Kötve hiszem, hogy létezik olyan húszas-harmincas éveiben járó fiatal, aki valamilyen formában ne találkozott volna Tim Burton 1989-es korszakalkotó képregényfilmjével. A nemes egyszerűséggel csak Batman névre keresztelt mozi szorosan összefonódott a gyermekkorunkkal. Magyarországon épphogy zászlót bontott a rendszerváltás, amikor a mű belopta magát a filmszínházakba és sok ezer rajongó szívébe. Persze az Egyesült Államokban hozott igazán vastagon a konyhára (abban az esztendőben csak az Indiana Jones harmadik része termelt nagyobb bevételt), de nálunk is szép sikert aratott. (Ilyen és ehhez hasonló tévészpotokkal lehetett találkozni akkortájt a Magyar Televízió reklámblokkjában!) A merchandise-gépezet kerekei szorgosan forogtak a film nyomában - világszerte és itthon is. Pólók, játékfigurák, képregények, rágók és különféle csecsebecsék lepték el a boltok polcait és a denevérember vászonra költözése olyan nagy esemény volt, hogy még Kelet-Európát is lázba hozta. Mára kissé megsárgult a film dicsősége, ami főként persze a Nolan-féle trilógia hatalmas népszerűségének is köszönhető, sőt egyesek néha már azt is vitatni merik, hogy Burton Batmanje alapjaiban határozta meg a képregény- és szuperhősfilmek történetét. Na, de nekem azért nincsenek kétségeim. És szerencsére vagyunk még így egy páran.

Bár a film alkotóit elsősorban Frank Miller korabeli Batman-képregényei (a Year One és a The Dark Knight Returns) inspirálták, a Batman történetét voltaképpen saját kútfőből merítették a forgatókönyvírók. (Noha a fáma szerint Burton eredetileg a The Dark Knight Returns cselekményét szerette volna vászonra adaptálni, ám ezt az ötletet végül el kellett vetni, mivel ez a sztori a denevérember karrierjének alkonyát mesélte el, a Warner pedig berobbantani szerette volna Hollywoodba a köpenyes igazságosztót, nem pedig rögtön "eltemetni".) Szerencsére Burton nem bíbelődik Bruce Wayne (Michael Keaton) gyermekkorának felvázolásával, vagy a Batmanné érés állomásaival. Épp ellenkezőleg: a sötét lovag már az opus tizedik percében kiterjeszti szárnyait, fenyegető árnyba borítva Gotham City gonosztevőit. Lélegzetelállító látvány! Mi pedig csak álmélkodva hömpölygünk a száguldó cselekmény árján, mígnem a nagyváros sötét szívében megszületik hősünk ősellensége, az ördögi Joker (Jack Nicholson), akinek torz arcába mérges sav égetett letörölhetetlen vigyort. A két lidérces teremtmény szembenállását csak élezi, hogy mindketten a vonzó és talpraesett riporternőbe (Kim Basinger) szeretnek bele.

