Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Vacsora nyolckor

2015. november 01. 10:53 - Sir Cesare Finta Gonzago

A múlt század harmincas éveinek elején Hollywood mesterei megteremtették a több cselekményszálon futó film modelljét. Miképp Edmund Goulding Grand Hoteljében a recepció és a bálterem, úgy George Cukor Vacsora nyolckor című drámájában az "úri társaság" szalonja a cselekményszálak összefutásának és elvarrásának színtere.Noha a szereplőgárda és a cselekmény bizonyos drámai fordulatainak alig leplezett egyezése arra engedne következtetni, hogy a Vacsora nyolckor megalkotásával az MGM nagyágyúi csak túl akarták szárnyalni egy évvel korábbi, a Legjobb Film Oscar-díjával jutalmazott mozijuk, a Grand Hotel sikerét, a Vacsora nyolckor jóval többet ér holmi "remake"-nél, hála George Cukor rendezőnek, aki a tőle megszokott könnyed vígjáték vagy keserédes melodráma helyett illúzióvesztett, kiábrándult hangulatú filmet forgatott, melynek szinte minden kockája a világválság kába Amerikája és az elit - a jött-ment pénzarisztokraták - feletti elmarasztaló ítélet.

John Barrymore most is egy Felix von Geigern báróhoz hasonló személyiséget alakít, bár itt egészen dekadens jellem. Ő a lecsúszott némafilm-sztár (1933-at írunk), akit csak azért hívnak meg a vacsorára - az ugyancsak a tönk szélén álló, deklasszálódó hajógyáros (Lionel Barrymore) és felesége (Billie Burke) pompás estélyére -, hogy fényezze az "elegáns" társaságot. Ahogy a filmben elhangzik, "Lord hogyishívják és neje lemondták a vacsorát, inkább Floridába hajóztak. Kell valaki, aki elbűvöli a vendégeket." A vendégeket, akiktől a mágnás üzlete megmentését reméli: a politikai babérokra törő, újgazdag és erőszakos parvenu Dan Packard-t (Wallace Beery) és feleségét, Kitty-t (Jean Harlow), a hajdanvolt prostituáltat, aki titokban orvosa (Edmund Lowe) oldalán keresi a boldogságot. (Az orvos természetesen a beteges hajógyáros bajaira is keresi a gyógyírt, és szintén vacsoravendég.) Harlow és Beery szellemesen aljas szitkozódásait korunk feleségei és férjei is megirigyelhetik!

Ahogy filmünk végére az álomvacsora egyre inkább menthetetlenül kudarcba fullad, úgy futnak zátonyra az életek is, ezt azonban George Cukor felettébb szenvtelenül, minden felesleges felhajtás nélkül mutatja be, így például alig hallunk aláfestő zenét. Emberfeletti nehézség eldönteni, mi a nagyobb veszteség: hogy az ünnepi asztal dísze, az MGM "Lánchídi kőoroszlánjára" emlékeztető aszpikoroszlán a konyha padlójára esik, vagy hogy fény derül a hajómágnás halálos betegségére, és némafilm-színészünk tragikus öngyilkosságára. (A színész a gyáros fiatal lányának csapta a szelet.) Ennek az erkölcsi relativizálódásnak köszönhetően nagyszerű és kicsinyes, erényes és bűnös veszélyes mértékben közelít egymáshoz: talán emiatt (is) a Vacsora nyolckor legfontosabb üzenete, hogy az "előkelő" hölgyek és urak szalonjában a hajógyáros testét-szellemét emésztő halálos kórt, a titkolt szerető halálhírét és a nem éppen arisztokrata pólyába született pénzembert - oldalán rossz erkölcsű nejével - éppúgy emelt fővel és arcunkon boldog mosollyal kell fogadni s elviselni, mint üzletünk megmentését, vagy egy méltó örökös világra jöttét, végtére is, noblesse oblige, akármilyen is az a nemesség...

Szólj hozzá!

TOPLISTA – A 20 legjobb amerikai gengszterfilm Tenebra szerint (3. rész)

2015. november 01. 09:24 - Tenebra

mean-streets-04.jpg

Elérkeztünk hát a gengszterfilmes lista top 10-éhez. A fenti kép már sok mindent elárul, de talán lesznek meglepetések. Talán nem. Hiszen az alábbi filmek mind olyan remekművek, melyeket minden rajongó legalább egyszer újranéz egy évben, de akár félévente is. Piti gengszterek, nagymenők és kismenők ismét egyaránt megtalálhatók a listán. Lássuk, melyikük a nagyobb kutya!

Tovább
Szólj hozzá!

TOPLISTA - A 25 legjobb western Alec Cawthorne szerint (5. rész)

2015. október 31. 20:08 - Alec Cawthorne

unforgiven_clint_eastwood.pngUtolsó fordulójához érkezett hát ötrészes toplistánk, bejártuk utunkat a 25 legjobb westernfilm izgalmas sűrűjében. Nem árulok el titkot: a fináléra tartogattam Önöknek a legnagyszerűbb, leginkább megtekintésre ajánlott, általam leginkább magasztalt filmeket - hiszen minden valamire való westernben is a zárlat showdown-jelenete a csúcspont! Válogatásom utolsó fordulójában ismét több korszakot és alkotói közelítésmódot vegyítettem, így hát jelen lajstromban található két modern klasszikus - az elmúlt évtizedek termékei -, valamint három régi, de ugyanúgy kihagyhatatlan mestermű is. Merüljünk hát el ötödszörre is a westernek krémjében!

