Rendhagyó módon folytatjuk a Star Wars közelgő hetedik epizódja kapcsán indított cikksorozatunkat. Az eddigek során tanulmányok (lásd például ezt és ezt), publicisztikák (például ez és ez), toplisták (kattints ide) formájában dolgoztuk fel a megkerülhetetlen sagát, és természetesen a továbbiakban is számíthattok hasonló jellegű szövegekre. Most azonban szerzőgárdánk tagjainak egyéni élménybeszámolói következnek: csokorba szedtünk nektek minden féltve őrzött gondolatot, benyomást, amit az elmúlt évek, évtizedek alatt őrizgettünk a két trilógiával kapcsolatban. Hát akkor vágjunk is bele: most elmondjuk, mit jelent számunkra ez a majd' negyven éve létező, s még mindig egyre csak táguló messzi-messzi galaxis (Csapatunk ezúttal nem teljes: Sir Cesare Finta Gonzago igazoltan hiányzik a sorból.)

FOUREY: Ambivalens a viszonyom a Star Warshoz. Az első trilógiát alapvetően gyermetegnek és ostobának tartom, de közben mégiscsak kitörölhetetlen része az életemnek. Hogy is lehetne ez másként? Legkorábbi emlékeim egyike (Top10 biztosan), hogy annyira félek Obi van és Darth Vader lézerkard párbajától, hogy hátat fordítok a tévének és úgy várom ki a végét. (Életem első mozifilmje pedig még korábbi: az E. T.) Különben sem hiszem, hogy muszáj lenne az embernek mindenben következetesnek lenni. A Star Wars bája máig elvarázsol, hiszen tagadhatatlanul bájos alkotás; az pedig, hogy nem egy Dosztojevszkij-mű, aligha szorul magyarázatra. Elég gazdag vagyok, hogy két istennek is áldozhassak. :) Az új trilógiával is hasonlóan ellentmondásos érzéseim vannak. Némely barátommal ellentétben nekem nem ez az eredeti találkozásom a sorozattal és nem is fogom tudni olyan szeretettel nézni. A hibái is számosak, s ezeket ezért elkerülhetetlenül bizonyos mértékig könyörtelenebben ítélem meg. Másfelől viszont látni vélek benne olyan értékeket, amelyeket mások talán indokolatlanul alábecsülnek, s ezért nem csak akkor nézem meg, ha a letűnt gyerekkorom iránt akarok koravén módon nosztalgiázni.
critixx87: A Csillagok háborújával először nyolcévesen találkoztam, érdekes módon nem filmen, hanem a Cs. Horváth Tibor és Fazekas Attila alkotta magyar képregény-adaptációk formájában. Így, mire odáig jutottam, hogy mozgóképben is megtekinthessem Skywalkerék kalandjait, már régen tudtam, hogy Darth Vader Luke apja vagy hogy Lando elárulja hőseinket a felhővárosban. A franchise iránti rajongásom azonban hamar elapadt, mikor a néhai TV3 elkezdte sugározni egy másik "Star" kezdetű űrbéli franchise epizódjait, én pedig rájöttem, hogy az Enterprise legénységének odisszeája sokkalta menőbb mint a jedi lovagok ténykedései. (Kövezzetek meg.)

Hogy mit gondolok a George Lucas alkotta sagáról? A Star Wars elsősorban egy kortárs mese. Egy jól megcsinált, ügyesen kitalált és kivitelezett modern tündérmese, mely az űrkorszak, a távoli jövő (vagy inkább múlt?) közegébe helyezi a klasszikus mitologikus elemeket, a nagybetűs Jó és Rossz harcát, az ember fantáziáját a kezdetek óta megmozgató hőstörténeteket. Lucas nem csinált mást, mint összeszedett egy rakás kultúrtörténeti forrást (az Arthur mondakörtől a Flash Gordon matinészériákig) és saját kreativitásával összegyúrva ezeket létrehozott egy, a látványosságra és (poszt)modern mítoszokra vágyó késő-20. századi ember igényeihez szabott, őt megszólító kortárs mesevilágot. A legkisebb királyfi elindul, hogy legyőzze a Gonoszt és megmentse a hercegnőt, útja során pedig bebizonyítja saját magának és a világnak, hogy bizony ő a legrátermettebb legény a gáton, és cselekedetei elnyerik méltó jutalmukat. Talán éppen ebben keresendő a Star Wars-filmek máig sem lankadó, semmi máshoz nem fogható népszerűsége. Olyan alapvető, gyerekkorunktól belénk ivódott kulturális szövegekre és tapasztalatokra épít, melyek éppen emiatt mindenki számára élvezettel fogyaszthatóak és átélhetőek.

