Zack Snyder az egyik legnagyobb szélhámos, akit Hollywood az utóbbi tíz évben kitermelt magából. Azt még el is néznénk neki, ha szimplán csak arról volna szó, hogy rendezői képességei limitáltak (nem ő lenne az egyetlen az álomgyári direktorok közül), az viszont már vérlázító cinizmusra vall a részéről, hogy ún. "visionary directorként", afféle szerzői kézjegyeket felmutató látványspecialistaként próbálja meg eladni magát. (A rajongók részéről - már akik beveszik ezt a maszlagot - pedig, valljuk be, súlyos vakságra.) A fickó komoly művészként szeretné bebetonozni magát a közönség emlékezetébe, miközben igazából csak rombol. Felhőkarcolókat, városközpontokat, görög hajóhadakat, a saját (amúgy sem létező) renoméját, és főleg: agysejteket.

Munkásságának eddigi két csúcspontját talán a Sucker Punch és az Acélember jelenti. Mindkét alkalommal dühöngve keltem fel a székemből. Az elmúlt évek legsekélyesebb eszképista maszturbációi ezek: rendkívül művi és steril látványpornó tolul az arcunkba, hatásvadász klipesztétika és robbantáscunami kíséretében, a "történet", a "karakterizálás", a "logikus cselekményszervezés" ismeretlen fogalmak, és miközben mi butulunk a komfortos moziszékben, a "forgatókönyvírók" kihegyezetlen ceruzákkal és üres papírokkal borított asztaluk mögött ülve, arcukra kaján mosolyt terítve ellenőrzik a bankszámlájukat. Isten hozott Snyderisztánban!

Ha már a hétvégén cikket közöltünk Tim Burton 1989-es, klasszikus Batman-filmjéről, akkor nem maradhatunk adósak az 1992 és 1995 között négy évadot megért, Emmy-díjjal is kitüntetett, és mai napig erőteljes kultusznak örvendő Batman-rajzfilmsorozattal sem. Már csak azért sem, mert ez a széria sokszor komorabb és drámaibb hangvételt ütött meg, mint a mostanság agyonajnározott Nolan-trilógia darabjai. Bizony. A sorozat készítői számára ugyan Burton Batmanje jelentette a mércét, de inkább csak a hangulat, a tárgyi miliő szempontjából. A kétdimenzióban megelevenedő, veretes stílusban megrajzolt denevérember maga ugyanis a képregénylapokról ismert hőssel fakad egy tőről.

Míg Burton '89-es filmjében csupán egyetlen flashback utal a Wayne-szülők tragédiájára, addig a rajzfilmsorozatban ez a trauma központi motívum: súlyos teherként nehezedik a főhős lelkére. Batman ebben a verzióban nemcsak igazságos polgárőrként, hanem jó "fiúként" is kíván viselkedni, abban az értelemben, hogy mind szellemileg, mind lelkileg méltóvá akar válni a felmenői által ráhagyományozott örökséghez. Ennek megfelelően ezúttal végre Brucre Wayne sem az a könnyelmű életet élő, dúsgazdag playboy, akit a két nagyjátékfilmben megismerhettünk, hanem megfontolt és céltudatos üzletember, aki felelősségteljesen irányítja a családi vállalkozást. A széria talán legnagyobb érdeme azonban mégis az előző bekezdésben már említett drámai fogalmazásmód.

Kötve hiszem, hogy létezik olyan húszas-harmincas éveiben járó fiatal, aki valamilyen formában ne találkozott volna Tim Burton 1989-es korszakalkotó képregényfilmjével. A nemes egyszerűséggel csak Batman névre keresztelt mozi szorosan összefonódott a gyermekkorunkkal. Magyarországon épphogy zászlót bontott a rendszerváltás, amikor a mű belopta magát a filmszínházakba és sok ezer rajongó szívébe. Persze az Egyesült Államokban hozott igazán vastagon a konyhára (abban az esztendőben csak az Indiana Jones harmadik része termelt nagyobb bevételt), de nálunk is szép sikert aratott. (Ilyen és ehhez hasonló tévészpotokkal lehetett találkozni akkortájt a Magyar Televízió reklámblokkjában!) A merchandise-gépezet kerekei szorgosan forogtak a film nyomában - világszerte és itthon is. Pólók, játékfigurák, képregények, rágók és különféle csecsebecsék lepték el a boltok polcait és a denevérember vászonra költözése olyan nagy esemény volt, hogy még Kelet-Európát is lázba hozta. Mára kissé megsárgult a film dicsősége, ami főként persze a Nolan-féle trilógia hatalmas népszerűségének is köszönhető, sőt egyesek néha már azt is vitatni merik, hogy Burton Batmanje alapjaiban határozta meg a képregény- és szuperhősfilmek történetét. Na, de nekem azért nincsenek kétségeim. És szerencsére vagyunk még így egy páran.

