Huszonöt évvel ezelőtt indult hódító útjára a film, mely Oscar-kompatibilissé tette a (pszicho)thriller műfaját. Huszonöt évvel ezelőtt indult hódító útjára Hollywood egyik legnépszerűbb antagonistája, kinek karrierje azóta több mozifilmben és egy tévésorozatban teljesedett ki. És huszonöt éve indult hódító útjára egy walesi származású színész, aki addig csupán mérsékelten ismert nemzetközi sztárként aratott mérsékelt sikereket, e szerep viszont rögtön az álomgyár csúcsára röpítette. A bárányok hallgatnak - negyedszázad távlatából ezt már bátran kijelenthetjük - kiállta az idő próbáját. Filmtörténetté nemesedett, de ez nem azt jelenti, hogy ma, 2016-ban ne volna nagyon is eleven és friss élmény. 1991-ben nemcsak egy sötét tapintású, különleges bűnügyi opus, hanem egy modern klasszikus született.
Hannibal Lecter persze már korábban is megfordult a mozivásznon. Első kalandját (melynek alapját Thomas Harris A vörös sárkány című regénye képezte) Hollywood már 1986-ban megénekelte. Az embervadász azonban súlyos fiaskó lett: a főként akciófilmekre szakosodott (szűk egy évtizeddel később a legendás Szemtől szembent is jegyző) Michael Mann hígvelejű ponyvaadaptációvá silányította a történetet. Harris regény eredetije ugyanis egy hellyel-közzel izgalmas, de mégiscsak felejthető lektűr, Mann pedig nagyjából ezt a színvonalat ültette át a vászonra is, bármiféle hozzáadott érték nélkül. Persze a jellegzetes korhangulat nagyon markánsan, szinte megfoghatóan érződött a mozin, és akadt benne egy-két jól megkomponált kép is, de a bárgyú karakterek, a monoton akciózene és a sivár alakítások (Brian Cox Hannibalja például egy rossz vicc) megpecsételték a produkció sorsát, nem is szólva arról, hogy néhány ponton a történet szőttese is felfeslett. A kilencvenes évek hajnalán azonban jött Jonathan Demme - aki egyébként Mann-nel ellentétben mára szinte teljesen kiiratkozott a fősodorból - és hamisítatlan moziklasszikust gyúrt a második Harris-regényből.
Persze tudjuk jól, hogy a mozi stábja nem egykönnyen állt össze. A bárányok hallgatnak regény eredetije sokakat felcsigázott Hollywoodban, még maga Jodie Foster is meg akarta szerezni a megfilmesítési jogokat, ám Gene Hackman (!) megelőzte őt. Hannibal szerepére olyan nevek kerültek szóba, mint Robert Duvall, Jack Nicholson, Robert De Niro, Dustin Hoffman, Patrick Stewart vagy John Hurt, míg Clarice-t Meg Ryan-nel, Michelle Pfeiffer-rel és Melanie Griffith-tel is el akarták játszatni, a színésznők azonban visszautasították a felkérést a film témája miatt. Végül Jodie Foster és Anthony Hopkins bújhatott a zöldfülű FBI-ügynöknő és a borotvaéles elméjű kannibál bőrébe. Hopkinst egyébként talán addigi legfontosabb, nemzetközi viszonylatban is jelentős szerepe, Dr. Frederic Treeves (Az elefántember) alapján választotta ki a film rendezője. Amikor a színész megkérdezte, miért e karakter alapján esett rá a választás (hiszen Treeves, Lecterrel ellentétben, jó ember), Demme így felelt: "Valójában Lecter is jó ember, akit azonban fogva tart a saját őrült elméje."
De miért is elnyűhetetlen remekmű A bárányok hallgatnak? Miért lehet az, hogy még két és fél évtized után is hallatlanul aktuális, még mindig képes a bőrünk alá kúszni, megdelejezni, az egekig növelni az adrenalinszintünket? A következőkben - hagyományos kritika helyett - néhány főbb pontba összesűrítve próbálom megválaszolni ezeket a kérdéseket. Megkísérlem kiemelni a film legfontosabb erényeit. Azokat a pozitívumokat, melyek modern klasszikussá tették A bárányok hallgatnak-ot. Ezek tehát meglátásom szerint a következők:
• Az iszonyatélményt nem feltétlenül a vér vagy a hullák látványa, hanem a két főhős lélektani hadviselése szolgáltatja
A film ugyan bővelkedik erőszakos jelenetekben, és nem is szcenírozza tapintatosan az eszement brutalitást (bár kegyetlen emberölést teljes valójában csak egyszer látunk, amikor Lecter kivégzi a celláját őrző rendőröket), mégsem a fizikai, hanem a lelki terror gyakorol igazi nyomást a nézőre. Sokkal izgalmasabb és hátborzongatóbb a folyamat, ahogy a csörgőkígyószerű Lecter lekaparja Starling ügynökről az ártatlanság héjait. Ahogy lelkileg lecsupaszítja, ahogy nem testi, hanem pszichológiai értelemben vonja uralma alá a nőt. Ez az a film, amelyben a sorozatgyilkosnak már nincs szüksége arra, hogy fizikailag is demonstrálja saját hatalmát áldozata felett. Míg a Pscyho Normanje legbelül voltaképpen egy kiszolgáltatott és megnyomorított szerencsétlen volt, addig A bárányok hallgatnak esetében a gyilkos inmmáron az intellektusával igázza le ellenfeleit. A bárányok hallgatnak gyökereztette meg a szuperintelligens tömeggyilkos karakterét. Rengeteget finomított a nyomozóthriller (és a pszichothriller) műfaján azzal, hogy bevitte e zsánerek szövetébe a mentális horrort.
