Elérkeztünk hát a gengszterfilmes lista top 10-éhez. A fenti kép már sok mindent elárul, de talán lesznek meglepetések. Talán nem. Hiszen az alábbi filmek mind olyan remekművek, melyeket minden rajongó legalább egyszer újranéz egy évben, de akár félévente is. Piti gengszterek, nagymenők és kismenők ismét egyaránt megtalálhatók a listán. Lássuk, melyikük a nagyobb kutya!
10. Mocskos arcú angyalok (1938)
A Viharos húszas évek mellett Kertész Mihály Mocskos arcú angyalokját szokás a Hays-kódex bevezetése utáni „post-code” időszak emblematikus filmjeként emlegetni, mely az úgynevezett „Káin és Ábel” cselekményváltozatot működteti. Mint Walsh művében, úgy Kertész epikus gengszterfilmjében is James Cagney játssza a rossz útra tévedt gengszterfigurát. A cselekmény Rocky Sullivan karrierjét gyerekkorától kezdve követi. Rocky Jerry-vel, barátjával az utcán nő fel, és szerencsétlenségére Rocky kerül a rendőrök kezeire miután bűnbe keveredett, mely meghatározza életét. Jerry szerencséjére a jó útra tér, és pap lesz, a hozzájuk hasonló utcagyerekeket karolja fel, Rocky viszont ismét Humphrey Bogart negatív bűnözőfigurája felé sodródik. Így a történet tétje, mint a Viharos húszas években, hogy Rocky meg tud-e térni, vagy örökre lezüllik. Persze a post-code időszak gyakorlatához híven a gengszter nem úszhatja meg a tanmesét, viszont Kertész zseniális és őszinte alkotása minőségéhez hűen frappánsan zárja le a Mocskos arcú angyalokat, és bizonytalanságban hagy, hogy a gengszter megtért vagy sem (ezesetben viszont méltán bűnhődött meg). Azaz a Hays-kódex passzusainak ez az alkotás is maradéktalanul megfelel, azonban Sergio Leone Volt egyszer egy Amerikájához hasonlóan lehengerlő, magával ragadó és megindító történet az emberi sorsok esetlegességéről, bajtársi és baráti áldozathozatalról. A James Cagney – Pat O’Brien – Humphrey Bogart trió ezúttal is zseniálisan adja elő ezt a problémát, előrevetítve nemcsak Leone klasszikusát.
9. A keresztapa (1972)
Sokan hördülnek most fel, hogy miért „csak” 9. helyezést ért el A keresztapa, hiszen az örökbecsű klasszikus, lehengerlő mestermű, Francis Ford Coppola legjobbja. Először is tudni kell, hogy Coppola, mikor megkapta A keresztapát, és elolvasta Mario Puzo alapul szolgáló regényét, fel volt háborodva a művészfilmes ambíciókat dédelgető mozi-fenegyerek, hogy ezt a „ponyvát” neki kell megrendeznie. És tulajdonképpen ez azért érezhető az első részen, vagyis inkább adaptáció, mint szerzői film. Jómagam olvastam a regényt (ami egyébként szerintem jó kis sztori, hiába, hogy ponyva), és szinte betűre pontosan vitte filmre Coppola, alig változtatott valamit (lényegi változás csupán az, hogy Vito felemelkedését a második részre hagyta). Ez persze nem jelenti azt, hogy az amúgy is megkapó alapanyag a remek színészeknek köszönhetően, és az értő rendezés révén nem válik lehengerlővé. A keresztapa Marlon Brando, James Caan és Al Pacino jutalomjátékai, mondhatni legjobb alakításaik közé tartozik Vito, Sonny és Michael szerepe. Ehhez pedig agyunkba égő, emlékezetes jelenetek társulnak, melyeket máig idézünk (a nyitójelenet, Sonny kirohanásai, a Don elleni merénylet, Michael első gyilkossága, az itáliai szerelem, az utolsó nagy leszámolás katarzisa stb.). Mindemellett pedig a Corleone család Amerika, a vadkapitalizmus konzervatív kritikáját adja. A maffia mint família itt valóban, direkten is alternatív társadalmat jelent, képez le, saját törvényekkel, védelmi rendszerrel, vezetőkkel. Mely még a fősodor hatalmi rendszerére is hatással van. Mindenesetre egy erkölcsösebb, régi vágású, világosabb világot vázol fel Vito Corleone az európai gyökerek, tradíciók szem előtt tartásával. Ezt fogja majd a nihilista és amorális Michael összeomlasztani a második résztől. Abszolút kedvenc tehát Puzo – Coppola műve, de én előbb olvastam a regényt, minthogy a filmet felnőtt fejjel lássam, és számomra kicsit papírízűnek tűnt, ha zseniálisnak is tartom. Ez a magyarázata, hogy „csak” 9.
