Magasra srófolt elvárásokkal veselkedtem neki Denis Villeneuve legújabb mozijának, hiszen a két évvel ezelőtti Fogságban igen meggyőzően bizonyította, mennyire invenciózus és eredeti gondolkodású direktorral van dolgunk. Legújabb opusa, a Sicario szintén bűnügyi film, ám egészen más műfaji- és stílusformáció szülötte, mint a Fogságban. Ezúttal az Egyesült Államok és Mexikó peremén járunk, főhősünk pedig egy fiatal FBI-ügynöknő, Kate (Emily Blunt), aki lehetőséget kap, hogy csatlakozzon egy nagyszabású, több kormányügynökség erőit egyesítő CIA-hadművelethez, melynek célja, hogy lefejezzen egy különösen veszélyes, kiterjedt hálózattal rendelkező mexikói drogkartellt, mely lassan egyeduralomra tör a piacon. Hősnőnk két szűkszavú, ám ízig-vérig profi kollégát (Josh Brolin, Benicio Del Toro) kap maga mellé. A férfiakról hamar kiderül, hogy jóval többet tudnak a kialakult válsághelyzetről, mint amennyit hajlandóak közölni a nővel. Kate hamarosan egy olyan drogháború kellős közepén találja magát, melynek erőviszonyai és tétje teljesen ismeretlenek számára.

Feltűnő, hogy Villeneuve ezúttal inkább a hangulatkeltéssel, mintsem a fordulatos történettel kíván stimulálni bennnünket. A Sicario az atmoszférateremtés frontján nem is vizsgázik rosszul. A zenei kíséret kellően visszafogott. Taktusai fokozatosan telepednek hallószervünkre: a borzongásérzet lassan, de biztosan előtolul. A mindig nagyszerű Roger Deakins virtuóz operatőri munkája szintén az élmény hatásfokát növeli. Kamerája a magasból, egy titokzatos, könyörtelen istenség szemszögéből pásztázza a barázdált és végtelenül sivár pokolbéli tájat. A koromsötét éjszakai képek, vagy épp a CIA-bázis fölötti alkonyi eget megörökítő, szinte festményszerű kompozíciók szintén elősegítik, hogy a nézőben apránként ugyanúgy elmélyüljön a szorongás, akár a protagonistában.

Van néhány jelenet, amely olyannyira dinamikus és izgalmas, hogy képes a moziszékbe préselni a nézőt. Mindenképpen ilyen Fausto Alarcon amerikai földre szállításának szcénája: ahogy a szövetségi konvoj elakad a hatalmas forgalmi dugóban, majd kiszúrják a lassan mögéjük araszoló gengszterautókat, puskaporossá válik a levegő, de Villeneuve kivár, amennyire csak lehet, kitolja a fizikai konfrontáció pillanatát. Ördögi érzékkel játszadozik a néző türelmével. De említhetném a szintén torokszorító nyitójelenetet, mely rögtön kimerítően illusztrálja a határmenti drogháború embertelenségét. Ugyanakkor természetesen a Manuel Diaz likvidálását célzó, végső hadművelet sem szűkölködik izzasztó momentumokban, de ezektől a csúcspontoktól eltekintve a Sicario kifejezetten vontatott. Villeneuve és Taylor Sheridan író túlságosan ráérősen vázolják fel a konfliktust, funkció nélküli jelenetek követik egymást, Kate és a korrupt rendőr, Ted epizódja pedig olyannyira megalapozatlan és sekélyes, hogy látványosan elüt az egész film szövetétől.

Azonban egyéb problémák is rontják az összképet. Sajnálatos módon Brolin és Del Toro karakteréről már kezdettől fogva sejthető, hogy vaj van a fülük mögött. Így nem annyira az a kérdés, hogy ki fogja Kate hátába döfni a rozsdásbökőt, hanem csupán az, hogy mikor és milyen körülmények között történik meg mindez. Ez pedig óhatatlanul is csorbítja a Sicario izgalomfaktorát. Szintén hiányérzetet szül a nézőben, hogy Kate az eseményeket elboronáló fináléban tökéletes passzivitásba vonul, míg Del Toro karaktere szinte már főhőssé lép elő. Mindez kérdésessé teszi a főhősnő létjogosultságát. A nézőben joggal vetődik fel a kérdés: mi szükség volt egyáltalán Kate nézőpontjára, ha a végjáték az egyébként kétségtelenül sokkal izgalmasabb, rétegzettebb Del Toro-figura személyes indítékára és belső drámájára építkezik? Talán sokkal erőteljesebb mű lenne a Sicario, ha az alkotók a tragikus múltú Alejandro-t teszik meg főszereplőnek. Így viszont - hiába a gyomorszájon vágó befejezés - rossz szájízzel hagyjuk el a mozitermet. Nemcsak az akkurátus cselekményépítést hiányolhatjuk tehát, de a készítők a következetes karakterizációval is adósak maradnak.

Mindezen hiányosságok ellenére a Sicario teljesen vállalható, korrekt mozi. Egynémely pillanatában valóban képes elérni, hogy a bőrünk alá kússzon, és a színészi munka is elsőrangú. Emily Blunt, Josh Brolin és Benicio Del Toro triumvirátusa a tőlük joggal elvárható magas minőséget szállítja. Mégis úgy érzem, nagyságrendekkel jobb film is születhetett volna, ha az alkotógárda másfajta anyagkezelés mellett kötelezi el magát. Azt sem rejthetem továbbá véka alá, hogy a direktortól ennél meggyőzőbb dolgozatot vártam. Ne kukacoskodjunk azonban: a Sicario így is felülüti a mai thrillerkínálat zömét, másrészt pedig Villeneuve számára jól jön a tapasztalat és a rutin (örvendetes, hogy sok más rendezővel ellentétben emberünk nem csupán fél évtizedes időközönként rukkol elő új produkcióval), mindezt bizonyára kitűnően hasznosítja majd, amikor egy újabb Fogságban-kaliberű remekműbe vágja a fejszéjét. Én már alig várom, hogy ez megtörténjen.