Viszonylag gyakran vádolják meg a filmet azon a címen, hogy "meghamisította" az eredetit, hiszen a képregényben nem Joker, hanem egy kisstílű rabló gyilkolja meg Bruce Wayne szüleit. Ez azonban inkább csak a doktrínér képregénytudorok siráma (na jó, mondjuk ki: hisztije), hiszen az alkotói szabadság ilyetén meggátolása az egyetemes filmtörténetet fosztotta volna meg számos remekműtől. (Gondoljunk csak bele, mit érnének Hitchcock legnagyobb alkotásai, ha a Mester tökéletes hűséggel adaptálta volna vászonra azokat a filléres lektűröket, melyekből ihletet merített bravúros thrillerjeihez!) Burtont nem Batman lélektana érdekli, nem azt vizsgálja, hogy a hérosz személyiségére milyen pszichológiai hatást gyakorolt az ifjúkori trauma. Az ő olvasatában Batman és Joker egyszerre a Jó és a Rossz archetipikus megtestesítői és ugyanakkor a társadalom számkivetettjei. Éjszakai torzszülöttek határhelyzet-pozícióba kényszerítve. Saját megszállottságuk foglyai. A két karakter nagyszerű ellentétpárt alkot már csak azért is, mert voltaképpen kölcsönösen felelősek egymásért, amennyiben megteremtik egymás démoni alteregóját (Joker megöli Batman szüleit, Batman savval teli üstbe "dobja" a Jokert), és még gyengéd vágyaik tárgya is ugyanaz a nő. Egyszóval bonyolult viszonyrendszer fűzi össze a két ikonikus karaktert. Egyszerre tisztelik és félik egymást. Ráadásul Burton a címszereplőt is deviáns csodabogárként (kvázi őrültként) tárja a nézők elé: hősünket ugyanaz a kényszeres meggyőződés mozgatja, mint ami Jokert. Csak épp a céljaik mások.
A történet nincs túlbonyolítva, de ez nem is elemi kritériuma egy szuperhősfilmnek, a maiaknak meg aztán pláne nem. (A képregények lapjain kibontakozó történetek sem túl szövevényesek.) A Batman-Joker karakterpár kidolgozottságán kívül az atmoszférateremtés emeli műfaja koronázatlan királyává a Batmant. Gotham City kialakításakor elsősorban a német expresszionizmus, a klasszikus amerikai horrorfilm és a film noir szolgált értékes ötletekkel a készítők számára. A kontrasztos képek, a leheletfinom fény-árnyék játék és a mindezt ellentétező élénk, néhol szinte rikító színkészlet furcsa, de jól működő egységet alkot: egy egyszerre ódon és titokzatos, mégis modern és "mai" Gotham City képe bomlik ki előttünk. A bűnös nagyváros igazán eklektikus elemekből épül fel. Art-deco és art nouveau keveredik a gótikus stílussal és a német birodalmi építészet egyes motívumaival, lenyűgöző formációt alkotva. A Batman vizuális világa nemcsak a maga korában volt meglepően újszerű, máig párját ritkítja. (Azóta is csak a pár évvel későbbi Dick Tracy és a zseniális Sin City szolgált hasonlóan kreatív esztétikával és hangulattal.)

Danny Elfman zenéjéről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni: egyszerre lágy és dinamikus, fenyegető és heroikus, és hihetetlen érzékenységgel kíséri a képsorokat. Azóta Elfman e műve megkerülhetetlen klasszikus lett, és még a három évvel később induló (szintén kiváló) rajzfilmsorozat is kölcsönzött belőle néhány motívumot. (Beszélik, hogy a zeneszerzőt állítólag egy repülőgép fedélzetén szállta meg az ihlet: gyorsan bezárkózott a vécébe, és diktafonra fütyülte a "Batman Theme" legelső verzióját.) A színészi alakítások is nagyszerűek. Akárki akármit mond, a manapság színészi másodvirágzását élő Keaton jól játssza mind a szórakozott és kelekótya milliomoscsemetét, mind pedig a veszedelmes éjszakai ragadozót. A film igazi sztárja (sokak szerint valódi főszereplője, bár ez azért enyhe túlzás) persze Nicholson, aki valósággal parádézik Joker szerepében. Napestig lehetne vitatkozni, hogy Nicholson vagy Heath Ledger Joker-alakítása sikerült-e jobban. Nem szándékozom állást foglalni, mert mindkettő nagyon más, de az én szívem a Nicholson által képviselt bohócosabb és szórakoztatóbb verzió felé húz (amely egyébként a harsány komikussága ellenére egyáltalán nem kevésbé kegyetlen, mint A sötét lovag Jokere, hiszen gondoljunk csak bele, hány áldozatot végez ki a Vigyorex segítségével, vagy emlékezzünk a kézfogásnak álcázott áramütésére stb.). Kim Basinger szép biodíszlet, Jack Palance ördögi gengszter, Michael Gough pedig tökéletes Alfred. A film magyar szinkronja pedig olyannyira zseniális, hogy a mai napig legendák övezik. Általában még azok is elismerik a tavaly elhunyt, nagyszerű Sinkó László elementáris Joker-szinkronjának művészi értékét, akik megrögzött ellendrukkerei a szinkronizálásnak.

Tim Burton 1989-es Batmanje a modern szuperhősfilmek első - és máig legsikerültebb - alkotása. Sokan próbálták már megközelíteni vagy felülmúlni, de eddig még senkinek sem sikerült. Mi, rajongók pedig huszonhét éve táncolunk az ördöggel sápadt holdfénynél, és merem remélni, hogy még nagyon sokáig tart ez a kellemes keringő.
És hogy miért épp most írtam kritikát erről a filmről? Nem nehéz kitalálni: így "protestálok" Zack Snyder néhány nap múlva mozikba kerülő audiovizuális terrortámadása ellen.