Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Huszonöt éves A bárányok hallgatnak - A szerzőgárda élménybeszámolója

2016. február 12. 19:56 - Alec Cawthorne

900full-the-silence-of-the-lambs-screenshot.jpgHolnapután, azaz február 14-én lesz kereken huszonöt éve, hogy Amerikában bemutatták A bárányok hallgatnak című filmet, az elmúlt néhány évtized egyik legfontosabb hollywoodi moziját, melyet teljesen megérdemelten halmoztak el számos Oscar-díjjal, s melyet azóta is modern klasszikusként emlegetnek nézők tömegei. Ebből az alkalomból szerzőgárdánk három tagja eleveníti fel a remekművel kapcsolatos élményeit, benyomásait:  elmondjuk, miért tetszik nekünk ez a film, miért nem tudunk még mindig szabadulni a hatása alól, s milyen is volt az a bizonyos első találkozásunk a sötétség hercegével, a kannibálok doktorával, az életművészek életművészével...

Charlie Simms: 15 évesen kezdtem el tudatosan kutatni a filmek után. Ebben nagy segítségemre volt egy magyar filmes fórum, ahol a legjobb értékelésű filmeket soroltam előre megtekintés céljából. Így találkoztam rengeteg klasszikussal: a Hetedikkel, Kubrick műveivel, Az ördög ügyvédjével, a Donnie Darkoval és számos remek thrillerrel, amiket szüleim egyértelműen nem adtak a kezembe. Így történt, hogy A bárányok hallgatnak életem első igazi pszichothriller élménye volt. Emlékszem, teljes mértékben belengte a sötét szobámat a film hangulata és habár egy apró képernyőn néztem a filmet, ott tudtam lenni a filmben, együtt izgulni Starling nyomozóval.

Elsősorban tehát a sötét, mocskos atmoszféra szippantott be és a remek történetvezetés fogott meg. Hatása alá is kerített, s mivel első ilyen élményem volt, hasonló témájú, hangulatú filmeknél egyből A bárányok hallgatnak jut eszembe. Aztán eltelt egy kis idő és szükségesnek véltem a sorozat megtekintésének folytatását, így következett a Hannibal, A vörös sárkány majd a gyengére sikerült Az embervadász című film. A doktor fiatalkoráról készített „alkotást” nagy ívben elkerültem. Érdekes módon, amikor végeztem a teljes szériával, akkor döbbentem rá, hogy mind a négy filmben – de leginkább a Hopkins-filmekben – mennyire háttérbe szorul Hannibal Lecter személye, s ennek ellenére mégis ő a legemlékezetesebb a filmekben.

Pedig A bárányok hallgatnak főszereplője egyértelműen Clarice Starling. A bravúros pedig az – és ezt a második megtekintéskor megfigyeltem -, hogy milyen tökéletesen megfér egymás mellett a két főszereplő karakter. Ilyen pedig ritkán akad a filmuniverzumban. Rendkívül szépen, finoman ki van dolgozva a két karakter, kettejük rövid kapcsolata, Hannibal alig húsz percet van a vásznon, mégis majdnem annyit tudunk meg róla, mint Clarice-ről. Ahogy említettem, másodszorra is megnéztem, tavaly Halloween éjszakáján. Mondanom sem kell, hogy így több év után is megfeszült minden izmom egyes jeleneteknél, a bezárt, ködös, feszültséggel teli atmoszférát zseniálisan átadta már az első jelenettel.

Hannibal Lecter egyébként egyből a „kedvenc gyilkosommá” vált, lenyűgöz az intelligenciája, az, hogy mennyire tenyérbe tud mászni, milyen elképesztően művelt és okos és ugyanakkor pedig milyen gyorsan és meglepően veszíti el ezt a tartását.

Amit pedig külön megfigyeltem: hogy milyen rendkívül igényes a film kivitelezése. Mind a díszletek, mind az fényképezés szempontjából.

S egy merész gondolat fogalmazódott meg bennem még tavaly október végén, az pedig az, hogy Jodie Foster bizony jobban játszik, mint Hopkins. Természetesen nem fair a játszma, hiszen Foster ötször annyi időben villanthatta meg tehetségét, mint Hopkins, aki – ahogy már említettem -, körülbelül húsz percet szerepel Hannibal Lecterként. Ennek ellenére az tény, hogy Jodie Foster viszi a hátán a filmet és ez elsősorban róla szól. Továbbá szemembe ötlött, hogy milyen csodásan tud mosolyogni ez a fiatal nyomozó.

