Alec Cawthorne barátom kritikáját olvasva sokáig gondolkodtam rajta, hogy megéri-e nekem is írni egy újabb bejegyzést a Star Wars legújabb epizódjáról, mert bár engem sokkal inkább elvarázsolt, mégis szinte kivétel nélkül egyetértek észrevételeivel. Ennek ellenére viszont mégis érdekes lehet, hogy vajon miért képes elvarázsolni, ugyanakkor miért állíthatom azt, hogy ez már nem egy Star Wars-film, hanem egy Star Wars-parafrázis.

Aki olvasta a blogot, az láthatta, hogy vagyunk itt jó páran, akik nagyon várták ezt a részt, ha szkeptikusan viszonyultak is J. J. Abrams művéhez a trailerek és infók alapján. Ezért született meg az a rengeteg post a nosztalgiázásról és az esélylatolgatásról, a múltba tekintésről, a régi részek értékeléséről, és az új eresztés minőségének kérdéséről. Most viszont itt van, megtekintheti, akinek van rá módja és pénze (nem olcsók a mozijegyek manapság, főleg, ha valaki látványfilmre szánja rá magát). Én is ezt tettem, bár nem pénteken, vagy csütörtök éjfél után, hanem „csak” szombat délután. 2D-ben, felirattal, ahogy illik. S mint fentebb már írtam, egyszerre hatott rám katartikusan és kijózanítóan. Az már egyszer biztos, hogy bár a Losttal és a Star Trekkel is elbánt, de J. J. Abrams ezután a film után tőlem semmiképp nem érdemli meg többé a „Jar Jar Abrams” gúnynevet. SPOILER-ek elő fognak fordulni, így csak vigyázva olvassátok!

Leszögeztem már előző bejegyzéseinkben, hogy mekkora rajongó vagyok. Jedi / Sith szerepjáték, könyvek, videojátékok fogyasztása, ilyenek. A Star Wars életmód számomra máig, és én nem arról fantáziálok, hogy szuperhős vagyok, engem nem hoz lázba különösebben az Avanzsársz-féle őrület. Én Sith Lord akarok lenni és kész. Akár az idióta Kylo Ren Az ébredő Erőben. S ahogy ő, valószínűleg én sem leszek soha az, de mégis: jó erről fantáziálni legalább 2,5 óráig, míg megnézel egy Star Wars-filmet, vagy akár órákig, hetekig, míg végigjátszol egy Star Wars-játékot vagy végigolvasol egy könyvet.

Tehát, mint írtam korábban, én bőven nem csak annak a bizonyos három filmnek a rajongója vagyok, s nem is csak az előzménytrilógiájé. Mert mondhatni, akármilyen negatív is a véleményem az I-II-III. részről, azért csak a kánon részének tekintem őket, és azért csak bele tudok feledkezni a történésekbe, Hayden Christensen ide, szar színészi játék oda, ócska dialógusok amoda, még ócskább CGI emide. De nálam a Star Wars a jelenleg „Legends”-nek csúfolt Expanded Universe-t jelenti, ami bőven kinőtte magát George Lucas korlátai közül.

Éppen ezért nekem már „vallási okokból” is gyűlölni kéne Abrams filmjét. Meg kéne vetnem Az ébredő Erőt, bojkottálnom kellett volna a moziban. Mintha legalábbis az én 1550 Ft-omtól függene, hogy a Disney visszaállítja az EU-t vagy sem. (Soha nem fogja, megsúgom.) S én már azzal is szentségtörést követtem el, hogy feltételeztem: ez a film megér csak ennyi pénzt is. Már azzal is hatalmas hibát, bűnt követtem volna el, ha csak letöltök egy ócska, kamerával felvett torrentes verziót, mert „behódolok” Abramsnek és a Disney-nek. A kapitalizmusnak és a pénzéhségnek. A gépezetnek, a rendszernek, ami bedarálja az „igazi Star Wars”-t.

