Minden generációnak van egy olyan filmje, mely meghatározza a fiatalkorát, és még évtizedek múlva is szívesen nézi újra már csak nosztalgiából is, a régi emlékek felidézése végett. A mi nemzedékünknek (az 1980-as évek körül születetteknek) vitán felül kijárt a jóból, mert a nyolcvanas évek csak úgy árasztotta magából a stílusosabbnál stílusosabb „bűnös élvezet”-eket és mára klasszikussá vált alkotásokat. A Terminatorok, a Rambók, a Halálos fegyverek, az Alienek, a Halálos fegyverek és más, ikonikus művek kvint esszenciális nyolcvanas évek. Lehetséges persze (sőt bizonyos), hogy ezek nagyon nem magasröptű filmek, nem is a legjobbak, de mindez 3-5-8-10-18 évesen kit érdekelt? Ahogy az sem izgatott túlzottan senkit, hogy az amerikai kultúra gyakorlatilag győzelmet aratott a rendszerváltás felé közeledve, és végleg gyarmatosította az európai, illetve a magyar filmpiacot. Gyerekként, illetve kamaszként ez még vajmi kevéssé érdekelt bennünket, nekünk a gondtalan gyerekkort és ifjúságot jelentették ezek a művek, melyek hozzátartoztak a vadkapitalizmus ízéhez a Coca-Cola és a hamburger mellett. Meg hát, valljuk meg: mikor apánk vagy haverunk hazahozta az újdonsült videót, és kapott mellé a feketepiacon pár hangalámondásos VHS-t, nem nagyon válogattunk. És ezeket újra és újranézve ámultunk a sok agyhalott akciófilmtől (Kobra, Conan, valaki?). Én személy szerint perverz indíttatásból a Conan, a pusztítót néztem újra (melyhez képest a Conan, a barbár Bergman-film), sőt rongyosra, pedig ma már látom, tényleg nem egy nagy szám. De egyszerűen ez rögzült bennem, és így nagyon sokszor ismételtem belőle.

Nos, ebben a közegben kaptuk meg a Vissza a jövőbe (1985) című filmet (Magyarországon 1987-ben mutatták be a mozikban), mely az akkor még viszonylag ismeretlen és fiatal Robert Zemeckis örökzöld remekműveként írta be magát a filmtörténetbe. Remekmű, a maga műfajában. Avagy annyira gördülékeny, jól felépített, egyszerre humoros és feszültséggel teli alkotás, nagyon jó karakterekkel, hogy az ember, főleg tizenévesen azonnal beleszeret. Igaz, Marty világa nem a magyar kamaszok világa (már a nyolcvanas években sem), a magyar gyerekeknek azért nem amiatt kellett búslakodnia, hogy van-e saját kocsijuk 17 évesen (sőt sokaknak még családszinten sem volt autója köszönhetően a szocializmus hosszú várakozásainak). Mindenesetre a Vissza a jövőbe még ma is magával ragadó, sőt nagyvásznon a poénjai, az apró nüanszai még ütősebbek – melyet most, limitált ideig újra megtapasztalhatunk, ha ellátogatunk az ország nagyvárosainak valamely mozijába az „évforduló” alkalmából  (harminc éves a sorozat – és a második részben 2015-be repül "vissza" a Doki és Marty).

A Vissza a jövőbe valójából egy nagyon nagy átverés. Pontosabban a film címe megtévesztő lehet azok számára, akik futurisztikus világot várnak, vagy akár H. G. Wells klasszikusának, az Időgépnek (melyből például 1960-ban készült filmadaptáció) disztópiáját (azt majd inkább a második részben kapják meg). A Vissza a jövőbe ugyanis high concept cím, azaz leírja gyakorlatilag a sztorit és a főhősök küldetését. Vagyis a cím inkább a főszereplők törekvésére utal, semmint a világ milyenségére. Mert Marty pont a múltba, 1955-be kerül vissza, ahonnan persze haza kell jutnia. Így inkább ez egy "retro sci-fi".

