"Bergman legszebb filmje" - olvashatjuk A nap vége magyar nyelvű tartalomleírásában. Habár a szépség szubjektív kategória, ebben az esetben egyet kell értenem a megállapítással. Persze magam is elfogult vagyok, ugyanis ez a kedvenc filmem - és ebből következően a kedvenc Bergman-filmem is! A Mester korai korszakának egyik ékköve, Victor Sjöström utolsó mozija (A halál kocsisa legendás rendezője, aki mellesleg színészként is aktívan tevékenykedett, három évvel később, 1960-ban hunyt el), a mentális utazás modern "műfajának" első képviselője (megelőlegezve Fellini Nyolc és féljét), és nem utolsósorban: egy minden porcikájában megrázó és leplezetlen őszinteségű történet a magányról és az időskori számvetésről. Ha úgy tetszik, A nap vége szintézisteremtő, létösszegző alkotás. Pedig Bergman ekkor még csak negyvenedik életévét taposta.
A film alapötletét egy személyes élmény szolgáltatta. Bergman Stockholmból Dalarnába utazott, és közben megállt nagyanyja régi házánál. Ekkor az a különös gondolata támadt, hogy ha kinyitná az ajtót, és belépne, újra gyermekké zsugorodna és átélhetné ifjúsága meghatározó pillanatait. Egy fantasztikus belső utazás képe rajzolódott ki előtte. A hely szelleme, mely képes visszaforgatni az időt és újraalkotni a teret, hogy az egyén rekonstruálhassa a múltját - ez az elgondolás áll A nap vége nem mindennapi utazástörténetének középpontjában. Egyébként Bergman a film forgatókönyvét egy kórházi ágyon írta, elszeparáltan a külvilágtól. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy a magány A nap vége egyik meghatározó témája.
Bergman kezdettől fogva példaképét, a svéd filmművészet egyik megalapítóját, Sjöströmöt akarta a főszerepre. Az ekkor már idős mester néhány rövid egyeztetés után elfogadta az ajánlatot, egyetlen feltétellel: ha a stáb folyamatosan biztosítja számára, hogy a forgatás alatt végig intim viszonyban maradhasson kedvenc nedűjével, a whiskey-vel. Megköttetett a nemes alku, így a filmben Sjöström alakítja a visszavonult orvosprofesszort, Isak Borgot, aki menye, a szép és fiatal Marianne (Ingrid Thulin) társaságában, múzeumi értékű autóján útnak indul, hogy egy patinás egyetemi városban részt vehessen saját díszdoktorrá avatásán. Közben megállnak azon a vidéken, ahol Isak a fiatalkorát töltötte, és az öregúr különös, szinte szimbiotikus kapcsolatba keveredik a saját múltjával. Vagy ahogy ő fogalmaz: "Nem tudom, hogy és mint történt, de a fényes nappali valóság a fejemben még fényesebb álomképpé változott, amely azonban a valóság erejével jelent meg a szemem előtt."
Hamarosan tehát elindul egy metaforizáció. Az otthontól az egyetemig megtett autóút az életpálya allegóriájává válik. Az álomszerű fogalmazásmód, melynek csírái már a nyitányban érzékelhetőek (gondoljunk csak az elszabaduló halottaskocsi lázálomszerű és szürrealista stílusú jelenetére, mely egyébként gyönyörű utalás Sjöström munkásságára is), lassan uralni kezdi a cselekményt. Habár Isak és Mariann útitársakat is kap egy cserfes fiatal lány és két, egymással örökké vitázó srác személyében, sőt egy emlékezetes epizód erejéig még egy marakodó házaspár is hozzájuk csapódik (akik mintha már a Jelenetek egy házasságból két főhősét előlegeznék meg!), mégis, az álomképek egyre sűrűsödnek, a fizikai utazás egyre inkább mentális kalandozásba fordul át. Először úgy tűnik, mintha az idős professzor gondolataiban újraélné a múltat. Emlékezzünk csak az első álomszekvenciára, mely mintha a vidéki birtokon több évtizeddel korábban zajlott események pontos rekonsturkciója volna. Ám ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy lesz a múltidézésből fantáziaképek sorozata. Ezt az is alátámasztja, hogy Isak az ötven évvel korábbi eseményekbe is jelenbéli külsejével, öregemberként kapcsolódik be.