Jacen Solo / Darth Caedus - Han Solo és Leia "igazi" fia az Expanded Universe-ben

És bla-bla-bla. Folytathatnám az önostorozást, ha akarnám. De nem akarom. Nem érdekelnek a dogmák. Azért vagyok „vallásilag”, vagy inkább „ideológiailag” egy renegát sötét jedi, mert nem hiszek a jedik dogmatizmusában. És a jedik dogmatizmusa csak egy konkretizálódása annak, ami a dogmatizmus maga. Mivel semmilyen dogmatizmusnak nem vagyok a híve (habár ateistának nem vallom magam, sőt szimpatizálok keresztény felekezetekkel), így nem fogom elutasítani Az ébredő Erőt sem. Már csak „szakmai ártalom” miatt is látnom kell, kellett. Hogy tudjam, mi ez. Hogy véleményt formáljak róla.

S azt kell mondjam: megérte. Megérte megtekinteni, és újra Star Warst nézni a moziban. Mert minek utasítanám el a VII. részt, ha Lucas előzmény-trilógiáját sem tagadom meg? Pedig lenne miért. És ezt nem értem a dogmatikus EU-hívőkben, hogy Lucast pártolják, Az ébredő Erőt ostorozzák, s még a Baljós árnyakat is „direkt” jobbnak tartják, mint ezt.

Véleményem szerint ez az az eset, mikor félre kell bizony tennünk a rajongást, a brandet, a franchise-t, és elő kell venni esztétikai érzékünket. Igen is meg kell erőszakolni magunkat, és el kell kezdeni filmként IS nézni Az ébredő Erőt. Sokfélét olvastam róla azóta, és érdekes, hogy sokan elfelejtik a rajongó rózsaszín köd miatt, hogy minek is indult ez a saga, és milyen hibái voltak már a klasszikus filmeknek is. Ugyanúgy kételkedek, és állt vakarok, fejt csóválok akkor, mikor valaki Jar Jart ekézi, de elfelejti az ewokokat és a droidokat, mint mikor egyesek Az ébredő Erő lezárását tartják összecsapottnak vagy erőtlennek folytatások szempontjából, miközben elmennek amellett, hogy az 1977-es film egy igazi régi vágású, klasszikus módon happy enddel lezárt kerek, egész mese. (Hangsúlyozom, ez utóbbi nem is hiba igazából, csak egy fogás, amivel már rögtön az első film élt, ugyanis azt nem is folytatásosnak szánta Lucas, csak utólag lett az.)

Szóval arra akarok én kilyukadni, hogy lássuk már meg, milyen színvonalat képviselnek George Lucas előzmény-filmjei, melyeket nemcsak a kritikusok, de a rajongók is ostoroztak megjelenésükkor. 10-15 év alatt persze nagyon sokat elemezték az I-II-III-at is, és felfedték az emberek kétségtelen erényeit ezeknek az alkotásoknak is (Darth Maul, a klónhadsereg, Anakin dühkitörései, az I. és a III. rész csodás párbajai stb.), de azért nem szabad elfelejteni, hogy az I. rész bűzlik a műmájerségtől, az erőltetett dialógusoktól, a második a műanyaghatású CGI-tól szenved, a III. és az összes többi rossz forgatókönyvírói döntéseken bicsaklik el stb.

Ezekhez képest kellene megvizsgálnunk Az ébredő Erőt, és nem rögtön elítélni és megtagadni azon az alapon, hogy egy alternatív idővonalat kezdett el építeni. Mert igen, mindannyiunk számára igen is ez lesz az alternatíva, max. a kisfiúk fogják ezt tartani a „fősodornak”, akik nem találkoztak egyéb médiumokkal korábban. Mi viszont soha nem fogjuk Az ébredő Erőt igazi Star Warsnak tekinteni. De ez nem jelenti azt, hogy rossz filmnek is kell tartanunk! Az ébredő Erő egy nagyon is jól sikerült Star Wars-parafrázis, és mint Star Wars témájú alkotásokhoz, az előzménytrilógiához mérve bizony győztesnek számít sok szempontból.

