Volt egyszer egy Robert De Niro - nem ez a megvénült, némi aprópénzért a legócskább produkcióba is elszegődő, grimaszoló ripacs, hanem egy másik -, aki tudott nevettetni. És ehhez még a nadrágját sem kellett letolnia. Nem altesti poénokkal, nem hitvány bögöfésekkel-röfögésekkel, nem testnedvekben való tocsogással vett le bennünket a lábunkról. Néhány évtizeddel ezelőtt még épkézláb forgatókönyvekkel megtámogatott, színvonalas komédiákkal sikerült mosolyt csalnia az arcunkra. És egyáltalán nem bántuk, hogy egy komoly színész bohóckodik a vásznon, mert minőségi bohóckodásról volt szó. Gondoljunk csak olyan filmekre, mint a gyilkos iróniájú A komédia királya, a parádés és felejthetetlen Éjszakai rohanás, vagy az ellenállhatatlanul mulatságos Nem vagyunk mi angyalok.
Persze azoknak az időknek már régen vége, és a kétezres években De Niro úgy gondolta, ideje igazodni az újfajta kívánalmakhoz. Trendi komikusként akart karriert csinálni. Hogy ez annak idején sikerült-e neki olyan filmekkel, mint a Csak egy kis pánik vagy az Apádra ütök és folytatásaik, azon lehetne vitatkozni (szerintem nem), azonban egyvalami tény: ezektől az ártalmatlan és közepesen bárgyú limonádéktól eljutott az abszolút mélypontig, melyet a Nagyfater elszabadul című film jelez a szebb napokat is látott színészfejedelem filmográfiájában. Számomra meg aztán különösen kellemetlen és fájó leírni, hogy De Niro önmaga paródiájává vált, ugyanis egyik kedvenc színészemről van szó. Azzal tisztában vagyok, hogy kortársaihoz hasonlóan jó ideje nem kap már tehetségéhez méltó szerepajánlatokat (erről a problémáról egyébként korábban írtam is), de ez még nem mentség arra, hogy az egyik legjelentősebb hollywoodi művész elaltassa öntudatát és erkölcsi érzékét, és elvállaljon egy olyan filmet, aminek az ocsmányság-faktora talán még Seth Rogent, Seth MacFarlene-t és Mark Wahlberget is elriasztaná.
Jó, tudom én, hogy Hollywood is hibás, amiért teljesen elhanyagolja és idióta szerepekbe kényszeríti az idős színészgenerációt. (És ezért van az, hogy egy mai színészveterán ajtaján szökőévenként egyszer kopogtatnak egy Nebraska vagy egy Ifjúság forgatókönyvével.) Bizonyos mértékig azt is megértem, hogy ha De Niro, Freeman, Hopkins vagy Pacino nem adja el magát néha olcsó produkcióknak, akkor egy idő után problémássá válhat fenntartani a megszokott életszínvonalukat. De azért van egy határ. Egy határ, amit Robert De Niro sajnos most - úgy tűnik, önbecsüléstől és erkölcsi érzéktől mentesen - áthágott. Felköpött egyet a levegőbe és aláállt.
Az pedig sajnos már megint a magyar közönség ízléséről és szellemi igényszintjéről árulkodik, hogy a Nagyfater elszabadul idehaza olyan impozáns nyitóhétvégét produkált, amilyet még egyetlen De Niro-vígjátéknak sem sikerült. Pedig egyik sem volt olyannyira gyalázatos és hitvány, mint éppen ez.
Na jó, mit is várjunk attól a nézőközönségtől, amelyik tavaly A szürke ötven árnyalatát is két pofára zabálta...