Az évszámok emblematikusak. Sokan elemezték már a Vissza a jövőbe első részét úgy, mint a Reagan-korszak reprezentáns alkotását (többek között az itt Vodkanari néven kommentelő felhasználó – aki igazán kirakhatná ide is a tanulmányát). Hiszen Zemeckis munkája az amerikai elnök hivatalba lépésének harmadik évében került bemutatásra, azaz pontosan a nosztalgikus és konzervatív-republikánus korszak kellős közepén készült el. Melyről azt kell tudni nagyvonalakban, hogy egyfelől Ronald Reagan mint egykoron westernszínészként dolgozó politikus cowboyimázsa határozta meg az érát (ezért is olyan fontos a filmipar, Hollywood és a reagani ideológia kapcsolata ebben az időszakban), másfelől pedig a hatvanas-hetvenes évek traumái után a „retro” életérzés uralkodott el az amerikai társadalmon. Ami nem jelentett mást, mint a visszarévedést a huszadik századi amerikai történelem aranykorába, a prosperáló ötvenes évekbe, mikor a második világháború után az USA még ereje teljében volt (bár az évtized közepén azért becsúszott egy „döntetlen” koreai háború), és bár megindult a „polgárjogi mozgalom”, de az embereket még sikerült egy zászló alatt egyesíteni a kommunizmus elleni küzdelemben. Hol volt még Vietnam vagy a Watergate-botrány, vagy Jimmy Carter elnöksége, melyek alaposan megingatták az amerikai nemzeti karakter ideálját, az amerikai önbizalmat. Mi mással is lehetett volna ezt kompenzálni, mint a fiktív világok, illetve a boldog múlt felé fordulással?

Nos, nem lehet nem észrevenni, hogy a Vissza a jövőbe pont azt csinálja, amit Reagan Amerikája is szeretett volna: korrigálni valahogy a múltat (erről egyébként Vodkanari tanulmánya mellett még olvashattok az Új Oxford filmenciklopédia „Álmok és rémálmok a nyolcvanas évek amerikai filmjében” című tanulmányában). Hiszen adott Marty McFly, a tehetséges, de nem túl jó pozícióban és családban felnövő tinédzser. Apja, George egy igazi loser, akit főnöke, Biff Tannen már iskolás koruk óta szívat – s ez felnőtt korban talán még cikibb és súlyosabb, hiszen akkor már nemcsak George, hanem a család életét is tönkrevágja. Így Marty is inkább egy vesztesként tűnik fel, hiába van megingathatatlan hite és reménye, hiába tökösebb és trendibb, mint apja. A zenei meghallgatásról kivágják, és egyszerűen képtelen elviselni a kritikát, illetve már csak azt a kifejezést is, ha valaki nyuszinak nevezi. Azaz hirtelen haragúságával és enyhe önbizalomhiányával kell megküzdenie. Így a sztori tulajdonképpen egy felnőtté válás története is, de a hangsúly a társadalmi vetületen van.

Minthogy Marty problémáját a film nem saját tehetetlenségére vezeti vissza. Marty igen is tetterős, jelen van benne a tipikus amerikai karakter (a törtetés, a tetterő, az individualizmus, a „self-made man” attitűd stb.). Ő és számos kortársának baja – Zemeckis műve szerint – az, hogy az előző nemzedék, a szülők generációja valamit nagyon elcseszett a múltban. Így az egyén hiába születik esszenciális amerikainak, ha a „flower kid”-ek idejében szétbarmolták az amerikai önbecsülést és tartást. Melynek következménye a fiatalok passzivitása, perspektívátlansága. A hatvanas-hetvenes évek emblematikus filmjei az Öt könnyű darab (1969) és a Magánbeszélgetés (1974), melyek arról szólnak, hogy az egyén csak ténfereg vagy kapkod, de képtelen az értelmes cselekvésre. Marty-ra is ez ragad át: a film rögtön azzal nyit, hogy szétrobbant egy hangfalat, megbukik a zenei meghallgatáson („túl hangosak vagytok, fiúk” – mondja az idióta ítész), és megkapja Strickland igazgatótól is, hogy „semmirekellő vagy, mint az apád”. És itt nagyon fontos ez, hogy „mint az apád”. Hiszen ezzel már Strickland is kimondja, hogy az apák tehetnek arról, hogy a fiúk nullák, nímandok. S Marty testvérei sem piskóták: fivére láthatólag egy McDonald’s-ban dolgozik, szemüveges, csufi nővére pedig tipikus lézengő bölcsésznek néz ki (nem lehetetlen, hogy bátyja is a bölcsészkaron tanult). Jellegzetes a családi vacsora, ahol mindenki csak nyavalyog vagy ütődötten viselkedik. A legviccesebb az apa, aki elképesztően bugyuta röhögéssel, kecskemekegést megszégyenítő módon nevet valami tévés sitcomon, miközben az életunt, melankolikus édesanya, Loraine első csókjukról és megismerkedésükről mesél. Egy ilyen közegből nem csoda, ha nem tud kitörni Marty – és generációja.

