Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

A gyilkosok

2015. december 10. 21:53 - Alec Cawthorne

killers4.jpgA fekete széria Aranypolgára - így jellemezhetnénk tömören Robert Siodmak 1946-os remekművét. Noha a gyilkosok (The Killers) nagy tiszteletnek örvend a műfaj szerelmeseinek körében, általában mégsem szokás a noir nagy emblémafilmjei (A máltai sólyom, a Kettős kárigény, A postás mindig kétszer csenget, Laura) közé sorolni. Pedig ez a darab minden létező tekintetben esszenciális film noirnak mondható. Középpontjában a zsáner mindenkori alaptémája áll: a bűnbe involválódó kisember tragédiája. A rendhagyó cselekményszervezés, a hős pszichológiájának újszerűsége, a méregerős mellékkarakterek és képi esztétika egyöntetűen bizonyítják: A gyilkosok a film noir leglényegét tárja fel. Ráadásul nem is akárhogyan.

Már a nyitány megalapozza a feszültséget. Két rosszarcú kabátos férfi sétál be egy kisváros étkezdéjébe, és egy állítólagos helybéliről érdeklődnek. A kiszolgálókat, akik nem felelnek nekik, annak rendje és módja szerint megfenyítik. Kiderül, hogy a városka benzinkútjának egyik alkalmazottja, a "Svédként" ismert Ole Andersen (Burt Lancaster) a célpontjuk. A férfit az utolsó pillanatban egy barátja még figyelmezteti is, hogy meneküljön el, mivel az életére törnek. A Svéd azonban - mind a titokzatos jövevények, mind pedig a néző legnagyobb meglepetésére - nem hátrál meg üldözői elől. Amikor azok betoppannak az ajtón, hősünk csak fekszik kisszobájában, az ágyon, a rideg sötétségben, és várja hóhérjai kegyetlen sortüzét. Megváltás számára a halál. Egy biztonsági cég alkalmazottja, Jim Reardon (Edmond O'Brien) kapja a nehéz feladatot, hogy kinyomozza: miért is lövette agyon magát készakarva ez a tetterős, élete delelőjén járó fiatalember? A gyilkosok Reardon misszióját követi nyomon. Sűrű szövésű flashback-szerkezetben tárul fel előttünk Andersen - az egykori bokszoló - viszontagságos múltja, s egyben azon személyek története is, akik nemcsak a férfi egzisztenciális-erkölcsi lejtmenetéhez járultak hozzá, de halálában is kulcsszerepet játszottak.

Ennyiből is látható, hogy A gyilkosok több vonatkozásban megidézi Orson Welles Aranypolgárát. Mindkét cselekmény fő szervezőelve a nyomozásmotívum. A tét: fényt deríteni egy titokzatos körülmények között elhalálozott férfi  homályos múltjára. Azonban egyik esetben sem a detektív a főszereplő - inkább csak afféle katalizátor, akinek prizmáján keresztül szemléljük a főhős élettörténetét. Jóllehet fontos különbség, hogy míg az Aranypolgár újságírója végig megtartja pártatlan pozícióját, és sosem folyik bele az eseményekbe, addig Jim Reardon maga is bevonódik a történésekbe, fizikai konfrontációkat vállal, s ha kell, az életét is kockáztatja a titok megfejtése érdekében. Az elbeszélésmódot illetően is felfedezhetünk különbségeket. A gyilkosok flashback-szerkezete jóval bonyolultabb, mint az Aranypolgáré. Tizenegy különböző flashback ékelődik az elbeszélésbe, szemben az Aranypolgárral, ahol csak ötöt találunk. Ugyanakkor az Aranypolgár szinte egészen a befejezésig precízen követi a főszereplő életének eseményeit, míg A gyilkosok egy pontján a cselekmény teljes tudatosságra ébreszt minket a Svéd tragédiáját illetően: itt "az életút rekonstrukciója" gyakorlatilag befejeződik, és a film utolsó szakasza a jelenben játszódik - annak lehetünk szemtanúi, miként próbálja Reardon leleplezni a Svéd haláláért felelős bűnszövetkezetet.

