Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Solace

2016. január 28. 18:54 - Alec Cawthorne

solace2-xlarge.jpgGyerekkorom óta csodálom Anthony Hopkinst. Minden filmet megnézek, melyben szerepel. Még akkor is, ha előre gyanítom, hogy maga a produkció silány minőséget képvisel majd. Így volt ez a Solace esetében is, melynek voltaképpen már előzetesét is csupán elnéző mosollyal fogadtam. Eleve rossz ómennek tűnt, hogy a filmet egy időben a Hetedik folytatásának szánták, ennek érdekében pedig erőteljesen átgyúrták a forgatókönyvet. Eredetileg ezúttal is William Somerset (Morgan Freeman) lett volna a főszereplő, aki látnoki képességekkel felvérteződve indult volna az aktuális tömeggyilkos levadászására. Szerencsére azonban e halva született ötletről időközben letettek (állítólag David Fincher is határozottan ágált ellene), így a Solace önálló történetként indult hadba a nézők kegyeiért. Sajnos azonban - Hopkins ide vagy oda - a végeredmény korántsem megnyugtató. A Solace bizony kifejezetten rossz film, de legalább nem írható a számlájára, hogy meggyalázta a legendás és utolérhetetlen Hetediket.

A lényeg, hogy Freeman helyett végül Hopkins játssza a lehengerlő intellektusú médiumot, Dr. Clancy-t, akinek ajtaján egy verőfényes tavaszi reggelen régi cimborája, Joe Merriweather FBI-ügynök (Jeffrey Dean Morgan) és szépséges partnernője, a pszichiáter Katherine (Abbie Cornish) kopogtat, hogy rávegyék, segítsen nekik egy különösen kegyetlen és rejtélyes gyilkosságsorozat felderítésében. Hopkins azonban nemet mond, hiszen súlyos magánéleti válságok emésztik: feleségétől évek óta elhidegült, lánya elvesztését pedig - akit nemrég legyűrt a leukémia gyilkos kórja - még mindig nem tudta kiheverni. Aztán végül (hogy, hogy nem) mégis elvállalja az esetet. A triumvirátus felfedezi, hogy az elkövető kizárólag leküzdhetetlen betegségben szenvedő férfiak és nők életét oltja ki, azaz Istent játszva, "a halál angyalaként" - valamiféle furcsa kötelességetikától vezérelve - segíti át a másvilágra áldozatait. Az is egyértelművé válik, hogy a titokzatos őrült mindig legalább egy lépéssel hőseink előtt jár. És innentől már nem is nehéz kitalálni, hogy miért: Hopkins karakteréhez hasonlóan természetesen ő is látnok. Csak az ő érzékei még kifinomultabbak.

Eddig a hallatlanul izgalmas történet: eszem ágában sincs (ennél nagyobbat) spoilerezni, már csak azért sem, mert tudom, ez tipikusan az a film, amely - bár ezer sebből vérzik - mégis képes lekenyerezni a nagyközönség egy tekintélyes hányadát. Miért? Mert a Solace nem más, mint egy hatásvadász sablongyűjtemény, és a publikum imádja, ha egy zsáner összes kliséjét felvonultatják neki bő másfél órában. A tapasztalatlan és kiforratlan stílusú Afonso Poyart pedig éppen ezt teszi. Sablonok nagyszabású seregszemléjét látjuk. A szerepkörök előre le vannak osztva, a sztereotipizált főhősök (a magányos és különc médium, a becsületes, példás családi életet élő FBI-ügynök, a hányatott sorsú, de vonzó pszichiáternő) mozgástere nagyon beszűkült, a csavarok pedig mindenki számára előre kisakkozhatók, aki legalább egy sorozatgyilkos-thrillert látott már életében. És épp ezért zabálja a filmet a nézők egy része: mert a cselekményséma, a karakterkészlet, a fordulatok, a szerkesztésmód olyan kellemesen ismerős. A szüzsé nem sarkall intenzívebb agymunkára, mint egy közepesen gagyi dél-amerikai szappanopera, cserébe viszont kiváló színészi alakításokat és némi műanyag "borzongást" kap a közönség. De igazából pontosan ez a Solace egyik legnagyobb negatívuma: valójában nem is önálló produktum, hanem innen-onnan összelopkodott ötletek laza füzére. Az efféle szerkezet pedig előbb-utóbb cserepekre törik. Ezúttal sincs ez másként.
223.jpgDe nemcsak a kóros ötlethiány jelenti a mozi rákfenéjét. Legalább ennyire zavaró, hogy Poyart még "társadalmi mondanivalót" is akar erőltetni filmjébe, teszi mindezt nyögvenyelősen és görcsösen. A rendező azt próbálja vizsgálni, hogy hol húzódik az emberi szolidaritás és a hidegvérű gyilkosság közti vékony határvonal. Az utolsó szekvenciákban Hopkins és a sorozatgyilkost alakító Colin Farrell tulajdonképpen már nem is annyira klasszikus értelemben vett lélektani hadviselést folytat, hanem etikai csatározásba kezdenek. Ez a tematikus váltás pedig csak még inkább aláássa a film addig is kétes színvonalát. Mellesleg arra is rávilágít, hogy Farrell hőse milyen szürke és lélektelen utánzata a Hetedik John Doe-jának. Egyébként, ha a film által kezdeményezett etikai diskurzus nem volna halálosan unalmas, a készítők mindezt még tetézik azzal, hogy egyetlen jelenet erejéig még eutanáziaügyben is "állást foglalnak", így aztán a végefőcím legördülése közben az embert elfogja a különös érzés: mintha nem is pszichothrillert, hanem konyhafilozófiával tarkított, giccses műdrámát láttunk volna. És a szomorú az, hogy nem is járunk messze az igazságtól, ha így látjuk.

