Azt hiszem, a címben feltett kérdésre sokan tudjuk a választ. Mégis érdemes talán körüljárni az okokat: mi vezetett a filmkritika eljelentéktelenedéséhez? Sőt, továbbmegyek: miként lehetne helyreállítani a műfaj presztízsét? Vagy legalábbis enyhíteni ezen az áldatlan helyzeten? Tudom, kemény fába vágom a fejszém, ha valamilyen működőképes "stratégiát" akarok kidolgozni erre vonatkozólag, bár ez nem is igazán tisztem. Talán már az is hozhat némi eredményt, ha egyáltalán diskurzust kezdeményezünk ezekről a nem sűrűn bolygatott kérdésekről. Nem áll szándékomban tehát "univerzális" megoldási módozattal vagy "terápiával" előállni. A célom csupán annyi, hogy megosszam veletek saját benyomásaimat a témával kapcsolatban. Végül persze előállok majd néhány saját ötlettel is, már ami a jövőt illeti.
Egyébiránt az első kérdés talán így hangozhatna: "Ki olvas ma nyomtatott filmkritikát?" Hadd osszak meg veletek egy érdekes esetet. Néhány évvel ezelőtt felröppent a hír, hogy a Filmvilág folyóirat önhibáján kívül rendkívül nehéz anyagi helyzetbe lavírozta magát, talán már az utolsókat rúgja, nagymértékben az akadozó kedvű magánemberek "köldökzsinórján függ", és az is lehet, hogy rövidesen megszüntetik. (Egyébként úgy emlékszem, akkoriban "belső körök", a lap derékhadát alkotó szerzők is pletykáltak erről.) Az egyik blogon érdekes vita alakult ki a híresztelés kapcsán. Egyesek nagyon határozottan adtak hangot azon véleményüknek, miszerint a Filmvilág nyomtatott verziója csak egy kolonc az állam nyakán, meg kéne szüntetni, a forrásokat sokkal értelmesebb célokra fordítani, és egyébként is, az újság csak arra jó, hogy néhány nosztalgiába révedő, "öregecskedő" filmrajongó - akik nem képesek megérteni, hogy ami nem elektronikus, az szükségszerűen idejétmúlt is - lapozgassa, illetve frissen végzett filmszakos bölcsészecskék műmájerkedjenek cikkírás címén. Őszintén szólva kissé megdöbbentem, hogy mennyien, és milyen elánnal képviselik ezt az agresszív és beszűkült, vérplebejus álláspontot. Persze a másik oldalon megjelentek azok is, akik szerint a Filmvilág a magyar kultúra része, a kultúra pedig közjó, amiből nem lehet senkit kirekeszteni, ennek a folyóiratnak fontos célja van stb. stb.
Természetesen sokkal inkább ez utóbbi vélekedéssel azonosultam. Persze létezik a másik véglet is. Végighallgattam egyszer az ELTE-n egy veterán Filmvilág-szerző előadását, aki arról nyilatkozott, hogy őt máig kellemes bizsergés fogja el, ha a főszerkesztő (akkor még Létay Verának hívták) megbízza egy adott karakterszámú cikk elkészítésével. Majd folytatta: szerinte az elektronikus filmkritikában nincs meg a kézzelfogható, nyomtatott lap természetes varázsa, az ember nem tapogathatja végig a papírlapot, nem szívhatja magába annak illatát. És az internetes kritikák egyébként is gombamód szaporodnak: nagyon sok van belőlük, nagyon gyorsan el is tűnnek a világháló süllyesztőjében, ennélfogva nincs igazi rangjuk, értékük. Nos, bár az utóbbi gondolatában érzek némi igazságot (nevezetesen abban, hogy a mai online filmkritika kissé lélektelen tömeggyártásban készül), mégis úgy vélem, ez a másik szélsőség. Azaz a vaskalaposan konzervatív felfogás, ami egyben lenéző arroganciával viszonyul a haladó világhoz.
Az viszont ennek ellenére is sajnálatos, hogy a nyomtatott filmes újságok súlya ma gyakorlatilag a nulla felé konvergál. Kivesztek a köztudatból, a filmbarátok látóteréből, számuk elenyésző lett. Senki sem olvassa őket. A Filmvilágon kívül maradt a Metropolis és a Prizma, a filmmagazinok frontján pedig az örök túlélő Vox, illetve 4-5 éve egy Mozimánia nevű, minden létező tekintetben a gagyizmus szinonimájaként említhető, eufemisztikusan újságnak becézett ízlésmerénylethez is szerencsém volt, de ezeken túlmenően tényleg nem létezik ma Magyarországon piaca a nyomtatott filmes sajtónak.
És ez igazából még nem is lenne baj. (Bevallom, a Filmvilágot pl. én sem veszem már egy jó ideje, mert egyre kevesebb az ízlésemhez közel álló téma és szerző a lapban.) A baj az, hogy az elmúlt néhány évben már az online filmkritika pozíciója is alaposan megrendült. Régen a Mozinet, a Filmtett, a Revizor, a Prae.hu (de említhetnék olyan, azóta megszűnt orgánumokat is, mint a Moziplussz vagy a Filmpont) egy seregnyi más oldallal kiegészülve egyfajta megnyugtató állandóságot biztosítottak. Sokan voltak, érdekes tartalmakat tártak a nagyközönség elé, egyik-másik felületen még élénk fórumélet is működött. A Mozinet és a Vox saját, nagyszabású fórumot is üzemeltetett honlapján. Ezek természetesen fontos közösségépítő erővel bírtak. Emlékszem, a Vox eredeti fóruma (amely még 2005 első felében zárta be kapuit, sokunk nagy bánatára) filmes viszonylatban a virtuális érintkezés egyik Mekkája volt. A 2003-tól 2005-ig terjedő időszakban sokan ezen a felületen éltük ki "kritikusi" szenvedélyünket, beszélgettünk a Vox cikkeiről (és persze egyéb szövegekről is), egyszóval mi magunk is hozzájárultunk, hogy ne csak a kritikaolvasás szokása, de a kritikáról szóló diskurzus is megőrződjék. Túlzás nélkül állíthatom: ez kegyelmi időszak volt a jó szándékú, lelkes filmrajongók számára.
Manapság egész más a helyzet. Érdemes végigböngészni a mértékadó filmes oldalakat, megnézni az egyes cikkek lájkszámát vagy az alattuk elhelyezett kommentek mennyiségét. Az esetek többségében azt látjuk, hogy se lájkok, se kommentek. Kissé lehangoló, hogy egy-egy portál magányosan árválkodik a nagy semmiben, akár egy szellemhajó. Visszajelzések, olvasói "élet" meg sehol. Persze sokat változott a világ - nemcsak 2005, de 2008 vagy 2010 óta is. A közösségi élményeket a filmek szerelmesei már nem moziportálok fórumain, hanem a közösségi oldalak berkein belül keresik. A közösségi site-ok térhódításával a filmkritika ostromlott erődjén mind több repedés keletkezett. Képkorszakban élünk, a vizuális ingerek alakítják ki érdeklődési körünket, s lassan leszoktatnak minket az olvasásról. Az emberek nyilvánvalóan már a Facebook vagy a Twitter népszerűvé válása előtt is egyre kevésbé olvastak filmkritikákat, de az új közösségi média zászlóbontásával "elidegenedésük" csak fokozódott.
