Hosszan lehetne tűnődni rajta, hogy miért van az prekoncepció sok ember fejében, hogy ha adva van egy magyar film, akkor az szükségszerűen rossz, vagy jobb esetben csak egy „nézhető alkotás”. Szerencsénkre az utóbbi évek mozijai közt találhattunk pár olyat, ami ennek ellentmond, de ez még közel sem jelenti azt, hogy a hazai filmipar feltámadt volna. Közben külföldön egy érdekes jelenség ütötte fel a fejét az elmúlt pár esztendőben: a tévés sorozatok, lemezre vagy tékába készített mini-szériák messze lekörözik a mozikban futó alkotásokat. Persze ez most hatalmas általánosítás, hiszen a mozgókép elsődleges platformja egyelőre még a vászon, nem pedig a kisképernyő.

Magyarországon sosem épült virágzó piac a sorozatok köré, szinte csak a kereskedelmi csatornák végeláthatatlan hosszúságú szappanoperái örvendtek komolyabb sikernek. Ahogyan a honi filmipar, úgy a sorozatipar is haldoklik. Mindezek ellenére most elmondhatjuk: igazán meglepő és jó látni azt, hogy sokadik próbálkozásra (mert valljuk be, kísérleteztek már korábban is minőségi magyar sorozattal, több-kevesebb sikerrel) végre egy amerikai (!) mércét is megütő széria került a képernyőinkre. Mert bizony az Aranyélet rendkívül igényes, izgalmas, profi, élvezhető darab, s megtekintése közben el is felejti az ember, hogy ez itthon készült.

De hogy miért is ilyen jó az Aranyélet? Az alaphelyzet nem is olyan különleges: egy gazdag négytagú család nem éppen tisztességes módszerek segítségével lett jómódú. Hatalmas tartozásuk van a bank felé, a luxusvillájuk, autójuk, minden háztartási eszközük vagy lopott vagy ajándékba kapták, esetleg a piszkos pénzből vették. Közel húsz éve élnek így, éppen ezért profinak számítanak a „szakmában”. A család barátja, Hollós Endre (Anger Zsolt) mindennek az alfája és omegája, ő adja a házat, kocsit, az ő kezében futnak össze a szálak. A két tinédzser, Mira (Döbrösi Laura) és Márk (Olasz Renátó) erről szinte alig tud valamit. Első blikkre úgy tűnik, mindkét gimnazista csupán szokványos tini-karakter, de a későbbiekben történetük rendkívül mély, részletgazdag utat jár be.

Mira felettébb érdekes és összetett karakter. Bár a játékidő nem enged teljes betekintést a gyerekkorába és a személyiségébe, a tizenhat éves gimnazista lány rendkívül pedáns, jó tanuló, kötelességtudó és rend honol körülötte. Ezen felül szerény és ő a tiszta, hamisítatlan ártatlanság, viszont ennek van hátulütője is. Feltehetően még érintetlen, pedig gyönyörű, öröm nézni, ahogy libben ide-oda a képernyőn, mint egy tündér. Mindvégig ő marad az, aki kívülről, józanul látja a dolgokat. Arcára van írva a rémület és a tétlenség, valamint az érzés, hogy mindjárt összeroppan a sok érzelmi behatás, teher alatt, miközben talán ő kapja a főcselekményből a legkevesebb morzsát. Viszont saját útja – ami kicsit kívül esik a cselekmény fősodrán – érdekes, mély és nagyon figyelemreméltó személyiség-változással gazdagítja a produkciót.

Márk már egy teljesen más eset. Ő a másik főszereplő Ati (Thuróczy Szabolcs) mellett. A szintén tizenéves fiú igencsak népszerűtlen az iskolában (ez a gazdagság velejárója, vagy mi?), és láthatóan keményen küzd azért, hogy megfeleljen társainak, így amikor tisztességtelen módon, szülei tudta nélkül sok-sok millióhoz jut, az elsődleges és legfontosabb feladatának tekinti azt, hogy megalapozza reputációját a suliban. Elsőre úgy tűnik, ez sikerül is: a pénz boldogít és jobbá tesz, a gondok nem innen fakadnak, hiszen egy csodaszép lányt is sikerül szereznie maga mellé. A probléma a pénz valódi forrása, és így kezdődik Márk vesszőfutása. Így lesz a flegma, nagyszájú tinédzserből pár nap alatt férfi. Egyébként ez a változás egészen bravúrosan van megírva. H összevetjük az utolsó epizódokat és az első részt, szinte két különböző karaktert látunk egymás mellett. Márk valósággal megszállott lesz, méghozzá a rettegés, a félelem és a stressz megszállottja, ami fel is őrli személyiségét. A hatodik részben hatalmasat alakít, valósággal vérfagyasztó, amit Olasz Renátó művel a képernyőn. Tényleg zseniális.
A leghálátlanabb szerep Ónodi Eszternek jutott. Mint ahogy a Trónok harcában hálátlan volt Joffrey király karaktere Jack Gleeson számára. Miklósi Janka nagyvárosi, bohém nő, aki ugyan az életben semmit nem tett le az asztalra, de ő csillog-villog a legjobban a luxusvillával. Janka karaktere talán a legkiszámíthatóbb, eléggé hamar ki lehet ismerni, túlságosan mély vívódást és jellemváltozást az ő részéről nem tapasztalunk, a képlet ugyanakkor az ő esetében sem ilyen egyszerű. Rendkívül önző, gondolkodása pénzéhes, döntéseit is egoizmusa vezérli, s csupán néha tűnik úgy, mintha felsejlene benne a kötődés családja iránt. A karakter hibája ugyanakkor pontosan ebben rejlik: akármilyen rossz egy anya, akármilyen felelőtlen egy feleség, a gondoskodás ösztönének csírája meg kellene, hogy legyen benne. Jankában pedig valójában semmi ilyesmi nincsen, szinte csak a siker, a jólét és a pénz iránti szerelme határozza meg a nőt. Ez kicsit valószerűtlenné teszi a figuráját.

A főszereplő jó barátja, Hollós Endre a történet „főgonosza”, akinek a keze mindenhová elér, és mégis őt kergeti a fél rendőrség. Mert hát Hollós egy klasszikus magyar gengszter, ezernyi alvilági kapcsolattal, rengeteg pénzzel, villával és a bűnözői életforma összes többi tartozékával. Ezzel szemben ugyanakkor a hős nem túl egyedi: a szokásos jószívű gengszterkaraktert kapjuk. Miklósiék felé például egy sor nagyvonalú gesztus tesz: ad nekik munkát, házat, autót és megbocsátó a fiatal Márkkal szemben is. Anger Zsoltnál nem lehet jobb gengsztert találni. Az arcától kezdve a hangján keresztül, egészen a járásáig kiköpött rosszfiú, ugyanakkor mégsem lehet utálni, sőt! A jellemvonásainál fogva ellentmondásos érzelmeket csikar ki belőlünk. Egyik pillanatban még szurkolunk Hollósnak, a másikban pedig már golyót eresztenénk a csaló fejébe. Egyébként ezt a jelenséget mindenképpen érdemes megfigyelni, mert van egy-két jelenet, amikor egy snitten belül váltakoznak bennünk a Hollós iránt táplált érzelmeink.

A sztori centrumában Miklósi Attila áll. Az Aranyélet voltaképpen az ő története, minden bonyodalom az ő sorsát formálja, minden felelősség az ő vállán pihen - ezt Janka egyébként gyakran érezteti vele. Ő a legpozitívabb karakter, látszik rajta, hogy őrlődik, kiégett, belefáradt. Ha az ember ránéz, elmegy az életkedve. Ugyanakkor viszont rendkívül szerethető figura, könnyedén azonosulásra késztet. Persze ebben nagy-nagy szerepet játszik Thuróczy Szabolcs: tökéletesen a színészre lett szabva Ati karaktere. A húsz éves tapasztalattal rendelkező kókler most úgy érzi, ki kell szállnia a bűnös üzletből, mert megcsömörlött, és mert talán forró lett a talaj. A sejtése beigazolódik, egyre gyakrabban szaglászik körülötte a rendőrség, s habár azt gondolja, még időben szakította meg Hollóssal a kapcsolatot, természetesen téved. Lassan elkezdődik szenvedéstörténete. Előbb-utóbb mindenki elhagyja, meghasonlik önmagával, és többször úgy tűnik, nem marad semmije. Paradox módon mégis ő az, aki képes megőrizni személyiségének egységét, habár párszor elveszti a józan ítélőképességét, s már-már az eszét is.

A sorozat öt főszereplőjének – Márk, Mira, Janka, Endre és Ati – egyik közös, fő tulajdonsága, hogy központi jellemvonásuk túlzottan ki van domborítva. Márk túlságosan is önfejű, tipikus tinédzser. Mira túlságosan ártatlan, romlatlan. Janka, ahogy korábban már említettük, túlzottan pénzéhes. Ati túlságosan sokat viaskodik a múlt árnyaival, rezignált, fásult. Endre pedig túl magabiztos és kemény. Ezek az aránytalanságok bizony zavarják az összképet. Ugyanakkor mindenki képvisel egy bástyát, ami aztán kisebb-nagyobb mértékben leomlik – mindegyik karakteren végbemegy egy változás, valakin látványosan látszik, valakin éppen csak megmutatkozik, de a lényeg: a Miklósi család mindegyik tagja ki akar szabadulni abból a feneketlen és sötét mocsárból, amelyben évek óta vesztegelnek.

A történet és a személyiségek dinamikája rendkívül érdekes tud lenni, ha a néző teljes mértékben figyel a mondatokra, a lehető legempatikusabban próbál közelíteni az azonosulásra alkalmas szereplőkhöz – bár azért valljuk be, Janka személyéhez nehezen lehet kötődni -, valamint, amennyire csak lehet, próbál belehelyezkedni az Aranyélet jellegzetes közegébe.
A sorozat egyik legszembetűnőbb hátránya talán épp a közegábrázolással függ össze: a gazdag Budapest és külvárosának vidéke és alakjai élesen elütnek a valóságtól, kevés közük van a betonszürke magyar mindennapokhoz, a hús-vér átlagemberek monoton életéhez. Ennek ellenére a miliő, melyet az Aranyélet bemutat, teljességgel átélhető, mert minden porcikájában eleven, izgalmas és felfedezésre csábító.

Technikai szempontból rendkívül profi, óriási igényességgel elkészített sorozat az Aranyélet. Mind a különböző plánok (közeliek, totálok egyaránt), mind a drónnal rögzített felvételek kolosszálisak, makulátlan és egységes hangulatot kölcsönöznek a szériának, nem is beszélve a hihetetlenül vagány lassításokról, melyek az autós üldözéseket gazdagítják. Ugyanígy sokat tesz hozzá a pozitív összbenyomáshoz a zene is. A rendezői és forgatókönyvi munkáról szintén csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.

Az Aranyélet üde színfolt a magyar sorozatgyártás világában, olyannyira, hogy tökéletesen megállná a helyét az amerikai HBO főműsoridejében is, tekintve, hogy a történet, melyet bemutat, nem tapad szorosan a magyar valósághoz, akár függetleníthető is a hazai viszonyoktól: már-már univerzális. A színészek sziporkáznak – külön ki kell emelnem Thuróczy Szabolcsot és Olasz Renátót -, technikai-formanyelvi tekintetben is kifogástalan a széria, valamint a rendezés és a történet is elsőrangú. Egyszóval szokatlanul igényes hazai tévés produkcióval van dolgunk, érdemes hát a távirányítóért nyúlni – ha időnk és energiánk engedi az év végi ünnepi forgatagban.