A skandinávoknak még mindig van valamijük, ami az amerikaiaknak már rég nincs: stílusuk. Legalábbis a bűnügyi filmek frontján így áll a helyzet. Ha pedig a nyomozóthrillerekig szűkítjük a fókuszt, még siralmasabb eredményre juthatunk. Az elmúlt évek terméséből egyedül a két évvel ezelőtti Fogságban emelkedett ki: e lázálomszerű hangulatot sugárzó, intelligensen megírt detektívhistória visszahozhatta volna A bárányok hallgatnak, a Hetedik, a Titokzatos folyó vagy épp az Álmatlanság által fémjelzett tradíciót a fősodorba. Mondanom sem kell, a kutya sem volt kíváncsi rá. (Pedig Denis Villeneuve rendkívüli stílusérzéke még Finchernek is imponálna.) Eközben a dánok 2013-as, méltán magasztalt Nyomtalanulja már meg is kapta a folytatását. Arrafelé, úgy tűnik, még van becsülete ennek a zsánernek.
Pedig a Nyomtalanul nem találta fel újra a spanyolviaszt - ám nem is törekedett ennek látszatára. A Fácángyilkosok című folytatás voltaképpen követi a jól bevált receptet: vigasztalan hangulatú bűnügyi történetet tálal, egy-egy ecsetvonással megrajzolt, archetipikus karakterekkel dolgozik, vitriolos társadalomkritikát csempész a hajmeresztő fordulatok közé, s (bár ez bocsánatos bűn) még a hollywoodiánus színpadiasság sem áll távol tőle. A Q-ügyosztály tagjainak száma az előző rész óta háromra ugrott, ám ezúttal is a világfájdalmát nyugtatókba és tömény szeszbe fojtó, kiégett Carl, valamint a higgadt természetű, komilfó Assad párosa áll az események középpontjában. Nyomozásuk ezúttal sokkal nagyobb volumenű rejtélyekhez vezet, mint az előző részben: a keserű, perverz szerelmi melodrámába és "lélektani tinédzserhorrorba" oltott bűnügyi történet, noha szálai már-már túlságosan kuszák, egy pörölycsapás erejével sújt le a nézőre.
A rendező most is több perspektívát érvényesít: ugyanúgy testközelbe hozza az áldozat(ok) szemszögét, mint a detektívekét, így a szívszaggató dráma legalább olyan integráns része a koncepciónak, mint a bűnfelderítés csavaros folyamata. A színészi alakítások természetesen kifogástalanok. Nikolaj Lie Kaas kíméletlen hitelességgel játssza az önsorsrontó nagyvárosi kopót, "a skandináv Max Payne-t", akiről a befogadó már az első percben tudja, hogy talán betörik majd az orrát, vagy vállon lövik, de elég konok ahhoz, hogy ezúttal is győzelemre vigye ügyét. Az Assad-ot alakító Fares Fares szintén remek, ám az igazi meglepetés az ifjú Kimmie-t megszemélyesítő Sarah-Sofie Boussnina: megrendítően jó játékot produkál.
Voltaképpen akár azt is mondhatnánk, hogy a Fácángyilkosok (és a Nyomtalanul) a jellegzetes, a felső tízezer perverzióit ostorozó kritikai attitűdjét leszámítva meglepően hollywoodiánus munka. És valószínűleg igazunk is van. Csakhogy ami az amerikaiaknak már nem megy, azt a skandinávok még dicsérettel teljesítik: feszültséget és stílust pumpálnak a képsorokba, tesznek róla, hogy a befogadó figyelme egyetlen pillanatra se aludjon el, sőt tökéletes feszültségkezelő technikával csigázzák az érdeklődésünket, egészen a minden tekintetben megrendítő végkifejletig. Ez az akkurátus odafigyelés hiányzik a mai amerikai bűnügyi filmekből. Ha készülnek még egyáltalán. Örvendetes viszont, hogy ebből a sorozatból még biztosan fog készülni újabb darab, ráadásul hamarosan már a mozik kínálatába kerül. Ameddig pedig nincs jele hanyatlásnak, sőt inkább színvonal-emelkedést tapasztalunk, addig csak elismerően bólinthatunk.