Összességében A bárányok hallgatnak ott szerepel a legjobb thrillerek listáján, egészen előkelő helyen található. A folytatások – a Hannibal és A vörös sárkány pedig szintén erős filmek, a Hannibal majdnem hogy vetekszik A bárányok hallgatnak zsenialitásával.
ariane179254_thesilenceofthelambs_3.jpgTenebra: A bárányok hallgatnak legalább olyan meghatározó volt számomra, mint a nyolcvanas évek amerikai filmjei, vagy akár Tarantino korai filmjei. Ugyanis az említettek mellett a Hannibal-sorozat volt az, amely iránt igen korán elkezdtem rajongani, és ami miatt komolyabban elkezdtek érdekelni a filmek. Mert bár nyilvánvalóan a Star Warst is imádtam, de mondhatni A bárányok hallgatnak volt az első olyan film, amin gondolkodni is kezdtem, nemcsak a felszín miatt szerettem, mint mondjuk a Gyűrűk Urát vagy a Kill Billt.

Persze be kell valljam, mikor először találkoztam vele, még ott tartottam, hogy 8 évesen irtózatosan megijedtem a Twin Peaks-sorozat egyik részétől, és onnantól kezdve rettegtem a horrorfilmektől, a hullák látványától, meg általában minden misztikus dologtól. Féltem a sötéttől is, a szűk helyektől, meg a pszichopatáktól is. Így első látásra ezt a sorozatot nem nekem találták ki.

Meg kell viszont említenem, hogy apám nagyon szerette a horrorfilmeket fiatal korában, sőt. Talán kicsit megszállottja is volt ezeknek, mert mindig röhögve ijesztgetett engem a Twin Peaksszel is. (Valószínűleg ezért lettem én is olyan, hogy szeretek ugratni másokat, kihasználva félelmeiket.) S egy napon lemásoltatta a Hannibal-filmeket DVD-verzióban, és onnantól kezdve egy darabig akár minden héten újranézte a trilógiát (igen, akkoriban, 2004-5 környékén még csak trilógia volt). Valahogy ezidőtájt már, 17 éves fejjel én is perverz érdeklődéssel kezdtem fordulni a félelmetes filmek felé, és meg-megnéztem horrorfilmeket (melyeket amúgy ma már hatásukban nem tartok feltétlenül annak – ilyen a Kenneth Branagh-féle Frankenstein). Így A bárányok hallgatnakot is félve, de elkezdtem nézni egyszer, mikor ment anyáméknál.