Tovább
13 komment

Vissza a jövőbe

2015. október 30. 21:11 - Tenebra

Minden generációnak van egy olyan filmje, mely meghatározza a fiatalkorát, és még évtizedek múlva is szívesen nézi újra már csak nosztalgiából is, a régi emlékek felidézése végett. A mi nemzedékünknek (az 1980-as évek körül születetteknek) vitán felül kijárt a jóból, mert a nyolcvanas évek csak úgy árasztotta magából a stílusosabbnál stílusosabb „bűnös élvezet”-eket és mára klasszikussá vált alkotásokat. A Terminatorok, a Rambók, a Halálos fegyverek, az Alienek, a Halálos fegyverek és más, ikonikus művek kvint esszenciális nyolcvanas évek. Lehetséges persze (sőt bizonyos), hogy ezek nagyon nem magasröptű filmek, nem is a legjobbak, de mindez 3-5-8-10-18 évesen kit érdekelt? Ahogy az sem izgatott túlzottan senkit, hogy az amerikai kultúra gyakorlatilag győzelmet aratott a rendszerváltás felé közeledve, és végleg gyarmatosította az európai, illetve a magyar filmpiacot. Gyerekként, illetve kamaszként ez még vajmi kevéssé érdekelt bennünket, nekünk a gondtalan gyerekkort és ifjúságot jelentették ezek a művek, melyek hozzátartoztak a vadkapitalizmus ízéhez a Coca-Cola és a hamburger mellett. Meg hát, valljuk meg: mikor apánk vagy haverunk hazahozta az újdonsült videót, és kapott mellé a feketepiacon pár hangalámondásos VHS-t, nem nagyon válogattunk. És ezeket újra és újranézve ámultunk a sok agyhalott akciófilmtől (Kobra, Conan, valaki?). Én személy szerint perverz indíttatásból a Conan, a pusztítót néztem újra (melyhez képest a Conan, a barbár Bergman-film), sőt rongyosra, pedig ma már látom, tényleg nem egy nagy szám. De egyszerűen ez rögzült bennem, és így nagyon sokszor ismételtem belőle.

Nos, ebben a közegben kaptuk meg a Vissza a jövőbe (1985) című filmet (Magyarországon 1987-ben mutatták be a mozikban), mely az akkor még viszonylag ismeretlen és fiatal Robert Zemeckis örökzöld remekműveként írta be magát a filmtörténetbe. Remekmű, a maga műfajában. Avagy annyira gördülékeny, jól felépített, egyszerre humoros és feszültséggel teli alkotás, nagyon jó karakterekkel, hogy az ember, főleg tizenévesen azonnal beleszeret. Igaz, Marty világa nem a magyar kamaszok világa (már a nyolcvanas években sem), a magyar gyerekeknek azért nem amiatt kellett búslakodnia, hogy van-e saját kocsijuk 17 évesen (sőt sokaknak még családszinten sem volt autója köszönhetően a szocializmus hosszú várakozásainak). Mindenesetre a Vissza a jövőbe még ma is magával ragadó, sőt nagyvásznon a poénjai, az apró nüanszai még ütősebbek – melyet most, limitált ideig újra megtapasztalhatunk, ha ellátogatunk az ország nagyvárosainak valamely mozijába az „évforduló” alkalmából  (harminc éves a sorozat – és a második részben 2015-be repül "vissza" a Doki és Marty).

Tovább
2 komment

TOPLISTA - A 20 legjobb amerikai gengszterfilm Tenebra szerint (2. rész)

2015. október 29. 21:25 - Tenebra

casino.jpg

Tegnap úgy döntöttem, felelevenítek pár klasszikus, számomra kedves és fontos gengszterfilmet a Legenda című film kapcsán, többek között arra a kérdésre is keresve a választ, hogy miért lehet számunkra, számomra vonzó a gengszter, a bűnöző figurája. Alább két olyan film is szerepel a listán, melyekben a gengszter nemcsak áttételesen, de direkten is a romantikus lázadó, az anarchista szerepét vállalja magára - s mindkét film főhőse szó szerint is szembeköpi és szembelövi a társadalmat. Folytassuk hát gengszterfilmes listánkat, melyen bankrablóké és illegális üzletekben utazó bizniszmeneké a főszerep.