• A bűn ennek ellenére nem pusztán metafizikai kategóriaként jelenik meg a filmben: a holttestek látványa materializálja a bűnt és sokat árul el a pszichopaták személyiségéről is
Talán egyetlen korábbi hollywoodi filmben sem jutott ilyen "kitüntető" szerep a holttestek látványának, mint épp ebben a moziban. Érdekes megfigyelni, hogy egyszer sem látjuk Buffalo Bill-t gyilkolni (az egyik bűntettéről csupán a hangkulissza tudósít, amikor is áldozatát becsalogatja egy teherautó hátuljába, majd ledöfi), viszont amikor megpillantjuk a folyóból kihalászott, összetört és megnyúzott testet, melyet detektívek és halottszakértők mustrálnak egy hatalmas asztalon, megértjük, milyen állatias ösztönök munkálkodnak ebben az őrültben. És amikor Bill elrabolja a szenátornő lányát, akkor ebből a jelenetből következtetünk arra, mi is vár valószínűleg a kislányra. A holttestek funkciója tehát ebben a filmben nem feltétlenül az, hogy megijesszék a nézőt (persze nem nyújtanak kellemes látványt a szemnek), hanem hogy materializálják a bűnt, egyúttal mind a nyomozónő, mind a néző számára részleteket áruljanak el az elkövető személyiségéről. A hullák itt a pszichopata karakterrajzához járulnak hozzá, elmondanak valamit az őrült módszereiről és alkatáról. Ugyanígy beszédes Lecterrel kapcsolatban, amikor megpillantjuk a cellája falára krisztusi pózban felfeszített rendőrtiszt tetemét. Lecter számára a gyilkosság nem pusztán perverz örömforrás, hanem művészi hajlamának kiélését is jelenti. Az általa hátrahagyott hullák bizarr "művészeti alkotások". Bill esetében is hasonló a képlet, csak ő varrónői munkásságához a nyersanyagot az általa megölt emberek bőréből biztosítja. De az ő esetében is egyfajta kreatív, "művészi" tevékenységről van szó. A bárányok hallgatnak tehát nagyon is újító szellemű abban a tekintetben, ahogy a holttestek látványával is árnyalja a gonosz természetrajzát.
• A film kiválóan szervesít különböző műfaji hagyományokat
A bárányok hallgatnak azért is ilyen méregerős hangulatú film, mert nagyon sok, egyébként az átlagnéző számára is ismerős zsánertradícióból építkezik. És remek érzékkel házasítja össze ezeket a hagyományokat. Alapjában véve nyomozóthrillerről, illetve pszichothrillerről beszélhetünk, ám Buffalo Bill tevékenysége joggal idézi fel a nézőben a nyolcvanas évek egyik slágerműfaját, a slashert. (Bill nemcsak - vélhetően - szúrószerszámot használ áldozatai ártalmatlanítására, de még a bőrüket is megnyúzza.) Ugyanakkor a rendkívül sötét tónusú, borongós képi világról is eszünkbe juthat a slasher, de a viszonylag sok esős-éjszakai jelenet és a sejtelmes bűnügyi történet egy másik műfajt is megidéz, ez pedig a film noir. (Olvastam korábban valahol, hogy A bárányok hallgatnak voltaképpen neo-noir. Ez nyilván badarság, ettől függetlenül a film vizualitása itt-ott tényleg mintha a megboldogult fekete szériától kölcsönözne.) Egy másik tévképzet szerint A bárányok hallgatnak valójában horror. Nyilván ez az álláspont sem állja meg a helyét, ettől függetlenül van a filmben egy-két horrorisztikus motívum. Hannibal legendás mészárlásjelenete a film háromnegyedénél például nagyon magasra tornássza a borzongásfaktort. Afféle "modern Drakulaként" olyan eszelős vérfürdőt rendez, amely számos "soft horrort" megszégyenít. (Egyébként pár jelenettel korábban az egyik fiatal nyomozó Starlinggal csevegve vámpírként hivatkozik Hannibalra.) Ettől azonban a film nyilván nem lép át a horror tartományába, csak "kacérkodik" kicsit a zsánerrel. Mindenesetre a felsorolt műfajhagyományok felvillantásával a készítők mindenképpen tudták fokozni a film nézőre gyakorolt hatását.
