A Star Wars megunhatatlan, így retrospektív sorozatunk keretében ezúttal a klasszikus trilógia záró darabjára vetünk egy „pillantást”. E visszapillantást azonban szeretném kicsit tágabb, filmtörténeti kontextusba helyezni, és megvizsgálni, amellett, hogy időtálló, örökzöld mese vagy modern mítosz A jedi visszatér, milyen aktuális, korabeli társadalmi-politikai konnotációi vannak George Lucas emblematikus zárófilmjének.

Annak a zárófilmnek, mely persze kapott és kap hideget-meleget. Számomra kicsit furcsa, hogy sokan még az előzmény-trilógia egyes darabjait is A jedi visszatér elé helyezik, holott azért A sithek bosszúja sincs olyan szinten ballépései és sutaságai miatt, mint a nyilvánvalóan az ewokok és az utolsó „bulijelenet” miatt szapult VI. rész. Persze most nem is annyira kritikát kívánok írni A jedi visszatérről, sokkal inkább ideológiakritikai szempontból vizsgálom meg a „klasszikus harmadik részt”, ha már foglalkoztunk a témával korábbi bejegyzésekben, akkor a film vietnami háborúval lehetséges kapcsolódási pontjait keresem.

Tanulságos, egyben elkeserítő a nyári moziszezon alakulása. Hollywood stratégiája változatlan: míg tart a hőség, és a légkondicionált, magas komfortélményt kínáló multiplex-vetítőtermekben a mozizási kedv, addig előhozakodik a "legnagyobb" címekkel. Csak míg ezek a címek húsz évvel ezelőtt még eredeti ötletekből született történeteket (is) jelentettek, addig ma már kizárólag csak folytatást, adaptációt, reboot-ot vagy remake-et. Amerika Kapitány 3, Warcraft, X-Men: Apokalipszis, Szemfényvesztők 2, Démonok között 2, A függetlenség napja 2, Star Trek 3, Tarzan legendája, új Jégkorszak-film, női Szellemirtók, na meg az ezredik Jason Bourne-opus. Ezek az egynyári slágerek terhelték eddig a tisztelt publikum pénztárcáját, ezek alatt majszolták literszámra a popcornt, ezek alatt ropogtatták a legtöbb nachost és fogyott szaporán a kóla. (És pusztult a legtöbb agysejt.) És még előttünk az új Ben-Hur, meg A hét mesterlövész remake-je is.

A Mátrix harmadik része pontosan ott folytatja, ahol az Újratöltve abbahagyta. A Forradalmak olyan, mint egy következő sorozatepizód, mely ráadásul ugyanabban az évben került a mozikba, mint a második felvonás (2003). Mely annak ellenére, hogy tökéletesen egybeékelődik elődjével, mégis olyan, mintha korrigálná valamelyest az Újratöltve „hibáit”, ugyanakkor pedig megpróbál sokkal egyszerűbb akció-sci-fi lenni.

„Minden, aminek kezdete van, véget is ér” – hangoztatja az Orákulum az itt már kendőzetlenül egyszerű „filozófiát”. S ez a mondat mintegy triviális önreflexióként teljesen szimpla módon írja le, hogy a trilógia záró darabjában vagyunk, mely pontot tesz a Mátrix-sztori végére. S több, mint tíz éve, pár gyenge videojátékot leszámítva csend is honol Mátrix-ügyben, jóllehet, folytatásokról volt és van is szó, illetve az alkotók későbbi műveikben sem voltak képesek mellőzni az alternatív világok és a kiválasztottság témáját. Mindenesetre újratekintve a záró részt, elmondható, hogy a Forradalmak bizonyos tekintetben méltó lezárása a sorozatnak, másként nézve viszont végső döfés a Mátrix-mítosz testébe. (Vigyázat, SPOILER!)