Tovább
3 komment

Apa - Egy hit naplója

2015. október 29. 14:35 - Alec Cawthorne

A Truffaut követőjének tartott Szabó István 1966-ban alkotta meg élete főművét: az Apa - Egy hit naplója nem véletlenül került be a Budapesti 12 illusztris válogatásába (olyan korszakos jelentőségű alkotások mellett, mint Jancsó Miklós Szegénylegényekje, Kovács András Hideg napokja vagy Fábri Zoltán Hannibál tanár úrja), s nemzetközi sikere (az alkotás Moszkvában és New Yorkban is díjakat hódított el) is önmagáért beszél. Az Apa - Egy hit naplója valóban Truffaut nyelvén mesél. Őszinte kitárulkozásvágy, imponálóan személyes közlésmód hatja át a film minden képsorát. A történet a '40-es évek végén indul. Takó doktor (Gábor Miklós), aki 1945-ben, Budapest ostromakor vesztette életét, fia, Bence emlékeiben tovább él. Az iskoláskorú gyermek gazdag képzeletében az apa mitológiai személyiséggé növi ki magát. A fiú elbeszéléseiben a doktor hol hős partizánként, hol az elesettek és betegek megmentőjeként, hol gyógykészítmények feltalálójaként, hol pedig a nép bölcs vezéreként mutat példát bátorságból és tisztességből.

A film nyitányán kissé túlságosan is érződik az újhullám (és Truffaut) hatása (gondolok itt főként a "Három emlék apáról" nyitóinzertre), mégis az első játékrész - mely Takó Bence gyermekkorának néhány epizódját villantja fel - a kiegyensúlyozottabb és stilisztikai szempontból is ez nyújt több izgalmat számunkra. Megejtő a cselekmény epizodikussága, naplószerű bizalmassága. Szabó felültet bennünket a gyermeki fantázia hullámvasútjára, mi pedig csodamód élvezzük, ahogy az ifjú Takóval vágtatunk az elképzelt, sosemvolt múltban, s az apa különböző zsánerhagyományok segítségével megelevenedő hőstettei érdekes kontrasztot alkotnak a jelen betonszürke, sivár valóságával. Alkotásunk egyébként hatásos eszközökkel mutatja be a '40-es évek alkonyának, '50-es évek hajnalának fojtogató, vigasztalan emberi-társadalmi légkörét. Láthatjuk, amint 1948-ban, "a fordulat évében" államosítják az ifjú Takó iskoláját; menesztik a melegszívű és bölcs tanítót, helyette pedig egy fiatal, de merev, a szocialista frázisokat mantraként visszhangozó új tanerő érkezik; tanúi lehetünk, miként válik földönfutóvá egy hajdan dicső grófi família; megtapasztalhatjuk, milyen szegényes és fásult az élet a rommá lőtt, reményvesztett Budapesten.

A film második fele - melyben Takó immáron egyetemista fiatalemberré serdült - megtartja a személyes, lírai hangvételt, de akadozóbb, kevésbé centírozott. Mindazonáltal az immár Bálint András által alakított főhős felnőttkori dilemmája - ragaszkodjék-e továbbra is a felépített apamítoszhoz, vagy próbáljon meg önerőből érvényesülni - igazán átélhető, érzékeny módon kerül terítékre. Szabó kiválóan ábrázolja egy csonka, elárvult, apaképtől megfosztott nemzedék útkeresését, bizonytalankodásait. A filmforgatás-jelenet elüt az alkotás szövetétől, az obligát szerelmi szál pedig kissé elnagyolt és nem is építi a cselekmény fősodrát, de a katartikus erejű, a megvilágosodás ígéretével kecsegtető zárlat kárpótol az apróbb csiszolatlanságokért. "Apa csodálatos erő... de miért nincs bátorságom egyedül is? Nélküle? Miért nincs bátorságom nekem sem?" - teszi fel a kérdést ifjú hősünk a Duna átúszása közben, megacélozott lelkülettel.

Szabó István munkája kivételes filmkülönlegesség, mely meghálálja a kifinomult, bensőséges művészfilmek iránt fogékony közönség figyelmét. Meggyőződésem szerint minden idők egyik legjobb magyar filmjéről beszélünk, mely szerencsére DVD-n is hozzáférhető.

Szólj hozzá!

TOPLISTA - A 25 legjobb western Alec Cawthorne szerint (4. rész)

2015. október 29. 12:02 - Alec Cawthorne

nnotb.pngElérkeztünk toplistánk negyedik részéhez, mely egyszerre tartogat közismert westernremekműveket és kisebb költségvetésű, szerényebb ismertségnek örvendő alkotásokat is. Megemlítjük a vadnyugati filmek egyik koronázatlan királyát - mely nélkül a western talán nem vált volna ilyen ikonikus műfajjá -, foglalkozunk egy nagyszerű kortárs darabbal, alámerülünk egy megrázó seriffwestern mélységeibe, aranyra vadászunk Gary Cooper és Karl Malden társaságában, és egy jéghideg bérgyilkos nem mindennapi kisvárosi kalandját is megemlítjük.