Emellett természetesen hozzájárult a sikerhez a nagybetűs profizmus is, hiszen valljuk be, az eredeti trilógia, különösen a középső epizód (A Birodalom visszavág) remekül megcsinált filmek, az új-hollywoodi szórakoztatóipar jó drámai érzékkel megáldott, kreatív alkotóinak termékei, melyek bátran megállják a helyüket nem csak a saját közegükben, de a műfajok feletti, általános palettán is. Az ezredfordulón készült előzményfilmekre mindez sajnos már nem jellemző, de ezekre most nem térnék ki. Sokan és sokat beszéltek már róla (jogosan), George Lucas hogyan tiporta sárba saját univerzumát.

Az megint egy más tészta, hogy mennyire volt káros Lucas filmjének óriási sikere a sci-fi műfajra a '70-es '80-as évek fordulóján (konkrétan harminc-negyven évet vetette vissza az időben a zsánert), de egyrészt ez az általános tendenciákra (a '70-es évek társadalomkritikus filmjeinek hanyatlása és a Reagan-korszak újra szórakoztatás-centrikus Álomgyárának megszületése) ugyanúgy "fogható" mintsem egyetlen film(trilógia) kolosszális diadalútjára, másrészt olyan mélységű elemzést igényelne, melyre most itt nincs keretünk. Egy szó mint száz: Lucas a mesélésnek olyan klasszikusát alkotta meg, melyen - hasonlóan a Grimm vagy Andersen-történetekhez - immár generációk nőttek fel.
Charlie Simms: Amióta az eszemet tudom, Star Wars rajongó vagyok, ennek ellenére először 2004-ben láttam a filmeket. Ez azonban a zsenge koromnak köszönhető, ugyanis ekkortájt töltöttem be a 9. életévemet. Bátyám volt az, aki egyik nap beállított három darab másolt, rongyos videokazettával, amelyekre halvány ceruzával volt firkantva: Csillagok háborúja, A birodalom visszavág, A jedi visszatér. Régi, foltos, néhol ugrálós képű felvétel volt, talán még valamelyik csatorna logója is ott virított valamelyik sarokban. Arra konkrétan nem emlékszem, hogy az eredeti változat volt-e, vagy az 1997-ben kiadott felújított verzió, de azt tudom, hogy maximum hangerőn néztük meg legalább háromszor egymás után a klasszikus trilógiát.

Pár hét sem telt bele, bátyám hazaállított a Baljós árnyak videójával és elmondta, hogy ez már sokkal látványosabb, sokkal izgalmasabb és jobb, mint a régi filmek. Aztán megnézte sunyiban, mikor nem voltunk otthon. Így történt az, hogy csupán öt év múltán láttuk az előzménytrilógiát, tudniillik szüleink építőbbnek találták a Magyar Televízió tévéfilmjeit, gyerekmeséit az álomgyári alkotásoknál. Ezért láthattam például előbb a 2001: Űrodüsszeiát, mint a Disney-rajzfilmek legjavát vagy a Vissza a jövőbe sorozatokat.A rajongás viszont 2004-ben elkezdődött, rendületlenül. A filmek megtekintése után rögtön a könyvekhez nyúltunk, édesanyámnak régi szekrényeiben találtuk meg az ősi kiadást a 80-as évekből, konkrétan A jedi visszatért volt, hogy egy hónapon belül háromszor-négyszer is elolvastam. Így alakult, hogy a Star Wars nemcsak filmben, hanem irodalomban is hódította szívünket – húgomat legalább annyira, mint engem.