8. Bonnie és Clyde (1967)
A „menekülő szerelmesek” esszenciális alapsztorija Bonnie és Clyde bűnözőpáros ámokfutása, melye többek között a Csak egyszer élünk (1936), a Gun Crazy (1949), a True Romance (1993) vagy a Született gyilkosok (1994 – erről most jut eszembe, hogy felkerülhetett volna a listára: képzeletben szúrjátok be a Kutyaszorítóban mellé, mert Oliver Stone mellett Tarantino is szerzője a filmnek) alapjául szolgált. Az egyik legjobb feldolgozás azonban kétségtelenül Arthur Penn 1967-es klasszikusa, melyhez eredetileg Jean-Luc Godardnak és Francois Truffaut-nak is lett volna köze. Ez biztosította Penn számára az „újhullámos beütés”-t, mivel Robert Benton forgatókönyvírót Godard és Truffaut munkái nyűgözték le. Ennek köszönhető, hogy Warren Beatty Clyd-ja és Faye Dunaway Bonnie-ja annyira hasonlít attitűdben és megjelenésben is a Kifulladásig Micheljére és Patriciájára. Mindketten tulajdonképpen kispályás, vidéki bűnözők, de számukra sikerül az áttörés, mert tudatosan egy imázs felépítésére törekszenek. Ők kihasználják a gengszter mint lázadó, mint „forradalmár” szerepkörének minden pozitívumát, hiszen direkt a kapitalizmus, a gazdasági válság idején megtörtént igazságtalanságok ellen fellépő Robin Hoodokként állítják be magukat, akik elveszik a pénzt a gazdagoktól, hogy odaadják a nincstelen farmereknek. Persze aztán elfelejtik odaadni. S ahogy haladunk előre a cselekményben, egyre kegyetlenebb, amorálisabb, és identitásukban is bizonytalan antihősökkel kezdünk szemben állni. Penn az újhullámos eszközökkel előadott történetben (vicces gyorsítások, gyorsvágás, teleobjektív, epizodikusság stb.) sokkal inkább a bűnözői létmód, a gengszterizmus reflexív revízióját hajtja végre. Tulajdonképpen a Fingers és az Aljas utcák merül fel bennünk a filmet újranézve, mivel Bonnie és Clyde igazából olyan loserek, akik bár felhalmoznak anyagi javakat, az önmaguk által támasztott ideálnak csúnyán nem felelnek meg. Benton és Arthur Penn egyre inkább frusztrációkkal teli figurákként jeleníti meg Bonnie és Clyde párosát, akik eme felgyülemlett feszültségüket gyilkolásban vezetik le. Igaz, ez az önrenomé építés és gyilkos ösztön még a Bonnie és Clyde-ban nincs olyan sokkolóan kidomborítva, mint a Született gyilkosokban, de Penn és Benton műve is sokkoló Amerika-kritika, a bűnözők ámokfutása és a harmincas évek csak ürügy arra, hogy az alkotók ítéletet mondjanak a hatvanas évek végének káoszáról. Emellett pedig e formailag és tartalmilag is invenciózus alkotást méltán emlegetik az „amerikai újhullám” (vagy „Hollywoodi Reneszánsz”) egyik nyitódarabjaként, emblematikus filmjeként, hiszen rengeteg folytatást inspirált, és a fiatalokra koncentráló új szemléletű filmgyártáshoz nagyon passzolt fiatal bűnöző hősöket (és fiatal, kezdő sztárokat) felvonultató cselekménye. Ja, és el ne felejtsem: emeljük ki Gene Hackmant mint a Clyde ütődött bátyját, és Michael J. Pollardot, a szintén idióta benzinkutas semmirekellő fiút, aki csatlakozik a pároshoz - mindketten remek alakítást nyújtanak.