A történet szerteágazó és szövevényes, ahogy az egy film noirtól elvárható. Siodmak nemcsak a feszültséget generálja mesterien, de az információ is tökéletesen oszlik el a film egyes szakaszai között. A nyitánytól kezdődően csillapíthatatlan a közönség kíváncsisága: miért választotta az öngyilkosságnak ezt a rendkívül bizarr módját Andersen? Azonban A gyilkosok nem adja könnyen magát. A biztosítási nyomozóval együtt, ráérős tempóban, néhol akadozva rakjuk össze a teljes képet: a Svéd portréját. A flashbackek nagyszerűsége, hogy egyes mozzanataik már szinte idejekorán utalnak a főhős tragédiájára. Ilyen pillanat, amikor Reardon kihallgatja annak a motelnak az egyik alkalmazottját, ahol Anderson és szeretője, a titokzatos femme fatale Kitty (Ava Gardner) megszálltak a nagyszabású rablást követő éjszakán. Ekkor megelevenedik előttünk Anderson legkeserűbb estéje, de egyelőre még csak annyit látunk, hogy a főhős lázasan keres egy bőröndöt a holmijai között, ám nem leli. Tomboló, fékezhetetlen düh lesz úrrá a férfin. Vajon mi az, ami ennyire értékes volt számára? Csak később áll össze a kirakós, amikor az elbeszélés a rablásjelenet (és következményei) taglalásához ér.

Ám az ehhez hasonló jelenetek zsenialitása épp abban rejlik, hogy magasra srófolják a kíváncsiságunkat, s egyben előrevetítik az elkerülhetetlent: a Nő, a pókasszony árulását. Ki más is zilálhatná szét a főhős erkölcsi integritását? Ugyanilyen hatásos jelenet, melyben a Svéd először találkozik Kitty-vel egy bárban. A nő énekel és zongorázik, mikor a férfi belép. Felforr a levegő, a világon minden szívdobbanás megakad. Andersen sóbálvánnyá dermedve, igézve bámulja a nőt, aki a füstös félhomályban perzselően erotikus látványt nyújt. Az elbirtoklás ősi vágya megrohanja a főszereplőt. Innentől fogva már tudjuk: nincs visszaút. Ez az elátkozott lélek a bukás ösvényére lép. És - ahogy ő maga mondja a film elején, halála pillanatában - elég egyetlen végzetes ballépés. Második lehetőség már nem adatik neki.
crka8bbxrtnk6cfri2nudvneh3j.jpgHa már itt tartunk: mind emocionális, mind pedig hatástechnikai szempontból a rablásjelenet és közvetlen következményei jelentik A gyilkosok csúcspontját. Ráadásul maga a jelenet azért is unikális, mert egyetlen, vágás nélküli, tökéletesen megkoreografált kránolással (daruzással) rögzítették az alkotók. Ami pedig utána következik, egyszerre lenyűgöző és félelmetes. Nemcsak arra derül fény, hogy Kitty valójában még mindig Colfaxhoz (Albert Dekker), a hírhedt bűnözőhöz lojális, de briliánsan aljas módon veri át Andersent. Csak később döbbenünk rá arra, mi is történt valójában. A nő ráveszi a férfit, hogy orozza el rablótársai részesedését a nyereségből (mondván, partnerei úgyis hátba támadnák, s jobb elejét venni az ilyesminek), majd eljátssza a szerelmes nőt, hogy aztán a motelban, ahol megszállnak, szépen meglovasítsa a tetemes zsákmányt, s örökre felszívódjon. Utólag válik nyilvánvalóvá, mi is volt a tét Andersen számára, amikor kétségbeesetten kutakodott a motelszobában. Nemcsak a meggazdagodás, az újrakezdés lehetősége vált köddé, de (ami sokkal drámaibb) a Nőről is kiderült, hogy látszólagos szerelme valójában gyilkos méreg volt.

Kevés férfihőst találunk a film noir történetében, akit ilyen brutális, intenzív csapásokkal sújt a sors egyetlen hibás döntése miatt. A fekete szériában a végzet mindig szűkkeblű, de a hősök többnyire a femme fatale-tól függetlenül, autonóm személyiségként cselekszenek, és utólag nem bánják meg tetteiket. A gyilkosok esete más: az erkölcsi és anyagi széthullás ezúttal voltaképpen teljességgel a pókasszony hatásának köszönhető. Részben ezért is vonul passzivitásba Andersen a nyitány haláljelenetében: a Nő az átverés révén tökéletesen megingatta azt a képzetét, hogy ő még aktív, tetterős férfi. Megszűnik autonóm cselekvővé válni. Pontosabban fogalmazva: Ole Andersen ekkor már csak fizikailag létezik. Lelke már korábban, abban a koszos motelszobában elhamvadt.

