Szeretjük a westerneket. Szeretjük a hatlövetű, a kocsma, a porfelhőben vágtató lovak, a nagyszabású tűzpárbajok világát. Persze a kaland nem az igazi, ha nem vegyül bele némi románc. Mindezzel együttesen szolgál számunkra a vadnyugati film, mely több mint száz éve szórakoztatja a nagyérdemű közönséget, s habár többször eltemették már, mindig feltámadt hamvaiból, akár egy főnixmadár. A western örök - épp ezért nagy kihívás számomra, hogy listázzam huszonöt elévülhetetlennek, megfellebbezhetetlennek tartott kedvencemet. Ennél persze sokkal több favoritom van, ám én a magam részéről ezen az oldalon nem szeretnék epikus hosszúságú lajstromokba bocsátkozni, ezért tényleg csak a szűk "elitre" szorítkoznék. Nekiveselkedtem hát a feladatnak.
25. Lőpárbaj (Shoot Out, 1971, r.: Henry Hathaway)
Henry Hathaway 1971-es filmjében Gregory Peck egy kiöregedett vadnyugati haramiát alakít, aki hátat fordít bűnös múltjának, miután kiszabadul a börtönből, de egykori társát - aki hajdan rács mögé juttatta - még felkeresi, hogy revansot vegyen sérelmeiért. Hathaway A félszemű seriffhez hasonlóan ezúttal is egy marcona hős és egy gyereklány egyszerre vicces motívumokban és persze emóciókban is bővelkedő kapcsolatára fókuszál. Hangulatilag mindez szöges ellentétben áll a film által sugalmazott tanulsággal: a nagyszabású mítoszok és hősök ideje lejárt, a Nyugat immáron pusztán levitézlett banditák és jogszerűtlenül meggazdagodott kiskirályok torzsalkodásának hadszíntere. Peck haja is őszbecsavarodott, karaktere is elég sokat szerencsétlenkedik. Alakját Hathaway már-már komikusan elrajzolja. Ehhez képest a megdöbbentő erejű finálé egész mást igazol: bőven van még kraft a Clay Lomaxhez - vagy akár a Cogburn seriffekhez - hasonló vén rókákban!
24. A mesterlövész (The Shootist, 1976, r.: Don Siegel)
Ismét egy balladisztikus történet, ismét egy hajlott korú hős, aki képtelen beilleszkedni a modern társadalom keretei közé. Azt hiszem, kevés klasszikus hollywoodi sztár tudott olyan stílusosan és méltóságteljesen búcsút inteni az ezüstvászonnak, mint John Wayne. A mesterlövész a nagy Duke hatalmas, több mint másfél órásra növesztett mementója. Az izgalmak tulajdonképpen csak az utolsó, hihetetlenül drámai és torokszorító párbajszcénában csúcsosodnak ki, a korábbi szekvenciák alkalmával Siegel bölcsen takarékoskodik az erőszakábrázolással, de a feszültség így is gyönyörűen eloszlik a jelenetek között, s kis túlzással azt mondhatjuk, minden egyes perccel nő az a bizonyos gombóc a torkunkban. Lauren Bacall méltó partnere a nagy Wayne-nek utolsó küldetése során. A mesterlövészt mindenkinek látnia kell, aki nem szeretne lemaradni a legnagyobb westernhős búcsúkalandjáról! Siegel alkotása szomorkás, mégis gyönyörű film.