2006-ban bátyám újabb meglepetéssel állított be: az akkor legújabb filmnek a kalóz DVD-jét hozta haza, amely megmutatta, „hogyan lesz Anakin Skywalkerből Darth Vader”. Miután továbbra is szüleink szigorú értékrendje alatt álltunk, az előző kettőt nem láttuk és nem is szereztük be, így a harmadikat az előzmények ismerete nélkül láttuk. Ez persze a legkevésbé zavart minket, az viszont már jobban, hogy miután Anakin a lávában lángra kap és kiáltja Obi-Wannak az elbocsátó szép üzenetet, a kép megakadt és se jobbra, se balra nem mozdult, a DVD persze mozdult: mérgünkben kidobtuk az ablakon, így A Sith-ek bosszúját sem láttuk még pár évig teljes egészében.

A csipánk 11-12 évesen kezdett kinyílni, a könyvtárban felkerestem az előzménytrilógia könyveit, s ezért történt az, hogy az első kettő epizódot előbb olvastam könyvben, mint ahogy láttam volna filmen. Mellesleg megjegyezném, a könyvek zseniálisak, mint ahogy a harmadik, legújabb epizód is többszörösen lekörözi a filmet. Az idő eljött ugyanakkor, amikor végre jó minőségben megszereztük DVD-ről a Star Wars teljes szériáját és egy héten belül ledaráltuk az egészet. Az igazi fanatizmus ekkor kezdődött. A könyvtár Star Wars-állományát oda és vissza is kiolvastam, egy rajongói weblapot is elkezdtem működtetni, amely annak idején egész népszerű volt, naponta több száz látogató fordult meg. A filmeket pedig megannyiszor megnéztük, akár a tévében, akár DVD-ről.

Mára persze, 19 évesen a rajongást más oldalról közelítem meg, a legutóbbi megtekintéskor már javában hemzsegtek a szemem előtt a sorozat hibái, gyengeségei, de igyekszem megtartani teljes mértékben a gyermeki énemet, amely a messzi-messzi galaxisban elmerül és utazik. Ugyanakkor pedig ráébredek a történet bonyolult összetételére, ami egykor egyszerűnek tűnt, mint a bot; meglátom a politikát, a bemutatott világ párhuzamát a mi világunkkal és persze a karakterek mélységét: mindazt, amit kisgyermekként nem láttunk meg olyannyira.

A kedvenc részem mindig más. Olykor a harmadik epizód nyeri el tetszésemet leginkább, valamikor a negyedik rész nyűgöz le, az ötödik rész is hihetetlen jó. A hetedik részt természetesen izgatottan várom, annak idején el sem mertem képzelni, hogy lesz valaha még folytatás… Hiszen a történet kerek volt. Most viszont közeleg a folytatás és én pedig tűkön ülve várom. Egy biztos: olyan történetet, karaktereket, látványt és világot vonultat fel a Star Wars, amely túlmutat holmi űroperán, holmi egyszerű akciófilmen vagy fantasyn. Ez a csodálatos történet a gyerekkoromat, tinédzserkoromat határozta meg, és valamelyest a közelgő felnőttkorban vigyázza a csendesedő gyermeki énemet, s velem együtt így van még több millió ember, aki nyomon követi a Skywalker családot 1977 óta.
Tenebra: Azt hiszem, a hozzászólók közül én vagyok a legfanatikusabb a Star Wars-jelenséggel kapcsolatban. Számomra ez egy vallássá vált az idők során, és a mai napig a hatása alá tudok kerülni, persze nem elsősorban a filmek, hanem egyéb médiumok (könyvek, videojátékok, saját sztorik stb.) miatt. Pedig érdekes módon én gyerekkoromban nem ezért rajongtam, számomra a kardozós-ölős Conan, a barbár volt az etalon (üssetek). De mikor 1997-ben kiadták a felújított változatát az eredeti trilógiának, anyámék elvittek rájuk a moziba, na, meg apámat is nagyon érdekli mai napig a Star Wars, így a családi mozizás alkalmával valami elkezdődött. Aztán gyerekkori barátommal igazi fanatikusokká váltunk. Én voltam Obi-Wan, ő Darth Vader, és állandóan szétvertük egymás kezét parfisnyéllel, illetve párszor megnéztük videóról az eredeti trilógiát (mármint a special edition előtti, eredeti effektekkel bíró verziót). S együtt szidtuk a Star Treket, mondván, milyen gagyi benne a fotontorpedó, és hogy Spockot vagy Kirk kapitányt egy suhintással elintéznék a jedik. Ekkoriban még az erő, nem az intelligencia döntött filmek terén nálam, így a Star Trekben semmit nem láttam, csak amolyan mesterséges, de gagyi riválist. Még a Baljós árnyakért is tudtam rajongani annak idején, mert akkoriban úgy vártuk azt, mint az Ébredő Erőt várják sokan most. Csak nehogy nagyot koppanjunk!

