A '90-es évek megnyerő bőségszaruval kedveskedett a bűnfilmek szerelmeseinek. Ki a Casinóra, ki a Szigorúan bizalmasra, ki a Közönséges bűnözőkre, ki pedig a Kutyaszorítóban-ra esküszik. Jómagam szinte kivétel nélkül mindet imádom, ezerszer láttam valamennyit, ám ha voksolnom kellene, nem a felsorolt opuszokra esne a választásom. Nem túlzás, amit állítok: számomra Michael Mann 1995-ös remekműve, a Heat (Szemtől szemben) minden idők legjobb akciófilmje (annak ellenére, vagy talán épp azért, mert jóval bonyolultabb egy szimpla akciófilmnél), s a boldog '90-es évek ütős kínálatában is előkelő helyre pozicionálom. Bizony, ott a helye a két-három csúcskedvencemből álló virtuális panteonban! A Szemtől szemben vitán felül álló érdeme, hogy egészen új értelemmel ruházta fel az akciófilm-zsánert, bűnügyi tematikája ellenére volt mersze mélységesen mély drámává bonyolódni, ezüsttálcán szállította a nézőknek a hamisítatlan "nagyváros a kilencvenes években"-hangulatot, s végül, de nem utolsósorban: ismét tekintélyes rangra emelte a két színészóriást, Al Pacinót és Robert De Nirót. Mindez pedig nem kevés.
Miként azt Mann bűnfilmjeitől már megszokhattuk, a történet ezúttal sem túlságosan komplikált. A históriát a rendező hajdani Chicago-i rendőrbarátjának egy érdekes esete ihlette: a kopó sokáig üldözött (és végül likvidált is) egy McCauley nevű széftörőt, akivel egy ízben alkalma volt civil körülmények között is találkozni. Történetünkben (melynek egyébként Mann több mellékszereplőjét is valós alakokról mintázta) Al Pacino alakítja a rendíthetetlen és elnyűhetetlen, rablásokra és gyilkosságokra szakosodott, munkájához obszesszíven viszonyuló nagyvárosi kopót, míg Robert De Niro formálja meg a csendes és visszafogott, ám szakmáját kérlelhetetlen profizmussal űző mestertolvajt.
A két férfi egyszerre egymás ellenpólusai és tükörképei: mindketten a tápláléklánc csúcsán trónolnak, csupán a törvény két különböző oldalán; s habár szeretők, rokonok és bajtársak egész csapata veszi körül őket, mindketten reménytelenül magányosak Los Angeles hatalmas betonlabirintusában. A cselekmény tulajdonképpen kettejük túlélésért vívott elkeseredett küzdelmét követi nyomon: Hanna megszállottan lohol McCauley és bandája nyomában, míg riválisa egyre rizikósabb balhékba vágja a fejszéjét, hogy elég pénzt gyűjthessen az újrakezdéshez szívbéli szerelme (a hamvas ártatlanságú Eady) oldalán - aki persze mit sem tud a férfi valódi foglalkozásáról. A két kíméletlen profi - ahogy az lenni szokott - vadnyugati csatateret csinál az angyalok városából. Egyikük sem tágít, egyikük sem adja fel, ám biztosítják egymást kölcsönös megbecsülésükről, és - bujtatottan ugyan, de - szimpátiájukról is.
A Szemtől szemben káprázatos rétegzettségét szemlélteti, hogy miközben egy irdatlanul feszes és intenzív cselekmény pereg a szemünk előtt, Mann a két főhős pokoljárását, sőt egymáshoz való viszonyát is vastag kontúrokkal rajzolja meg. Ráadásul a direktor úgy képes árnyalni a főszereplők kapcsolatát, hogy következetesen elkerüli a giccsesség buktatóit. Kézenfekvő példa erre a méltán legendássá vált kávézó-szcéna. Amit Pacino és De Niro e jelenetben művel, az voltaképpen ingyenes színésziskola a nézőknek. Szuggesztíven, halálos nyugalommal felvértezve méricskélik egymást. Azt sugallják: teljesen mindennapos dolog, ha két nagykutya körbeszimatolja egymást - kíváncsiak, ennyi az egész. Egyetlen oda nem illő arcrezdülés, túlzó, patetikus gesztus nem éktelenkedik a képbe, egyetlen rosszul ejtett, deklamáló hangsúly nem üti meg a fülünket. A két hidegszívű csúcsjátékos nem szépeleg, még egymás kedvéért sem. Illedelmesen és higgadtan cseverésznek egy keveset magánéletükről, szorongásaikról, céljaikról. Utána viszont ugyanolyan természetességgel (mindennemű cinizmust kerülve) közlik egymással, hogy (a kölcsönös tisztelet és tolerancia ellenére) egyetlen percig sem haboznak majd, ha agyon kell lőniük a másikat. Igazi, sallangok nélküli "bűndiplomácia" - velős és torokszorító, de őszinte. Míg John Woo az egyébként korrekt Bérgyilkosban tolakodó giccsbe fojtotta a baráti rabló-pandúr viszonyt, addig Mann megmutatta, hogy az érzelmi visszafogottság néha sokkal megrendítőbb eredményt szül. Nézzük csak meg Pacino és De Niro óvatosan leplezett félmosolyát az "Én nem értek semmi máshoz"-dialógust követően! Ezer sornál is többet mondanak.
Azonban nemcsak a két főhős alakját sikerült ilyen páratlan alapossággal megírni. Mann tudja, hogy az ördög a részletekben rejtezik. Egyedülálló módon minden mellékkarakternek, még a szüzsé alakulása szempontjából harmadrangú epizodistáknak is időt szentel: felvázolja teljes sorsdrámájukat, beleértve egyéni motivációkat és konfliktusaikat is, bámulatos ritmusérzékkel kapcsolván a történet fősodrához. Úgy is fogalmazhatnánk: egy-egy szívszaggató, drámai reveláció erejéig még a mellékfiguráknak is lehetőségük van rá, hogy "főszereplőkké" nőjék ki magukat. Gondoljunk csak Donald Breedanre (Dennis Haysbert, a 24 Palmer elnöke már ebben a szerepben is a legnagyobbakkal vetekszik), a börtönviselt, ám jobb sorsra érdemes fekete fiatalemberre, akit McCauley és csapata egy külvárosi kifőzdéből (mely korántsem biztosít számára tisztességes megélhetést) rángat vissza a bűn világába. Breedan, mivel élete romokban hever (csupán melegszívű barátnője tartja benne a lelket) elvállalja, hogy sofőrként - beugorván az egyik hidegre tett bandatag helyére - kisegíti a nagypályásokat utolsó, ám egyben legnagyobb szabású bulijukban. Igazán nem áll szándékomban, hogy leleplezzem a film leglátványosabb, legfeszültebb akciószekvenciáját kettészelő drámai csúcspontot (hiszen bizonyára akad önök között, aki még nem látta a filmet), annyit azonban elárulhatok, hogy e pillanat Breedanhez kapcsolódik, s - a karakter mindössze néhány percben felvázolt előéletének és konfliktusainak tükrében - rendkívül mélyen érinti, jóformán mellbe vágja a nézőt. Ugyanígy képes egyetlen meglepő és feszült szcéna erejéig központi hőssé emelkedni Natalie Portman, Ashley Judd vagy Danny Trejo karaktere (micsoda figurák, és micsoda nevek!).
A Szemtől szemben minden fronton tökéletes kielégülésben részesíti a befogadót. Az érzelmi szálakat is minuciózus következetesség működteti. Tanítani való, ahogy kibomlanak a szerelmi (erő)viszonyok, s a történet előrehaladtával szépen letisztul a kép. Talán Hanna és neje, Justine (Diane Venora) románca tépázza meg leginkább a lelki nyugalmunkat. "Jelenetek egy házasságból Los Angelesben" - így is summázhatnánk a munkamániás zsaru és kedvese elkeseredett héjanászát. A konfliktus ősrégi: a férfinek előbbre való a hivatása, mint a magánélete, s ez lassan kedélybeteggé és paranoiddá teszi a nőt, aki emellett ráadásul előző házassága keserű emlékével, valamint súlyos gyógyszerfüggőséggel is küzd. (Az eredeti forgatókönyv-változatban egyébként maga Hanna is masszív kokainista volt. Az ötlet jól illett volna a figurához, hiszen hősünk úgy grimaszol, és úgy viselkedik, mint aki a nap huszonnégy órájában fel van pörögve az anyagtól.) Mann igazi tortúrának veti alá a házaspárt. A legihletettebb és legemlékezetesebb jelenet, amikor Hanna egy fárasztó nap után hazaérkezik, s a konyhában a feleségét együtt találja annak szeretőjével, aki békésen tévézik. Hanna (meglepő módon) nem kezd üvöltözni, nem invitálja ökölpárbajra "lyuksógorát", s nem játssza el a felszarvazott férj nagydrámáját sem. Egyetlenegy dolgot tesz csupán: megragadja a tévét, és dühösen magával cipeli, hogy aztán egy lepukkant külvárosi negyedben nemes egyszerűséggel kidobja az autójából, mondván, a felesége szeretője elterpeszkedhet a kényelmes, fényűző posztmodern lakásukban, ám arról tegyen le, hogy az ő tévékészülékét fogja bámulni. (Zseniális megoldás, hogy közvetlenül az akciófinálé előtt Mann úgy határoz, nem varrja el végleg a szálakat, s nyitottá teszi a kérdést: vajon mi lesz e házasság valódi sorsa?)
A másik oldalon McCauley és a patyolattiszta, ártatlan és kiszolgáltatott grafikuslány, Eady (Amy Brenneman színésznő eleinte ódzkodott a szereptől, mondván, a film túl erőszakos; hihetetlen, hogy szerep és színész néha mennyire összesimulnak) bimbózó románcát találjuk. Az ő kapcsolatuk fejlődési íve egészen másként alakul: romlatlan, sallangmentes és megható szerelemben részesítik egymást, s még McCauley lelepleződése sem képes összeroppantani gránitszilárdságú szálakból szőtt szövetségüket. Éteri szépségű, nemes viszony az övék, ennélfogva durva kontrasztot képez Hanna és Justine kihunyófélben lévő házasságával. Nem véletlen, hogy ökölbe szorított kézzel szurkolunk a párosnak, amikor az új élet reményében, a megváltást keresve a repülőtérre indulnak, hogy végleg maguk mögött tudhassák Los Angeles mételyező betondzsungelét. A Casablanca óta azonban tudjuk, e romantikus szökéskísérletek nem mindig úgy végződnek, ahogy azt a felek eltervezték. Anélkül, hogy bármit is elárulnék, leszögezhetem: a filmvégi hajsza félelmetesen izgalmas, de az azt megelőző búcsújelenet is. E szcéna alkalmával a cselekményszálak parádésan sodródnak össze. Még egyszer, utoljára találkoznak a főszereplők, s minden eldől, aminek el kell dőlnie. Ami pedig utána következik, az maga az igazi, westernfilmekbe illő, ólomsúlyú párbajélmény. Egyáltalán nem véletlen, hogy Mann a Los Angeles-i repülőteret választotta a végső ütközet helyszínéül: a hősök zord, szinte marsbéli tájon járnak. Nyirkos és koromsötét senkiföldjén, melyet csupán a felszálló repülőgépek lidérces fénye világít meg alkalomadtán. (Mann és stábja e jelenetben mintha egyenesen az 1981-es Thief kékesfekete, acélos fényű képeit imitálná.)
Külön kell szólnunk a legendás bankrablás-jelenetről, mely ragyogóan ellenpontozza a film alapvetően széttagolt, apró jelenetekből álló dramaturgiai felépítését. Ez a szcéna több mint tíz percig tornáztatja a szemet és az agyat. Mind koreográfiáját, mind megmunkáltságát tekintve letaglózó erejű, és bizony nyugtalanítóan közel áll a valósághoz - egy "igazi" rabló-pandúr tűzharc is hasonlóan zajlik. Adós vagyok még a színészi alakítások méltatásával is: noha Pacino és De Niro a vállukon cipelik a produkciót, a többieknek sem kell szégyenkezniük. A titokzatos bűnbáró, Nate szerepében John Voight egészen kiváló, szuggesztív alakítást nyújt. (Az ő figurát is valós személyről mintázta Mann, méghozzá Edward Bunkerről, a Kutyaszorítóban Mr. Kékjéről. Nem véletlen, hogy a Szökevényvonat - melynek egyik társírója Bunker - Voight főszereplésével készült.) Dennis Haysbert gigászi teljesítményéről már szóltunk; Val Kilmer (aki a forgatások szünetében rohant "batmankedni" Joel Schumacherékhez) élete talán legjobb játékát produkálja; Tom Noonan (a rossz emlékű Embervadász antagonistája) nyúlfarknyi szerepében is brillírozik (cigarettafüstben és alkoholgőzben pácolt, megmosolyogtatóan dilettáns magyar hangjának gazdája Szeredás András szövegíró!), Hank Azaria már csak a Pacino legendás, "Mert a segge gyönyörű!"-egysorosára adott reakciójáért is megérdemli a tiszteletet; Danny Trejo és Tom Sizemore pedig igazán rokonszenves rosszfiúk.
Őszintén remélem, hogy e kritikát olvasván talán azok is kedvet kapnak Michael Mann remekművéhez, akiknek eddig még nem volt szerencséjük hozzá. Ez a film tökéletesen tolmácsolja a jellegzetes, '90-es évekbeli "nagyvárosi létélményt". Olyannyira közel hozza színes karaktereit a nézőhöz, hogy szinte együtt lélegzünk, élünk, izzadunk és szenvedünk velük. Mann a bűnfilmes maximalizmus szemet gyönyörködtető iskolapéldájával ajándékoz meg bennünket. A Szemtől szemben az évek során valódi hivatkozási alappá nemesedett. Megannyi film és videójáték másolta már azt a tárgyi miliőt, azt az egyedüli, szerves belső világot, mely Mann filmjének sajátja. Túlszárnyalni, vagy esetleg megközelíteni azonban senkinek nem sikerült. Még Christopher Nolannek sem, akinek Sötét lovagja Batmanestül, Jokerestül együtt is csupán vihar a biliben ehhez a shakespeare-i volumenű bűneposzhoz képest. A film számos egysorosa vált szállóigévé. Önöknek melyik a kedvencük? Apropó: személyes szívfájdalmam, hogy abba az étterembe, mely Hanna és McCauley feledhetetlen közös jelenetének adott otthont, sajnos már nem ülhetünk be. A vendéglátóipari egység ugyanis tavaly végleg lehúzta a rolót. Nem baj. A Szemtől szemben attól még mestermű marad.