És ha mindez még nem lenne elég, a formanyelvet illetően is bosszantó hibákba ütközhetünk. Hopkins látomásjelenetei leginkább pszichedelikus videoklipekre emlékeztetnek. Agyonszűrőzött, követhetetlenül feszesre vágott, vérben tocsogó montázsokról van szó, melyek ráadásul mindig a lehető legrosszabb pillanatban és ütemben szelik ketté az aktuális jelenetet. Szinte már röhejesek, és teljesen elütnek az elvileg komolynak szánt film hangulatától. Poyart stílustalanságára persze adódhat magyarázat: a rendező valószínűleg efféle vizuális blikkfangokkal akarta közönségkompatibilissé tenni alacsony költségvetésből készített függetlenfilmjét, ha már a büdzsé méretéből adódóan nem robbanthatta fel fél New Yorkot. Egyébként a lassítások is inkább mosolyt fakasztanak, mintsem ámulatba ejtenek, a "bullet-time" effektus reciklálása láttán pedig már végképp fogjuk a fejünket, és legszívesebben menekülnénk a székünkből. De az sem szívderítő látvány, amikor Hopkins egy CGI-virágosrét közepén bóklászik, vagy amikor egyes karakterek megsokszorozódnak Sir Anthony képzeletében. (Smith ügynök is hasonló módon osztódott százfelé a Mátrix valamelyik epizódjában. Mindezek - és az agyonhasznált lassítások - után nem lennék meglepődve, ha titkon Wachowskiék is bedolgoztak volna a szkriptbe.)

Végül persze adódhat a kérdés: mégis mi a jó ebben a filmben? Természetesen maga Hopkins. Persze Abbie Cornish szép, Jeffrey Dean Morgan pedig remek Javier Bardem-imitátor, és Colin Farrell is tisztességes alakítást nyújt, de igazából megint a legendás színészóriás menti a menthetőt, ahogy szinte mindig. Igaz ez még akkor is, ha el kell ismerni, hogy ezúttal megint Hannibal Lecter joviálisabb és szimpatikusabb alakváltozatát hozza. (Ahogy tette ezt például A rítusban is, amely szintén egy elcsépelt mozgókép-alakzatba, az ördögűző-horrorba akart új életet lehelni, és szintén nem sikerült bevégeznie küldetését.) Hopkins tényleg mindig képes kiragyogni a környezetéből, még akkor is, ha a szerepe gyatrán megírt (mint ebben az esetben), és ha kínos dialógusok is jutnak neki. Nem csak azért mondom, mert gyerekkorom óta csodálom, és mert a kedvenc színészem, hanem mert nélküle tényleg összedőlne a Solace ingatag tákolmánya. Ő az egyedüli összetartó erő. Karizmája védőernyőként magasodik e sekélyes és álmosítóan buta film fölé.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr438326846

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása