Széles körben elterjedt nézet, hogy a Star Wars 1977-es debütálásával (majd később folytatásai révén) tulajdonképpen már megágyazott a mai blockbuster-iparnak. Nem kevesen vannak, akik odáig merészkednek, hogy egyenesen - és kizárólagosan - ezt a filmfolyamot vádolják azzal, hogy nagyban hozzájárult a látványfilmek későbbi hegemóniájához, elsekélyesedéséhez, és ahhoz a kreatív vákuumhoz, amit a modern blockbusterek okoztak az álomgyár szívében. Elismervén, hogy a Star Wars kétségkívül hangsúlyos fordulópont Új-Hollywood, és egyáltalán a '70-es, '80-as évek narratívájában, s nem vitatván trendteremtő jellegét, mégis szeretnék néhány kommentárt fűzni a nagy népszerűségnek örvendő "bűnbak-teóriához." Valóban csupán a Star Wars-franchise tehető felelőssé a mai látványközpontú szemléletmódért és az eredeti ötletek elsorvadásáért? Egyáltalán rokonságban áll-e a George Lucas által negyven éve megálmodott szerteágazó, nemzedéki élménnyé és popkulturális ikonná nemesedett űropera korunk tiszavirág-életű látványorgiáival? Főként ezekre a dilemmákra szeretnék fényt deríteni írásomban.

Messziről kell kezdenünk történetünket. A Hollywoodi Reneszánsz idején 250-280 amerikai gyártású film készült évente (viszont ennek a mennyiségnek csak kb. a fele került ki álomgyári stúdiókból). A '70-es évek derekától a premierek száma drasztikusan csökkenni kezd. 1975 az első olyan év, amikor is számuk 200 alá süllyed. Mindezzel párhuzamosan megfigyelhető, hogy a revizionista filmek, melyek az 1965-1969 közötti időszakban szépen teljesítettek a jegypénztáraknál, a hetvenes évek hajnalától kezdve egyre szerényebb bevételt produkálnak. A Bonnie és Clyde (1967), a Diploma előtt (1967), a 2001: Űrodüsszeia (1968), a Bob & Carol & Ted & Alice (1969) vagy éppen a Szelíd motorosok (1969) korábban kifejezetten vastagon hozott a konyhára, viszont 1970-től a legnagyobb sikerek között zömmel már ortodox építkezésű darabokat találunk. 1971-ben például a Hegedűs a háztetőn és a Francia kapcsolat, 1972-ben A Keresztapa, A Poseidon-katasztrófa, 1973-ban Az ördögűző és A nagy balhé, 1974-ben a Pokoli torony, a Fényes nyergek, a Földrengés, 1975-ben A cápa, 1976-ban a Rocky és a King Kong, 1977-ben a Star Wars termelték a legnagyobb nyereséget. Ebben az időszakban is akadnak még anyagilag sikeres revizionista munkák, mint például az Öt könnyű darab (1970), a Testi kapcsolatok (1971), a Mechanikus narancs (1971), a Gyilkos túra (1972), A szökés (1972) vagy Az elnök emberei (1976), de számuk egyre csak fogyatkozik, és már nem igazán képesek versenyezni a klasszikus hollywoodi történetmesélés konvencióit tükröző vetélytársaikkal.