Néhány évvel ezelőtt a The Dark Knight Returns című kultikus Batman-képregény azonos című animációs adaptációja (felülütve Christopher Nolan akkortájt mozikba került A sötét lovag: Felemelkedését) rajongók millióit kápráztatta el, egyúttal bebizonyítva, hogy roppant célravezető lehet a színes füzetecskék mozgóképpé konvertálása az animációs Denevérember karrierjének felvirágoztatása szempontjából. Mert hát egyébként néhány kivételt leszámítva (Under the Red Hood) az animációs Batman kalandjai elég harmatosra sikeredtek az elmúlt években. Hol vannak már azok az idők, melyek olyan kaliberű remekművet szültek, mint a legendás A rém álarca? Talán visszahozhatók - gyúlt remény sokunk szívében, nemcsak a két részre bontott, monumentális és nagyszerű TDKR után, hanem később is, amikor rebesgetni kezdték, hogy egy másik ikonikus Batman-képregény, a The Killing Joke (magyar keresztségben Gyilkos tréfa) is feléled papírsírjából, és animációs filmmé reinkarnálódik.

Sajnos azonban az öröm korainak bizonyult. A Gyilkos tréfa rendezője, Sam Liu (ő jegyzi a Year One című, szintén meghatározó Batman-képregény egyébként szikár és kevéssé invenciózus átiratát is) ugyanis tétova kézzel nyúlt az egyébként kiváló, de - még az animációs forma szűkebb játékidejéhez mérten is - vékonyka alapanyaghoz. Mit tehetünk egy ilyen kényes helyzetben? Csak egyet: mesterségesen "megnyújtjuk" az alapanyagot, hogy kitöltse a nagyjából hetven percnyi időtartamot. Ámde Liu rossz szabóollót választott és "szétfazonírozta" a filmet, melynek első része így inkább hasonlít egy "feminista" (ha-ha-ha!) romantikus (kutya)komédiához, míg a második próbál lojális maradni a képregény elbeszéléséhez.

A vietnami háború egy olyan kollektív trauma az amerikai filmtörténetben, mint mondjuk nálunk az 1526-os mohácsi vereség vagy az első világháborús, az ország területét jelentősen lecsökkentő katasztrófa. Az amerikaiak a hatvanas évek elejétől egyre inkább belesodródtak a távol-keleti kicsiny ország nemzetközivé duzzadó polgárháborújába a kommunizmus elleni harc és a többek között a J. F. Kennedy elnök által meghirdetett "Új Határvidék" ideológia nevében. Először csak fegyverekkel, majd egyre nagyobb és nagyobb csapatokkal vett részt az Egyesült Államok a hidegháború e kulcsfontosságú konfliktusában, mely hamarosan átterjedt a szomszédos, radikalizálódó Kambodzsára is. Miközben Johnson elnök vagy Nixon az amerikai részvétel csökkentéséről beszéltek, újabb és újabb fiatal katonákat és vietnami civileket kellett feláldozni a szuperhatalmak rivalizálásáért. A csúcstechnikát bevető amerikai hadsereg azonban ennek ellenére sem bírt a hazai terepet jól ismerő észak-vietnamiakkal, illetve a dél-vietnami kommunista gerillákkal, a vietkongokkal. Ezért a háborúellenes tüntetések eldurvulásával, a gazdasági válság begyűrűzésével, az értelmetlen mészárlást beszüntetendő 1973-ban fegyverszünetre, majd 1975-ben a vereség kvázi elismerését jelentő kivonulásra került sor. Melynek során ráadásul jó néhány szövetséges és amerikai katona rekedt Vietnamban.

Bizonyára nem tévednek nagyot a világ filmesztétái, amikor azt állítják, hogy Bergman művészetére hatást gyakorolt Kierkegaard filozófiája. Nem szerencsés azonban e vélt hatást túlbecsülni. A hetedik pecsét tipikusan olyan darabja a Bergman-életműnek, mellyel kapcsolatban gyakorta felmerül az egzisztencialista filozófia mint kapcsolódási pont. Bergman azonban valójában nem - vagy csak nagyon kevésszer - filozofál. Inkább arról van szó, hogy olyan általános emberi kérdéseket és problémákat boncolgat filmjeiben, melyek a huszadik században rengeteg gondolkodót élénken foglalkoztattak.