Tovább
1 komment

TOPLISTA – A 20 legjobb amerikai gengszterfilm Tenebra szerint (1. rész)

2015. október 28. 20:55 - Tenebra

pointblank.png

Nem olyan régen mutatták be a hírhedt gengszter ikerpár, a Kray-fivérek bukását feldolgozó Legenda című angol gengszterfilmet, mely bár korántsem kiemelkedő alkotás, arra mindenképp jó, hogy bemutatása apropóján felidézzük a régi, nagy klasszikusokat. Azokat a filmeket, melyekben egy számító kisember, egy huszadik senki, egy „foot soldier” (a maffiózó végrehajtója) mer nagyot álmodni, és fellázad a hatalom, illetve a fősodor társadalma ellen. Király Jenő szavaival élve a gengszter „ellentársadalmat” hoz létre saját birodalma felépítésével, melyet persze a kapitalista gazdasági-politikai rendszer nem néz jó szemmel. Ezért a gengszter eleve bukásra ítélt figura, hiszen harcoljon bár önös érdekeiért, mégis akarva-akaratlan egy olyan berendezkedés ellen lép fel, melyet immár bő három évszázada próbálnak megreformálni vagy leváltani – minduntalan sikertelenül. A pénz és a hatalom nem könnyen megszerezhető privilégiumok, csak a kevesek számára hozzáférhető elit kiváltságok, melyekkel a világot irányítani és strukturálni lehet. A gengszter mindezzel tisztában van, mégis megpróbálja a lehetetlent – ezért tragikus hős, mint azt Robert Warshow, a műfaj egyik korai amerikai elemzője állítja. 

A gengszterfilmek számomra ezért érdekesek főként. Bevallom őszintén, jómagam annyira nem rajongok a gengszterfilmekért, mint mondjuk a westernekért, bár nyilván kedvenc műfajaim között van a bűnözők, a „modern Robin Hoodok” sztorijait elmesélő alkotások. De én ezeket a westernnel ellentétben nem is annyira a közeg miatt szeretem (az üzlet és a pénz, s úgy általában a materiális dolgok engem rohadtul hidegen hagynak, sőt taszítanak –idealista típus vagyok, na), hanem a főszereplő antihős álláspontja, státusza, és kapitalizmus-kritikája, illetve társadalomelemző attitűdje miatt. Mert a jó gengszterfilm nem a fegyverropogásról vagy a fényűző elit bemutatásáról szól, hanem a bűnbeesés, a „mutyizás”, a kiskapuk keresésének, az alternatív közösségek képződésének miértjét kutatja egy-egy mitizált bűnöző életútján keresztül. A következő, több részből álló 20-as listába főként eszerint rangsoroltam az amúgy látványfilmnek, szórakoztató filmnek sem utolsó alkotásokat (habár be-beszúrtam egy-két határeseti példát, melyek nem szűk értelemben vett gengszterfilmek, sőt kilépnek a műfajfilmes keretek közül).

Tovább
Szólj hozzá!

TOPLISTA - A 25 legjobb western Alec Cawthorne szerint (3. rész)

2015. október 28. 12:30 - Alec Cawthorne

2bbec8daf2d582ddf9fd20e372c.pngÖsszeállításunk harmadik részében is igazi westerncsemegékről olvashatnak: van itt egy egészen friss, remek kortárs darab, egy minden túlzása ellenére is nagyszerű és élvezetes italowestern, de újra feltűnik listánkon Clint Eastwood is, aki haragosabb, és többet köpköd, mint valaha, valamint Kirk Douglas és Jimmy Stewart egy-egy viszonylag kései westernje is beverekedte magát a keretbe. Ugyanebben a részben említjük meg azt a filmet is, melyben Henry Fonda "másodszor is" negatív karaktert alakít - ráadásul 1968-ban, a Volt egyszer egy Vadnyugat évében!

Tovább
3 komment

Veszettek

2015. október 27. 22:05 - Alec Cawthorne

Goda Krisztina új moziját sokan "a Gárda-filmként" emlegették, holott már az előzetes alapján sejteni lehetett, hogy az egyébként is igencsak kommersz, hollywoodiánus stílusáról ismert rendező ódzkodni fog a direkt áthallásoktól, de még csak nem is arra hegyezi majd ki alkotását, hogy elmélyült, analitikus szemléletmóddal közelítsen az önbíráskodás, valamint a vidéki mélyszegénység és bűnözés által fémjelzett társadalmi problémákhoz. Nos, a kész film végül ezt a benyomást igazolja. A Veszettek ugyan nem sorolható a Vajna-rendszer leggyengébb láncszemei közé (azaz nem játszik egy ligában a Coming Out-tal, a Liza, a rókatündérrel és társaival), de a néző úgy kel fel a moziszékből, hogy ismét egy ígéretes, élénk közérdeklődésre számot tartó téma, aminek mélységeit sikerült elkendőzni a semmiféle igazi érzékenységet nem mutató, merev műfaji sémákhoz ragaszkodó, rutinszerű rendezéssel.