Mindenesetre nekem a Star Wars az élet részévé vált, néha a valóságra is kihatva. Ami azt jelentette, hogy megpróbáltam befolyásolni embereket az akaratommal. De minimum az volt, hogy a fejemben ment a filmek zenéje, és minden szituációt a filmek szerint képzeltem el. Aztán pedig, mikor játszottam a Knights of the Old Republic-kal, akkor annak az igézetében léteztem. Áttértem én is a Sötét Oldalra, és fórumokon fejtegettem, miért utálom a jediket, és miért mocskos köpönyegforgató álszent mind - bezzeg a Sithek! (csak éppen Palpatine-t felejtettem el, meg az ő politikai konspirációját).

Idővel persze én is megláttam a trilógia hibáit. Először csak az I. rész kezdett el nem tetszeni, majd már a régi trilógiába is bele-belekötöttem: az Új Remény a Birodalom visszavághoz képest nudli, a Jedi visszatérben meg Darth Vadert kinyírják (nemcsak fizikailag, de a mítoszát is). Egyre inkább éreztem George Lucas ideológiáját a sorozattal kapcsolatban. És egyre inkább úgy voltam vele, hogy a filmek csak amolyan irányvonalak.

Mert a Star Wars kinőtte magát a filmek közül. Az Ébredő Erő számomra ezért is lesz egy mellékvágány, mert nekem a Star Wars hat filmnél sokkal többet jelent a mai napig. Egyfajta viszonyrendszer, életfelfogás bújik meg ebben az Univerzumban, melyet kreatívan használtak fel az eredeti trilógia óta írott könyvek (Luke Skywalker ugye ezekben sokkal ambivalensebb figura, mint a klasszikus filmekben, melyekben gyakorlatilag a "legkisebb királyfi"-t játssza). Úgy gondolom, értő alkotók kezei között ez az Univerzum (mint arra a Thrawn-könyvek vagy a Knights of the Old Republic játékok is bizonyítékok) legalább olyan mély és érdekes, mint a Star Treké. Ezért is kár, hogy 1999 óta elég pocsék filmeket kaptunk az unott és ortodox konzervatív öregapóvá vált George Lucastól. Nem tudom, merjek-e remélni bármi jót is attól a Disney-től, ami futószalagon ontja a szuperhősös Marvel-filmeket is, és attól a J. J. Abramstől, aki a Star Trek-franchise-t is sikeresen kinyírta mozivásznon.
Alec Cawthorne: Gyerekkoromtól fogva imádom ezt az egészet, szóval előre leszögezem: nem tudok elfogulatlanul, objektív módon nyilatkozni róla. Számomra ez már régóta nemcsak egy filmfolyam, hanem egy hatalmas kiterjedtségű kulturális jelenség, amely évtizedek óta él-lélegzik, együtt növekszik, gyarapodik a fogyasztói társadalommal és a technológiai fejlődéssel. Bevallom, nem minden nagyszabású fantasy-franchise iránt táplálok ilyen mély rajongói érzelmeket: A gyűrűk urát és a Harry Pottert például sosem kedveltem. A boszorkányok, gonosz varázslók, mágikus gyűrűk és forgó szemű, nyálkás szörnyek univerzuma iránt mindig is érzéketlen közönnyel viseltettem. A Star Wars azonban merőben más. A saga voltaképpen egy világűrbe helyezett, monumentális családtörténet, vagy ahogy George Lucas nemrégiben fogalmazott, "szappanopera", a legrégibb és legnemesebb archetípusokból, mítoszokból hihetetlen műgonddal és képzelőerővel összegyúrva.