Mert hát kérdezem én: nem láttunk-e már ilyesmit? Dehogynem. Vegyük mondjuk a westernek esetét. Ott van a Wyatt Earp-féle mítosz, miszerint az Earp-fivérek megtisztították Tombstone városát a csúf Calntonoktól. A valóság persze egész más volt, és ennek fényében a valóság és a mítosz bizonyos arányú keverékéből más-más alkotások születtek meg. Az amerikaiak biztos hőbörögtek, hogy Tombstone (1993) nem egészen úgy mutatta be Doc Hollidayt, ahogy John Ford 1946-os klasszikusa. De mégis mindkettő jó kis film a maga nemében.

Vagy ott van a Batman-mítosz. Vagyunk páran, akik Tim Burton és Christopher Nolan értelmezését egyaránt kedvelik, pedig mindkettő gyökeresen eltér a képregénybeli hőstől (hogy Frank Miller variációiról ne is beszéljünk). Mégsem mondjuk ezek valamelyikére, hogy szar filmek, csak azért, mert nem azt a Batmant mutatták be, és nem úgy történtek a dolgok, ahogy azt a képregényben olvashattuk. Nem érdekes Joel Schumacher filmjei esetében sem az, hogy most Batman szőke-e vagy sem. Az érdekes az, hogy Burton és Nolan legalább két jó filmet letettek az asztalra a témában, és más-más perspektívából mutatták be az önbíráskodó, denevérnek öltözött arisztokrata kalandjait és hősalakját, míg Schumacher giccses és rossz filmekkel büntetett.

A Star Wars egy ugyanilyen populáris mítosz, mint a western vagy a Batman-legendárium. Csak nem ponyvaregényekből vagy képregényekből, hanem filmekből eredeztethető, Lucas 1977-1983 között készített trilógiájából táplálkozik. De azt látni kell, hogy a könyvek, a videojátékok ennek értelmezései. Sőt már Lucas előzményei is interpretációk, hiszen azt próbálják elemezni elég suta módon, hogy Anakin Skywalker miért vált bolygókat pusztító sötét jedivé (nézzünk magunkba: mindannyian többet vártunk annál, hogy egy nyafogós huszonéves hipster fiúcska kapunyitási pánikja és szerelmi gyötrődése miatt lesz sötét nagyúr). Aki ennek ellenszegül, az ugyanolyan szűklátókörű, mint azok az amerikaiak, akik habzó szájjal kelnek ki John Wayne ellen manapság, hogy hogy mert indiánokat gyilkolni a vásznon, és micsoda rasszista szemétláda is ő (vagy akár ugyanez mondható arra, hogy valaki az olasz westerneket oltja, mert azok mocskos és erkölcstelen antihősök világaként értelmezik a Vadnyugatot).

Mikor a moziban kb. 10 perc késéssel, nagy várakozások után végre felcsendült az ismerős zene, valami átjárta az egész testemet. Végigborzongtam, mikor megráz a hideg, és könnyek gyűltek a szemembe. Pedig rohadt sok játék előtt láttam már nagyon sokszor ezt a szokásos intrót, de most mégis: ismét moziban ültem, 2005 óta először láttam nagyteremben, nagyvásznon a „Star Wars” feliratot. És ez igen is katartikus hatású. Nem számított volna, hogy utána egy alpári módon tálalt szarkupacot fognak az arcomba vágni, már ez a kb. 1,5 perc aranyat ért. Tudtam, hogy valami nagy dolognak vagyok a részese, és nem igazán tudott érdekelni, hogy valójából itt kb. Kyle Katarn (a Jedi Knight játékok főszereplője, amolyan „Han Solo jediként”) vagy Jacen Solo / Darth Caedus (Han Solo és Leia fia a könyvek szerint) sztoriját kellene látnom.