Ezért is az időgép a reagani társadalom fantáziájának legszebb kivetülése, legdirektebb manifesztációja. Alkotója, a Doki, Emmett Brown egyszerre a kor terméke és anakronisztikus figura is. A kor terméke, mert neki is ez az első találmánya, ami talán sikeres – a sors iróniája, hogy az első kísérlet után agyon is lövik. Ugyanakkor anakronisztikus figura, mert valahogy kívülről látja a dolgokat, és pontosan megfogalmazza, mi a probléma Marty-val és családjával (tőle származik a ma már erősen koelhósnak tűnő filozófia, hogy „ha az ember nagyon akarja, bármit elérhet” – melyet amúgy szintén nem kevés iróniával később George mond vissza a film végén, amit Marty-tól hallott, akinek a Doki mondta el). Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy a Doki még az ötvenes években volt „elemében”, viszont karrierjét tulajdonképpen a hatvanas-hetvenes évek törte derékba, ez akasztotta meg. S minő csoda, a nyolcvanas években sikerül csak megalkotnia az időgépet (félelmetes belegondolni, hogy az USA végső soron szintén ebben az évtizedben nyeri meg a hidegháborút – vagyis pontosabban a Szovjetunió összeomlik, és az Egyesült Államok marad a kilencvenes évek végére az egyetlen szuperhatalom – okok, azért van különbség a kiütéses és a pontozásos győzelem között).

Éppen ezét a Vissza a jövőbe többszörösen is a korrekció jegyében göngyölíti cselekményét. Egyfelől Marty-nak a kezében a lehetőség, hogy „győztessé” tegye családját, habár ugye majdnem az ellenkezőjét viszi véghez (azaz saját megszületését is veszélyezteti). Másfelől pedig a Dokit is meg kell mentenie. Vagyis Zemeckis műve humoros hangvétele ellenére nagyon is epikus film, mivel nem kisebb dolog a tét, mint a sors megváltoztatása, legyen az bár csak egy család sorsa is. De nem: mert a McFly-família itt önmagán túlmutat. Egy szimbólum. A tipikus, kertvárosi család szimbóluma – mellyel Amerika azonosítja magát (hiszen emlékezzünk: az amerikai karakter vadászat és földművelés közben alakult ki, a nagyvárosok züllése elől is mindenki a Vadnyugatra, a szabad földekre menekült). Így Robert Zemeckis filmje egy cselekvésmintát mutat, illetve a reagani ideológiát képzi le: változtassuk meg a múltat! Persze ez a valóságban fegyverkezési programokban [„Starwars”], latin-amerikai konfliktusokba való beavatkozásokban, diplomáciai ügyeskedésekben, és persze az elnök filmes utalásokkal teli beszédeiben nyilvánult meg. Avagy Amerika dicső múltját (a Vadnyugat mítoszát és az ötvenes éveket) igyekeztek feleleveníteni, és jelenvalóvá tenni (ezért is érdekes, hogy westernek alig készültek a nyolcvanas években – habár ez valahol érthető is, hiszen a hetvenes években sokan éppen ezt a tipikusan amerikai műfajt használták arra, hogy a kormányzat és az emberek orra alá dörgöljék Amerika hanyatlását).