És e világ nemcsak monumentális, szemkápráztató és tetszés szerint tágítható, de saját törvényei is vannak. A Star Wars univerzum olyan szabályokra épül, melyek ellentmondanak a racionális logikának és az empirikus tapasztalatainknak. Éppez ez adja egzotikumát, és ez gerjeszt bennünk csodálatot és elvágyódást. Mi is szeretnénk fényszablyával harcolni az igazságért és a szabadságért, űrhajónkon fénysebességgel keresztülhasítani az űr végtelen sötétjét, az Erő segítségével vadászgépeket kiemelni a mocsárból, együtt élni a legkülönfélébb lényekkel egy intergalaktikus társadalomban, és így tovább. (Most őszintén, ki az, aki a Star Wars-univerzumban élete végéig csak droidokat pucolna? Még a Tatooine lenyugvó ikernapjaiba sem kellene belebámulnunk ahhoz, hogy fellobbanjon bennünk a tenni akarás.) Ugyanakkor a Star Wars nemcsak idegen tőlünk, de a mikrokozmosza nagyon is hasonlít a mi civilizációnkra. Hőseink ugyanazokkal a gondokkal küszködnek, mint mi, és a saga is ugyanazon témák köré csoportosul, mint amiket gyermekkorunk óta ismerünk: szeretet, szerelem, bátorság, önfeláldozás és megváltás.

Ugyanakkor a Star Wars mindemellett még sok minden más is. Látványorgia, igazi balzsam a szemnek. Látványorgia a szó nemes értelmében: itt minden akciójelenet elvarázsolja a tekintetet, a monumentális fénykard-párbajoktól kezdve a lenyűgöző űrbéli ütközeteken át egészen a lézerpisztolyokkal vívott tűzharcokig, ráadásul nem győzünk álmélkodni az egyes bolygók és civilizációk hihetetlen kidolgozottságán. És a Star Wars esetében a méregerős vizualitás nem csupán egyfajta alkotói megalománia terméke. Itt tényleg minden fizikai konfrontáció előrelendíti a cselekmény, tovább szövi a grandiózus családregényt, egyszóval láncszem az egészben.

És persze a Star Wars nemcsak a nagy kalandok, hanem a nagy drámák históriája is. Minden felhőtlen vagy tréfás pillanatra jut egy komor momentum is. R2-D2 minden vicces füttyére és Han Solo minden évődős-csipkelődős megjegyzésére jut egy megrendítő adalék Darth Vader előéletéről vagy egy szomorú nézés Leiától. Éppen a humor és a tragikum kiegyensúlyozott elegye az, ami szavatol azért, hogy kötődjünk a szereplőkhöz,  azonosuljunk velük. Nekem, bevallom, mindig is Obi-Wan volt az abszolút kedvencem. Annak ellenére, hogy az eredeti trilógiában csupán mellékszereplő. Akárhányszor nézem az Egy Új Reményt, Alec Guinness játéka mindig olyannyira magával ragad, hogy arra nincsenek szavak. Tudom, unta és utálta a szerepét, és maga javasolta Lucasnak, hogy a karaktere idő előtt távozzon az élők sorából (Obi-Wan halála számomra az egyik drámai csúcspont, még az "Én vagyok az apád"-jelenettel is vetekszik nálam), de mégis, az öreg mester ennek ellenére kíméletlenül zseniális munkát végzett ebben a filmjében is. És persze ki ne imádná Harrison Ford csibészes játékosságát, C-3PO és R2-D2 nyugdíjas házaspárokat idéző kapcsolatát, Leia hamvasságát, Darth Vader és az Uralkodó sátáni gonoszságát. Hihetetlen karakterek, melyekben rengeteg potenciál van - nem véletlenül épült a Star Warsra óriási filmen kívüli univerzum regényekkel, képregényekkel és videójátékokkal. (Mindhárom médiumból van Star Wars-gyűjteményem.)

A sagával még a kilencvenes évek közepén, második felében ismerkedtem meg. Az Egy Új Reményt ekkor adták valamikor szülővárosom mozijában. Megnéztem, nyugtáztam, hogy jó film, de különösebb hatást ekkor még nem gyakorolt rám. (Obi-Wan és Vader párbajánál ekkor még botor módon az utóbbinak drukkoltam, mivel a rostélyos-köpenyes Sith nagyúr külsőre felettébb hasonlított gyermekkorom ikonikus képregényhősére, Batmanre. Azóta persze már másképp állok a dologhoz. Mindmáig kíváncsisággal tölt el, mi lett volna, ha Obi-Wan teljes erőbedobással harcol abban a viadalban. Vajon ismét legyűrte volna-e hajdani tanítványát... gondolom, ez a ti fejetekben is megfordult már párszor. Persze félreértés ne essék, Darth Vadert is imádom, közel áll hozzám a karaktere, de Obi-Wan bölcsessége, eleganciája és humora máig óriási etalon a szememben.)