A Veszettek története egy fiktív kisvárosban, Tarnádon játszódik. Néhány nincstelen fiatal egy fatális félreértés következtében garázdaság bűntette miatt sittre kerül. Az új rendőrfőnök, Ács János (Fenyő Iván) úgy dönt, nem fogja megrendszabályozni az egész nap céltalanul csellengő kölyköket, inkább célokat állít eléjük, hogy felrázza őket tökéletes apátiájukból. Edzésprogramokat szervez számukra, bevezeti őket az önvédelmi sportok fortélyaiba, egyesületté duzzasztja a közös foglalkozásokat, végül pedig borotvált fejű, bomberdzsekis, terepszínű nadrágos, baseball ütővel felszerelkezett polgárőröket képez belőlük, akiknek feladata a folyamatosan romló közbiztonság javítása lesz. A fiúk el is kezdik az utcák megtisztítását, egyikük, Máté (Ifj. Vidnyánszky Attila) azonban beleszeret egy cigánylányba (a cigányokat következetesen "telepieknek" hívják a filmben), így a két tábor - a radikalizálódó bőrfejűek és az örökké gyanús kisebbségiek - között reked.

Tovább
7 komment

„Spagetti westernek”, 1. rész: Django

2015. október 26. 11:25 - Tenebra

A hatvanas évekre az amerikai western kifulladni látszott, s bár újra és újra feltűnik, a „forró évtized”-ben elvesztette presztízsét talán végleg. Azonban ahogy az USA-ban 1960-tól egyre kevesebb western készült, úgy Európában a műfaj igen nagy népszerűségnek kezdett el örvendeni az évtized elejétől, pontosan az amerikai western hanyatlásával párhuzamosan. 1962-ban a nyugatnémetek elővették Karl Mayt, a rég elfeledett írót, és Winnetou-karakterét, s Az Ezüst-tó kincse címmel elindították az indiánfilmek (Indianerfilme) ciklusát, mely jó pár NSZK-westernt eredményezett Pierre Brice és Lex Barker „ex-Tarzan” főszereplésével. Ez nemcsak a „másik oldal”-t, az NDK-t ihlette meg (1966-tól, A nagy medve fiaitól kezdve itt is nagy számban készültek vadnyugati filmek), hanem az olaszokat is, akik rajongtak az amerikai klasszikusokért (mint az Idegen a Vadnyugaton, a Rio Bravo vagy A hét mesterlövész). A németek sikerén felbuzdulva, illetve az Amerika-mítosz igézetében (illetve abból kiábrándulva) Sergio Leone vezetésével 1964-től robbanásszerűen indult el a spagetti western műfajciklus, mely bár alig egy évtizednyi időt ölelt fel, mégis beleégett a közös kulturális tudatba. Leone mellett azonban méltatlan módon elfeledik az olasz western egyéb alkotóit, mint például Sergio Sollimát és Sergio Corbuccit. A Django kapcsán most egy ilyen sorozatot indítok útjának, melynek célja, hogy megmutassa, a Dollár-trilógián túl is van élet az italowesternben, illetve szeretnék betekintést nyújtani az olasz filmek kulturális hátterébe. Avagy ne csupán véres és erőszakos filmként lássuk ezeket a műveket, értsük meg, hogy miért „gyalázzák meg” ilyen durva módon az amerikai western kliséit ezek a különleges zsánerfilmek.

Mert az olasz western, így a Django is brutalitásával írta be magát a filmtörténetbe. A Djangóban ártatlan mexikói parasztokat öl Jackson őrnagy, a Ku-Klux-Klanra kísértetiesen emlékeztető amerikai különítményt vezető despota, a mexikói banditák pedig bár a forradalom szolgálatában állnak, az amerikai ellenség katonáit kegyetlenül megcsonkítják. Sőt Corbucci műve eleve úgy kezdődik, hogy egy szemrevaló nőt a banditák megkorbácsolnak, a nő szerencséje, hogy az északi, uniós egyenruhába öltözött, koporsót cipelő Django megérkezik, és agyonlövi a gazembereket. S a mexikóiak Django árulása után kíméletet nem ismerő módon szétverik a fegyverforgató kezét, ami az olasz westernek Vadnyugatán egyenlő a halálos ítélettel (hiszen ép kezek nélkül mit sem ér a mesterlövész). Apropó, árulás: egy westernhőst semmiképp sem ilyen köpönyegforgatónak képzelünk el, mint amilyen Django.

Tovább
Szólj hozzá!

TOPLISTA - A 25 legjobb western Alec Cawthorne szerint (2. rész)

2015. október 25. 20:15 - Alec Cawthorne

the-man-who-shot-liberty-valance-1962-01.jpgFolytatom az általam legjobbnak tartott westernfilmeket csokorba gyűjtő toplistámat. Nem szándékos szelekció eredménye, de úgy alakult, hogy a második részben is szerepelnek elégikus, a műfajhoz megható búcsút intéző darabok. Ugyanakkor olvashatnak lehengerlően izgalmas, már-már thrillerszerű seriffwesternről, szűkszavú, mégis lenyűgöző marhacsorda-terelőkről, és egy nagy-nagy klasszikusról is, melynek jeleneteit, karaktereit, zenéjét szinte mindenki ismeri a világon.