Bár a film alkotóit elsősorban Frank Miller korabeli Batman-képregényei (a Year One és a The Dark Knight Returns) inspirálták, a Batman történetét voltaképpen saját kútfőből merítették a forgatókönyvírók. (Noha a fáma szerint Burton eredetileg a The Dark Knight Returns cselekményét szerette volna vászonra adaptálni, ám ezt az ötletet végül el kellett vetni, mivel ez a sztori a denevérember karrierjének alkonyát mesélte el, a Warner pedig berobbantani szerette volna Hollywoodba a köpenyes igazságosztót, nem pedig rögtön "eltemetni".) Szerencsére Burton nem bíbelődik Bruce Wayne (Michael Keaton) gyermekkorának felvázolásával, vagy a Batmanné érés állomásaival. Épp ellenkezőleg: a sötét lovag már az opus tizedik percében kiterjeszti szárnyait, fenyegető árnyba borítva Gotham City gonosztevőit. Lélegzetelállító látvány! Mi pedig csak álmélkodva hömpölygünk a száguldó cselekmény árján, mígnem a nagyváros sötét szívében megszületik hősünk ősellensége, az ördögi Joker (Jack Nicholson), akinek torz arcába mérges sav égetett letörölhetetlen vigyort. A két lidérces teremtmény szembenállását csak élezi, hogy mindketten a vonzó és talpraesett riporternőbe (Kim Basinger) szeretnek bele.

Két frissen érettségizett tinédzser kallódik egy álmos kaliforniai kisvárosban. Roy (Maxwell Caulfield) öntörvényű és erőszakos, tele elfojtott perverz vágyakkal, míg Bo (Charlie Sheen) csendesebb és könnyebben befolyásolható típus, aki tűzön-vízen át követi cimboráját. A két munkásosztálybeli srácra az iskola befejezése után kilátástalan jövő vár. Be kellene olvadniuk a verejtékes és szürke hétköznapokba. Küszöbön állnak a kemény melót és keserű kenyeret ígérő esztendők. Azonban párosunk úgy dönt, hogy mielőtt rabigába hajtják a fejüket, csapnak egy görbe hétvégét a napfények városában, a jó öreg Los Angelesben. A kiruccanás azonban nem egészen úgy alakul, ahogy eredetileg eltervezték. Amikor a külvárosban egy iráni benzinkutas "vegzálja" őket, mert nem hajlandó két dollárért teletankoltatni kocsijukat, Roy pusztító indulatai elszabadulnak. A fiatalember félholtra veri a tehetetlen férfit, s innentől kezdődik Roy és Bo esztelen és vérzivataros ámokfutása, melyre persze hamarosan a rendőrség is felfigyel.

Így indul Penelope Spheeris furcsa "felnövéstörténetbe" ágyazott vérbő thrillere. A Szomszéd fiúk azért tarthat számot sokak figyelmére, mert jóllehet a nyolcvanas évek derekán készült, mégsem a korszak jellegzetes terméke. Ekkoriban ugyanis nagyon kevés olyan alkotás készült, mely ilyen destruktívnak és erőszakosnak festette volna le a fiatalságot. A korszakot sokkal inkább az ifjúság kultusza hatotta át, erről tanúskodik például a tinédzservígjátékok meglehetősen nagy száma is. (Persze a pszichothriller és a slasher műfajának alkotói kéjes élvezettel mészárolták le az erőtől duzzadó, kisportolt testű ifjakat, de ez más tészta). És ha egy-egy moziban az antagonista - a gyilkos - mégis fiatalkorú volt, a forgatókönyvírók általában egy szintén zsenge korú pozitív karakterrel ellensúlyozták, természetesen ez utóbbit téve meg főhősnek. Spheeris azonban illúziómentesen fogalmaz. Kemény bukástörténetté formálja a két fiú ártatlannak induló kalandját. Az ő fiataljai indulatosak, reményvesztettek, s egyáltalán nem is kívánnak betagozódni a társadalomba. És még az ellenoldal - a hatóságok - soraiban sem találunk olyan hozzájuk hasonló korú karaktert, aki ellenpólust képezhetne velük szemben. Spheeris tehát minden tekintetben kritikusan szemléli azt a korosztályt, melyet ebben az évtizedben aranyfüstbe burkolt és mítosszá emelt az amerikai mozi!

A Hollywoodon kívüli, ún. független filmesek legjelentősebb alkotása, egyben a rasszizmussal és az előítéletekkel foglalkozó legfontosabb filmek egyike az évtized végén, 1959-ben születik meg, az ún. "New York-i Iskola" keretein belül, a színészből lett rendező, John Cassavetes (ld. A város széle) első filmjével, a New York árnyaival (Shadows). A bemutatás dátuma kissé csalóka lehet, Cassavetes ugyanis már évek óta készítette filmjét, először egy leginkább improvizációra épülő rövidebb, 16mm-es változatot forgatott le 1957 környékén, majd folytatta a ma is látható hosszabb, normálfilmre felvett, előre megírt verzióval, mely végül széleskörű bemutatásra került. (Megjegyzendő, hogy az első változat évekig elveszett volt, míg nemrég megtalálták.)