Mert voltaképpen mit is nyújt egy közösségi oldal, amit egy filmkritika nem? Közvetlenséget, személyességet. A Facebook-on vagy a Twitteren senki sem kényszeríti rád egy "elefántcsonttoronyba zárkózott, sznob vadbölcsész" vagy egy "arrogáns, csípős nyelvű megmondóember" hagymázas gondolatait, ráadásul nem is kell percekig azzal bíbelődnöd, hogy egy 4-5000 karakteres cikket az első bekezdéstől az utolsóig elolvass. Helyette a Facebook-on ott vannak a barátaid, az egyes filmes tárgyú csoportokban pedig hozzád hasonló, "mezei" felhasználók, akikkel kötetlenül, egyszerű módon cserélhettek eszmét. A Twitteren pedig követheted a számodra karizmatikus véleményformálók rövid, egy-két soros véleményeit. És ha mindez nem volna elég, ott vannak a népszerű videobloggerek is, akikről a sorozat előző fejezetében Tenebra is említést tett. Ők ugyan néha nagyobb volumenű videókkal jelentkeznek, de legalább azokat egyáltalán nem kell olvasni, elég végigülni őket, meg nevetni a poénoknál.
Nem akarom leszólni a virtuális kommunikáció ezen új formáit. Tényleg nem. Magam is érzem, értem mindennek előnyeit. Talán mondanom sem kell, nagyon sokszor beszélgetek filmekről (is) a Facebook-on. Nyilvánosan, zárt vagy nyitott csoportban, privát levelezés formájában. Sok módon. Vitathatatlan, hogy a filmekről való diskurzus ezen válfaja tényleg intenzív közösségi élményt nyújt. (Egyébként részben a mai filmes fórumok hanyatlása is betudható ezeknek a folyamatoknak, na de ez nem a cikkünk témája.) Azonban szerintem ez az új lehetőség nem feltétlenül zárja ki azt, hogy mindemellett alkalomadtán olvassunk filmkritikákat is. Nyilvánvalóan sokkal jobb és kényelmesebb a barátaink tömör és frappánsan megírt véleményét olvasni egy-egy mozi kapcsán, vagy megosztani velük, hogy épp melyik kedvencünket nézzük (a Facebook-on jó ideje erre is lehetőségünk van), és azzal is tisztában vagyok, hogy az embereknek egyre kevesebb idejük, kedvük van olvasni, hiszen rengeteg inger ostromolja őket, kultúrafogyasztóként is számtalan kísértésnek vannak kitéve. A virtuális információk kavalkádja, s a technológiai forradalom szinte elnyel bennünket. Mi pedig egyszerűen nem tudunk lépést tartani ezzel a rohamos fejlődéssel. Kompromisszumokat kell hoznunk. Nem tehetjük egyszerre magunkévá az összes virtuális szerepet. Tudom én jól.
Csakhogy a filmkritika, s a filmekről szóló színvonalas diskurzus tényleg a kultúra szerves része. És sajnos a népszerűségvesztésből kifolyólag kulturális szerepét is egyre kevésbé tölti be. Ma már egyáltalán nem vesszük fontolóra az ítészi véleményt, pláne nem tesszük egy kritikától függővé, hogy elmenjünk-e megnézni az adott filmet vagy sem. De sokszor nem is engedjük, hogy egy filmkritikus a figyelmünkbe ajánljon egy művet. Inkább az emberek közti "privát propaganda" tölti be ezt a funkciót. Az interneten vagy esetleg (bár ez szerintem egyre ritkább) élőszóban értesítjük egymást az aktuális megjelenésekről, s arról, hová érdemes, hová nem érdemes elmenni. A filmkritika szerepe ebben gyakorlatilag zéróra redukálódott. Oké, aláírom, az sem volt ideális, amikor egy-egy kritikusfejedelem (hozhatnám az örök példát, B. Nagy Lászlót) véleménye szinte megfellebbezhetetlen volt. De azért lehetett egy szívmelengető bája annak, ahogy a '60-as években az akkori filmes alkotók egy emberként álltak sorba a Blaha Lujza téren az újságosstand előtt, és remegő kézzel, őrületes kíváncsisággal vették magukhoz az adott filmes lapot, amelyben a legújabb alkotásukról cikkeztek. Mielőtt valaki félreértene: nem ezt a világot akarom visszahozni. Mégis örvendetes lenne, ha a filmkritikának volna némi jelentősége, ízlés- és kultúraformáló ereje. Mert ma - úgy látom - sem az alkotó, sem a néző nem figyel rá.
