Miután Cary Fukunaga levezényelte a True Detective első évadát, kihátrált a sorozat mögül, s inkább a harmadik világ egyik elfeledett problémájáról készített filmet. Az Uzodinma Iweala azonos című, 2005-ben publikált regényéből készült háborús dráma a gyerekkatonák szemszögéből mutatja be a háború kegyetlenségét. A történet főszereplője Agu, egy meg nem nevezett országban és településen élő tizenéves fiú. Háború dúl, melynek során családja minden tagját szinte a szeme láttára gyilkolják meg, neki pedig éppen annyi ideje van, hogy a sűrű őserdőben találjon menedéket. Végül a menedék találja meg őt: vad gyermekkatonákból álló durva szervezet bukkan rá, melynek vezetője a már-már prófétai ranggal bíró, mélyen tisztelt, a közösségen belül egyfajta apaszerepet betöltő parancsnok (Idris Elba). Sok választása nincsen: vagy meghal kiszolgáltatva a természetnek, vagy pedig csatlakozik a barbár fegyveres szervezethez.
Merész tett volt Fukunagától és a Netflixtől, hogy Hollywood mézes-mázos, sablonokat puffogtató és Oscar-díjért teperő filmjei közé egy ízig-vérig keserű, realisztikus, megrázó alkotást csempészett. Láttunk már gyermekkatonákról filmet, láttunk már mozit keleti háborúkról és a mocsokban élő emberekről is. De a szerényebb gyártási közegből származó munkák sokkal inkább szeretnek erről beszélni, mint az álomgyár alkotásai. A Beasts of No Nation éppen ezért témájánál fogva nem is sorolható be a fővonalbeli filmek közé, és bizony a megvalósítása sem szokványos.
Természetesen várható volt, hogy Cary Fukunaga nem kesztyűs kézzel nyúl a témához: a True Detective első évadja is rendhagyó módon tálal egy érdekes nyomozást. A véres, brutális momentumok és szenzációsan megkomponált akciójelenetek mellé mély filozófia és rétegzett karakterábrázolás is társult a tízrészes évadban. A Beasts of No Nation ugyanúgy tükrözi a kellő mértékű brutalitást, a filozofikus hangvételt és a komplex karakterábrázolást, nem is beszélve a hosszú, vágás nélküli akciójelenetekről. Ugyanakkor a harmadik világ kietlen, véres országában nemcsak lövöldöznek és öldökölnek, hanem mély gondolatok is születnek a fiatal Agu elméjében.
Bevallom őszintén, a mű több mint kétórás játékideje alatt többször is libabőrös lettem és elérzékenyültem a képernyő előtt. Agu történetében benne van minden, amit egy háborúval kapcsolatban ábrázolni lehet: a pusztítás, az elaljasodás, az emberi kegyetlenség. S habár különböző formában láttuk már ezt Spielbergnél, Coppolánál vagy Scottnál, a szemszög, amin keresztül ezúttal szemlélhetjük az eseményeket, egészen ritka és különleges.
A film egyik legjobb eleme Agu belső monológjainak láncolata. Fájdalmas és szívfacsaró hallgatni a 14 éves gyermekhangot, miközben a képsorokon láthatjuk, amint ugyanez a kamasz válogatás nélkül gyilkol asszonyokat és gyermekeket. A narrációban pedig felhangzik: „Isten, látod, amit művelünk?” Majd elénk tárul Agu arckifejezése, amin tökéletesen megfogalmazódik a gondolat: „Mi értelme a háborúnak és ennek a sok öldöklésnek?” De a gondolat hiába születik meg. A következő pillanatban már egy asszonyt lő fejbe, akit korábban szülei hiányából fakadóan anyjának hisz. Fukunaga rendkívül depresszíven és melankolikus hangvétellel tárja elénk a közép-afrikai háború részleteit. Tizenéves gyermekek, akik ujjongva kiáltoznak, ha sikerült megölni néhány, az „ellentáborhoz” tartozó ártatlan korukbélit. Akik asszonyokat erőszakolnak, s indulattal sorozzák a fegyvertelen ellenfelet. Joggal kérdezi tehát a főhős a feljebbvalójától: „Leszek-e még valaha olyan, mint a többi gyermek, ha visszatérek oda, ahonnan jöttem? Tudok-e majd velük játszani?”