A New York árnyai története – már amennyiben a vásznon látható eseményeket lehet így nevezni – három szálon fut: három fekete testvér históriája, akik közül a dzsesszzenészként boldogulni próbáló legidősebb fivér próbál pótszülője lenni húgának és még fiatalabb öccsének. Előbbi, akin legkevésbé látszik afroamerikai származása, igyekszik „nívósabb” körökbe bekerülni, és ottani férfiakkal ismerkedni. Legutolsó hódítása azonban undorodva elfordul tőle, mikor kiderül számára a lány származása. A középső fivér viszont bőrkabátot viselő, felzselézett hajú barátaival rock 'n' rollt hallgat és egy-egy italozás vagy nőzés, bandázás reményében céltalanul rója New York hatalmas utcáit. Jellemző jelenet, mikor ő és két haverja egy szabadtéri szoborkiállítást néznek, a modern, absztrakt művektől azonban hamar elmegy a kedvük, marhaságnak nyilvánítva az egészet.

Mindenki izgul? Mindenki tövig rágta már a körmét? Mindenki szurkol a kedvenc filmjének, színészének, rendezőjének? Bevettétek már előre a nyugtató tablettákat? Állítólag volt olyan Oscar-ceremónia, melyen Al Pacino (természetesen az egyik színészkategória jelölteként) úgy nyelte őket, mint a cukrot, mivel kis híján szétrobbant a feszültségtől. Persze nem nyert. Van ez így. Akadnak színészek, akikkel Oscar bácsi kifejezetten mostohán bánik. Mostanában Leonardo DiCaprio ilyen. Megkapja? Nem kapja meg? Őszintén szólva engem nagyjából annyira érdekel, mint az, hogy kik és mikor öntötték a bivalyröcsögei református templom nagyharangját. Jó, oké, volt idő, amikor én is végigéjszakáztam az Oscar-parádét. Gyerekkoromban. Most viszont olyan mélyen fogok aludni a gála alatt, mint Woody Allen - aki szerint az Oscar-ceremónia a második legnagyobb zsidó ünnep a hanuka után.

Ez az egész már régóta önmaga paródiájává vált, főként az utóbbi években, amikor NB III-as kaliberű színészekről is "kiderül", hogy jé, tudásuk mégiscsak Oscar-kompatibilis! Minden tiszteletem Sylvester Stallone-é, amiért évtizedekkel ezelőtt megédesítette a gyerekkorunkat a Rambo-mozikkal és egyéb klasszikusokkal, de ha az Akadémia most tényleg hozzávágja az aranyat ehhez az egyarcú akciósztárhoz, akkor a maradék hitelüket is elvesztik a szememben. Bezzeg hét évvel ezelőtt, amikor egy másik izomagy, Mickey Rourke bizonyította, hogy mégsem csak egy izomagy, hanem árnyalt játékot produkálni képes, érzékeny színész, akkor ugyan az Oscar-előszobájáig jutott, de aztán mégsem őt, hanem Sean Penn-t és a politikai korrektséget jutalmazták a tisztelt döntnökök. Az is megmosolyogtató, hogy a főkategóriába olyan filmek is belefértek, mint a Mad Max: A harag útja vagy a Mentőexpedíció. Nem mintha bármelyik is rossz mozi lenne, csak épp felejthető és nem túlságosan intelligens kis szórakozások, melyek a megtekintés után elszállnak az ember emlékezetéből, mint füst a kulcslyukon. De említhetném Eddie Redmayne-t, akit megint a polkorrekt-faktor miatt jelöltek (ha transzszexuális figurát alakítasz, garantált az Oscarod, legyél amúgy akármilyen gyenge színész, lásd Jared Leto esete pár éve) vagy Jennifer Lawrence-t, aki Oscar kiskedvence lett, és mindig kötelezően jelölni kell, bármilyen harmatos is az alakítása. (Lawrence a Winter's Bone-ban felettébb megnyerő volt, amit azóta produkált, azt viszont inkább felejtsük el.)

Viszont ami a leginkább átlátszóvá teszi az egészet - amellett, hogy tényleg egy szimpátia szavazás, ahogy a Trainspottingban is halljuk -, hogy igazából nem is kell olyan komoly erőfeszítéseket tenned, ha meg akarod nyerni a díjat. Csak követni egy receptet. A filmed szóljon mondjuk egy fogyatékos homoszexuális négerről, akit szíjjal ver az apja, az alkoholista anyja pedig az őrületbe kerget, de hősünk - annak ellenére, hogy időközben megfertőződik AIDS-szel - megvalósítja gyermekkori álmát, és egymaga, a saját két kezével megépíti a Szabadság-szobor nagyobb, szebb és főleg feketébb mását. Aztán boldogan hal meg. Ha ezt megírod, megrendezed, leforgatod, és eljátszatod színészekkel, akkor nem menekülhetsz: Oscar bácsi garantáltad kopogtatni fog az ajtódon.

De hogy mégis pozitívan zárjam soraimat: a Saul fiának drukkolni fogok.

Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy a Star Wars hetedik része, Az ébredő Erő nem gyarapította túl sok kreatív gondolattal az univerzumot. Inkább úgy építette azt tovább, hogy az eredeti trilógia (főként a klasszikus, '77-es Új Remény) szelleme előtt tisztelgett és ezáltal maximálisan kijátszotta a nosztalgia ütőkártyáját. Ez egyrészt kényelmes biztonsági játék, másfelől egyfajta deklarációként is értékelhető: a harmadik trilógia minden tekintetben az elsőt, és nem a rosszemlékű másodikat akarja követni. Ez egyébként roppant szimpatikus gesztus, csak ettől függetlenül Az ébredő Erő tényleg gátlástalanul koppint. Ezt amúgy már decemberi kritikámban is felróttam a műnek. Annak idején elég masszívan ekéztem a filmet, de aztán pár nap múlva újranéztem, immáron eredeti hangon, és viszonylag sokat nőtt a szememben. Sőt, a sok-sok lopkodás (vagy eufemisztikusan: hommage) mellett lassacskán kikristályosodott előttem az is, hogy mely pontokon újított Az ébredő Erő az előző darabokhoz képest. Most ezeken a pontokon fogok végigmenni egy nagyítólencsével.

Nem is olyan rég volt a nagyszerű A bárányok hallgatnak 25. évfordulója, melynek alkalmából már megejtettünk egy-két bejegyzést. Ám miközben elgondolkodtam (illetve rajongóként sokat nem kellett agyalnom rajta), hogy milyen kultikus film is Jonathan Demme alkotása, egy régi vita is eszembe jutott, melyet még az ősidőkben, egy fórumon ejtettem meg. Akkor még kevésbé voltam pallérozott a filmes műfajok területén, mint most (persze most is van még lemaradásom bőven – de például a musicalekből ez mindig is így fog maradni, mivel utálom ezt a műfajt), viszont már annak idején is ráéreztem a problémára, hogy például A bárányok hallgatnakot horrornak vagy thrillernek definiáljuk. S persze ahány film, annyi műfaj – ez jellemző a Hannibal-szériára. Vagyis ebben a cikkben azt járom körbe, hogy vajon melyik zsánerhez állnak közelebb az eddig készült Thomas Harris-adaptációk, beleértve azért a sorozatot is, melyet már méltattam e blogon koraősszel. Emellett pedig vitára invitálok mindenkit, aki olvassa. Így adott a kérdés: szerintetek milyen műfajba tartoznak a Hannibal-filmek?

"Bergman legszebb filmje" - olvashatjuk A nap vége magyar nyelvű tartalomleírásában. Habár a szépség szubjektív kategória, ebben az esetben egyet kell értenem a megállapítással. Persze magam is elfogult vagyok, ugyanis ez a kedvenc filmem - és ebből következően a kedvenc Bergman-filmem is! A Mester korai korszakának egyik ékköve, Victor Sjöström utolsó mozija (A halál kocsisa legendás rendezője, aki mellesleg színészként is aktívan tevékenykedett, három évvel később, 1960-ban hunyt el), a mentális utazás modern "műfajának" első képviselője (megelőlegezve Fellini Nyolc és féljét), és nem utolsósorban: egy minden porcikájában megrázó és leplezetlen őszinteségű történet a magányról és az időskori számvetésről. Ha úgy tetszik, A nap vége szintézisteremtő, létösszegző alkotás. Pedig Bergman ekkor még csak negyvenedik életévét taposta.

A film alapötletét egy személyes élmény szolgáltatta. Bergman Stockholmból Dalarnába utazott, és közben megállt nagyanyja régi házánál. Ekkor az a különös gondolata támadt, hogy ha kinyitná az ajtót, és belépne, újra gyermekké zsugorodna és átélhetné ifjúsága meghatározó pillanatait. Egy fantasztikus belső utazás képe rajzolódott ki előtte. A hely szelleme, mely képes visszaforgatni az időt és újraalkotni a teret, hogy az egyén rekonstruálhassa a múltját - ez az elgondolás áll A nap vége nem mindennapi utazástörténetének középpontjában. Egyébként Bergman a film forgatókönyvét egy kórházi ágyon írta, elszeparáltan a külvilágtól. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy a magány A nap vége egyik meghatározó témája.

Mindig különleges kegy éri a nézőt, ha újabb taggal bővül az oknyomozós zsurnaliszta-filmek sora, ugyanis mostohán kezelt műfaji alakzatról van szó. Ha azonban a szóban forgó mozi ráadásul még jó is, dupla az öröm. A Spotlight (melyhez a magyar fordító a bevett gyakorlatnak megfelelően hozzáragasztotta az obligát "Egy nyomozás részletei" alcímet, mintha röstellné, hogy "érintetlenül" meghagyta az egyszavas eredetit) ugyan távolról sem remekmű, és nem is marad velünk túlságosan sokáig az élmény, de miközben nézed, szinte száz százalékosan magába szippant. Értő gonddal összerakott krimivel van tehát dolgunk, mely egyszerre idézi az elmúlt néhány esztendő megtörtént eseményeket feldolgozó, dokumentarista alaposságú (bűnügyi) opusait és a '70-es évek fülledt paranoiáját.