Aztán a '90-es évek végén jött a Baljós árnyak, melynek bemutatója idején 11 éves voltam, egyszóval pont ideális korban voltam ahhoz, hogy "eltaláljon" az alkotás. El is talált, rongyosra néztem videókazettán, játszottam több játékverziójával is (a Phantom Menace PC-játék mai szemmel nézve hihetetlenül gagyi, akkoriban viszont borzasztóan szórakoztató volt ez a kockagrafikájú, meglehetősen esetlen kivitelezésű és ostobácska program). Aztán következett A klónok támadása 2002-ben. Ebben az évben, valamikor az új film premierje előtt kölcsönkaptam egy osztálytársamtól az eredeti trilógiát (a Special Edition-t) VHS-en. Nekem sem kellett több. 2002 tavasza és nyara csillapíthatatlan Star Wars-lázban telt. Felfedeztem magamnak most már teljes egészében az eredeti mozikat (az ötödiket és a hatodikat korábban amúgy nem is láttam), és teljesen az űropera hatása alá kerültem. Néhány osztálytársammal anno még azt is terveztük, hogy egyikünk házában újraforgatjuk (mai szóval élve: "remake"-eljük) A klónok támadását. Már a szereposztás is megvolt, és elkezdtük írni a "forgatókönyvet", aztán valahogy mégsem jött össze.

Azóta is imádom a Star Wars-t. A 2005-ös harmadik rész nagy hatással volt rám. Ebben Lucas végre levedlette az előző két epizód bántó gyermekbetegségeit. (Hozzáteszem, a Baljós árnyak megítélése az én szememben korántsem olyannyira negatív, mint a rajongók esetében általában: Jar-Jart ugyanis legszívesebben én is fellógattam volna az első fára, de Liam Neeson Qui-Gonja, az ördögi Darth Maul és a filmvégi fénykardpárbaj - mely talán koreográfiáját tekintve a legjobb az egész szériában - némileg feledtették velem az infantilizmust és a bugyutaságot.) Igazán drámai filmet készített - persze azért az első két rész gagyizmusa nincs megbocsátva neki, de mindenképpen mellette szól, hogy végül összeszedte magát. Ettől persze még egy pénzéhes és lusta üzletember marad, és nem igazi filmrendező, de ez már más tészta.

"Ünneprontó" leszek, de nekem a negyedik rész a kedvencem, és nem az ötödik. Utóbbi az én ízlésemnek már túl vigasztalan hangulatú, és hiányzik belőle az Új Remény megkapó meseszerűsége. (Miközben a Birodalom visszavág is húsbavágóan zseniális alkotás, csak épp nem találtam meg benne azt a bizonyos pluszt.) Az Új Reményben zseniális jelenetek sorjáznak egymás után, minden egyes képkockája aranyat ér. Tökéletesen lekerekíti Luke Skywalker első nagy kalandját: önmagában is megálló, lezárt, kerek egész. A klasszikus. A tökéletes. Az überelhetetlen. 

December 18-án pénteken én is ott leszek az őrjöngő tömegben, és meg fogom nézni a hetedik epizódot. Nem várok tőle sokat, megvallom. Lucasnak mégiscsak igaza volt, ez valahol mégiscsak egy "szappanopera", és félek, hogy Abrams kibabrál a rajongók sokaságával, akik a régi Star Wars-t, a bevált, megszokott receptet várják. Szerintem valami egész mást fognak (fogunk) kapni. Valami olyasmit, ami már nem nekünk, hanem a mai Facebook- és iPhone-generációnak szól. Ne legyen persze igazam. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy december közepén újra találkozunk. Addig is az Erő legyen velünk!

Most pedig rajtatok a sor! Kommentben jöhet az élményáradat!