Azaz Bergman szeretethiányról, magányról és elidegenedésről szóló modern opusai szinkronban mozogtak az évszázad bizonyos szellemtörténeti folyamataival. Ez persze nem jelenti azt, hogy Bergman a maga módján ne lenne nagyon is mély (és mélyreható), de az északi mester sosem volt virtigli filozófus-alkat. Viszont páratlan láttató erővel és kíméletlen őszinteséggel volt képes tolmácsolni a modern ember szorongásélményét, útkereséséből fakadó dilemmáit, kételyeit, megrendítő felismeréseit, a kozmikus egyedüllét jeges rettenetét. A lélek horrorját.

Egyik előző bejegyzésünkben a kultikus Mátrix méltán elismert első részét vizsgáltuk meg, melyről már abban a cikkemben is azt írtam, hogy kerek, lezárt egészként aratott sikert a mozikban, és vált a rajongók kedvencévé. Ám a hírnév kétélű fegyver, hiszen amiért ennyien lelkesednek, azt valamilyen formában folytatni kell, még akkor is, ha a józan ész és a sztori logikája a második rész elkészítése ellen szól. Melyet azóta rengeteg „legrosszabb folytatások valaha” toplistán láthattunk már.

Igen, a Mátrix Újratöltve kritikai megítélése nem meglepő, mivel részint a rajongók és a kasszák nyomására elkészült epizód szinte teljes mértékben szembehelyezkedik a Mátrix ideológiájával, és homlokegyenest új irányvonalat vesz a történet Neo szerepével, a Próféciával és Zion sorsával kapcsolatban. Ami egyfelől persze blaszfémiának tűnik, s nem is sikerül olyan jól, másfelől viszont, újranézve ezt a több, mint tíz éves filmet, felvet nagyon érdekes kérdéseket, melyek miatt mégsem lehet az Újratöltve című 2003-as Mátrix-filmet csuklóból a süllyesztőbe hajítani, egy poros polc legalsó szegletét talán megérdemli. (Odalent SPOILER!)

Folytatjuk megemlékezésünket a Star Wars-sorozatról, ezúttal talán a közönség és a kritikusok által is leginkább kedvelt részt idézzük fel. A Birodalom visszavág 1980. május 21-én került az amerikai mozikba, és Ronald Reagan elnökké választása évének a legsikeresebb, ugyanakkor minden idők egyik legnagyobb bevételét hozó blockbustere lett (oké, az infláció miatt a Titanic és az Avatar is túlszárnyalta már).

Érdekes módon azonban A Birodalom visszavág korában nem nyerte el maradéktalanul a kritikusok tetszését, sőt kifejezetten negatív visszajelzéseket is kapott az ítészektől. Avagy meglepő lehet sokak számára, hogy ez is tulajdonképpen egy kultfilm, mely bár nem anyagi bukás, mint az ugyanabban az évben bemutatott A Mennyország kapuja, ám csak később nyerte el a neki járó előkelő helyet a Star Wars- és a fantáziafilmek sorában. Az eddigi visszatekintéseinkkel szemben most egy kicsit rendhagyóbb módon folytatnám a sorozatot, és A Birodalom visszavágot tágabb társadalomtörténeti közegbe helyezve idézem fel, azt az alapszempontot szem előtt tartva, hogy az V. rész két markáns korszak határán áll politikatörténeti és a filmtörténeti értelemben egyaránt.

A jövővel kapcsolatban számos elképzelés született már a filmtörténetben, jórészt disztópiák, melyek az emberiség bukását jövendölik meg. Vagy úgy, mint a Mad Maxben, hogy a civilizáció lerombolása után új sötét középkor köszönt be, vagy úgy, mint a Szárnyas fejvadászban vagy a Terminatorban, hogy az ember által létrehozott csúcstechnológia fordul a világ ellen.