Bizonyára nem kell ecsetelni, hogy a Spotlight mennyire aktuális témába tenyerelt azáltal, hogy a katolikus egyház pedofilügyeit állította története centrumába. Hiszen éppen ez az a botránysorozat, amely a közelmúltban mélyen megrengette az egész szervezetet a Vatikántól Dél-Afrikáig, és mindmáig markánsan formálja a közbeszédet. Ráadásul csak csigázza a kíváncsiságunkat, hogy a sztori alapját valós események képezik. A Boston Globe egy érzékeny társadalmi kérdésekre és skandallumokra szakosodott újságíró-csoportja, a Spotlight az ezredforduló környékén nagy elánnal kezd neki az egész Bostont behálózó egyházi pedofilügyek felderítésének. Eme izzadságos és fordulatokban bővelkedő kutatómunkát tárja a néző elé a film.

Huszonöt évvel ezelőtt indult hódító útjára a film, mely Oscar-kompatibilissé tette a (pszicho)thriller műfaját. Huszonöt évvel ezelőtt indult hódító útjára Hollywood egyik legnépszerűbb antagonistája, kinek karrierje azóta több mozifilmben és egy tévésorozatban teljesedett ki. És huszonöt éve indult hódító útjára egy walesi származású színész, aki addig csupán mérsékelten ismert nemzetközi sztárként aratott mérsékelt sikereket, e szerep viszont rögtön az álomgyár csúcsára röpítette. A bárányok hallgatnak - negyedszázad távlatából ezt már bátran kijelenthetjük - kiállta az idő próbáját. Filmtörténetté nemesedett, de ez nem azt jelenti, hogy ma, 2016-ban ne volna nagyon is eleven és friss élmény. 1991-ben nemcsak egy sötét tapintású, különleges bűnügyi opus, hanem egy modern klasszikus született.

Hannibal Lecter persze már korábban is megfordult a mozivásznon. Első kalandját (melynek alapját Thomas Harris A vörös sárkány című regénye képezte) Hollywood már 1986-ban megénekelte. Az embervadász azonban súlyos fiaskó lett: a főként akciófilmekre szakosodott (szűk egy évtizeddel később a legendás Szemtől szembent is jegyző) Michael Mann hígvelejű ponyvaadaptációvá silányította a történetet. Harris regény eredetije ugyanis egy hellyel-közzel izgalmas, de mégiscsak felejthető lektűr, Mann pedig nagyjából ezt a színvonalat ültette át a vászonra is, bármiféle hozzáadott érték nélkül. Persze a jellegzetes korhangulat nagyon markánsan, szinte megfoghatóan érződött a mozin, és akadt benne egy-két jól megkomponált kép is, de a bárgyú karakterek, a monoton akciózene és a sivár alakítások (Brian Cox Hannibalja például egy rossz vicc) megpecsételték a produkció sorsát, nem is szólva arról, hogy néhány ponton a történet szőttese is felfeslett. A kilencvenes évek hajnalán azonban jött Jonathan Demme - aki egyébként Mann-nel ellentétben mára szinte teljesen kiiratkozott a fősodorból - és hamisítatlan moziklasszikust gyúrt a második Harris-regényből.

Holnapután, azaz február 14-én lesz kereken huszonöt éve, hogy Amerikában bemutatták A bárányok hallgatnak című filmet, az elmúlt néhány évtized egyik legfontosabb hollywoodi moziját, melyet teljesen megérdemelten halmoztak el számos Oscar-díjjal, s melyet azóta is modern klasszikusként emlegetnek nézők tömegei. Ebből az alkalomból szerzőgárdánk három tagja eleveníti fel a remekművel kapcsolatos élményeit, benyomásait:  elmondjuk, miért tetszik nekünk ez a film, miért nem tudunk még mindig szabadulni a hatása alól, s milyen is volt az a bizonyos első találkozásunk a sötétség hercegével, a kannibálok doktorával, az életművészek életművészével...

Csaknem egy évtizede már, hogy először láttam teljes egészében A Polip című olasz bűnügyi sorozatot. Mondanom sem kell, teljesen lebilincselt és rögtön a hatása alá kerültem. Persze korábban is hallottam már róla. A jó híre messze megelőzte. Sőt, vannak szórványos gyermekkori emlékeim arról, hogy családi körben nézünk egy-két Polip-epizódot. Ekkor persze még nem értettem a történet mélyebb összefüggéseit, de fel tudom idézni azt az erőteljes benyomást, amit akkor gyakorolt rám. Emlékszem, mennyire megrendített a tudat, hogy ebben a világban a főhősök nem feltétlenül nyerik el jutalmukat, a gonoszok pedig nem biztos, hogy máglyára kerülnek. Már akkor érzékeltem, hogy ennek a forgatókönyvnek az irányvonalát bizony nem az optimista amerikai világkép szabja meg. Hanem valami egészen más. E gyermekkori Polip-élmény egyik legélénkebb (máig őrzött) emléke, hogy egy kopasz, rosszarcú goosztevő golyót ereszt a pozitív hősbe, aki vérbe borult arccal a földre rogy. Ma már tudom, hogy valószínűleg a sorozat második férfi főhősének, Davide Licata nyomozónak a tragédiáját láthattam.

Most viszont hatalmába kerített a nosztalgia, és visszatértem a kezdetekhez. Betettem a DVD-lejátszóba az első néhány epizódot tartalmazó korongot. Mintha időutazásban részesültem volna, rögtön előtolultak a régi élmények. A történet azonnal magába szippantja az embert. A boldog nyolcvanas évek hangulata, a delejező szicíliai közeg és a szövevényes bűnügyi história ellenállhatatlan. Szinte a bőrödön érzed a forró mediterrán levegőt, az orrodban a narancs- és citromligetek bódító illatát, a háttérben pedig mintha örökösen hallanád a tenger megnyugtató zenéjét. Maga a sorozat persze korántsem megnyugtató, épp ellenkezőleg. Érdes rajzolatú, kifejezetten fenyegető hangulatú bűnügyi sztori indul útjára Corrado Cattani felügyelő (Michele Placido) szicíliai kereszteshadjáratával.

Az alábbiakban a fórumhasználattal kapcsolatos legfontosabb szabályokat és tudnivalókat foglaljuk össze. Minderre (ezzel nem árulunk el meglepetést) a trollok egyre növekvő száma miatt van szükség. Célszerű minden újonnan érkezőnek elolvasnia az alább leírtakat, ugyanis külön kommentben senkit sem fogunk emlékeztetni a szabályzat fontosságára. Nálunk nincs első és második figyelmeztetés vagy időleges kitiltás, majd visszaengedés stb. Nincs tehát fokozatosság a szankcionálásban: aki nem való ide, azt gyors és teljesen fájdalommentes beavatkozással eltávolítjuk. Sem időnk, sem energiánk nincs nyomon követni, hogy esetleg másodjára megjavul-e az illető. Tapasztalatunk amúgy is azt mutatja, hogy aki már eleve ártó szándékkal kezd kommentelni, attól a jövőben sem várható semmi jó. Kérjük, e szempontokat figyelembe véve tekintsétek át az alábbi kógens (feltétlen alkalmazást igénylő) szabályokat:

1. A kommentszekció nem egymás (vagy a szerzők) becsmérlésének terepe. Kérlek, ha kommentelsz, tiszteld meg saját magad és a közösséget is azzal, hogy szalonképesen, normális hangnemben, az illem általános szabályait betartva kommunikálsz a többiekkel! Ne személyeskedj, ne provokálj felesleges és parttalan összetűzést, ne használj sértő, trágár kifejezéseket! Nem megfelelő viselkedéssel/hozzáállással a párbeszéd is értelmét veszti. Természetesen lehet bírálni a fórumtársaidat, sőt a cikkeket és a szerzőket is, de csak udvarias, tárgyilagos hangnemben, és főként érveket felsorakoztatva! Másként nincs értelme. Ha viszont te nem vagy udvarias, akkor ne csodálkozz, ha a reakciónk sem az!

2. Ne spammelj, ne reklámozz semmiféle oldalt! A spamet tartalmazó üzenetek automatikusan törlésre kerülnek. Ha egy felhasználó másodszor is spammel, akkor már nemcsak a posztját, de őt magát is eltávolítjuk az oldalról. 

3. Ne térj el a blog témájától. Ez egy filmekről szóló oldal. Néha (az egyes cikkekből adódóan) természetesen más résztémákat is érinthet a beszélgetés (pl. több ízben írtunk a Star Wars és a politika összefüggéseiről), ilyenkor persze óhatatlan, hogy másról is szó essen, ne csak filmekről, de nem szerencsés túlzottan messzire kalandozni a tárgytól.

4. Ne floodolj, ne áraszd el felesleges és érdemi információt nem tartalmazó üzenetekkel a kommentszekciót! Csak akkor írj, ha érdemi mondandód van!

5. Ha kiltottunk, mert trollkodtál, ne térj vissza új nicknevet használva, hogy megmondd nekünk a tutit! Úgyis ugyanaz lesz a vége, csak ebben a második esetben még a hozzászólásodat is eltávolítjuk. Ilyenkor amúgy nem azért töröljük a kommentedet, mert "menekülünk" a megfellebbezhetetlen igazságod elől, hanem azért, mert nem akarunk időt pocsékolni az egyértelműen destruktív szellemű felhasználókkal való végeérhetetlen és terméketlen vitára. Sok trollt láttunk már életükben, nem kérünk a velük való hosszas bájcsevejből. Van jobb dolgunk is. Neked is legyen!

6. Lehet hőbörögni, hogy túl szigorúak a moderációs elveink, és mondhatod, hogy szerinted mindez azért van, mert "nem bírjuk elviselni a kritikát", de úgyis a mi akaratunk érvényesül. Annak mérlegelése, hogy ki troll, és ki nem, a mi jogkörünk, ha tetszik, ha nem.  A mi házunk, a mi várunk. Ha ezzel problémád van, inkább ne is ragadj klaviatúrát!