Talán a fenti lajstromból is látható, hogy igazságtalan kizárólag a Star Wars-t hibáztatni a blockbusterek elterjedéséért. Vannak itt szép számmal olyan bombasikerek, melyek a későbbi trendekre nézve jelzésértékűek. Az Airport (1970), a Pokoli torony, A Poseidon-katasztrófa vagy a Földrengés (mind megközelítették - vagy akár meg is haladták - a 100 millió dolláros bevételt) akár a mai hollywoodi katasztrófafilmek előfutárainak is tekinthetők. Megkockáztatom, hogy Roland Emmerich filmjei (A függetlenség napja [1996], Godzilla [1998], Holnapután [2004], 2012 [2009]) vagy James Cameron Titanicja (1997) nem jöhetett volna létre, ha a '70-es években nem épül ilyen stabil alapokra ez a műfaj. Rögtön megdől tehát az a vélekedés, hogy a Star Wars előtt nem létezett olyan hollywoodi blockbuster, ami a mai tendenciák előfutáraként tételezhető volna. A szeriális gondolkodást sem George Lucas gyökereztette meg a korszakban, hanem a mozi-fenegyerekek első nagy sikere, A Keresztapa, 1972-ben. (Egyébként a "sequel" sem Új-Hollywood találmánya. Gondoljunk csak a Universal '30-as, '40-es évekbeli szériáira, pl. a Frankenstein-filmekre, a Road to... című sorozatra Bing Crosby és Bob Hope főszereplésével, vagy akár a James Bond-franchise-ra, mely 1964-től kezdve eglszen napjainkig sikeresen működik.)

A Keresztapa mellesleg nemcsak egy trilógia volt három különálló fejezettel, hanem koherens egész - monumentális családkrónika -, és a filmfolyamnak határozott íve volt, a későbbi epizódok pedig nem egymást másolták. Ugyanez mondható el a Star Wars esetében is, és tulajdonképpen ez az, ami megkülönbözteti az űropera egyes darabjait a mai, futószalagon gyártott látványpornóktól. Az 1977-es Egy Új Remény ugyan önmagában is kerek, lezárt egészet alkotott volna (hiszen ebben a filmben Lucas egy klasszikus népmesei sémát beszél el elejétől a végéig), A Birodalom visszavág és A Jedi visszatér mégis úgy szőtték tovább az első rész történetét, hogy nagyon szorosan tapadtak ahhoz. Luke az első fejezetben ismeri meg az Erőt, ráébred vezetői képességeire és a Jedivé válás útjára lép. A másodikban "bemerészkedik az oroszlánbarlangba", megküzd Darth Vaderrel, és megtapasztalja, hogy van olyan szituáció, amikor az eddig tanultakat nem tudja hasznosítani. A kudarc azonban csak megacélozza a hős lelkületét, aki a harmadik részben már sikerrel veszi az összes akadályt, beteljesíti misszióját - felszámolja a galaktikus zsarnokságot -, és elvégzi azt a munkát, ami eredetileg bukott apjára hárult volna: egyensúlyt teremt az Erőben, és még Vadert is megváltja önzetlen és bátor viselkedésével.

A Keresztapában és a Star Warsban közös az, hogy bár formailag sorozatok, mégis egyetlen, nagyszabású históriát beszélnek el, ráadásul történetüknek mitikus dimenziót is adnak az archetípusokra való építkezéssel. Coppola és Lucas a kollektív emlékezet, a folklór, a populáris kultúra mélyrétegeiből merítettek, és azáltal nyűgözték le emberek millióit a világon, hogy mindenki számára kellemesen ismerős alapokra rendkívül fantáziadús és egyedi építményt húztak fel. A Keresztapa a népmesék és a 19. századi családregény hagyományát idézte meg, a Star Wars pedig egyszerre árulkodott a folklór, Kurosawa, az Artúr-mondakör, a hinduizmus, a római mitológia és számos más tradíció hatásáról. Nem árulok el nagy meglepetést azzal, hogy sem Coppola, sem Lucas nem volt úttörő e téren: voltaképpen úgy emelték új rangra ezeket az ősképeket, ahogy például Welles helyezte új fénytörésbe az amerikai kapitalizmus mítoszát (Aranypolgár [1941]), Kertész Mihály a háború és az önfeláldozás mítoszát (Casablanca [1942]) vagy Nicholas Ray Káin és Ábel bibliai históriáját és a nagy családtörténeteket (Édentől keletre [1955]), és a sor a végtelenségig folytatható lenne.