Ezeket a nyolcvanas évekbeli filmeket akkor még könnyű volt hülyeségeknek tartani, hiszen a kétezres évek akkor még viszonylag messzi évtizednek tűntek, és hát a harmadik évezred úgy általában távolinak látszot. 1999-ben azonban hirtelen nagyon valóságos kezdett lenni a mesterséges intelligenciák uralma, illetve a számítógépes kataklizma, melyet Y2K-nak becéztek akkoriban. Az emberiséget bekebelező gépek rémképe pedig többek között olyan filmekben testesült meg, mint David Cronenberg eXistenZ című 1999-es sci-fije vagy a mára örökzölddé vált, ugyanebben az évben bemutatott Mátrix. A Terminator új bemutatása kapcsán így most idézzük fel kicsit a Wachowski-testvérpár hasonszőrű disztópiáját, mely talán még James Cameron művénél is aktuálisabb az Oculus Rift hajnalán. (Aki netán még nem látta, annak: vigyázat, SPOILER!)

Nemrég hunyt el a hollywoodi (amerikai) filmtörténet egyik legtragikusabb sorsú rendezője, Michael Cimino. Cimino sokak mellett a hollywoodi formai és tartalmi megújulás, sőt újjászületés egyik markáns egyénisége volt, akinek a hetvenes évek végéről két remekművet is köszönhetünk, melyek nagyjából ugyanazt a problémakört boncolgatják. Az 1978-as A szarvasvadász és az 1980-as A mennyország kapuja is az amerikai szuperhatalmi szerepkörrel foglalkoznak, illetve a vietnami háborúról és utóhatásáról szólnak. Azaz az erőszak és a szabadság, illetve demokrácia terjesztésének kérdéskörét vizsgálják - ha még tágabb és általánosabb közegbe szeretnénk helyezni a két klasszikust.

Amikor először hallottam erről a filmről, éreztem, hogy feltétlenül látnom kell. Nemcsak a témája ragadott meg - bár számítottam rá, hogy egy idős úr és kiskutyája viszontagságos kalandjai igazán szívet emelőek  lehetnek, ha a közelítésmód kellően giccsmentes -, de arra is kíváncsi voltam, vajon Vittorio De Sica rendező képes-e esetleg túlszárnyalni az általam korábban már látott Biciklitolvajok kreativitását és pörölycsapásszerű drámai erejét. Nos, úgy vélem, sikerült neki. Felesleges persze azon vitatkozni, hogy melyik az olasz neorealizmus legnagyobb alkotása, vagy akár azon, hogy a Biciklitolvajok avagy A sorompók lezárulnak-e a jobb film. Magam sem állítom, hogy az utóbbi minden tekintetben felülmúlná az előbbit. Nem biztos, hogy jobb, az viszont igen, hogy szebb. Írásom apropója: nemrégiben volt Vittorio De Sica születésének 115. évfordulója.

Nehéz úgy filmet csinálni az öregség, a magány és a kiszolgáltatottság témájáról, hogy a rendező közben megőrizze kívülállóságát, ne ragadja el a mondanivaló iránti túlérzékenysége, ne soroljon be a szájbarágós, a könnyfacsarást patikamérlegen adagoló mesteremberek közé. Vittorio De Sica mesterműve szerencsésen kerüli el mindezen buktatókat, s ezzel rászolgál, hogy a témáról készült legnagyszerűbb filmek között tartsuk számon. A korszakban csupán Bergman A nap vége és Kuroszava Élni című alkotása volt képes hasonló színvonalon feldolgozni az elidegenedés és az időskori számvetés problematikáját.

Nem ez az első alkalom, hogy erről a sorozatról írok, de talán furcsának tűnhet, hogy most kifejezetten a 6. évadot választottam témául, hiszen korábban nem beszéltem külön az egyes évadokról. Hogy ezúttal mégis megteszem, arra egyetlen mentségem van: az, hogy a 6. évad alapvetően különbözik a korábbiaktól, mivel nem George R. R. Martin regényfolyamának soron következő kötetén alapul (bár egy-két ponton, például Riverrun ostroma esetében még a könyvekben elbeszélt történetet idézi fel), hanem egészében véve az HBO sorozatának kreativitását "dicséri." Ez az első alkalom, amikor egy önálló alkotást látunk, nem adaptációt. Nos, ez meg is látszik rajta. Sajnos. Az alábbiakban arról szeretnék néhány gondolatot megfogalmazni, hogy mitől más - és  rosszabb - ez az évad, mint a korábbiak, annak köszönhetően, hogy itt mindent a sorozat íróinak kellett kitalálniuk.