Természetesen minden jó szándékú, a virtuális társalgás elemi szabályaival tisztában lévő és kulturált kommentelőnek (szerencsére ők vannak többségben) kellemes és élményekben gazdag itt tartózkodást kívánunk. Nekik nincs mitől tartaniuk. Szívesen és kíváncsian fogadjuk hozzászólásaikat, észrevételeiket, gondolataikat a jövőben is. Tisztelet nekik! Kívánjuk, hogy termékeny, inspiráló és élvezetes viták terepéül szolgáljon ez az oldal a számukra.


Üdvözlettel:
A blog szerzői

Nagy rajongója vagyok George R. R. Martin regényfolyamának, A tűz és jég dalának és az arra épülő sorozatnak, a Trónok harcának. Előbbiről már régesrég hallottam áradozni az egyik barátomat, de be kell vallanom, csak a HBO sorozat első évadának "ledarálása" vett rá, hogy nekiüljek a könyveknek. A magyar fordítással meg sem próbálkoztam (azt hiszem, nem vagyok egyedül az érzéssel, hogy bizonyos bűnös élvezetek sokkal megbocsáthatóbbaknak tűnnek, ha az ember a nyelvtanulásra hivatkozik közben), s kellemes meglepetéssel tapasztaltam, hogy az angol szöveg burjánzóan gazdag, ám teljesen jól követhető volt még az én tudásszintemen is. A regények pillanatokon belül magukba szippantottak. Mire a második évad végére értem a sorozatban, már a harmadik kötetet olvastam, s mire a harmadik évadot befejeztem, már az újraolvasásnál jártam. Talán ennek is volt köszönhető, hogy a sorozat, amelynek első évadát lebilincselőnek éreztem, később egyre kevésbé kötött le. Ma is úgy gondolom, hogy az első évad meglepően színvonalas (egyszerre hűséges, bátor és kreatív) adaptáció, ám a későbbi évadokról korántsincs ilyen jó véleményem. Hogy miért rosszabbak szerintem a későbbi évadok? Értékítéletem mögött meglehetősen változatos szempontok vannak, ezt be kell vallanom. Egy részük egészen az egyéni ízlésemet tükrözi, más részükről úgy gondolom, tudnék mellettük egy vitában érveket is felsorakoztatni. Az alábbiakban 3 ilyet ismertetek röviden.

Nehezen vitatható, hogy a kortárs filmkultúrában erőteljes létjogosultsága van a westernnek. Ez az a műfaj, amely manapság, amikor Hollywoodot eluralták a legkorszerűbb technológiát népszerűsítő eszképista látványfilmek, nem rest visszarepíteni minket egy olyan korba, melyben a modernitás még ismeretlen fogalom, a vidék félig vad és szilaj, akár egy betöretlen musztáng, a civilizáció csupán ébredezik, a stabilitás még csak illúzió, az embernek pedig nap mint nap dacolnia kell a természet erőivel. Korunkban különösen nagy érték egy, a westernhez hasonló antitechnokrata zsáner, mely nem akar elrugaszkodni a mi világunktól, nem akarja azt űrlényekkel, szuperhősökkel, dinoszauruszokkal és mutánsokkal benépesíteni, sőt ellenkezőleg: egyre realisztikusabb és tisztább fénytörésben mutatja be.

Volt egyszer egy Robert De Niro - nem ez a megvénült, némi aprópénzért a legócskább produkcióba is elszegődő, grimaszoló ripacs, hanem egy másik -, aki tudott nevettetni. És ehhez még a nadrágját sem kellett letolnia. Nem altesti poénokkal, nem hitvány bögöfésekkel-röfögésekkel, nem testnedvekben való tocsogással vett le bennünket a lábunkról. Néhány évtizeddel ezelőtt még épkézláb forgatókönyvekkel megtámogatott, színvonalas komédiákkal sikerült mosolyt csalnia az arcunkra. És egyáltalán nem bántuk, hogy egy komoly színész bohóckodik a vásznon, mert minőségi bohóckodásról volt szó. Gondoljunk csak olyan filmekre, mint a gyilkos iróniájú A komédia királya, a parádés és felejthetetlen Éjszakai rohanás, vagy az ellenállhatatlanul mulatságos Nem vagyunk mi angyalok.

Persze azoknak az időknek már régen vége, és a kétezres években De Niro úgy gondolta, ideje igazodni az újfajta kívánalmakhoz. Trendi komikusként akart karriert csinálni. Hogy ez annak idején sikerült-e neki olyan filmekkel, mint a Csak egy kis pánik vagy az Apádra ütök és folytatásaik, azon lehetne vitatkozni (szerintem nem), azonban egyvalami tény: ezektől az ártalmatlan és közepesen bárgyú limonádéktól eljutott az abszolút mélypontig, melyet a Nagyfater elszabadul című film jelez a szebb napokat is látott színészfejedelem filmográfiájában. Számomra meg aztán különösen kellemetlen és fájó leírni, hogy De Niro önmaga paródiájává vált, ugyanis egyik kedvenc színészemről van szó. Azzal tisztában vagyok, hogy kortársaihoz hasonlóan jó ideje nem kap már tehetségéhez méltó szerepajánlatokat (erről a problémáról egyébként korábban írtam is), de ez még nem mentség arra, hogy az egyik legjelentősebb hollywoodi művész elaltassa öntudatát és erkölcsi érzékét, és elvállaljon egy olyan filmet, aminek az ocsmányság-faktora talán még Seth Rogent, Seth MacFarlene-t és Mark Wahlberget is elriasztaná.