Tehát a Vissza a jövőbe igazából kőkemény konzervatív, amerikai propagandának is felfogható, hiszen minden ízében az amerikai nemzeti identitás státuszának visszaállításán ügyködik, és amellett érvel, hogy az USA és társadalma ismét dicső nemzetté tehető. Azonban pont azért zseniális kis film ez, mert mindezt egyszerűen a szőnyeg alá söpörhetjük, és nézhetjük univerzális, illetve szórakoztató sci-fi kalandként is Zemeckis művét. Mely annak köszönhető, hogy a rendező korai korszakára jellemző humorral és mesteri zsánerfilmes rendezéssel adja elő az időutazás történetét. Tökéletesen működteti a határidő-dramaturgiát, és használja ki az elcsépelt hollywoodi forgatókönyvírói fordulatokat a feszültség pattanásig fokozására. Jómagam tisztán emlékszem, sőt legutóbbi mozis újratekintéskor is megfigyeltem, hogy egyszerűen az utolsó fél órában már röhögtem izgalmamban (nem tudom, miért, de ha valamin nagyon izgulok, én röhögésben török ki), annyira beszippantott és magával ragadott az amúgy túlhajtott finálé. Sőt érződik az ironikus hozzáállás a Doki végső szerencsétlenkedésén (vagy legalábbis biztosan nem gondolhatták komolyan, hogy több százezer volt áthúz Dr. Brownon, és csak már az ötvenes években is fehér, Einsteines haja áll égnek tőle).

Mindenesetre egy percig sem unatkozunk Marty kalandjain. Mikor már leülne a cselekmény… De várjunk: soha nem ül le! A Vissza a jövőbe végig fenntartja a figyelmünket, és minden egyes jelenetében növeli a téteket. Ha csak sztorizgat is a szereplők múltjáról, helyzetéről, akkor is beszúr valami olyan humoros momentumot, melytől ronggyá nevetjük magunkat (magam is meglepődtem, milyen vicces film is ez – nagyvásznon valahogy ütősebbek a poénjai, melyekre kisképernyőn annyira nem is figyeltem eddig).

Mindemellett pedig ki kell emelni a kiváló karakterek és a sodró, végig izgalmas sztori mellett azt is, hogy itt még Zemeckisnek sikerült egy nagyon egyszerű, mégis őszinte és igaz történetet összeraknia. Félreértés ne essék, a második részt is imádom (és a harmadikat is szeretem, az utolsó gagyi jelenetét leszámítva), zseniális ötlet volt megismételni az első rész végét más perspektívából, idézőjelben, de valahogy ez az első annyira letisztult, annyira egyértelmű, hogy sokkal ütősebb. Itt úgymond még átélhetőbb, személyesebb a tét, és mondhatjuk, megindító is, hiszen akármilyen vicces is, de a bullyzást mindig fájdalmas nézni, és mindig katartikus, ha a „fekete bárány” a sarkára áll és visszavág (itt szó szerint is: felemelő, mikor George kiüti a tőle két fejjel magasabb Biffet – néha én is imitálom McFly ütését, mikor újranézem a filmet). Persze a második rész küldetése is epikus, de ott Zemeckis már kicsit átesett a ló túlsó oldalára, és nagyon kifacsarta, megtekerte a sztorit. Jót tett a vadnyugati résznek, hogy visszatért az egyenesebb vonalú, letisztultabb cselekményvezetéshez.

Szóval a Vissza a jövőbe számomra az emblematikus gyerekkori nosztalgiafilm, melyet már csak azért is újra-újranézek, hogy felidézzem a kellemes nyári éjszakákat, mikor általában leadta a tévé valamelyik hétvégén a trilógiát. S ez tipikusan az az alkotás, melyet minden rajongónak látnia kell nagyvásznon is, mert higgyétek el nekem, egészen más lesz a hatása még ennek a filmnek is. Pedig Zemeckis művében nincsenek hatásvadász látványeffektek, vagy monumentális csatajelenetek. Az egész Vissza a jövőbe felfogható olyan „nemzedéki közérzetfilm”-nek is, mint Az utolsó mozielőadás, az American Graffiti, a Megáll az idő vagy a Moszkva tér, melyben az időutazás csak ürügy a generációk ütköztetésére, illetve az ötvenes és a nyolcvanas évek összehasonlítására. S ha meg is látjuk benne a reagani ideológiát, legyen bár szimpatikus vagy ellenszenves számunkra az amerikanizmus, mégis tanulhatunk belőle. Tanulhatunk, mert mi, magyarok hajlamosak vagyunk George McFly-ok lenni, és inkább elfogadni a kevesebbet, a szürkébbet, a posványosabbat – pedig, ha összeszednénk a bátorságunkat, akkor mi is megvalósíthatnánk a céljainkat (ha álmainkat nem is). Ez pedig nem amerikai propaganda vagy tök hülyeség. Erre a történelem a példa. Hiszen, ha az amerikai pionírok George McFly-ok lettek volna, valószínűleg az amerikai őslakosoké maradt volna a kontinens.