23. Fegyvertársak (Open Range, 2003, r.: Kevin Costner)
Kevin Costner a kétezres évek hajnalán úgy tért vissza a western műfajához, hogy a rajongók csak kapargatták az állukat a földről. A Fegyvertársak nemcsak hihetetlenül hangulatos és stílusos bosszúwestern, nemcsak aról van szó, hogy minden egyes másodperce gyönyörűen van fényképezve, de különösen imponáló, hogy Costner nem professzionális fegyverforgatókat, hanem egyszerű, szolid szabadlegeltetőket tesz meg főhősöknek, akik kényszerűségből ragadnak revolvert, miután egy gátlástalan földesúr megpróbálja kifosztani őket. A Fegyvertársak nyomasztó morális állapotokat tolmácsol: az egész kisváros (beleértve a seriffet is) a helyi zsarnok zsebében van, a törvényesség eszméje kiveszett a köztudatból, a biztonság és az emberbaráti szolidaritás már csak megsárgult emlék. Ebben a velejéig romlott, elfajzott világban próbál érvényt szerezni a régi értékeknek Costner és Robert Duvall. Kettősük beragyogja a vásznat. A finálé kolosszális tűzpárbaja nemcsak remekül megkoreografált, nemcsak kellemetlenül realisztikus, de alaposan megizzasztja az ember tenyerét. A film kevés hibájának egyike a kissé vontatott, a szerelmi szálat giccsbe fullasztó befejezés.
22. Fennsíkok csavargója (High Plains Drifter, 1973, r.: Clint Eastwood)
Eastwood legkülönlegesebb hangulatú - szinte már szürreális elemeket felvonultató - westernje, mely egyben durva mélyütéseket visz be az amerikai társadalom és kollektív öntudat számára. (Nem csoda, hogy a Fennsíkok csavargója máig ellentmondásos megítélésnek örvend.) A rendező szépen lerántja a leplet azokról a vélt értékekről, melyek állítólagosan összetartják az amerikai kollektívát: az ábrázolt kisváros köpönyegforgató, kisszerű és nyerészkedő polgárokból tevődik össze, akiknek múltját súlyos bűnök terhelik. Ugyanakkor Eastwood névtelen, kísértetszerű rendteremtője sem idealizált hős, épp ellenkezőleg, mintha egyenesen a Pokol küldötte érkezne meg Szodomába, hogy megleckéztesse az igaz ösvényről letért, morális fertőben dagonyázó lakosságot. Beszédes mozzanatok: a titokzatos idegen vörösre festteti a házak falait, seriffnek pedig egy törpét (!) tesz meg. Ráadásul a showdown sem a western bevett sémái szerint alakul: a nagy leszámolás előtt a főhős ellovagol, majd visszatér, hogy lesből tüzelve szedje le a gyűlöletes haramiákat. Eastwood apokaliptikus víziója az egyik legnyugtalanítóbb vadnyugati opus, amely valaha készült. Érdemes rászánni az időt, nem mindennapi élménnyel ajándékozza meg a befogadót, annyi bizonyos.
21. Pat Garrett és Billy, a Kölyök (Pat Garrett & Billy the Kid, 1973, r.: Sam Peckinpah)
Ízlésekről ugyebár nem érdemes vitatkozni, de előrebocsátanám: számomra Peckinpah Pat Garrett-je nem említhető egy lapon a minden tekintetben korszakos jelentőségű Vad bandával. Jóval vontatottabb, kevésbé erőteljes műnek gondolom, viszont Peckinpah számára e film kétségtelenül méltó búcsú legkedvesebb műfajától. Garrett és Billy alakját több film is feldolgozta, de Peckinpah verziójának különlegessége, hogy a két hősben szerzői önreflexió testesül meg. A főszereplők a rendező két "énjét", vagy ha úgy tetszik, "attitűdjét" képviselik: a többségi társadalomba betagozódott, de ezáltal régi elveiről lemondó Garrett a stúdiórendszeren belül alkotó direktor, míg a törvényenkívüli státuszához végsőkig ragaszkodó Billy a független, autonóm alkotóművész magatartását jeleníti meg. A két fél voltaképpen képtelen létezni egymás nélkül. (Zseniális mozzanat, amikor a végső harcot követően Pat belelő a tükörbe: Billy meggyilkolásával voltaképpen önmagával is leszámol.) Mindemellett a Pat Garrett az egyik legvigasztalanabb és legnyomottabb hangulatú western. Kíméletlen szakítás a hősiesség illúziójával, a nagy mítoszokkal.