A későbbi filmfolyamokra viszont már nem vagy kevésbé volt jellemző ez a rétegzett kulturális háttér. A Superman (1978) ugyan szintén jól megragadható archetípusokba kapaszkodott, de az első rész után hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez a franchise nem tud jól sáfárkodni e munícióval, és a folytatások már önmaguk paródiájába fordultak. Nagyon hasonló a Mátrix esete is. Az első, 1999-es epizód az ezredforduló egyik szenzációja volt, óriási kultusz ütötte fel a fejét körülötte, rajongói klubok százai alakultak meg, a sokrétű utalásrendszer mellett pedig az is lefegyverezte a közönséget, hogy a film milyen hatásosan reagált a korszak technológiai fejlődésére. A lufi azonban itt is viszonylag hamar pukkadt ki. A Wachowski-testvérek szerelemgyerekét két szörnyűségesen bornírt és primitív folytatás követte 2003-ban, melyek azóta szépen eltűntek a süllyesztőben. Pedig e trilógia szerkezete elég sok tekintetben hasonlított a Star Wars-éhoz, de csak az első működött. Az a film valóban hatásos eszközökkel vezeti fel "a kiválasztott" mítoszát, de a második rész (Újratöltve) nem képes mélyíteni a történetet, a harmadik (Forradalom) pedig betetőzni azt a megváltással. Jól érezhető volt, hogy ez a két produkció már nem akar igényesen szórakoztatni, és az alkotókat csak a pénz motiválta elkészítésükkor. Két ostoba, vegytiszta CGI-demonstrációról beszélünk tehát, melyek már annyi gondolatot sem akartak közvetíteni, mint egy óvszerreklám.

Még a Terminátor-franchise esetében is elmondható, hogy csupán az első rész (1984) rendelkezik igazán eredeti ötletekkel, és az egyébként a maga jogán is kitűnő szórakoztatást nyújtó második epizód (1992) is csak másolja a nagy előd történetsémáját, igaz, jókorát csavar rajta. A harmadik Terminátor-opus, A gépek lázadása (2003) ugyanakkor már csak a korábbi mozik fásult újramesélése. A negyedik (2009) új utakat kívánt törni, tette ezt mind anyagi, mind erkölcsi értelemben sikertelenül, az idén mozikba került ötödik felvonás pedig szégyentelenül megrabolja és kizsigereli az összes korábbi epizódot (főként az első kettőt), az egész Terminátor-mítosz gyalázatos paródiáját nyújtva. Az olyan, szintén a fantasy, az akciófilm és a sci-fi koordinátarendszerében elhelyezhető filmfolyamok, mint az Alien (1979), a Mad Max (1979), a Robotzsaru (1987) vagy a Batman (1989) sem voltak képesek egyenletes színvonalat produkálni hosszú működésük során, és - eltérő mértékben ugyan, de - valamennyi feláldozta a kreativitást és a frissességet az üzleti érdekek oltárán.