Aztán jön az első jelenet, mely felidézi a Tatooine-os robotos részeket és az 1977-es film birodalmi ostromát. Ám ez mégis más. Azt kell mondjam, ebben a támadásban bizony lenyomja Az ébredő Erő még az első filmet is. Végre a rohamosztagosokat igazán veszélyes katonáknak érzem, és az egész olyan, mintha egy nagy inváziós háborús film kellős közepén lennék. A lézerhangok mások, de nem baj, mert olyan erővel csapódik be minden lövedék, hogy ismét katartikus pillanatoknak lehetek résztvevője. És mikor Kylo Ren a színre lép, hasonló áhítatot éreztem, mikor Darth Vader az 1977-es film elején beront a lázadók hajójára, és elkezdi uralni a játékteret. Igaz, Kylo hangja nem jött be túlzottan eredetiben sem, de a kisugárzása páratlan volt. Az ébredő Erő első jelenete kifogástalan, úgy szippant magába, ahogy azt egy remek forgatókönyvvel megáldott szórakoztató filmnek kell.

S ez az, amiben J. J. Abrams és Lawrence Kasdan műve remek: a feszültségteremtésben. Minden ízében érződik, hogy nagyon tudatosan dolgozták ki még a legapróbb „beat”-et (jeleneten belüli kisebb cselekményegység), és nagyon ügyeltek rá, hogy mindig legyen valami, ami miatt a néző akarja látni a következő jelenetet is. Azaz nem ül le egy percre sem a cselekmény. Amit sokan felróttak a filmek, mondván, hogy nincs egy nyugodt pillanata, amikor jutna idő a karakterek bővebb megismerésére. Nos, igen, a Mad Maxszel is ez volt a probléma, hogy bár kiváló élményben volt részünk, mikor végigültük, de igazából az akción kívül alig volt benne más. Itt azért jobb az arány, de tényleg el kell ismerni, hogy a feszültség túlfeszítettséget is jelent ebben az esetben, azaz itt kevesebb az olyan „szöszmötölés”, mint mondjuk a Sithek bosszújában Anakin vívódásai. De szerintem A Birodalom visszavág, a legjobb Star Wars-film sem a szöszmötölésről szólt. Nyilván lassabb film ennél, mégis az is alapvetően egy kaland-dráma volt, azaz végig az akció, a feszültséggel teli menekülési jelenetek alkották a sztori gerincét. Szóval nem tudtam emiatt haragudni Az ébredő Erőre, hogy kalandfilmként működik – hiszen a Star Wars is az. Számomra épp elég volt az a pár „szöszmötölős” jelenet egy kalandfilmhez képest. Juthatott volna több idő Finn meghasonlásának kidolgozására, és persze én is jobban szeretnék Star Wars-drámát látni, de nyilván a nagyközönségnek szánt franchise soha nem jut el majd erre a szintre. Elmélkedésekre, filozofálgatásra ott van a Knights of the Old Republic, illetve a régi könyvek.

Rey sztorija amúgy is elég jól meg volt alapozva. Elég sok kérdést indukált, hogy ki ez a lány, mit keres a sivatag közepén (mármint azt tudjuk, hogy konkrétan roncsok után kutat), és hogyan kapcsolódik majd ő a régi hősökhöz és sztorihoz. Sokáig a trailerek alapján is csak találgattunk, hogy vajon néger vagy női jedink lesz-e – egyik sem volt túl általános az eddigi filmekben (Mace Windu volt az egyetlen fekete jedi, míg nők közül egyetlen egy sem fordult elő ilyen minőségben a Star Wars-mozikban). És azért itt is sokáig csak húztak minket. Ami nagyon jót tett a film első felének.

Még az is remekül sikerült, ahogy Han Solót és Chewbaccát bekötik a sztoriba, illetve Solóról bebizonyosodik, hogy nem kizárólag a rajongók kielégítése miatt tért vissza, mert volt dramaturgiai funkciója. Sőt nagyon is lényeges szerepet kapott a fiatalok szempontjából, akár Reyt, akár Kylo Rent tekintjük.

Mikor először elkezdtem a fejem csóválni, az Kylo Ren első dühkitörése, illetve Snoke első feltűnése volt. De még az is elment, gondolván, hogy Kylo csak szeretne Darth Vader lenni, de nem tud – na, egész jó dráma lenne ez, gondoltam. S Snoke-ról is kiderült, hogy csak hologram – valószínűleg nemhogy nem óriás, de még törpe is a valóságban (főleg, hogy az az Andy Serkis alakítja, aki Gollumot is megformálta a Gyűrűk Urában, illetve aki Caesart is alakította a Majmok bolygójában).

De mikor Kylo Rend levette a maszkot, az szimbolikus fordulat volt, sajnos minőség tekintetében is. A Kylót alakító Adam Driver külsőre csapnivaló választás volt a feltörekvő, önmagával is vívódó sötét jedi szerepére. Vagy, mint Vader esetében, nem kellett volna levetetni vele a sisakot, meg kellett volna hagyni jótékonyan a homályban. Mert amúgy a figura drámája tényleg jó lenne, és még így, sok ripacskodás után is azt állítom, ebből kihozhatnak valami jót. Jót, de nem eredetit, hiszen gyakorlatilag Darth Vader sztorija látszik megismétlődni Kylo / Ben történetében. Illetve nemcsak Vaderé, hanem az említett Jacen Solóé, aki az eredeti kánon szerint Han Solo és Leia fia volt, csak áttért a Sötét oldalra. Mindenesetre van potenciál a figurában, mert nagyon érdekes ez a gondolat, hogy Darth Vader megszállottja, és a nyomába akar lépni. Ez még egy tragédia alapanyaga is lehetne, bár tudjuk, nem a Disney lesz az, ami egy igényes tragédia-kalandfilmet csinál a Star Warsból. Ami nem is volt soha az, mert Vader végig antagonista maradt, és a Sithek bosszújában is áthelyezték a súlypontot Anakinról Obi-Wanra a történet végére – hogy véletlenül se legyen unhappy ending, vagy legalábbis ne teljes mértékben. De azért Vader mégiscsak tragikus hős lett a sztori végére, ahogy Kylo Renben is meg van a potenciál, hogy az legyen. Persze úgyis el fogják cseszni a szokásos blockbuster klisével, főleg így, a Disney alatt.

Nemcsak Klyo Ren arcával van a baj mondjuk, hanem a sztori második felével is. Mintha összecsapták volna. Mintha? Mondjuk ki, valljuk meg: eléggé összecsapták. Igaz, én amellett érvelek, hogy a Star Wars (1977) sem tett másképp. Mint panaszoltam a rangsorolásos bejegyzésemben, szerintem igencsak hirtelen a váltás az „Új remény”-ben, túlságosan is gyorsan kerülünk át a Halálcsillag elpusztításához, és az X-Wing csatához, amit Luke csuklóból megnyer, hiába nincs igazi pilótai kiképzése. Nos, ezt szolgai módon megismétlik itt, jóllehet, Poe szerencsére profi vadász. De még egy profi vadász sem élne túl egy bolygórobbanást. Mert tipikus ostoba blockbuster-húzással a „még nagyobb, még epikusabb” elve alapján a Halálcsillag helyett egy „Starkiller” fegyvert raktak a filmbe, ami a közeli Nap energiáján élősködik, és a bolygó magjába van beépítve.