A cikk elején azt ígértem, hogy a megoldási lehetőségekről is ejtek néhány szót. Nos, univerzális, mindenkit egyaránt kielégítő megoldás nyilvánvalóan nincs. De érthető módon üdvös lenne, ha az egyes filmes orgánumok, összművészeti kulturális portálok nem fillérekből tengődnének, ha nem kellene irtózatos erőfeszítéseket tenniük azért, hogy egyáltalán fennmaradhassanak. Ha megfelelő anyagi hátterük lenne, és a szerzőket is megfelelő honoráriumban tudnák részesíteni, talán a színvonal is emelkedne, nem is szólva a publicitásról. Létrejöhetnének új nyomtatott és elektronikus sajtótermékek. Ezzel voltaképpen a "régi rendszer" támadna fel hamvaiból. Ebben persze ne is reménykedjünk, mert jó ideig biztosan nem történik semmi érdemleges ezen a téren. A mai kormányzat ugyanis nem éppen kultúrabarát megfontolásairól híres, és akkor még finoman fogalmaztam.
A másik - sokkal ésszerűbbnek és elérhetőbbnek tűnő - út, hogy a kritikusszakma igazodik az új idők kívánalmaihoz. Ma még utópisztikus gondolatnak tűnhet, de az egyes portálok idővel akár integrálódhatnának a Facebook-ba. Persze ma már minden portálnak van saját Facebook-oldala, ahol posztolják az új tartalmakat, de ki tudja, lehet, hogy néhány év, és már amúgy is holnapok sokasága fog beleolvadni a Facebook-ba, szerte a világhálóról. Nem látom persze nagyon valószínűnek, de sosem lehet tudni. Olyan ütemű a fejlődés, és a Facebook olyan mértékben szakít ki egyre nagyobb szeletet a mindennapjainkból, hogy szinte bármi előfordulhat. A kritikák idővel talán le is rövidülhetnének, igazodva a mai közönség limitált olvasási kedvéhez. Egy rövid cikk is lehet élvezetes és informatív. Igaz, több kreatív energiát igényel, ha tömörebben kell fogalmaznunk, de ki tudja, lehet, hogy épp ez lesz a jövő filmkritikájának egyik új, izgalmas kihívása.
Egy harmadik opció lehetne, ha a szakma - a nagyobb érdeklődés reményében - a "verbális" kritika elterjesztésével próbálkozna. Üdvös lenne, ha teremtődne rá lehetőség, hogy az ítészek többször találkozzanak személyesen a közönséggel, s egy-egy film vetítése után beszélgetést kezdeményezhessenek. De akár a videokritika műfajával is lehetne kísérletezni. (Egyébként az ELTE film szakán a múlt félévben volt is egy kurzus, amely ennek a - Magyarországon persze még gyerekcipőben járó - műfajnak az elemi ismérveit taglalta.) Oké, tudjuk jól, hogy a videokritika fogalma errefelé elsősorban a Hollywood Hírügynökséggel meg a Videómániával fonódott össze, és az is egyértelmű, hogy ez a közlésmód sokkal nagyobb teret enged a humorosabb, szórakoztatóbb stílusnak, de biztos vagyok benne, hogy egy tapasztalt filmkritikus is rálelne ezen a porondon a maga tónusára és kifejezőeszközeire, ha nagyon akarná.
Persze nekem még mindig az első megoldás lenne a szimpatikus, azaz annak örülnék a legjobban, ha a hagyományos filmkritika renoméját állítanánk helyre. Lehet, hogy annak, aki ma születik, már semmit nem fog mondani az, hogy "elektronikus" vagy "nyomtatott sajtó". Én viszont bízom benne, hogy bizonyos dolgok időtállóak. Nektek mi a véleményetek a filmkritika csökkenő szerepéről, és jövőjéről? Ti miként biztosítanátok, hogy fennmaradjon a műfaj? Szükség van-e rá szerintetek, hogy egyáltalán fennmaradjon? És miért nem olvasunk eleget filmkritikát? Vitassuk meg, várom a hozzászólásokat!
