True Detective ezt a hiányt is pótolja, már csak azért is, mert az egész történet olyan szilárd egységet alkot, hogy az embernek az az érzése, mintha egy nyolcórásra dagasztott mozifilmet nézne. Ez persze még nem egyedülálló teljesítmény, hiszen olyan rokon szellemiségű szériák dolgoztak már hasonló koncepcióval, mint a kultikus Twin Peaks, vagy a pár éve debütált The Killing. A True Detective azonban mindkét darabnál sokkal öntudatosabban és következetesebben erősíti nézőjében a nagyjátékfilm illúzióját.

Tovább
10 komment

Német westernek, 1. rész – Pierre Brice és Gojko Mitic Vadnyugatja

2015. november 20. 11:22 - Tenebra

vertestverek_avi_snapshot_01_33_12_2015_11_18_10_41_39.jpg

Ha a fiatalabb generáció nem is, de a harminc-negyven (ötven-hatvan) éves korosztály biztosan emlékszik gyerekkorából / fiatal éveiből olyan westernfilmekre, melyekben különösen ismerős tájakon már-már bántóan jellegzetes német (értsd: szőke-kékszemű, határozott arcélű, sváb-bajor beütésű), illetve közép-kelet európai karakterű hősök játszottak cowboyt és indiánt. Személy szerint én sokáig azt hittem, a Gojko Mitic-féle indiánokkal szemben bezzeg a Pierre Brice-féle Winnetou az „igazi amerikai western”. Pedig nem, Mitic és Brice (és Lex Barker) egyaránt olyan alkotásokban szerepeltek, melyek amerikai vonatkozásúak voltak, az amerikai történelemmel és tájjal voltak kapcsolatban, azonban valójából Jugoszláviában, Berlin környékén vagy Csehszlovákiában (netán a Szovjetunióban) forogtak.

Persze a hatvanas-hetvenes (nyolcvanas) évek NSZK-s és NDK-s „Indianerfilm”-jei már perspektívájukban is „furcsák” voltak, hiszen az indiánt mint „nemes vadember”-t tették meg főhősüknek, aki (vagy egymaga, vagy összefogva a „jó amerikaiakkal”) szembeszáll a fehér társadalom (banditák, cowboyok, keleti parti gátlástalan üzletemberek stb.) gyarmatosító és kapzsi hordáival. S ezekre a kalandfilmekre bárgyú kis szórakoztató filmekként emlékszünk vissza, melyek gyerekkorunkat, kamaszkorunkat meghatározták, de azért az amerikai és olasz westerneknek nyomába sem érnek, hát még James Fenimore Cooper vagy Karl May regényeinek. Azonban, mint mindent, ezeket is érdemes más szemszögből megvizsgálni, hogy bugyuta indiánosdinál meglássuk bennük a hidegháborús korszak alatti megosztott Németország alapproblémáját. Avagy az olasz westernekhez hasonlóan ezek is többek az amerikai westernek epigonjainál. E cikk erre kíván rámutatni, illetve meg kíván ágyazni pár elfeledett NSZK- és NDK-film felelevenítésének.

Tovább
7 komment

A tengernél

2015. november 19. 19:32 - Alec Cawthorne

Némi Utazás Itáliában, egy csipetnyi Jelenetek egy házasságból, pár kávéskanálnyi Nem félünk a farkastól, behintve a francia Riviéra csillogó, napfényes pompázatával: ezzel (kis túlzással) meg is kapjuk a Brad Pitt-Angelina Jolie házaspár friss filmjének receptjét. Évek óta gyanakvással figyelem Jolie önálló rendezéseit: ugyan eddig egyik saját moziját sem láttam, de a nem túl lelkes reakciók kirajzolták előttem a hiúságtól vezérelt, önmagát túldimenzionáló, a direktori munkához cseppet sem konyító hollywoodi sztár képét. Nos, A tengernél megtekintése után sem mondanám azt, hogy Jolie-nak feltétlenül a rendezői hivatást kellene erőltetnie, főleg úgy, hogy a filmen erősen érződik az izzadságszagú megfeleléskényszer - a színésznő azon szándéka, hogy berobbanjon a szolid "artfilmes" közegbe -, de az álomgyári sztárpár közös produkciója ennél sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. És azért ez is valami.