Sokan érezhették úgy, hogy ez az évad jobb, mint az előző, s tulajdonképpen megértem, hogy miért tűnhetett annak. A cselekmény különböző szálain az események felgyorsultak, fontos fordulatok és felismerések történtek, s a korábban széttartó szálak egyre feltűnőbben ismét közeledni kezdtek egymáshoz: számos mellékszálat elvarrtak (általában megölték a felesleges szereplőket), Daenerys végre Westeros felé indult, Jon származásáról végre lehullt a lepel, északon bosszút álltak a Starkok bukásáért, világossá vált, hogy a nagy összecsapás a Falon inneniek és a Falon túl gyülekező sötét erők (amelyek titka szintén lelepleződött) között készülődik. Délen, King's Landingben rendeződött néhány régóta húzódó konfliktus és Cersei végre kilépett férje, szeretői, fiai, ellenfelei árnyékából és magához ragadta a hatalmat. Volt néhány epikus összecsapás is (a fattyak csatája északon; a sárkányok diadala a rabszolgatartók flottája felett Meereenben; Cersei leszámolása a vallási fanatikusokkal, áruló fiával és annak feleségével King's Landingben). Hogy is ne lett volna mindez magával ragadó?

Eredetileg úgy terveztük, hogy e cikksorozat keretein belül csupán a második trilógiát vesézzük ki, ám végül beláttuk, nem végezhetünk félmunkát. Így hát (remélhetőleg sokak örömére) a klasszikus filmeket is terítékre helyezzük. Számomra roppant hálás feladat írni a legendás első Star Wars-moziról, az Egy új reményről, még akkor is, ha esztéták, kritikusok, filmtörténészek egész serege tette ezt már meg előttem. Nem is annyira arra törekszem, hogy lélegzetelállító spanyolviasz-gondolatokkal gyarapítsam a filmről szóló diskurzust. Amint az eddigiekben is tapasztalhattátok, ezeket a filmeket inkább rajongói szemszögből közelítem meg, óhatatlanul is némi elfogultsággal, és inkább a kissé szubjektívebb, élményszerűbb megfogalmazásra törekszem. Nem lesz ez másként az Egy új remény esetében sem. Már csak azért sem, mert történetesen ez a kedvenc Star Wars-filmem. Sőt, az egyik kedvenc filmem. Épp ezért nézzétek el nekem, ha ezúttal esetleg különösen részrehajló leszek.

Monstruózus csillagromboló üldöz egy szerényen felfegyverzett, békés hajót az űr végtelen sötétjében. A filmtörténet egyik legbeszédesebb nyitó képsora, dialógusok nélkül. Voltaképpen mindent elárul arról, mi következik: rögtön világossá válik, ki képviseli a jót, ki a rosszat, s az erőviszonyok is kristálytiszták. Harci lövedékek záporoznak a behemót óriás és hozzá képest arasznyinak tűnő prédája között, de egy percig sem kérdéses, hogy a védtelen űrhajó számára nincs menekvés. A csillagromboló magába szippantja, méhébe fogadja "áldozatát". Vészjósló zajok, a fém ijesztő sikolya kíséri az egyesülést. A hajó legénysége fegyvert ragad, és felsorakozva várja, hogy üldözőik behatoljanak. Tűzharc. Fehér sisakos fegyveresek masíroznak be a hajó gyomrába, és mind egy szálig végeznek a szívósan harcoló katonákkal. Arctalan gyilkológépek izzadt homlokú, riadt hús-vér emberek ellen. A csata végeztével fekete rostélyos, köpenyes rémalak jelenik meg a színen. Mechanikus légzésének kísérteties zaja szinte kettéfűrészeli a sűrű levegőt. Történelmi pillanatok: egy legendás história kezdőpontja. Az intergalaktikus Drakula "megszületése". Így indul minden idők legjobb hollywoodi fantasy-filmje.