• A film kimozdítja a nagyvárosi közegből a nyomozótörténetet, és megismerteti a nézővel az amerikai vidék sivár arcát
A krimi és a nyomozóthriller az amerikai filmes hagyományban (meg persze a krimi a regényhagyomában is) nagyon erős szálakkal kötődik a nagyvároshoz. A nyomozás jellegzetes terepe az urbánus közeg. A bárányok hallgatnak merész újítása, hogy félresöpri ezt a receptet. Nemcsak a cselekmény nagyrésze bonyolódik a Washington D.C.-hez képest viszonylag jelentéktelen Baltimore-ban, de maguk a gyilkossági ügyeket feltérképező helyszíni szemlék is vidéken történnek. Washington a filmben inkább a politikai alkuk színtere. Viszont a borzongás és a rettenet ebben a filmben kisvárosokba, zord és kopár vidéki tájakba költözik. A bárányok hallgatnak kicsit felszámolja azt a tévképzetet, hogy gyilkosság kizárólag a nagyvárosok "civilizált" közegében történhet. És azáltal, hogy a cselekményt bizonyos mértékig félreeső, "rurális" helyszínekre korlátozza, hétköznapibbá és egyúttal valóságosabbá is teszi a bűnügyet. Ez azóta nem nagyon sikerült más hasonló jellegű mozinak, legalábbis ilyen mértékben biztosan nem. Még a Hetedik is eléggé konvencionálisnak mondható e tekintetben.
• Anthony Hopkins minden idők egyik legihletettebb és legnagyobb hatású alakításával erősíti tovább a színvonalat
Eszem ágában sincs lekicsinyelni Jodie Foster - vagy akár Scott Glenn - érdemeit, de tény, hogy Hopkins zsenije nélkül kevesebbet érne A bárányok hallgatnak. Közhely, de mellékszereplőként (nettó húsz perces játékidővel) is képes volt főszereplővé emelkedni. Persze ebben a történetben nagyon jó, hogy csak keveset látjuk a vásznon, mert így a karaktere végig misztikus ködben lebeghet. (A folytatás, a Hannibal egészen más dramaturgiai szerkezetű film, ahhoz pedig a Lecter-centrikus cselekmény passzolt.) Mindenesetre Hopkins nagy érdeme, hogy képes volt mindenféle külső hatásfokozó eszköz vagy speciális effektus nélkül, pusztán az arcjátékával és a hanghordozásával megteremteni az elemi erejű gonoszt. Érdekes megfigyelni, hogy Hopkins nemcsak rezzenéstelen, hüllőszerű tekintetéve igyekszik megbűvölni Clarice-t és a nézőt, de Lecter elég keveset pislog a filmben. Hopkins egyrészt állítólag hüllőket tanulmányozott - amely állatok szintén ritkán hunyják be a szemüket -, másrészt a fáma szerint volt egy barátja, aki alig pislogott, és ezzel kergette őrületbe a környezetét. Persze akármi is volt az ihletforrás, a végeredmény lenyűgöző. Ez az alakítás egyszerre elegáns, visszafogott és sugároz valami kegyetlen őserőt. A színész karizmája szinte lyukat éget a vásznon! (Meg kell jegyeznünk, hogy Hopkins egy korábbi filmje, az 1978-as A mágus már előlegezi a Lecter-tébolyt.) A színész alakítása azóta (teljesen megérdemelten) örök klasszikussá és viszonyítási alappá nőtte ki magát. Én egyébként még a Hannibalért sem sajnáltam volna tőle az Oscar-jelölést. Az azonban tény, hogy a színészkirály később több filmjében is építkezett Lecter karakterére. Ilyen például az Ösztön című film, melyben egy eszét vesztő Afrika-kutatót játszik, vagy a Titus, melynek címszereplőjeként beleőrül a családját ért veszteségekbe, és a fináléban pástétomot süt nemezise, Tamora császárné gyermekeiből, majd feltálalja a felséges étket a császári párnak. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy egy-egy Lecter-tekintet friss filmjeiben is visszaköszön (legutóbbi munkájában, a Solace-ben is). Egyébként, bármennyire is korszakos alakításnak tartom Hopkins Hannibalját, szerintem későbbi munkáiban is képes volt megközelíteni ezt a teljesítményt, kiváltképp olyan mozikban, mint a Napok romjai, az Árnyékország vagy a Nixon.
Felsoroltam tehát öt érvet A bárányok hallgatnak kortalan zsenialitását alátámasztandó, de természetesen az indokok sora gyakorlatilag végtelen. Tény, hogy ennek a műfajnak a mai napig ez a darab a koronázatlan királya. Ha van némi időnk, a huszonöt éves évforduló alkalmából vegyük le a polcról, és feledkezzünk bele sokadszorra is ebbe a dermesztően sötét históriába!