Andersent egyébként találóan jellemzi az a közeg, ahonnét jön: az ökölvívás világa. A boksz számos film noirban központi motívum. Robert Rossen Body and Soul (1974), Mark Robson Champion (1949), Robert Wise Az eladott mérkőzés (1949) és Jules Dassin Az éjszaka és a város (1950) című filmjében a főhős egyaránt közeli kapcsolatba kerül a küzdősportokkal. Valamennyi esetben a nagy és gyors győzelem reményében veti magát a kötelek közé, de ahányszor tesz egy lépést előre, mindannyiszor két lépést hátrálnia kell. A boksz ezekben a darabokban (akárcsak A gyilkosokban) a hősök életének metaforája. Fizikailag még aktívak, a szorítóban még képesek harcolni, néha talán még nyerni is - de valójában már régóta nem urai a tetteiknek. És a reménytelenség, a bűn, az önpusztítás világa úgy szívja magába őket, hogy észre sem veszik. Ugyanez történik Andersennel is A gyilkosokban.

A film képi világa gyönyörű. A már sokat emlegetett nyitójelenet például expresszionista remeklés. Az erőteljesen kontrasztos képek, a zseniális fény-árnyék játék, a képmezőt többször keresztülszövő átlós vonalak rendkívül ihletett atmoszférát teremtenek, nagyszerűen fokozva a nézőben a fenyegetettség érzetét. Ugyanezt a hatást erősíti Rózsa Miklós zenéje is. (Rózsának az a témája, mely a bérgyilkosok megjelenésekor többször is felcsendül, olyannyira népszerű lett, hogy később az 1951-es Dragnet című tévésorozatnak - és folytatásának - átdolgozott főtémája lett.) Burt Lancaster pedig remekel első filmszerepében. Érdekesség, hogy a színész ekkor már 33 éves, korábban cirkuszi akrobataként kereste kenyerét New Jersey-ben, és egészen véletlenül került a produkcióba. Előtte két színész, Wayne Morris és Sonny Tufts került szóba Andersen szerepére, de különböző okok miatt végül egyikük sem szerződött le. Ma egyik név sem cseng ismerősen a mozilátogatók számára, Lancasteré viszont igen. (Szintén érdekes, hogy Lancaster a Trapéz című filmben 1956-ban egy akrobatát alakított Tony Curtis és Gina Lollobrigida partnereként, s számos mutatványt ő maga hajtott végre.) Lancaster nemcsak rendkívül érzékenyen és meggyőzően játszik, de fizikailag is sokat készült a szerepre. Két hónapig egy valódi bokszbajnokkal trenírozott, és a filmben is egy igazi ökölvívóval küzdött.
04-conrad-mcgraw.jpgDon Siegel 1964-es verziója - mely ehhez a filmhez hasonlóan szintén Ernest Hemingway novelláján alapult, s mely eredetileg a televízió számára készült - a sztárparádé (John Cassavetes, Ronald Reagan, Lee Marvin) ellenére meg sem közelíti Siodmak alkotását: csak egy tisztességesen megcsinált bűnügyi mozi. Hiányzik belőle az a tűz, az a tökéletesre csiszolt stílus és elbeszélésmód, mely a '46-os opus lelkét jelenti.

De ha mindez nem lenne elég, magának Hemingway-nek is tetszett A gyilkosok. Ennél nagyobb elismerés pedig aligha létezik.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr298154664

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Levente B. · combatant.blog.hu 2015.12.11. 11:44:23

Szerintem fontos megemlíteni, hogy Ava Gardner első fontosabb szerepe volt ez, ezzel lett ismert és indult el a pályája, szerintem az egyik leginkább "lenézett" színésznő a 40-es és az 50-es évekből. Szerintem ami miatt még igen jól működik a film, az a történet "visszafele" mesélése, ugye látunk egy gyilkosságot az elején, na de vajon miért? Nekem tetszett nagyon, Ava meg eleve nagy kedvenc :)
süti beállítások módosítása