Nos, innentől kezdődött a bűvölet. Mert ez a széria elbűvölt. Felfedeztem, hogy ezek nem is horrorfilmek, hanem inkább pszichothrillerek (erről majd még külön írni is szeretnék a blogra), mert néhány sokkoló jelenet van bennük, de amúgy inkább Clarice és a zseniális Hannibal pszichológiai párbaja áll a történet centrumában. Sőt mi több, ebben a filmszériában, illetve A bárányok hallgatnakban nem a vér látványa vagy a gyilkosság volt a félelmetes. Nem, közel sem, s mai napig nem ezért egy igen ellentmondásos és felkavaró film. Sokkal inkább azért félelmetes, mert a franc tudja, hogy a karizmatikus és remek sir Anthony Hopkinsnak köszönhetően vagy a frappáns karakterrajz miatt, de Hannibal Lecter szépen, lassan szimpatikussá válik. Pedig ebben a filmben még nem mentegetőznek az alkotók azzal, mint Ridley Scott amúgy szintén remek folytatásában, hogy „Hannibal csak a modortalanokat eszi meg”. Itt nincs mentség tetteire, itt nem magyarázzák meg, miért kell szerencsétlen rendőrökből „angyalt” csinálni a cselekmény végén. Jonathan Demme (illetve Thomas Harris) művében az a rémisztő, hogy mi is elkezdünk szurkolni Hannibalnak és Clarice-nek, majd jön az a bizonyos szökés, mikor berobban a film szövetébe, hogy Doktor Lecter úgy nyúzza le az egyik biztonsági őr arcáról a bőrt, mintha csak egy levágott disznót vagy vadat nyúzna. Majd még véres szájjal, nyugodt arccal láthatóan élvezi is a lejátszóból szóló melódiákat. S ekkor szembesít minket A bárányok hallgatnak azzal, hogy igen, neki szurkoltál, vele azonosultál. És ennek ellenére fogunk is a Hannibalban és A Vörös Sárkányban.
the-silence-of-the-lambs-0470.jpgBevallom őszintén, a hasonló, és általam amúgy nagyon elismert David Fincher-thriller, A hetedik sokkal kevésbé tetszett A bárányok hallgatnakhoz képest. Nem azért, mert Kevin Spacey ne lenne zseniális, sőt John Doe-nak még inkább igaza van, mint a megfejthetetlen Hannibalnak, de valahogy mégsem válik olyan ellentmondásos antagonistává, sőt antihőssé, mint Lecter. John Doe csak a film végén tűnik fel, és bár szembesíti a beképzelt főhős zsarut önnön agresszivitásával és fals felsőbbrendűség-érzetével, de Hannibalhoz képest mégis egy tucatgazembernek tűnik. Hannibalt ahogy nem lehet megfejteni, úgy képtelenség azt is eldönteni róla, hogy barát-e vagy ellenség. Persze az sejthető, hogy Clarice-t valószínűleg nem bántaná, de ebben sem lehetünk teljesen biztosak. Az ügynöknő bár kiváltja szimpátiáját, de pont azért nem mernénk őket egy válaszfal nélkül elképzelni, mert Hannibal a tökéletes rejtély, kiszámíthatatlanság. Itt még nem ismerjük a múltját, nincs pszichológus, aki belelátna a fejébe, sőt még őrültnek sem tűnik a többi mániákus elmebeteghez képest, akikkel össze van zárva. Én magam eleinte nem is értettem, mit keres ez az ember itt, és azt hittem, hogy esetleg még ártatlan is, mikor először láttam a filmet. Hát tévedtem. Pont ezért ő sokkal veszélyesebb, mint az a gyilkos, aki után együtt nyomoznak Clarice-szel.

S eddig kevés emberrel találkoztam, akitől azt hallottam volna, hogy Hannibalt gonosznak tartotta volna. Én mindannyiszor azt a véleményt kaptam vissza a filmről, mint amit én is megalkottam, megalkotok minden egyes megtekintése után: Hannibal Lecterrel képesek voltunk azonosulni. Ez pedig természetesen Anthony Hopkins karizmájának is köszönhető. A brit származású színész már első szerepeitől kezdve (különösen érdekes a Magic című 1978-as film, melyben már kicsit megelőlegezi Hannibal figuráját) irtózatosan erős jelenléttel bírt a filmvásznon. Nagyon kevés színész birtokolja ezt a fajta kisugárzást és kiállást. Éppen azért volt ő a legalkalmasabb erre a szerepre, mert meg sem kell szólalnia, már megjelenésében is olyan hipnotikus és magával ragadó, hogy rögtön a bűvkörébe vonja nézőjét. Will Graham számára is ez az igazán félelmetes és viszolyogtató – ezért is bírtam nagyon a Mads Mikkelsen-féle 2013-as szériát is, mert abban erre az ellentmondásos és megszállott kapcsolatra hegyezték ki a történetet.