A történet egy amerikai házaspárról szól: Roland (Pitt) alkotói válságtól szenvedő író, Vanessa (Jolie) kimustrált táncos. Hőseink a francia tengerpart egy festői szépségű, ám eldugott kis zugába utaznak, azt remélvén, hogy a delejező környezet és a helyi emberek ötletadó szikrát adnak majd a férfinak új regényéhez. Roland pennájának azonban csak azért sem akaródzik megtáltosodni. Még akkor sem, amikor írónk összebarátkozik a hotellel szomszédos étterem búskomor, ám melegszívű tulajdonosával, Michel-lel (Niels Arestrup). A főszereplők kapcsolata is romokban hever: meg nem értettség, örökös vádaskodás és békétlenség honol szállodai szobájukban. Kissé megkavarja ugyan az állóvizet, hogy a szomszéd szobába fiatal, mézesheteiket töltő pár (Melvil Poupaud, Mélanie Laurent) érkezik, de Rolandnak és Vanessának ettől még önállóan kell szembenézniük eltemetett problémáikkal. És természetesen szembe is néznek velük.

Tovább
2 komment

TOPLISTA – A 10 legjobb Star Wars-videojáték Tenebra szerint (2. rész)

2015. november 18. 16:06 - Tenebra

darth_revan_by_uncannyknack-d809qco.jpg

Kereken egy hónap maradt a Star Wars VII. részének, az Ébredő Erő magyarországi bemutatójáig. Ennek alkalmából gyűjtöttem össze 10 olyan Star Wars-játékot, mely legalábbis számomra meghatározó volt, és ügyesen egészítette ki az Univerzumot, amit a Disney kisajátított. Sőt, mint azt a fennmaradó első öt helyezett léte is bizonyítja, néhány esetben a videojátékok még jobbak, komplexebbek is tudtak lenni, mint George Lucas legjobban sikerült alkotásai (a Birodalom visszavág és a Sithek bosszúja). Lássuk hát, melyek is ezek a programok, amelyeket minden Star Wars-rajongónak végig kellene játszania, függetlenül attól, hogy a játékos szubkultúra tagja-e vagy sem! (Ja, és nem tudom elégszer hangsúlyozni: a poszt kezdőképén nem Kylo Ren, hanem Darth Revan van. Ugye, milyen hátborzongató a hasonlóság? Nem szép dolog a lopás, kedves Disney!)

Tovább
3 komment

TOPLISTA – A 10 legjobb Star Wars-videojáték Tenebra szerint (1. rész)

2015. november 17. 20:50 - Tenebra

republic-commando-promo.jpg

Már csak egy hónap van hátra, hogy kiderüljön, Jar Jar Abrams mit művelt kedvenc fantasy-univerzumunkkal, a Star Wars-szal. Az Ébredő erőt már sokan előre utálják, főleg a hardcore, fanatikus rajongók közül, akik joggal háborodtak fel azon, amit a Disney, a franchise új tulajdonosa művelt a Csillagok háborúja világával. Aki nem tudná, az jó, ha tisztában van vele, hogy George Lucas három klasszikusa után számtalan könyv és videojáték egészítette ki a filmek univerzumát, gondolta tovább Luke Skywalker, Han Solo, Leia és az összeomlóban levő Birodalom sorsát. Erre a kiegészítésre pedig még több lehetőséget adott az előzmény-trilógia, már csak azért is, mert a filmek minősége finoman szólva sem közelítette meg az eredeti klasszikusokét.