A film egyik nagy erénye, hogy nem giccses. Pedig az alkotóknak lenne alkalmuk rá, hogy átessenek a ló túloldalára, s szirupos bölcsességekkel terheljék Agu históriáját. Viszont a mű következetesen megmarad az érdes közép-afrikai közegben, nem vedlik át amerikai giccsé. Kemény és nyers egészen az utolsó jelenetig. Persze ez nem azt jelenti, hogy érzelemmentes is volna, sőt. Fukunaga tökéletesen ért ahhoz, hogy hogyan vértezze fel művét valódi emóciókkal. A True Detective-ben is számtalan olyan jelenet akadt, melyet megdöbbenve, elfogódottan néztünk végig, s itt sincs ez másként. Az őszinte érzelmesség megteremtésében nagy szerepet játszik Dan Romer visszafogott, s egyben nyomasztó zenéje is, aki A messzi dél vadjai című Oscar-jelölt filmben is közreműködött, mely mellesleg sokban hasonlít a Beasts of No Nation-höz.
A gyerekharcosokból álló szervezet vezetőjét játszó Idris Elba félelmetes és karizmatikus jelenlétével uralja a vásznat. Viszont mellette szerencsére a 14 éves Abraham Attah-nak is elég tér jut a méltó bemutatkozáshoz. A fiatal főszereplő tehát már az első adandó alkalommal megcsillogtatja nem mindennapi színészi képességeit, bár ez a rendező érdeme is. Mindazonáltal Attah tökéletesen alakítja a háború mocskában lelki átváltozáson keresztülmenő fiút. Az egyik jelenetben egyenesen félelmetes, amit a vásznon művel: Agunak első ízben kell embert ölnie, miközben leendő áldozata esedezik az életéért. Újfent libabőrös pillanatok, ifjú hősünk pedig tökéletesen végzi el a feladatát.
A Beasts of No Nation elhanyagolható negatívuma talán az, hogy a történet maga igen vékony, s eltörpül a látvány, a zene, valamint a színészi játék mellett. Ugyanakkor ez egy lélektani dráma, s e minőségében kiválóan működik a darab. A sűrű cselekmény hiánya néhol viszont érződik, itt-ott leül a film, de ha a néző az elejétől kezdve figyel, és igyekszik azonosulni a látottakkal, az „unalmas” jelző eszébe sem fog jutni.
A film látványvilága, operatőri munkája felveszi a versenyt az eleve nagyvászonra szánt mozik többségével. És itt el is érkeztünk ahhoz a különlegességhez, ami a Beasts of No Nation sajátja: a Netflix értelemszerűen nem a mozis platformot célozta meg vele, hanem a saját videotékáját. Tulajdonképpen ez az első és eddig egyetlen olyan mozi, ami teljes mértékben eredeti Netflix-film. A több, mint 65 millió előfizetővel rendelkező online videotéka nem aggódott, hogy esetleg kevesebb lesz a nézettsége a produkciónak, sőt! Úgy gondolom, így talán több emberhez jutott el az alkotás híre a tengerentúlon, mintha filmszínházakban startolt volna. A különleges bátorság viszont az, hogy a Netflix nem egy szuperhősfilmmel vagy egy limonádé vígjátékkal érte el mindezt, hanem egy megrázó, közel sem közönségbarát témával. Fukunaga pedig, reméljük, még sok különleges alkotással fog megörvendeztetni minket, akár a nagyvásznon, akár a tévében, vagy a Netflixen.