Szóval számomra mai napig nagy élmény A bárányok hallgatnak, és szerintem a folytatások is egészen jól sikerültek. Jóllehet, Hopkins nélkül nem biztos, hogy működnének, nyilvánvalóan ő viszi el a hátán mindkét filmet (habár Ralph Fiennes is kitesz magáért Francis Dolerhide-ként). Amit én a Hannibalban nem tartok jó dolognak, az az, hogy magyarázkodni próbálnak, mint a harmatgyenge Hannibal ébredésében (bár ebből a könyv tetszett). Szerintem még annyit sem kéne korrigálni hollywoodiánus módon a sztorin, hogy Hannibal csak a rosszembereket eszi meg. Nem, Hannibal Lecter pont úgy jó, ahogy A bárányokban bemutatták: egy olyan rém, aki látszólag kedves, és nem tudod, miért kéne tőle tartani. Ám mikor már a májadat eszi nagy szemű babbal és egy pohár borral – akkor elgondolkodsz, de nincs magyarázat rá, hiszen nem voltál modortalan vele. Vannak persze a doktornak érzései, hiszen imádja a művészetet és Clarice-t is istápolja, de fogalmunk sincs még az első filmben (illetve valójából a második, ha Michael Mann gyengus Az embervadászát is idevesszük), hogy miért eszik embert, és miért nem hasonlít egyáltalán a többi őrülthöz. A miértek csak szaporodhatnak Hannibal körül, az „azért”-ok viszont egyáltalán nem. Ridley Scott csak ennyiben vétette el a karaktert, amúgy a hangulata miatt nekem a Hannibal is kedvencem, illetve A Vörös Sárkány is.
silence5.jpgNagy kár, hogy Anthony Hopkins kiöregedett, és sok más régi nagyhoz hasonlóan eladta a lelkét olyan gagyi szerepekre, mint mondjuk a Noéban a Gollamszerű Matuzsálem. Persze nem is annyira a sztárok hibája ez sokszor, hanem a filmiparé, mely nem tud értelmes filmet készíteni, amiben normális szerepet adnának a legendáknak. Mindenesetre Anthony Hopkins pótolhatatlan. Brian Cox vagy a Hannibal ébredése noname kisfiúja a nyomába sem érhet. Egyedül Mads Mikkelsen volt képes új dimenziót adni a karakternek a sorozatban, de az egy alternatív, egészen más Doktor Lecter volt. Számomra az igazi Hannibal mindig is Anthony Hopkins marad. Hovatovább kár, hogy a fősodorban többé nem készülnek ilyen okos és intelligens thrillerek (talán A fogságban volt az utolsó hasonló darab, ami viszont nem kapott túl nagy visszhangot sajnos). Úgy látszik, tényleg igaz, amit Fredric Jameson írt még pont A bárányok hallgatnak bemutatása évében: az emberi lélek csak a modern embert érdekelte, a posztmodern emberek (a mai kor embere) szétesett szubjektummal járnak-kelnek, és a káoszban csak a felszínt képesek érzékelni. Ezért is ironikus, hogy manapság a káoszból felemelkedő, és a káoszt átlátó szuperhősök a menők (akik ráadásul képregényes múltjukban sokszor pont, hogy nem tudták a káosz gordiuszi csomóját átvágni), hiszen az egyén már pont, hogy képtelen átlátni a káoszon, mivel a kavargó felszínben kavarog ő is valahol. A lélek mélységeibe a posztmodern színkavalkád miatt nem tudunk már leereszkedni. Mi sem mutatja ezt jobban, minthogy a négy évadosra tervezett Hannibal-sorozatból három is alig készült el, a negyedik szezont már el is kaszálták.

Alec Cawthorne: A mai napig imádom az Anthony Hopkins nevével fémjelzett Hannibal-trilógia mindhárom darabját. Még az egyértelműen gyengébbre sikerült A vörös sárkányra sem tudok haragudni. Természetesen A bárányok hallgatnak volt az első film, mellyel találkoztam, még valamikor a kilencvenes évek első felében, közepén lehetett, és ez az élmény azóta természetesen jócskán megfakult, de arra határozottan emlékszem, mennyire nyomasztó volt, hogy a zárlatban Hannibal Lecter szabadon elvegyült a tömegben, feltehetőleg újabb áldozatokra vadászva. Akkor még csupán azt nyugtáztam, hogy ez egy zsigeri, borzongató hangulatú film, és gondolom, gyerekként nem is vágytam rá különösebben, hogy újranézzem. 