Tovább
6 komment

A berni követ

2015. október 25. 12:07 - Alec Cawthorne

Egyre nagyobb az átjárás a moziforgalmazásra szánt és a televízió számára készített nagyjátékfilmek között – természetesen nemcsak Magyarországon, nemzetközi viszonylatban is. Ámde maradjunk csak A vizsga és A berni követ példájánál: mindkettő szerény pénzből, kevés helyszínen és egyszerű technikával forgott (Bergendy Péter moziját például digitális fényképezőgéppel rögzítették), mindkettő nagyjából ugyanazt a produkciós minőséget érte el; az előbbi mégis mozivásznon, az utóbbi pedig a Magyar Televízió képernyőjén debütált. Eredetileg Bergendy munkája is a tévében kötött volna ki, és nem is szerepelt ütősen a jegypénztáraknál. Másrészről Szász Attila A berni követe mind dramaturgiai szerkezetét, mind pedig vizuális világát tekintve filmszínházak kínálatába illő dolgozat. Egyszóval a lényeg nem a forgalmazási szisztéma, a formátum vagy a költségvetés, hanem az, hogy mindkét esetben erőteljes, a választott zsánermintát szabályosan követő történelmi thriller született.

Ez utóbbi jellemzőt azért fontos kiemelni, mert az elmúlt években, ha készült is egyáltalán magyar bűnügyi film, az sokszor tudatosan roncsolta az általa is képviselt műfaji hagyományt. (Sorolhatnánk a szemléletes példákat, kezdve Gigor Attila 2008-as A nyomozójával, egészen a két évvel ezelőtt mozikba került Isteni műszakig.) A berni követ nem így tesz, de nem is sorol be a műfaji iparosmunkák közé. Pontosan követi a zárt térben játszódó túszthriller megcementesedett irányelveit. A szövevényes történetalkotás, a feszültségkeltés és a krízishelyzetek halmozása nagyon olajozottan megy az alkotóknak, akárha könyvből lesték volna el a mesterség fortélyait. Ám A berni követ igazi érdeme nem ez, ahogy A vizsgáé sem.

Tovább
3 komment

TOPLISTA - A 25 legjobb western Alec Cawthorne szerint (1. rész)

2015. október 24. 12:55 - Alec Cawthorne

8g23.pngSzeretjük a westerneket. Szeretjük a hatlövetű, a kocsma, a porfelhőben vágtató lovak, a nagyszabású tűzpárbajok világát. Persze a kaland nem az igazi, ha nem vegyül bele némi románc. Mindezzel együttesen szolgál számunkra a vadnyugati film, mely több mint száz éve szórakoztatja a nagyérdemű közönséget, s habár többször eltemették már, mindig feltámadt hamvaiból, akár egy főnixmadár. A western örök - épp ezért nagy kihívás számomra, hogy listázzam huszonöt elévülhetetlennek, megfellebbezhetetlennek tartott kedvencemet. Ennél persze sokkal több favoritom van, ám én a magam részéről ezen az oldalon nem szeretnék epikus hosszúságú lajstromokba bocsátkozni, ezért tényleg csak a szűk "elitre" szorítkoznék. Nekiveselkedtem hát a feladatnak.

Tovább
Szólj hozzá!

Az 1956-os forradalom mint tabutéma

2015. október 24. 10:44 - Tenebra

tizezernap1.jpg

A „Nagy francia forradalom”, az „Amerikai forradalom” (vagy Függetlenségi Háború), az 1848-as európai forradalmak, az 1917-es orosz forradalom, az 1918-as „Őszirózsás forradalom” vagy az 1968-as „Prágai tavasz” – mindbe jócskán bele lehet kötni. Biztos vagyok benne, hogy a franciák vagy az amerikaiak között is van vita arról, hogy a nemzeti szabadságukhoz kötődő eseményeket hogyan értékeljék. El tudom képzelni, hogy az amerikaiak képesek összeveszni azon, hogy mennyiben a „dicső Dél” és mennyiben a „jenkik” forradalma volt az 1776 körüli megmozdulás. De azt biztosan állítom, hogy nincs még egy olyan ellentmondásos forradalom a történelemben, mint az 1956. október 23-ai. Na, nem azért, mert nem igaz ügyet szolgált. Nem azért ellentmondásos, mert később a forradalmárok zsarnokokká váltak (mint a francia forradalom vagy a „bolsevik forradalom” esetében). Sokkal inkább azért, mert a még mindig sok olyan él köztünk, akik az 1956-os eseményeket szemtanúként élték meg, így a forradalommal kapcsolatos kollektív emlékezet élénk. Ezért máig viták folynak arról, hogy szabadságharc vagy reformkommunista megmozdulás volt 1956 őszén (sőt én még olyannal is találkoztam, aki nem hajlandó az „ellenforradalom” rendszerváltás előtti bélyegét elvetni).

Tovább
5 komment

Szélhámosok

2015. október 23. 13:49 - Alec Cawthorne

Fellini viszonylag korai, a maga korában csekély sikert aratott alkotását méltánytalanul rostálta ki a kollektív emlékezet. A Szélhámosok az ifjú Mester korai periódusának egyik legcsiszoltabb, legalaposabban megmunkált igazgyöngye. A történet három notórius csaló, a fiatal, szoknyavadász Roberto (Franco Fabrizi), az egyszerre bohém és családcentrikus Picasso (Richard Basehart) és idősebb, tapasztaltabb mentoruk, Augusto (Broderick Crawford) mulatságos és drámai elemekben egyaránt bővelkedő, pikareszkszerű kalandjait követi nyomon az ötvenes évek Olaszországának rohamosan változó világában. Az 1955-ös keltezésű alkotás sajátos történelmi közegben fogant. Olaszország ekkorra már lassan maga mögött tudhatta a második világháború nyomasztó emlékét, és a gazdaságilag prosperáló nemzetek ösvényére lépett. Ennek az új érának a hajnalán azoknak a régi vágású, kisszerű svindlereknek a szerencsecsillaga is leáldozott, akikről Fellini opusa szól.