Jó, tudom én, hogy Hollywood is hibás, amiért teljesen elhanyagolja és idióta szerepekbe kényszeríti az idős színészgenerációt. (És ezért van az, hogy egy mai színészveterán ajtaján szökőévenként egyszer kopogtatnak egy Nebraska vagy egy Ifjúság forgatókönyvével.) Bizonyos mértékig azt is megértem, hogy ha De Niro, Freeman, Hopkins vagy Pacino nem adja el magát néha olcsó produkcióknak, akkor egy idő után problémássá válhat fenntartani a megszokott életszínvonalukat. De azért van egy határ. Egy határ, amit Robert De Niro sajnos most - úgy tűnik, önbecsüléstől és erkölcsi érzéktől mentesen - áthágott. Felköpött egyet a levegőbe és aláállt.

Az pedig sajnos már megint a magyar közönség ízléséről és szellemi igényszintjéről árulkodik, hogy a Nagyfater elszabadul idehaza olyan impozáns nyitóhétvégét produkált, amilyet még egyetlen De Niro-vígjátéknak sem sikerült. Pedig egyik sem volt olyannyira gyalázatos és hitvány, mint éppen ez.

Na jó, mit is várjunk attól a nézőközönségtől, amelyik tavaly A szürke ötven árnyalatát is két pofára zabálta...

Kényszerű amerikai tartózkodása után – mikor is  a Musem of Modern Arts filmarchívumában dolgozott, míg egykori barátja és alkotótársa Salvador Dali közbenjárására ki nem rúgták – Luis Buñuel 1946-ban Mexikóban telepedett le, ahol visszatért korábbi mesterségéhez: ismét filmek készítésébe fogott. A korábban a főáram ellenében dolgozó rendező belecsöppent a helyi kommerszfilmgyártás kellős közepébe. „Minden második mexikói filmben tízpercenként dalra kell fakadnia a sombrerós amorózónak. Minden mexikói filmben lázas giccs-romantika lobog. Mindegyik tobzódik az ál-folklórban.” Ehhez az áramlathoz alkalmazkodva az egykori avantgardista népszerű mozidarabokat gyártott az állami kommerszfilmipart gazdagítandó. Első filmje sztárokat felvonultató musical, második pedig vígjáték (Gran Casino (1947), A kicsapongó atya (1949)). Ezek a filmek népszerűek voltak, és mivel gyorsan és olcsón készültek, Buñuel szabad kezet kapott elkészítésükben, habár a forgatókönyveket nem ő írta.

Közhelynek számít, de a skandinávok egyedi prizmán keresztül szemlélik a világot, és bűnügyi filmjeiket is ez teszi igazán exportképessé. Ma már az amerikaiak is csak a sorozatok mezőnyében tudják utolérni - és megszorongatni - a derék északiakat. (Az sem véletlen, hogy az utóbbi évek egyik legjobb tengerentúli bűnfilm-szériája, a The Killing is dán licenc alapján készült.) A Nyomtalanul, a Fácángyilkosok vagy épp Az eltűnés sorrendjében pusztító erőszak- és perverziócunamit zúdít a nagyérdeműre, nem is beszélve a képek mögött lappangó heveny társadalomkritikáról. Az a szorongató érzés fog el, hogy itt a világot tényleg csak a szentlélek tartja össze, de a már amúgy sem létező harmóniát bármikor kettéroppanthatja valami primitív őserő, és a békés együttélés látszólagos konszenzusa is darabokra hullhat. Egyszóval nem mindig szívmelengető dolog ilyen mozikat nézni. Viszont átkozottul szórakoztatóak. Ez alól Az eltűnés sorrendjében sem kivétel.

A történet dióhéjban: a hallgatag útkarbantartó, Nils Dickman (Stellan Skarsgard) soha nem ártott senkinek: egész életében csak a kies tájat járta hókotró gépével, precíz munkát végezve, s ezzel kivívva a közösség elismerését. Az idill azonban felborul, amikor fiát a hatóságok holtan találják. Látszólag kábítószer-túladagolás végzett vele, de Nils tudja, hogy a fiú sosem drogozott. A rendőrség viszont tehetetlen, ezért a gyászoló apa saját maga veszi kézbe az ügyet. Sikerül is felkutatnia a felelősöket: egy kiterjedt és veszélyes droghálózatot, melyet egy félkegyelmű kiskirály vezet. Nils nem bízza a véletlenre a dolgot: elkezdi szisztematikusan kiirtani a szervezetet, a tápláléklánc legaljáról haladva, fokozatosan jutva el a főkolomposokhoz. Közben Nils bűnös múltú bátyja is bevonódik az eseményekbe, nem is beszélve a balkáni maffia helyi képviselőiről és egy ártatlan kisgyerekről.