Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Fácángyilkosok

2015. augusztus 01. 20:03 - Alec Cawthorne

A skandinávoknak még mindig van valamijük, ami az amerikaiaknak már rég nincs: stílusuk. Legalábbis a bűnügyi filmek frontján így áll a helyzet. Ha pedig a nyomozóthrillerekig szűkítjük a fókuszt, még siralmasabb eredményre juthatunk. Az elmúlt évek terméséből egyedül a két évvel ezelőtti Fogságban emelkedett ki: e lázálomszerű hangulatot sugárzó, intelligensen megírt detektívhistória visszahozhatta volna A bárányok hallgatnak, a Hetedik, a Titokzatos folyó vagy épp az Álmatlanság által fémjelzett tradíciót a fősodorba. Mondanom sem kell, a kutya sem volt kíváncsi rá. (Pedig Denis Villeneuve rendkívüli stílusérzéke még Finchernek is imponálna.) Eközben a dánok 2013-as, méltán magasztalt Nyomtalanulja már meg is kapta a folytatását. Arrafelé, úgy tűnik, még van becsülete ennek a zsánernek.

Pedig a Nyomtalanul nem találta fel újra a spanyolviaszt - ám nem is törekedett ennek látszatára. A Fácángyilkosok című folytatás voltaképpen követi a jól bevált receptet: vigasztalan hangulatú bűnügyi történetet tálal, egy-egy ecsetvonással megrajzolt, archetipikus karakterekkel dolgozik, vitriolos társadalomkritikát csempész a hajmeresztő fordulatok közé, s (bár ez bocsánatos bűn) még a hollywoodiánus színpadiasság sem áll távol tőle. A Q-ügyosztály tagjainak száma az előző rész óta háromra ugrott, ám ezúttal is a világfájdalmát nyugtatókba és tömény szeszbe fojtó, kiégett Carl, valamint a higgadt természetű, komilfó Assad párosa áll az események középpontjában. Nyomozásuk ezúttal sokkal nagyobb volumenű rejtélyekhez vezet, mint az előző részben: a keserű, perverz szerelmi melodrámába és "lélektani tinédzserhorrorba" oltott bűnügyi történet, noha szálai már-már túlságosan kuszák, egy pörölycsapás erejével sújt le a nézőre.

A rendező most is több perspektívát érvényesít: ugyanúgy testközelbe hozza az áldozat(ok) szemszögét, mint a detektívekét, így a szívszaggató dráma legalább olyan integráns része a koncepciónak, mint a bűnfelderítés csavaros folyamata. A színészi alakítások természetesen kifogástalanok. Nikolaj Lie Kaas kíméletlen hitelességgel játssza az önsorsrontó nagyvárosi kopót, "a skandináv Max Payne-t", akiről a befogadó már az első percben tudja, hogy talán betörik majd az orrát, vagy vállon lövik, de elég konok ahhoz, hogy ezúttal is győzelemre vigye ügyét. Az Assad-ot alakító Fares Fares szintén remek, ám az igazi meglepetés az ifjú Kimmie-t megszemélyesítő Sarah-Sofie Boussnina: megrendítően jó játékot produkál. 

Voltaképpen akár azt is mondhatnánk, hogy a Fácángyilkosok (és a Nyomtalanul) a jellegzetes, a felső tízezer perverzióit ostorozó kritikai attitűdjét leszámítva meglepően hollywoodiánus munka. És valószínűleg igazunk is van. Csakhogy ami az amerikaiaknak már nem megy, azt a skandinávok még dicsérettel teljesítik: feszültséget és stílust pumpálnak a képsorokba, tesznek róla, hogy a befogadó figyelme egyetlen pillanatra se aludjon el, sőt tökéletes feszültségkezelő technikával csigázzák az érdeklődésünket, egészen a minden tekintetben megrendítő végkifejletig. Ez az akkurátus odafigyelés hiányzik a mai amerikai bűnügyi filmekből. Ha készülnek még egyáltalán. Örvendetes viszont, hogy ebből a sorozatból még biztosan fog készülni újabb darab, ráadásul hamarosan már a mozik kínálatába kerül. Ameddig pedig nincs jele hanyatlásnak, sőt inkább színvonal-emelkedést tapasztalunk, addig csak elismerően bólinthatunk. 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr587672074

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

delorean 2015.08.12. 19:01:26

a fácángyilkosoknál azt éreztem, mintha a kínaiak lekopiztak volna valami jól ismert, közönséges használati tárgyat, olcsóbb alapanyagokból, pár év késéssel. a kissthegirls meg az alonecameaspider jutottak az eszembe.

azeltűnéssorrendjében is olyan, mint egy átlagos tévéfilm, a hipnotizőr is alulról karcol csak egy mozifilmet. egyedül a fejvadászok ér el vászonszínvonalat.

a tetovált lány további részein már jól tapintható a zuhanás, az átlagos kezdés után. más rendező, kevesebb pénz, asszem kevesebb forgatási idő is volt.
nagy szerencse, hogy fincher megmutatta, megfelelő tehetséggel (meg pénz, meg elég forgatási nap) sok mindenből lehet vászonképes cuccot formálni.
süti beállítások módosítása