Steven Spielberg új filmjét akár Frank Capra is rendezhette volna: a Kémek hídja igazi régi vágású erkölcsi tanmese, mely a soha meg nem alkuvó és bátor kisember alakján keresztül az amerikai idealizmust emeli piedesztálra. Új-Hollywood szebb napokat is látott atyjára igazán ráfért már egy ilyesfajta vérfrissítés. Még akkor is, ha a Kémek hídja sem Spielberg karrierjét, sem pedig a kémfilm zsánerét nem újítja meg. Sőt mi több, egyenesen akadémikus vonalvezetésű produkcióról beszélhetünk. Ha tehát a cím és a téma hallatán valakiben is felsejlene egy John LeCarré-regényadaptáció, vagy esetleg - e feltételezés talán valószínűbb - egy James Bond-szerű, feszes, akcióorientált kémhistória, az eléggé rossz nyomon járna. (Bár egyébként Spielberg fiatalabb korában remegett azért, hogy James Bond-filmet dirigálhasson, de végül nem jött össze neki ez a skalp.)

Filmünk igaz történeten alapul: egy becsületes ügyvéd, Jim Donovan (Tom Hanks) 1957-ben, a hidegháború forrpontján felelősségteljes megbízatást kap az amerikai kormánytól: egy különösen kényes fogolycserét kell lebonyolítania. El kell érnie, hogy a tengerentúlon raboskodó szovjet ügynökért, Rudolf Abelért (Mark Rylance), akit annak büntetőperében maga Donovan védett, a ruszkik engedjék szabadon az általuk fogságba ejtett amerikai kémet (Austin Stowell) és egy Kelet-Berlinben rabsoskodó, szintén amerikai egyetemistát (Will Rogers). Donovan hisz abban, hogy az amerikaiaknak meg kell mutatniuk erkölcsi fölényüket a barbár Szovjetunióval szemben, s úgy dönt, kezébe veszi az ügyet. Bár a kormány nem forszírozza a berlini egyetemista kiszabadítását, s csak saját kémük sorsa érdekli, az ügyvéd eltökéli: mindkét férfit kihozza a vasfüggöny mögül.

A történet egyébként régóta izgatja Hollywood fantáziáját. Állítólag már 1965-ben tervbe vették az események megfilmesítését. Akkor Alec Guinness alakította volna a szovjet kémet, Gregory Peck pedig a becsületes amerikai ügyvédet, és Stirling Silliphant írta volna a forgatókönyvet. A projekt azonban végül nem kapott zöld utat, az MGM a hidegháború puskaporos légkörében (ne feledjük, csak néhány évvel vagyunk a Disznó-öbölbeli invázió és a kubai rakétaválság után) végül nem tartotta jó ötletnek a mozi elkészítését. Hozzá kell tennünk, az amerikai-orosz viszony napjainkban sem nevezhető gyümölcsözőnek. (Közhely, de a két nagyhatalom kapcsolata még sosem volt ilyen rideg a kétpólusú világrend összeomlása óta.) Ki tudja, Spielberg és stábja talán épp ezért szánta rá magát pont most a Kémek hídja megvalósítására - meg aztán az '50-es, '60-as évek iránti nosztalgia napjainkban is igencsak élénk.

A Kémek hídja mindazonáltal egyáltalán nem csupán leegyszerűsített és demagóg Amerika-párti propaganda. Spielberg és a forgatókönyvírók (köztük a Coen-fivérekkel) a szovjet ügynökből ugyanolyan megnyerő modorú és szimpátiánkra érdemes kisembert gyúrnak, mint az aranyfüstbe burkolt ügyvéd-főhősből. Ugyanakkor az amerikai társadalom előítéleteit - és annak indítékait - is következetesen a néző elé tárja a film. Láthatjuk, miként rekeszti ki az Abel alapvető jogaiért kiálló (az amerikai értékekre és az Alkotmányra több ízben is hivatkozó) Donovant a lincshangulatban tobzódó közösség, de még a rendvédelmi szervek, munkatársai, sőt felesége is rossz szemmel nézi erkölcsi kereszteshadjáratát. Voltaképpen ez - az első játékrész - a Kémek hídja legsikerültebb szakasza: nemcsak a korrajz szenzációs, nemcsak az indulatok érzékeltetése remek, de Donovan és Abel bontakozó kapcsolata is bővelkedik emlékezetes pillanatokban. (Gondoljunk csak a szovjet kém monológjára az "álló emberről". Igazi Capra-i momentum!)

Persze a fogolycserét célzó küzdelem szekvenciái sem mérik szűkkeblűen az izgalmakat. Néhány igazán hatásos, a kelet-német közeget remekül jellemző jelenetért (a kabátlopás, Vogel gyorshajtása, a szökevények legéppuskázása a falnál stb.) cserébe természetesen le kell mondanunk a történelmi hitelességről. Spielberg és Coenék nagy erénye, hogy még az alkufolyamatot is humoros oldaláról ragadják meg, Donovan és tárgyalópartnere kötélhúzása néhol már az abszurditást súrolja. A végkifejlet is kifejezetten ízléses, és a várva várt cserébe még némi suspense is vegyül, Donovan és Abel kapcsolatának elvarrásáért pedig külön piros pont jár. (A humánus szovjet kém búcsúajándéka A mások élete feledhetetlen zárlatát idézheti emlékezetünkbe.)

Spielberg tehát, ha nem is reformálja meg karrierjét a Kémek hídjával, e darab üdítő "őszike" a direktor részéről. A képi világ szemkápráztató, Tom Hanks pedig - akivel a rendező ötödjére kollaborál - sikeresen gyakorolja tovább a James Stewart-i szerepkört. Legutóbbi filmjeiben (Larry Crowne, Rém hangosan és irtó közel, Felhőatlasz, Phillips kapitány) jóval mostohább közegben kellett helytállnia. Most azonban végre ismét jutalomfeladatot kapott, és él is a lehetőséggel. Az pedig, hogy a Kémek hídja nem teljesített túl jól a pénztáraknál, már más lapra tartozik. Talán mégsem olyan erős az '50-es, '60-as évek iránti nosztalgia. Vagy a nézők hite az egyszerű, de szívhez szóló emberi történetekben...