Itt abba is hagyom a szemezgetést, a kortárs Hollywood-ból nem hoznék konkrét példákat, mert a mai folytatásdömping nagyban különbözik a '80-as, '90-es évekbeli állapotoktól: folyamatossá, tömegessé és uniformizálttá vált. Míg a huszadik század utolsó évtizedeiben mennyiségileg sokkal kevesebb sequel-lel találkozhattunk, addig az ezredforduló környékén hirtelen beizzott a folytatásipar, megindult a képregényadaptációk kiaknázása, a technikai fejlődésnek, a digitalizációnak köszönhetően új lehetőségek nyíltak meg a látványfilmek előtt (igen, ebben az áttörésben George Lucasnak és a Star Wars új trilógiájának is oroszlánrésze volt, ezt készséggel el kell ismernünk). A mai blockbusterekben sehol sem látható semmiféle kreatív befektetés, a forgatókönyvírói, színészi, rendezői munkának még csak nyoma sincs bennük. Egyetlen céljuk, hogy a néző (a fogyasztó) a játékidőt folyamatos vizuális ingerek kavalkádjában töltse. A párbeszédeket pedig mintha egyenesen egy nemzetközi Coelho-idézetgyártól rendelnék a készítők. Mi köze ehhez a futószalag-termeléshez a tökéletesen letisztult, a népmesei egyszerűségből is ragyogó erényt kovácsoló eredeti Star Wars-trilógiának? Elárulhatom: nem sok.
A Star Wars eredeti trilógiája végig egységes színvonalú, kisebb-nagyobb ingadozásokkal. Igaz ugyan, hogy az utolsó rész, A Jedi visszatér (1983) minőségét tekintve némileg elmarad az előző kettőtől, és némely elemében kifejezetten repetitív (ld. második Halálcsillag) vagy infantilis (Ewokok), de kis túlzással akár azt is mondhatnánk, hogy főbb narratív pontjait tekintve már A Birodalom visszavág is csak az Új Remény újramondása, még ha tónusa teljesen más is. Ráadásul már A Birodalom visszavágban is felbukkantak infantilis elemek (pl. Yoda "bemutatkozása" vagy C-3PO darabokra hullása, majd összeillesztése a Felhővárosban, de ide sorolhatnánk Han és Leia évődős kapcsolatának néhány fejezetét is). Ráadásul A Jedi visszatér tökéletesen beteljesíti funkcióját: kerekké teszi a sagát a megváltás mozzanatának hiteles felépítésével. A Birodalom megrázó módon volt drámai, hiszen egy sorstragédiát mutatott be, míg A Jedi visszatér -  a család intézményének előtérbe helyezésével és Darth Vader végső pálfordulásával - érzelmes, könnycsalogató módon drámai. Az utolsó résznek tehát igenis vannak önálló erényei, autonóm alkotásként is megállja a helyét, és betölti legfontosabb szerepét: végső, nagy formát ad a történetfolyamnak.

Eddig főként arra a kérdésre fókuszáltam, hogy kreatív vagy "művészi" szempontból van-e rokonság a Star Wars és a modern blockbusterek között. Most kitérnék a gyártási, üzleti szempontokra is. Úgy vélem, az, hogy a '70-es években a mozifilmek forgalmazási technikája alapvetően átalakul, nem Lucas hibája (vagy érdeme). Ez a (kétségtelenül nagy volumenű) változás egy hosszabb folyamat eredménye. A filmek a '70-es évektől kezdve több forgalmazási piacon is értékesíthetők. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a hollywoodi mozifilmek televíziós értékesítése már az ötvenes években megindul, és később a tévé csak egyre több teret nyer. A '70-es években megjelenik a fizetőtévé (HBO), valamint beköszönt a videokorszak (bár a Star Wars csak 1982-ben jelent meg videoforgalmazásban). Ez egy elkerülhetetlen technológiai fejlődés eredménye volt, melybe Lucaséknak aligha volt "beleszólásuk", azt hiszem, ez nem igényel hosszabb okfejtést. Jókor voltak jó helyen.

Egyébként A cápa a forgalmazási szisztémáját illetően legalább annyira tekinthető a mai blockbusterek ősének, mint a Star Wars, hiszen Spielbergék az akkortájt ismeretlen "telítő moziforgalmazás" megoldásához folyamodtak, azaz egyszerre mintegy 400 filmszínházban mutatták be az alkotást. (A mozi-fenegyerekek azonban ezúttal sem találták fel a spanyolviaszt: a telítéssel már a '30-as években kísérletezett Hollywood.) A merchandise mint forgalmazási piac szintén A cápa, a Star Wars és a Harmadik típusú találkozások (1977) bemutatásával nyer legitimációt. Ez az a terület, melyben a Star Wars mindig is nagyon erős volt - e téren aligha lehetne vitatni, hogy a franchise útmutatással szolgált a mai blockbusterek számára. (George Lucas és a profitorientált gondolkodásmód összefüggését pedig, azt hiszem, nem kell külön bemutatnom.) Azonban továbbra is azt kell mondanom: Lucas és Spielberg a megfelelő helyen voltak, s a megfelelő időpontban, trendérzékenyen, jó üzleti véna birtokában cselekedtek. Nekik sikerült egyszerre nívósan szórakoztatni és nyereséget termelni - az utánuk jövők közül sokaknak nem jött össze ez a két dolog. Azt hiszem, ezért igazságtalanság őket felelőssé tenni.