A nyári fülledtségben és a nyaralási lázban üdítő lehet akár csak gondolni is olyan túrákra, melyeken megszabadulhatunk a steril fürdőszobák olcsó szappanjaitól vagy a családi viták őrjítő légkörétől, és egyedül vállalkozhatunk a természet felfedezésére, a veszélyes, mégis vonzó kalandokra. Ha esetleg a gondolatból mégsem kerekedne cselekedet, akkor a most következő tíz film főszereplőivel is átélhetünk sokszor megtörtént eseményeken alapuló lenyűgöző túlélőtúrákat, az óceánok hullámtemetőitől a legmagasabb hegycsúcsokig. Az alábbi tíz, nemcsak fikciós alkotás, hanem megtörtént eseteket elemző dokumentumfilm tehát az ember természet ellen vívott küzdelmeit mutatja be - melyek végső soron csak a felszínen a természet ellen folynak, valójában a természet maga csak egy vezető, egy mester, mely segít szembeszállni igazi ellenfelünkkel, önmagunkkal, démonainkkal. 

Ezen a héten régóta várt kegyben részesülnek a kibernetikus organizmusok rajongói: Budapesten és az ország számos nagyvárosában filmszínházakba kerül James Cameron 1984-es Terminátora, mely elindította dicsőséges útján a legendás szériát. A sajtóvetítésre tegnap került sor a Corvin Moziban. Az Amerikai Plán is képviseltette magát a jeles eseményen. Három szerzőnknek adatott meg a nem mindennapi lehetőség, hogy nagyvásznon lássa viszont a több generáció gyermekkorát meghatározó sci-fi klasszikust. A most következő beszámolóban tehát hárman osztjuk meg veletek, milyen élményekkel is gazdagított bennünket e kuriózumszámba menő alkalom.

Hihetetlen, de igaz: huszonöt esztendeje mutatták be az amerikai filmszínházak a kilencvenes évek (és egyáltalán: az elmúlt néhány évtized) egyik legnagyobb szabású és legfontosabb akciófilmjét, a Terminátor második epizódját. Nem túlzás: Az ítélet napja valóban vízválasztóként hasította ketté az álomgyár blockbuster-történelmét. James Cameron mára ikonikussá nőtt alkotása megmutatta, milyen az, ha a legmodernebb számítógépes technológia forgatókönyvírói kreativitással, a nagyszabású erőszakábrázolás ésszel, a felkavaró világvége-vízió szívvel párosul. Sokáig úgy véltem, hogy a Terminátor második része minden létező szempontból jobb, mint az első. Ma már korántsem vagyok biztos ebben. (Az első epizódot hamarosan mozivásznon is újranézhetjük, s e jeles alkalom talán újabb lehetőséget szolgáltat majd az összehasonlításra.) Annyi azonban bizonyos, hogy ennyire komplex, egyenes vonalú, egységes stílusú, széles célközönséghez szóló (a gyermekhős örvén a fiatalabb korosztályt ugyanúgy bevonzza a film, mint a véres harci jelenetekre és apokaliptikus hangulatra áhítozó idősebb publikumot), és főként: a modern technológiát ésszerűen kamatoztató amerikai látványmozi azóta sem készült.

Rajongók milliói fogadták indulatos ellenérzésekkel a Star Wars első két epizódját, a Baljós árnyakat és A klónok támadását. Joggal érezték becsapva magukat: a mítosz atyja, George Lucas bizony engedett a létező legsötétebb hatalomnak - a mohóságnak. Művi, hanyagul megszerkesztett és gyermeteg látványparádéi rózsaszínű vidámparkká silányították a messzi-messzi galaxist, és bizonyossá tették, hogy a mágus elveszítette varázserejét, mi több, kreatív szakemberből tenyerét dörzsölő pénzcsinálóvá züllött. Az első rész szimplán csak lapos és szaglik az infantilizmustól, habár a politikai mozzanatokban pislákol némi ígéret, és a kalandcselekmény is egységesebb szövetű és működképesebb, mint a második epizód két szálon futó, zavaros és széteső elbeszélése. Mindazonáltal egyik film sem teljesítette küldetését: nem tudták átmenteni a klasszikus trilógia örökségét a huszonegyedik századba. Egyetlen igazi erényük, hogy úttörő trükktechnikai arzenált mozgósítottak. Főleg emiatt válhattak az ezredforduló szórakoztatóiparának mérföldköveivé. De az igazi, hideglelős Star Wars-élményt nem ezekben a filmekben kell keresni. 