Mégis ezt a szuperfegyvert körülbelül amatőrök őrzik, akik egy csóró, kezdő, kilépett rohamosztagost és egy megtrottyosodott Han Solót nem tudnak megállítani. Illetve Reyt sem, „akivel az Erő van”, de ez még el is nézhető, hiszen egész szépen megtanulja használni az Erőt. De mégis: az Első Rend olyan szintű amatőrizmusa rajzolódik ki a film második felében, ami a zseniális első háromnegyed órának totálisan ellentmond. Még akkor is, ha Hux tábornok a másik figura, akiről abszolút nem tudtam elhinni, hogy félelmetes, fasisztoid vezető. Egy kis ripacsnak tűnik ő is, aki szeretne nagyágyú lenni, de már csak megjelenése miatt sem lesz soha az – totálisan félrement a stáb a castingnál, mikor ezeket a kevésbé ismert, jórészt brit, de túl babaarcú színészeket választották Star Wars-szerepekre.

Apropó, az Erő ébredése. Nos, nekem ez a szál végig tetszett, minden hibája ellenére. Sőt azt kell mondjam, Rey ébredése egyáltalán nem gyors és összecsapott, mivel szépen megalapozták, hogy ő ismeri Luke-ot, Solót és Obi-Want is. Úgy ismeri a Star Wars-mítoszt, mint mi (igaz, az Expanded Universe-t ő sem olvasta – amiért egy tockost megérdemelne), vagy mint én a western legendáriumát. Azaz, ha én bekerülnék egy westernfilmbe, tudnám a dolgom anélkül, hogy a karakterem funkciójánál többet kelljen mondani. Nos, mikor Rey rájön, hogy az Erő és a jedik léteznek, akkor az is tudatosul benne, főleg, mikor elfogják, hogy vele van az Erő. Ráadásul meg is tapasztalja, mit jelent az Erő, hiszen Luke fénykardját megérintve durva látomásai lesznek (kiváló jelenetek ezek is – a katartikus könnyezés ekkor is elkapott, pedig nem vagyok a Light Side híve amúgy). Így megértjük, hogy az Erő nem is annyira midicloriánok meg ilyen balgaságok kérdése, hanem sokkal inkább a hité. Ahogy Yoda mester is mondta: tedd vagy ne tedd, de soha ne próbáld! Ez is erről szól. Rey míg csak próbálkozik, nem tud hatni a rohamosztagosra, erőtlen az elmetrükkje. De mikor határozott lesz, mikor tényleg hinni kezd: kiszabadul.

És ugyanezért működik a harc közte és Kylo között. Szerintem a film csúcspontja, lehengerlően észbontó képsora a megsebzett Kylo Ren, Finn és Rey közti párbaj. Sokan ekézik, hogy Finn és Rey túl könnyen lenyomják Kylót. De egyfelől lássuk be, Kylo megsebesült, Chewbacca szép lövést vitt be neki, és vérzik. Ráadásul az agyát elönti a düh és a félelem, mert arra gondol, hogy Snoke-tól milyen büntetést fog kapni (valószínűleg igen nagyot, mert Snoke utolsó mondata a bolygórobbanás közepette, hogy „hozzák el nekem Kylo Rent, befejezem a kiképzését”). Ilyen körülmények között egy tanítvány nem tud kellőképp koncentrálni, ezért nyilvánvalóan nehezebben megy a küzdelem számára. Másfelől viszont Finnt azért elég gyorsan levágja, hiába állja a sarat a kis fekete ex-rohamosztagos. Igazából csak és kizárólag Rey képes talpon maradni Kylóval szemben, ferdítés, hogy képzetlenül, együtt nyomják le a sötét jedit. Sőt Reynek is épp, hogy sikerül, de ez is a hitének, az Erőnek köszönhető. Ha nem rajongó, ha nem egy fanatikus, akkor bizonyára gyorsan meghal.