Jó pár évvel később, amikor már elértem az efféle mozik gördülékeny befogadásához szükséges kort, kihoztuk a tékából a folytatást, a Hannibalt DVD-n, és azonnal magával ragadott a sötét tónusú, gyilkos iróniájú thriller. Ekkor figyeltem fel Anthony Hopkins nevére is, akit addig - megvallom - még csak névről sem ismertem. Később derengeni kezdett, hogy korábban már láttam a színészt egy filmben, A vadon foglyaiban, még a kilencvenes évek második felében, de valójában ekkor fedeztem fel magamnak ezt a páratlan tehetségű művészt, aki azóta megszakítás nélkül első helyen áll kedvenc színészeim listáján, olyan neveket "maga mögé utasítva", mint Al Pacino, Jack Nicholson, Robert De Niro, Marlon Brando vagy Humphrey Bogart. Szóval a Hannibal megtekintése áttörést hozott. Eleinte nem rokonszenveztem Hannibal alakjával, de a harmadik-negyedik megtekintés után rájöttem, hogy igencsak imponáló személyiség ez a lehengerlő intellektusú tömeggyilkos. Az ellenfelei - a dúsgazdag, tolókocsis rém vagy a hitvány, erkölcstelen ügyész - pedig nagyon is megérdemlik, hogy megetesse őket a disznókkal, vagy "körfűrésszel" cirógassa a homlokukat. (Gary Oldman és Ray Liotta, hozzá kell tennem, lubickoltak az antagonista szerepkörben.)
silence-of-the-lambs-anthony-hopkins-01.jpgSzóval ráébredtem, hogy igen, ez a fickó a kegyetlenkedései ellenére szimpatikus, azonosulásra csábító hős. Ráadásul olyan szellemi régiókban mozog, és olyan méltóságteljes a tartása, hogy ez a sok gyarló, nyerészkedő kisember voltaképpen nem is ellenfele. Hopkins alakítása pedig teljesen lebilincselt. Minden arcrezdülése vagy szempilla-rebegtetése zsigerekig hatolt. Tökéletesen formálta remekbe ezt a fejedelmi eleganciájú, perverz zsarnokot, ezt az egyszerre taszító és tiszteletet érdemlő, becstelen és nemes, végtelenül talányos antihőst. Kétség sem fér hozzá, Thomas Harris regényoldalain minden idők egyik legjobb filmes gonosza született meg, bár megvallom, a könyvektől sosem voltam elájulva. Jót tett, hogy Lecter feltámadt papírsírjából. Mozgóképen tud igazán hatni, megbűvölni, elborzasztani.

A Hannibal után A bárányok hallgatnak következett, ezt is a tékából hoztuk ki, és ez is a jó mélyen a fotelba préselt, bár ekkor a Hannibal még jobban lenyűgözött. És ez sokáig így is maradt. Azt hiszem, nagyon imponált nekem, hogy utóbbiban a címszereplő sokkal nagyobb teret kap, több ideig élvezhetem Hopkins jutalomjátékát, és ez végre a kevéssé hollywoodiánus, nyomasztóbb, szikárabb Bárányok után egy konvencionálisabb, kevesebb "pszichológiai horrort" tartalmazó opus. Így gondoltam ezt egészen egy-két évvel ezelőttig, amikor is újra az étlapomra került A bárányok hallgatnak. Megnéztem, és rájöttem, hogy nemcsak profibb, csiszoltabb, egyenletesebb színvonalú alkotás, mint a szintén kiváló Hannibal, de most már az atmoszféráját és a cselekmény középpontjában elhelyezkedő, rendkívül aprólékos lélektani hadviselést is sokkal közelebb éreztem magamhoz.

A vörös sárkány szerintem több tekintetben is gyengébb eresztés, az már csak egy szimplán nívós pszichothriller, de hiányzik belőle az a koromsötét hangulat, az az ellenállhatatlan elevenség és tűz, mely az előző két darabot olyan erősen áthatotta. (Az embervadász egyenesen csapnivaló, csak a nyolcvanas évek-hangulat menti meg a totális feledéstől, a Hannibal ébredését pedig elvből nem néztem meg soha.) A bárányok hallgatnak viszont valóban korának egyik legjobb álomgyári produkciója volt. Iskolateremtő alkotásról is beszélhetünk, hiszen rengetegen próbálták azóta kopírozni, de felülmúlni, vagy akárcsak utolérni senkinek sem sikerült. Még David Finchernek sem, pedig a Hetedik valóban kolosszális mozi, de a Lecter-opusszal nem versenyezhet.
the-silence-of-the-lambs-hannibal-lector-5081314-1020-576.jpgMáig imádom ezeket a filmeket. Persze Tenebrával egyetemben én is amondó vagyok, hogy Hopkins alakítása nélkül kevesebbet érnének. Ugyanakkor ne feledjük a tavaly elhunyt kiváló magyar színművész, Sinkó László szinkronját, aki három filmben szolgáltatta Anthony Hopkins, azaz Hannibal Lecter zseniális magyar hangját. Nincs olyan esztendő, amikor ne nézném újra vagy ezt a filmet, vagy a Hannibalt, és valószínű, hogy a kerek évforduló alkalmából ismét alámerülök a jó doktor kellemesen - és borzongatóan - ismerős világába.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr298385242

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gregaba 2016.02.12. 20:40:51

Azt hittem, a film stábja fog visszaemlékezni (pl Jonathan Demme), ez így nemannyira izgi. :D
süti beállítások módosítása