Nos, mindezt a Disney egy tollvonással megsemmisítette, állítólag azért, hogy nagyobb mozgásterük legyen. Avagy az úgynevezett „Expanded Universe”-t hatályon kívül helyezték, mintha meg sem történtek volna a fiktív idővonalon, és „Legend” címen száműzték. Paradox (és pofátlan) módon azonban az Ébredő erőben rengeteg motívumot felhasználnak az EU-ból, úgy, mint például a Star Wars Knights of the Old Republic című szerepjáték főhősét, Darth Revant (Kylo Ren gyakorlatilag ennek a sith nagyúrnak az itteni változata – még külsőre is megszólalásig hasonlítanak). De ki is volt ez a Revan? És miért szeretjük annyira ezeket a „Legend” cuccokat olyannyira, hogy akár képesek lennénk meglincselni a Disney fejeseit eme blaszfémiáért? Ezekre a kérdésekre ad választ az alábbi toplista, melyet mint játékrajongó állítottam össze. Habár szoftverekről, és nem filmekről van szó, a Star Wars miatt mégis létjogosultsága van e rendhagyó toplistának a blogon. Remélhetőleg az olvasók közt lesz olyan, aki legalább párat ismerni fog közülük.

Tovább
Szólj hozzá!

Akasztjuk a hóhért, 2. rész: Mit jelent ma filmkritikusnak lenni?

2015. november 16. 08:30 - Tenebra

front-page-1974-6.jpg

Sokat gondolkodtam az előző, „kritikakritizáló” bejegyzés miatt keletkezett shitstorm / flamewar kapcsán, hogy egyáltalán folytassuk, folytassam-e a megkezdett sorozatot, mert úgy vettem észre, nem lehet értelmesen vitázni a jelenlevő problémákról. Azonban a mondás továbbra is él: „aki nem inge, ne vegye magára”. Ez a mostani bejegyzésemre is maximálisan igaz lesz, melyben kicsit a filmkritikusról mint munkaerőpiaci „termék”-ről szeretnék beszélni. A „második flamewar” elkerülése végett én még inkább tartózkodni fogok a bíráló hangnemtől.

Felvezetésként pedig még annyit mondanék el, hogy magam (eredeti nevem Benke Attila, de Facebookon is Tenebra vagyok, nem szeretem a „Benké”-t – szóval lehet „Benké”-zni, ha valaki sértegetni akar) is filmkritikusként tevékenykedek (direkt nem írom, hogy „dolgozom” – ez a szakma sajnos és szerencsére több szempontból sem igazi munka), kb. 2010 óta. Nem vagyok tehát annyira régi motoros (habár nyilván előtte is írogattam, csak nem pénzért), de ezalatt az 5-6 év alatt összegyűjtöttem némi tapasztalatot. Amelyet inkább megosztani akarok, semmint ítélkezni. Mindenesetre régóta foglalkoztat a kérdés: milyen nehézségekkel szembesül a mai magyar filmkritikus, ha érvényesülni próbál? Erre a kérdésre keresem a választ – és nem titkoltan párbeszédet szeretnék kezdeményezni. Avagy kíváncsi vagyok, ki, mit gondol a dologról, mik a tapasztalatai, mit jelent számára ez a szakma, miért csinálja stb.

Tovább
13 komment

TOPLISTA - A 10 legjobb szerelmi melodráma Alec Cawthorne szerint

2015. november 15. 14:53 - Alec Cawthorne

random-harvest.jpgAlapjáraton nem vagyok különösebben nagy rajongója a melodrámáknak, ám az elmúlt években alkalmam volt belekóstolni a műfaj krémjébe, mindamellett persze féltve őrzök néhány régi, örök kedvencet is ebből a zsánerből - melyekre azt hiszem, még nagyon sokáig fogok hivatkozási pontként tekinteni. Valójában egyszer csak ráeszméltem, hogy (bármennyire is távol áll tőlem a szentimentalitás és általában a könnyfakasztást célzó hatásmechanizmusok) felesleges idegenkednem: a melodráma egyes alkotásai bizony ugyanolyan magas színvonalú és feledhetetlen élményben részesítenek, mint a gengszterfilm, a noir vagy a thriller bizonyos képviselői. Álljon hát itt a személyes kedvenceimet összegző toplista - természetesen a "szűkebb értelemben vett", azaz a szerelmi melodrámákból!

Tovább
5 komment

Péntek 13.