Ahogy Kovács András Bálint (KAB: A modern film irányzatai. Az európai művészfilm 1950-1980) fogalmaz: "A főszereplő tehát nem passzív megfigyelő csupán: más alakok úgy beszélnek hozzá, mint saját idejük egy fiatal emberéhez. Amit látunk, a múlt jelenbeli mentális reprezentációja, egyfajta dialógus a múlttal, vagy a múlt egy értelmezése." A nap végében tehát a múlt korántsem statikus, sőt nagyon is eleven és produktív erő. A múlt ébreszti rá a főhőst saját jelenbéli élete ürességére. A jelen sivársága a múlt traumáin keresztül, azokon átszűrve ölt alakot és sűrűsödik fenyegető szorongássá. Jó példa erre az a jelenet, melyben a fiatal Sara tükröt tart az idős Isak elé. A főhős agg képmásában egész eltékozolt életét felismeri. Rádöbben, hogy azok a lehetőségek, melyekkel annak idején nem élt, azok a szerelmek, melyekbe nem volt bátorsága belemélyedni, s azok az érzelmi láncok, melyeket szántszándékkal elszakított, immáron visszahozhatatlan veszteségek és valószínűleg őhelyette valaki másnak az életét koronázták meg. Az eltékozolt időt nem lehet újraélni, hiszen "hirtelen elrepül, mint a nyíl s zuhogó patak" - ahogy Berzsenyi írja.
A magányt és az érzelemhiányt egy sor igényesen kidolgozott motívum nyomatékosítja. Ebből a szempontból talán a legemlékezetesebb az a hosszú álomjelenet, ahol Isaknak orvosi vizsgát kell tennie egy szigorú tekintetű professzor előtt. Az öregúrnak mikroszkóp segítségével kellene meghatároznia egy baktériumot, ám amikor belenéz a szerkezetbe, nem lát semmit. Amikor pedig ki kellene tapintania egy páciens pulzusát, halottnak hiszi a beteget, az azonban a következő pillanatban lidérces kacagásban tör ki. Isak az orvostudomány rideg eszközeivel akarja megoldani feladatait. Nem jön rá, hogy a "vizsga" voltaképpen nem szakmai felkészültségét, hanem érzelmi életét akarja feltérképezni. A mikroszkópban azért nem lát semmit, mert a megfoghatatlan, az anyagi világon túli (az érzelmek, a szeretet) nem mérhetők a tárgyi valóság segítségével. Ezért nem láthatók az ő számára sem. A betegben lappangó életet pedig azért nem ismeri fel, mert neki is vajmi kevés köze van az élethez. "Vajon segít-e meghalnom, hogy sohasem éltem?" - teszi fel a kérdést Kertész Imre. De akár Isak Borg is feltehetné. Isak nem sokkal az álomszekvenciát követően maga ismeri el, hogy álmaiban sokszor azt próbálja meg bevallani magának, hogy noha még életben van, valójában már halott. 
Hamarosan a vizsga tétje is kiderül: a professzor egy erdő mélyére vezeti Isakot, ahol hősünk szembesül azzal, milyen férjként is élte életét. A távolból meglesi feleségét, amint az színt vall róla egy ismeretlen férfinak: elpanaszolja az ifjú Isak ijesztő és rideg magányát, közönyösségét, kétségbeesetten sajnálkozik a férfi lelkében tátongó űr miatt. A feleség titkos vallomása leplezi le végképp a főszereplőt, és érleli meg Isak osztályzatát. Az élemedett korú professzor bizony megbukott a vizsgán. Az élettől azonban mégis kap egy újabb lehetőséget. Nemcsak díszdoktorrá avatják, de az utazás vége felé még menyéhez, Marianne-hoz is közelebb kerül. A nőt játszó Ingrid Thulin egyébként varázslatos és delejező jelenség. Ráadásul A nap végében a maga teljességében csodálhatjuk pompázatos szépségét. Ez az angyali külsejű asszony, akit Bergman fedezett fel és tett sztárrá, valósággal sugárzik a vásznon. (Nem véletlen, hogy a Mester ennyire nyomta a színésznőt - szó szerint és képletesen is.)