Szóval Reynél a kulcs az, ami nálunk, Star Wars-rajongóknál, ha megnézünk egy Star Wars-filmet. A film varázsa azon múlik, hogy be tud-e kapni minket, elhisszük-e a cselekményvilág történéseit. Ahogy Rey az Erőt, úgy mi is ismerjük a Star Wars-univerzumot, és tudjuk, mit szabad és mit nem, mi az, ami működik, és mi az, ami nem. Az bizonyos, hogy a midicloriános dolog, és Anakin Skywalker sztorija valahogy nem működött az előzményfilmekben, még a Sithek bosszújában sem annyira, pedig az még a legjobban mutatta be a jedi vívódását

Az ébredő Erő viszont képes rá. Mert Rey rajongásában a saját rajongásunk van ott. Olyan erősen hiszünk a Star Warsban, hogy képesek vagyunk érte parttalan és buta vitákba bocsátkozni, és képesek vagyunk akár bojkottálni is J. J. Abrams művét, hogy igazoljuk, meggyalázta az Expanded Universe-t. Rey sztorija pont emiatt működik tökéletesen: a hit miatt. Mert tudjuk, hogy az Erő nem genetikai marhaságból ered, hanem mindent átjár, ahogy Obi-Wan mondta Luke-nak. És aki érzékeny az Erőre, az, ha hisz benne, használni is képes. Bár nem Star Wars-filmben mondta, de egy ex-Star Wars mester szájából hangzott el a Batman: Kezdődik!-ben, hogy a harci kiképzés semmi, az elszántság a lényeg. Nos, ez Reynél is igazolódik, ezért képes rá, hogy állja a sarat Kylo Rennel szemben, aki egy korábbi jelenetben még szoborrá merevítette őt. Igen, egy gyermeki fantázia az egész sztori alapja. Barátnőm mondta ezt a film után, hogy tulajdonképpen az egész egy klasszikus népmesei motívumra épül, hogy a szegény sorban sínyvedő „legkisebb királykisasszony” felfedezi, hogy csodákra képes, és elindul a Galaxis megmentésének útján. Ennek viszont tökéletes Az ébredő Erő és a többi Star Wars is. Plusz még jobb esetben kapunk emellé valamilyen jobbfajta melodrámai szálat vagy tragikus sztorit.

Szóval összességében én nem tudtam haragudni J. J. Abrams filmjére. Igen, sokat átemel a Star Warsból (1977), és ennek ellenére már nem egy igazi Star Wars-film, csak egy hommage, egy parafrázis, egy sajátos értelmezés. De a logikai bakikat, az egyelőre elcseszett Sötét Oldalt (nem említettem Phasma kapitány figuráját, akit Gwendoline Christie, a Trónok harca Bryenne-je alakít, és nagyon izgalmas negatív hősnek tűnt, de irtóra elcseszték, elsekélyesítették) leszámítva, és az arcpirító ostobaságoktól eltekintve összhatásában nagyon is működképes alkotás, melynek csúcspontjai Rey kezdőjelenetei, az X-Winges támadás a bolygó ellen, ahol Reyben felébred az Erő Luke kardját megérintve (rossz az, aki rosszra gondol!), a Kylo Ren versus Rey és Finn párbaj, és persze a kiváló záró szekvencia, melyben Rey felkeresi Luke-ot. Ahogy a szétcigizett, szétszívott, alkoholista fejű, felpuffadt arcú, szakállas Mark Hamill a kamerába tekint vészjóslóan, az maga a feszültséggel teli cliffhanger, és az újabb katarzis, mely megkoronázza az impozáns élménydömpinget. Sokan szidták ezt a jelenetet is, de a nosztalgiafaktor, és a kérdésfelvetés miatt, hogy vajon Luke melyik oldalon állhat, mi történt vele a száműzetésben – ez bizony nagy hatással volt rám. S bár biztos vagyok benne, hogy második megtekintésre azért fog romlani Az ébredő Erő renoméja szememben, de George Lucas előzményfilmjeinél még akkor is jobbnak fogom tartani, ha majd 10 év múlva már Rey, illetve Daisy Ridley színészi képességeit gyalázom.