2015. november 13. 21:02 - Alec Cawthorne

Mivel november 13-a és péntek van, stílszerűnek tartottam, hogy ma este a '80-as évek hajnalának egyik legnépszerűbb slasherjéről írjak. Sean S. Cunningham munkáját máig komoly kultusz övezi a horror hívei részéről. A hokimaszkos gyilkos históriája ráadásul mindeddig nem kevesebb, mint nyolc (!) folytatást ért meg. Nem tisztem megítélni e darabokat (hiszen derekasan bevallom, egyet sem láttam közülük), mindazonáltal gyanítom, hogy finoman szólva is kétes értéket képviselnek. Ez persze még nem is lenne baj (már A texasi láncfűrészes mészárlás második része is csak halovány és szolgai utánzata a nagy elődnek), de - és ismét megrendítő vallomással kell előállnom - engem már a legendás első rész sem nyűgözött le. Értetlenül állok a magasztaló vélemények sokasága előtt.

Persze valljuk be, tulajdonképpen maga a slasher is rendkívül merev panelekből építkező, faék-egyszerűségű alműfaj, amelyben eredeti darabot összehozni bizony izzasztó feladat. A már említett Texasi láncfűrészes mészárlás talán az egyetlen igazán hangulatos és zsigerien hátborzongató mozi, melyet ez a hagyomány valaha is az utókornak adott. Állítom ezt úgy, hogy üres óráimban számos slasherhöz volt szerencsém (szerencsétlenségem?) az elmúlt évek során. Akadt köztük tisztes középszer (Halloween, Az erdei fantom), álomba ringató dögunalom (Prom Night, Final Exam), de már-már biológiai fájdalmat okozó, kifejezetten gyalázatos kellemetlenkedés (The Prowler, Boldog születésnapom) is.

Tovább
3 komment

White Heat

2015. november 12. 23:46 - Alec Cawthorne

Cody Jarrett (James Cagney) már túljutott gengszterkarrierje zenitjén, mégis rendületlenül törekszik a csúcsra. Minduntalan egy utolsó, nagy rablás terve jár a fejében, mely egy csapásra "a világ tetejére" röpíthetné őt: oda, ahová áldozatkész, ugyanakkor kőkemény anyja szerint hősünk tartozik. A férfi semmit sem bíz a véletlenre: miután bandájával lecsapnak egy postavonatra, és kioltják több ember életét, ugyan szorulni kezd körülötte a hurok, de (kijátszva a rendőrséget és az igazságszolgáltatást) eléri, hogy egy másik, kisebb súlyú bűntettért ítéljék el, megúszván így a villamosszéket. Csakhogy a furfangos zsaruk szántszándékkal állítanak kelepcét Jarrett-nek. Miközben a bandavezér egy "fapados" illinois-i börtön vendégszeretetét élvezi, új cellatársa érkezik: Victor Pardo (Edmond O'Brien), aki valójában a gazdasági rendőrség beépített ügynöke. Célja, hogy kiszedje Jarrett-ből: ki az a titokzatos orgazda, aki a vonatrablás alkalmával meglovasított pénzösszeget "elvarázsolja" boszorkánykonyhájában.

Így kezdődnek a bonyodalmak Raoul Walsh 1949-es remekművében, a White Heat-ben, melyet nemrégiben volt szerencsém újranézni. A mű olyannyira magával ragadott, hogy egymás után két napon is megtekintettem. Nehéz volna egy mondatban megválaszolni, mi is a titka ennek a filmnek. A White Heat nagyvonalúan él a gengszterfilm és a thriller kliséivel, mégsem állítható, hogy elkötelezné magát egyik vagy másik műfaji hagyomány mellett. Ez persze nagyon is tudatos döntés a rendező részéről. Az ötvenes évek küszöbén járunk, a klasszikus gengsztermozik csillaga már leáldozott (az egyik utolsó ilyet épp maga Walsh készítette Viharos húszas évek címmel, és már az a darab is csak utólag kacsintott vissza a szesztilalom kalandos időszakára, mint megsárgult emlékre), és mindez tetten érhető a karakterkezelésben is.

Tovább
Szólj hozzá!

Star Wars: Machete Order

2015. november 09. 15:37 - Tenebra

5-things-you-might-not-know-about-empire-strikes-back.jpgBő egy hónap maradt a J. J. Abrams-féle Star Wars premierjéig. A rajongók már rég megvették a jegyeket, és valószínűleg különféle rituálékkal készülnek az Ébredő erőre. Van, aki megelégszik a régi filmek újranézésével, de sokan bizonyára különlegesebb metódusokat választanak. A mozik előtt sátorozás, a Sithnek vagy Jedinek öltözés extrém esetek, de van egy, bizonyosan emlékezetes módja a „készülés”-nek, melyet Magyarországon talán kevesebben ismernek. Ám úgy gondolom, e módszer révén biztosan igen unikális élményben lesz része a Csillagok Háborúja-univerzum rajongóinak.

Pedig nem áll ez az úgynevezett „Machete Order” másból, mint a régi filmek újranézéséből. Azonban a sorrend a lényeg! Persze a sagát lehet többféleképpen nézni. Bizonyára mindenki kipróbálta már, milyen az előzményfilmekkel kezdeni (azaz nem a trilógia elkészülésének, hanem a cselekmény kronológiájának logikáját követjük ebben az esetben), s ekkor egy lineárisan elmesélt sztorit kapunk az „eredeti” nézési rend „flash forward”-jával szemben. Ám a Machete Order csavar egyet ezen a két lehetőségen, és egészen újfajta logikát vázol fel, melyet megtapasztalva szinte értetlenül fogunk állni azelőtt, Lucas miért nem így készítette el a filmeket.

Tovább
3 komment

Téboly

2015. november 07. 09:38 - Sir Cesare Finta Gonzago

Az ízig-vérig brit Téboly (1972) Sir Alfred Hitchcock filmes testamentumaként is értelmezhető. A Mester Londonba visszatérve üzent az utókornak és a fiataloknak: a riasztó méreteket öltő környezetszennyezés már a Temzét is elérte, a londoni hal- és zöldségpiacon vészesen kinyílt az agrárolló, a gyilkost kivéve mindenkinek sötét haja van, a francia konyhát ki nem állhatja az angol gyomor, a rendőrfelügyelő felesége pedig ún. női ösztönnel igazodik el a világ dolgaiban, intuíciói a férjét is segítik a nyakkendős gyilkosságok felderítésében.

Felettébb találó és humoros jeleneteken keresztül nyernek bizonyságot a fenti feltevések. Oxford felügyelő (Alec McCowen) a vacsoraasztalnál meséli kotnyeleskedő nejének (Vivien Merchant), hogy a hullamerevség beálltával az elkövető már csak az áldozat ujjainak eltörése révén szedhette ki áldozata kezéből a bűnjelet. Eközben a francia (reform)konyháért rajongó asszony éppen tör egy darabot a henger alakú extrudált kenyérből, és az éppoly nagyot roppan, mint a holttest ujjai. A visszafogott brit hétköznapok hűvösen nyugodt felszínének szenvtelen ábrázolásával ellentétben a gyilkosságok és a hullák bemutatása kifejezetten brutális. Változnak az idők, változnak az erkölcsök. A kivillanó mellek és fenekek látványa megejtő. A Mestertől még nem láttam ilyen kendőzetlenséget, de ekkor már megengedhette magának, hogy a néző – és talán ő maga is – kiélje magát. Ha másutt nem is, legalább a nézőtéren.

Tovább
1 komment

Akasztjuk a hóhért, 1. rész: Káromkodásból katedrálist? Stiláris válság a mai magyar filmkritikában

2015. november 05. 19:49 - Alec Cawthorne

12189043_570438686441941_8168786042767520167_n_1.jpgÚjonnan induló cikksorozatunkkal talán darázsfészekbe nyúlunk, s valószínűleg egyesek érzékenysége is sérülni fog, ám szerzőtársammal, Tenebrával már korábban elhatároztuk, hogy a blogon teret szentelünk a mai magyar filmkritika és kritikusszakma helyzetéről szóló diskurzusnak. Magam semmilyen szálakkal nem kötődöm ehhez a szakmához, nem vagyok - és nem is voltam - hivatásos filmkritikus, nem publikálok egyetlen filmes tematikájú orgánum számára sem: kizárólag  független bloggerként tevékenykedem. Korábban azonban évekig írtam cikkeket különböző filmes oldalakra, Tenebra pedig máig aktív szerzője több honlapnak, folyóiratnak is. Merem hát remélni, hogy a következőkben terítékre kerülő problémákat képesek leszünk avatott szemmel és kimerítően elemezni, ugyanakkor azt is megígérhetem, hogy mindenféle személyeskedő, élcelődő tónust mellőzve, objektíven próbáljuk megközelíteni a témát. Vágjunk hát bele!

Tovább
79 komment

Sicario - A bérgyilkos

2015. november 04. 11:15 - Alec Cawthorne

Magasra srófolt elvárásokkal veselkedtem neki Denis Villeneuve legújabb mozijának, hiszen a két évvel ezelőtti Fogságban igen meggyőzően bizonyította, mennyire invenciózus és eredeti gondolkodású direktorral van dolgunk. Legújabb opusa, a Sicario szintén bűnügyi film, ám egészen más műfaji- és stílusformáció szülötte, mint a Fogságban. Ezúttal az Egyesült Államok és Mexikó peremén járunk, főhősünk pedig egy fiatal FBI-ügynöknő, Kate (Emily Blunt), aki lehetőséget kap, hogy csatlakozzon egy nagyszabású, több kormányügynökség erőit egyesítő CIA-hadművelethez, melynek célja, hogy lefejezzen egy különösen veszélyes, kiterjedt hálózattal rendelkező mexikói drogkartellt, mely lassan egyeduralomra tör a piacon. Hősnőnk két szűkszavú, ám ízig-vérig profi kollégát (Josh Brolin, Benicio Del Toro) kap maga mellé. A férfiakról hamar kiderül, hogy jóval többet tudnak a kialakult válsághelyzetről, mint amennyit hajlandóak közölni a nővel. Kate hamarosan egy olyan drogháború kellős közepén találja magát, melynek erőviszonyai és tétje teljesen ismeretlenek számára.

Feltűnő, hogy Villeneuve ezúttal inkább a hangulatkeltéssel, mintsem a fordulatos történettel kíván stimulálni bennnünket. A Sicario az atmoszférateremtés frontján nem is vizsgázik rosszul. A zenei kíséret kellően visszafogott. Taktusai fokozatosan telepednek hallószervünkre: a borzongásérzet lassan, de biztosan előtolul. A mindig nagyszerű Roger Deakins virtuóz operatőri munkája szintén az élmény hatásfokát növeli. Kamerája a magasból, egy titokzatos, könyörtelen istenség szemszögéből pásztázza a barázdált és végtelenül sivár pokolbéli tájat. A koromsötét éjszakai képek, vagy épp a CIA-bázis fölötti alkonyi eget megörökítő, szinte festményszerű kompozíciók szintén elősegítik, hogy a nézőben apránként ugyanúgy elmélyüljön a szorongás, akár a protagonistában.

Tovább
2 komment

TOPLISTA - A 20 legjobb amerikai gengszterfilm Tenebra szerint (4. rész)

2015. november 03. 21:29 - Tenebra

once-upon-a-time-in-america.jpg

Elérkezett az igazság pillanata: a TOP 20-as lista végéhez érve most az általam legjobbnak ítélt öt gengszterfilmet ismerhetitek meg. Lesz két meglepő, és két kevésbé meglepő cím, de az egyikkel bizonyosan mindenki egyet fog érteni. Mindenesetre a főszereplők nagy része most igazi nagyágyú, akik lentről kezdték, mégis messzire jutottak. Azonban karrierjük fordulatát ocsmány árulás okozta – avagy ezekben a művekben már nem is annyira a „rendszer a bűnös”, hanem az egyén, a bűnöző, aki annak ellenére szegi meg a testvériség becsületkódját, hogy már a csúcson van, már mindent elért. Avagy főszerepben az árulók. Lássuk, kik azok!

Tovább
3 komment
süti beállítások módosítása