Isak életében ugyan nem következik be nagy horderejű fordulat, a megélt események mégis változást idéznek elő benne. Ennek első jele, hogy Marianne és fia, Evald vitájában Isak a nő pártjára áll. A nő pártjára, aki az életre szavaz a Borg-családot átható halálvággyal és magánnyal szemben. Ugyanakkor mintha Sara emlékével is sikerülne megbékélnie. Roppant érdekes, hogy Sara (hősünk fiatalkori menyasszonya) a jelenben is visszaköszön annak az ifjú lánynak a képében, aki barátaival együtt csatlakozik Isakhoz és Marianne-hoz az út során, és akit történetesen szintén Sarának hívnak, s szintúgy Bibi Andersson alakítja. Érdekes tehát, hogy Sara - hősünkkel ellentétben - a jelenben is fiatal és sugárzó maradt, míg Isak a múltban is vén és magányos. De ezzel az "új", ezzel a jelenkori Sarával mintha tényleg képes volna kezdeni valamit. Ez a lány megértéssel és gyöngéd szeretettel viszonyul hozzá. Képletesen szólva ennek a Sarának gyónja meg mindazt, melyet azzal a másikkal (hajdani menyasszonyával) szemben elkövetett.
Ráadásul az utolsó kép is optimizmusról árulkodik. Isak a díszdoktori ünnepség estéjén, midőn fia és menye bálba indulnak, álomba szenderül. Visszatér a vidéki birtokra, az eltűnt fiatalság színhelyére. Kézen fogja Sarát, aki elvezeti szüleihez. Az ekkor még élete delelőjén lévő házaspár egy tóparton pihen és sütkérezik. Ezzel az idillikus képpel Isak visszatalál az elvesztett Éden ősélményéhez, ahhoz a forráshoz, melyből minden álom - és minden valóság - ered, és nem számít, hogy még ekkor is ballonkabátos, hunyorgó és elesett öregemberként jelenik meg, ettől a találkozástól (mely képzeletben áthidalja az eltelt évtizedeket, és visszaröpíti őt a születés misztériumába) még az ő szíve is megfiatalodik. 
Nekem éppen azért tetszik ennyire ez a Bergman-film, mert a mester legtöbb opusával (különösképpen a szintén ezidőtájt készült Trilógiával vagy A hetedik pecséttel) összevetve nem egyértelműen lehangoló a végkicsengése. És persze az sem elhanyagolható szempont, hogy A nap vége Bergman könnyebben befogadható, ha úgy tetszik, a műfajisággal is szoros kapcsolatban álló filmjei közé tartozik, kis túlzással egy művészfilmbe oltott road movie pereg a szemeink előtt. Egyébként Sjöström alakítása fantasztikus. Munkáját némiképp beárnyékolta, hogy ekkorra eléggé elhatalmasodott rajta az alkoholizmus, és fizikailag sem volt túl jó állapotban. Ezért a stábnak a jelenetek zömét belsőben kellett felvennie, az autós jeleneteknél kissé életidegen háttérvetítést alkalmazva. Megkapó azonban filmünk szürrealizmusba hajló, kissé groteszk (némely vonatkozásban már-már egyenesen horrorisztikus) stílusa. És gondoljunk csak bele, ha Bergmannak lett volna némi humora (kiváltképp iróniája), ez a történet igazán alkalmas lett volna rá, hogy szabadon engedje. Így sem lehet azonban okunk panaszra. A nap vége olyannyira tökéletes tanulmány az egyedüllétről és az öregségről, hogy csak De Sica Umberto D. (magyar keresztségben: A sorompók lezárulnak) és Kuroszava Élni című mozija említhető egy lapon vele, de Bergman remekművének ragyogása még ezeket az egyébként kiváló filmeket is elhomályosítja.
Nehezen túlbecsülhető A nap vége filmtörténeti jelentősége. Egyrészt ez a mozi a mentális utazás első jelentős példája. Kétségtelen, hogy az olyan későbbi modernista rendezők, mint Fellini vagy Alain Resnais, jobban kidolgozták a mentális utazást, és történeteikben fontosabb szerepet szántak neki. Náluk a fantáziaképek és a valóság általában már szétszálazhatatlanul egybeforr (Fellininél a Nyolc és fél, Resnais-nél a Szerelmem, Hiroshima; a Tavaly Marienbadban és a Muriel említhetők jellemző példaként), míg A nap végében mindig világos, hogy az adott jelenet milyen mentális keretben (térben) játszódik. Az álomjelenetek hézagmentesen elkülönülnek a valóságtól. És azt sem hallgathatjuk el, hogy A nap vége nélkül valószínűleg nem jöhetett volna létre Woody Allen jó pár alkotása, kiváltképp az Annie Hall és az Agyament Harry.
A mentális utazás műfaja minden rendező számára egyfajta számvetést és önelemzést is jelent. Ezért tehát - a nyilvánvaló és fentebb már említett személyes vonatkozások mellett - Bergman, a rendező számára önterápiát is jelentett a film, az idős Sjöströmnek, a színésznek pedig dicsőséges kilépést a mozgókép-történelemből.