A történethez a rendező az ihletet egy öreg csavargóval való beszélgetésből meríti, akivel még az Országúton forgatása alatt hozta össze a sors. A mű nehézkes körülmények között készült: a forgatás szinte rohamtempóban folyt, a stáb alig készült el a velencei bemutatóra. Ennek következtében számos jelenetet és szituációt kivágtak a végső verzióból, és maga Fellini is látszólag kedvetlenül, távolságtartó stílusban vezényelte a munkálatokat. Tudvalevő azonban, hogy néha a mostoha gyártási feltételek ellenére is képes egy-egy film a mesterművek rangjára emelkedni. A Szélhámosok esetében is így történt. A film legnagyobb erénye rendkívül sajátos, eklektikus tónusa. A korabeli kritika szóvá is tette, mennyire "depresszív" alkotás a Szélhámosok. Szó se róla, Fellini burjánzó gunyorosságának szinte nyoma vész ebben az érzékenyebb, borongósabb tapintású történetben.

Tovább
Szólj hozzá!

TOPLISTA - A 10 legjobb horrorfilm Alec Cawthorne szerint

2015. október 22. 20:04 - Alec Cawthorne

jaws_010pyxurz.jpgNem vagyok a horrorműfaj elkötelezett híve, épp ezért úgy gondoltam, a zsáner legjobbjait összegyűjtő lajstromom éppen megfelel arra a célra, hogy egyúttal frissen induló toplista-rovatunk főpróbája is legyen. Azt hiszem, a rovat magáért beszél, különösebb kommentárt nem igényel. (Elöljáróban talán még annyit, hogy természetesen  toplistáink idővel nemcsak műfajokat céloznak majd meg, hanem tematikák széles tárházából merítenek.) Őszintén szólva úgy vélem, a horror az egyik legnehezebben megvalósítható műfaj mind közül, ugyanis masszív sablonrendszer övezi, melyet nagyon nehéz megkerülni, kikerülni. Az eredeti szellemiségű horror ritka kincs. Én a magam listájára természetesen mégis csak ezekből válogattam.

Tovább
3 komment

A modern magándetektív-noir fókuszált vizsgálata, 2. rész: Vizuális stílus, önreflexió, társadalom- és politikakritika

2015. október 22. 11:47 - Alec Cawthorne

harper.jpgA következőkben - miután górcső alá vettem a modern magándetektív-noir karakterkezelésének és elbeszélési stratégiáinak sajátosságait -  szeretnék áttérni a képi megoldások tárgyalására. Elsőként azt szándékozom bemutatni, hogy a filmek miként idézik meg a klasszikus film noir vizuális stílusát. A Harperben gyökeresedik meg egy, a későbbi munkákra is nagyban jellemző megoldás: az éjszaka játszódó jelenetek centrumba helyezése. Conrad L. Hall (a Hidegvérrel [1967] és a Maraton életre-halálra [1976] operatőre) kifejezetten hangsúlyossá teszi azokat a szcénákat, melyekben a figurák külső térben vannak fényképezve, s (sok esetben) drámai megvilágítás állítja őket súlyos kontrasztba a sűrű sötétbe burkolózó éjszakai környezetükkel. Természetesen a klasszikus detektív-noirra is jellemző volt az éjszakai jelenetek túlsúlya, ám azon filmek esetében a kontrasztos világítás a belső enteriőrök esetében is kiválóan érvényesült. Conrad L. Hall viszont a belsőkben játszódó jelenetek alkalmával nem, vagy csak ritkán él kontrasztos képekkel.

Tovább
Szólj hozzá!

Legenda

2015. október 21. 21:32 - Alec Cawthorne

Korunk gengszterfilmjeiből mintha kikoptak volna azok az erények, melyek a hetvenes-nyolcvanas években elősegítették a zsáner másodvirágzását: a grandiózus történet, a méregerős atmoszféra, a jól megszerkesztett szüzsé, és persze a nagystílű, olykor szívszaggató tragédia. Hosszasan sorolhatnám az inkább kiábrándító, mintsem kellemes csalódást okozó munkákat. Sajnos Brian Helgeland kurrens gengsztermozija sem képes friss vért pumpálni a régóta tetszhalott állapotban leledző műfajba. Mindez már csak azért is sajnálatos, mert a Legenda néhány alkalommal felcsillantja egy sokkal jobb film ígéretét, ám ezt végül sosem sikerül beváltania. A valós eseményeken alapuló történet az 1960-as évek Londonjában bonyolódik, és egy bűnszövetkezetet működtető ikerpár, a hírhedt Klay-fivérek, Ronnie és Reggie (mindkét szerepet Tom Hardy alakítja) karrierjének felívelését, majd szükségszerű bukásukat meséli el. Az egyik fivér józan és megnyerő modorú, a másikuk viszont kiszámíthatatlan, szeszélyes és különösen brutális pszichopata. Innentől már ki is találhatja a kedves olvasó, mi - pontosabban ki - is jelenti az állandó veszélyforrást az illegális családi vállalkozás számára.