7. White Heat (1949)
Az ötvenes években több film is kikezdte a hollywoodi öncenzúrát, a Hays-kódexet, azaz a klasszikus hollywoodi stúdiórendszer erjedni kezdett. Ennek egyik korai darabja Raoul Walsh White Heat című gengszterfilmje, mely a klasszikus trió (Ki Cézár, A közellenség, A sebhelyesarcú) mintájára építi fel cselekményét. Azaz egy igazi gengsztert tesz meg főhősként, aki nem tér meg, nem egy nosztalgikus, morálisan felsőbbrendű figura, mint a Magas Sierra (1941) főszereplője, hanem immorális, neurotikus karakter. Cody-t a gengsztercézár, James Cagney alakítja lehengerlően, mintegy „visszaesve” a „Sötét Oldal”-ra (hiszen 1934 után musicalekben, rendőrfilmekben, „megtérő gengszterek” filmjeiben játszott). Ténykedése alapjáraton a klasszikus gengszteréhez hasonló, csak éppen ő már a csúcson, vagy egy kicsivel azután van. Azaz befutott bűnöző, és még többet akar. Ám nála már nemcsak ballépések, hanem betegsége is akadályozza a félistenné válásban. Cody súlyos pszichés zavarokkal küzd, mely kontrollálhatatlan dühkitörései mellett látástorzulásokban és ájulásokban is megnyilvánul. Így a nézőnek egy olyan férfival kell azonosulni, akinek minduntalan, testi értelemben is kicsúszik lába alól a talaj. Persze Walsh műve megpróbálja mindezt a korban divatos pszichoanalitikus értelmezéssel magyarázni, hiszen Cody túlbuzgó és befolyásos édesanyja árnyékában él, mintegy tőle jönnek az inspirációk a bűnesetek elkövetésére. Azonban fiacskája nélküle is elég őrült, mely őrület a zseniális fináléban nyilvánul meg. Az olajfinomítós lövöldözés azt hiszem, mindenkinek mélyen beleégett az emlékezetébe, miután látta a filmet – akinek nem, az csak pillantson a blog fejlécére. Ebben a nagyjelenetben, leszámolásban Cody A sebhelyesarcú (1983) fináléját vetíti előre, minthogy Tony Montanához hasonlóan, agyament módon száll szembe egy egész hadseregnyi rendőrrel. De ő talán még őrültebb, mert nem szív drogot, mint Montana, és direkt bele is lő az olajfinomítóba. Ezek az utolsó képsorok a lángoló, robbanáshoz közelítő tartályokkal, és a röhögő Cody-val a filmtörténet legpokolibb toposzai. „Megcsináltam, mama! Itt vagyok a világ tetején” – ordítja James Cagney, és fogalmazza meg majd’ húsz év kihagyás után az igazi filmes gengszterek esszenciáját – a makacs, örök szembenállást mindennel, amit az amerikai individualizmust (melynek egyik megnyilvánulása a „self-made man” gengszter) elnyomó Amerika jelent.
6. Aljas utcák (1973)
Nem a legcsiszoltabb. Nem is a legmonumentálisabb. Tán még nem is igazi gengszterfilm, inkább ez is amolyan újhullámos kísérlet. A Nagymenők vagy a Casino átgondoltabb, szervezettebb, mint Scorsese ezen műve. De egyszerűen engem a zseniális Rolling Stones-jelenetekkel, a Pledging my Love szám szubverzív használatával, Harvey Keitel és Robert De Niro kiváló alakításával levett a lábamról. A sztori már előrevetíti a Casinót, csak éppen itt Keitel figurája még loser gengszter, avagy egy lebujt próbál egyengetni (ennyiben a Fingers és az Egy kínai bukméker meggyilkolásának párdarabja). Ez sikerül is neki, de itt a Joe Pesci-féle kontrollálhatatlan, anarchista és veszélyesen öndestruktív karaktert éppen az a Robert De Niro fogja alakítani, aki a higgadtabb, racionálisabb kaszinótulajt majd húsz évvel később. De Niro piti bűnözője itt igazi élethabzsoló, csak a jelennek élő bohém. Tényleg állandóan bajba sodródik, és ebből Keitel antihősének kell általában kiszednie. Így alakul ki szépen, lassan itt is a végzetes ballépés, mely nemcsak De Niro, de Keitel karakterét is magával rántja. Persze Scorsese itt még sokkal kevésbé egyenes vonalú, és a remek hősök és a Rolling Stones mellett talán emiatt is szeretem ezt a filmet jobban a Casinónál és a Nagymenőknél: hogy olyan kiszámíthatatlan, mint a Robert De Niro által játszott gengszter. Az Aljas utcák az utolsó jelenetig egy igazi „feelgood”, anekdotázós, fiatalos alkotás, akár még egy nemzedéki közérzetfilmnek is nevezhetnénk. Ezért is olyan megdöbbentő, amit Martin Scorsese művel a nézővel a film végén. Az a rövid üldözési jelenet úgy lesokkol, hogy nem térünk magunkhoz. Még akkor sem, ha sokadjára nézzük meg az Aljas utcákat. Egy ideig még talán nevetünk is azon, ahogy zajlanak a „leszámolás” eseményei, de aztán Keitel térdre rogyott és meghökkent karakterét látva arcunkra fagy a mosoly. Szóval csiszolatlan remekmű ez – és pont ezért igen szerethető.
***