Azzal is gyakran vádolják a Star Warst, hogy ez volt az első sikerfilm a '70-es években, amely kifejezetten fiatalokat tekintett potenciális célközönségének. Ebben sok igazság van, bár azóta bebizonyosodott, hogy azok, akik gyerekként rajongással viszonyultak a sagához, felnőttként sem hidegültek el tőle, és az új részeket is ugyanolyan lelkesedéssel várták. Szóval én inkább azt mondanám, hogy az azóta eltelt évtizedekben eléggé változatos lett a Star Wars-rajongók korösszetétele. A franchise magához vonzotta az idősebb generációkat is. A mai Hollywoodban éppen ezzel ellentétes folyamatoknak lehetünk szemtanúi: a franchise-ok nagyon hamar kifulladnak, rövid ideig maradnak csak meg a nézők emlékezetében (kíváncsi vagyok, pár év múlva ki fog emlékezni A galaxis őrzői vagy a Bosszúállók cselekményére, szereplőire, dialógusaira), és arra a kis időre nem fiatal felnőttnek, hanem hat-nyolcéves gyermeknek tekintik a saját nézőközönségüket. A Star Wars közösségépítő erőként tűnt fel a '70-es években, és máig kihat a nézőtársadalom életére. Értékes élményekkel gazdagított - és gazdagít majd' negyven éve - sok millió embert. Melyik mai blockbuster-széria mondhatja el magáról ugyanezt?
De nem akarok a Star Wars-saga  védőügyvédjéül szegődni. Ha azzal nem is értek egyet, hogy a franchise az egész hollywoodi stúdiórendszert agresszíven eltolta volna a látványorgiák irányába, és egyedüliként felelősségre vonható volna a mai álomgyár eszképista és kórosan profitorientált gondolkodásmódjáért, azt elismerem, hogy a sci-fi és a fantasy műfajára nem gyakorolt pozitív hatást. Tagadhatatlan, hogy a Star Warsnak is köszönhető e zsánerek későbbi infantizálódása. (Szembetűnő például a különbség Kubrick Űrodüsszeiája és egy '80-as évekbeli sci-fi között.) Sajnos utólag az is beárnyékolja a Star Wars '70-es, '80-as évekbeli diadalmenetét, hogy Lucas, aki fénykorában még felemelte szavát az eszképizmus és a modern látványtechnika ellen, később maga is átállt a Sötét Oldalra, és az új trilógiával maga is hozzájárult ahhoz a lélektelen és gyarló blockbuster-hegemóniához, ami máig meghatározza Hollywood-ot. (Mindez azonban természetesen semmit sem von le az eredeti trilógia értékéből.)

Mindent összevetve csak a következő konklúzióval szolgálhatok: túlzottan leegyszerűsítő és igazságtalan egyetlen franchise-t felelőssé tenni egy évtizedeken átívelő folyamatért. A Star Wars üzleti szempontból valóban a mai hollywood-i blockbuster-ipar egyik előfutárának tekinthető, ám - és ezt talán sikerült érzékeltetnem - a '70-es évek folyamán általánosságban véve jellemző volt az álomgyárra egy átfogó strukturális átalakulás, ami lehetővé tette a Star Wars és az ahhoz hasonló produkciók bombasztikus sikerét, de ez az átalakulás - ismét hangsúlyoznám - egy hosszabb folyamat eredménye volt. Lucas, Spielberg és a többiek új ösvényt törtek az álomgyár rengetegében. Ha nem ők tették volna meg, megtette volna helyettük más. Az idők egyszerűen nekik kedveztek. Az pedig, hogy az álomgyár később eltorzította és elbutította mindazt, ami a Star Warsban (vagy A cápában) még tiszta formában megjelent, már más lapra tartozik. A mai álomgyári helyzet miatt én inkább Hollywood totális elüzletiesedését (említhetném a mai álomgyári gondolkodást nagyban meghatározó, közismert "tentpole strategy"-t), médiakonglomerátumokba való betagozódását, új ötletektől való vonakodását, ízlésficamát tenném felelőssé. De ez már egy másik írás témája lehetne.