A Legenda kifejezetten üdítő nyitánnyal örvendezteti meg a befogadót. A karakterrajzok színesek, a szoknyavadász Reggie és a homoszexuális, bumfordi stílusú Ronnie érdekes és szórakoztató ellentétpárt alkot, és a kötelező érzelmi szál sem kísérli meg a giccsel való kacérkodást. Igazán jól sikerült, élvezetes momentum, ahogy a fivérek kipöccintik a hatalomból a rivális bandát, a Richardsonokat: egy kocsmában futnak össze a vetélytársuk által hozzájuk delegált keményfiúkkal, s egy rövid, meglehetősen obszcén riposztozást követően ketten, állatias dühvel és brutális módszerekkel esnek neki a puhány különítménynek, agyba-főbe verve a bérenceket, közben abszurd humorú egysorosokat eregetve. Ezután nagy svunggal vetik bele magukat a birodalomépítésbe, de sajnos épp ezt követően bicsaklik meg a film lendülete: Helgeland bátortalan kézzel szövögeti a cselekményt, a dramaturgia hanyagul súlypontozott és csapongó, néhol egészen nagy időtávokat ugrik át (gondolok itt Reggie börtönbüntetésének fél évére), másszor funkciótlan jelenetekkel terheli az elbeszélést (Chazz Palminteri kiváló színész, karizmája ezúttal is beragyogja a vásznat, ám jelenléte cseppet sem építő jellegű a szüzsére nézve), és a központi konfliktust - a két fivér között feszülő ellentétet - csupán egyetlen - igaz, annál emlékezetesebb és nyersebb - szcéna erejéig aknázza ki.

A Legenda voltaképpen kevéssé eredeti szemléletű főhajtás Martin Scorsese gengszterfilmjei, különösképpen a Casino előtt. Nemcsak a kaszinómotívumot reciklálja, de az ikerpár jellemvilága is sokban emlékeztet Sam Rothstein és Nicky Santoro karaktereire, és persze az eseményeket utólag elbeszélő hős (Francis, Reggie szívbéli szerelme) a cselekmény egy bizonyos pontján ebben a filmben is jobblétre szenderül, ennek ellenére egészen a végkifejletig az ő narrációját hallhatjuk. Apropó, végkifejlet: igazán kár, hogy az izzó feszültségű, szinte sokkoló késelés-jelenetet követően Helgeland robotpilóta-üzemmódba kapcsol, és elfelejti tisztességesen elvarrni a szálakat, lekerekíteni a főszereplők sorstragédiáját, ehelyett a stáblista elé helyezett inzertek tájékoztatnak bennünket a Klay-testvérek életének további alakulásáról. Kár ezért a filmért, még akkor is, ha a színészek a legjobb tudásuk szerint teszik a dolgukat (Tom Hardy ismét kiváló, bár szívesen látnék tőle már egy alakítást, ahol végre nem az agresszív pszichopatát formálja meg), a '60-as évek miliőjének megidézéséért is jó pont jár az alkotóknak, a film átélhetővé teszi a korabeli London krémjének komfortérzetét, s a hangsávon felcsendülő melódiák is simogatják a fület. Csak az összhatás nem az igazi. Helgeland nagy ziccert hagyott ki, pedig igazán ráférne már a gengszterzsánerre egy újabb Casino. Talán azt is Scorsese-nek kell majd megrendeznie.

Szólj hozzá!

A modern magándetektív-noir fókuszált vizsgálata, 1. rész: Karakterizáció és szüzsészerkesztés

2015. október 19. 20:05 - Alec Cawthorne

chinatown_091pyxurz1.jpgA tanulmánysorozatot két nagyobb lélegzetű fejezettel zárom. Az eddigiek folyamán igyekeztem általános képet leírni a modern magándetektív-noir jelenségéről. A továbbiakban azonban vizsgálódásomat néhány fontos aspektusra kívánom leszűkíteni: alaposan szemügyre veszem a filmforma – az elbeszélésmód, a karakterizáció és a vizuális stílus – frontján tapasztalható modernista-revizionista jellegű technikákat, s külön figyelmet fordítok az önreflexív eljárásokra és a filmtörténeti tudatosságra, valamint az egyes munkák politika- és társadalomkritikai olvasataira is. Átfogó elemzésem célja, hogy alátámasszam: a modern magándetektív-noir esetében nem egyszerű szórványtematikáról, egymáshoz lazán kapcsolódó filmek csoportjáról van szó, hanem egy koherens, azonos formai- és stílusjegyek, valamint markáns zsánerkritikus szemléletmód alapján azonosítható, modern műfajváltozatról.

Tovább
1 komment
süti beállítások módosítása