Hanem az utolsó felvonásban, A Sith-ek bosszújában, mely elődeinél sokkal nagyobb tisztelettel viszonyult a Star Wars patinás múltjához, korrigálta az első két epizód gigantikus baklövéseit, és megakadályozta, hogy az előzménytrilógia a Mátrix-széria tragikus sorsára jusson. A záróakkordban megtalálunk minden imponáló erényt, mely a Baljós árnyakból és A klónok támadásából hiányzott: a cselekmény ragyogó ritmusban pereg a maga útján; a karakterek végre nem csupán felskiccelt vázlatok, hanem rétegzett felépítmények; a gyermekded hangulatot koromsötét, néha egyenesen szívszaggató dráma váltja fel; a színészi alakítások érettebbek és letisztultabbak; és végül, de nem utolsósorban, A Sith-ek bosszúja végre valóban képes megidézni azt a katartikus Star Wars-életérzést, mely a hetvenes-nyolcvanas években rabul ejtette a közönséget. Egyszóval: A Sith-ek bosszújának végre szíve van.

A nyolcvanas évek Hollywoodja sokak szerint tökéletesen lekövette az újkonzervatív ideológiát, melyet a Reagan-adminisztráció közvetített és a társadalom is magáévá tett a vietnami katasztrófa utáni kiábrándulás és az ismét fellángoló hidegháborús pánik következményeként.

A legkeményebb ebből a szempontból talán az 1982-84 körüli időszak volt, mikor Ronald Reagan elnök elmondta híres beszédét „A Gonosz Birodalma” címmel, illetve bejelentette az új, nukleáris rakéták hatástalanítására tervezett védelmi programját, a „Star Wars” névre keresztelt Strategic Defensive Initiative (SDI) védelmi rendszer felállítását. Az igen költséges, űrből irányítható lézerfegyver (illetve Reagan szerint nem fegyver – döntse el mindenki maga, minek tartja) az atomháború miatti szorongás szimbólumává vált, az újkonzervatív hatalom és a nukleáris megsemmisüléstől rettegő világ félelmének metaforája lett. Természetesen szintén nagyköltségvetésű (hollywoodi) látványfilmek mellett, melyek közül sokan, mint A holnapután, a Fonalak, a Terminator első része vagy a Rocky IV mára kult-klasszikusokká váltak. Ezek közé tartozik a fegyverbolond anarchista-fasiszta mozi-fenegyerek, John Milius nemrégiben újra feldolgozott Vörös hajnal (1984) című alkotása, melyben atomot bár nem kap arcába Amerika, az oroszok (és a kubaiak) betolakodnak az amerikai háztartások spájzaiba.

Egészen biztos, hogy első filmes emlékeim és tévés „függőségem” Bud Spencer és Terence Hill filmjeihez kötődtek. A szüleim sokáig nem engedték, hogy a tévé neveljen minket - hála ezért nekik -, viszont az igazi klasszikusokkal korán megismerkedhettünk. Így történt az, hogy bármilyen Pixar-mese, Star Wars vagy Scooby Doo előtt Bud Spencer pofonjai csattantak el először szemünk előtt. Így nem csoda hát, ha a verhetetlen ikon halála mély késszúrásként ért. Tisztán előttem van, ahogy édesapám ránk bíz valami jó kis nyári munkát, amiért jutalmul megnézhetünk majd utána egy jól megérdemelt Bud Spencer-filmet.  Nyaranta a vasárnap délután sokszor úgy telt, hogy valami értelmes műsorért kutatva a tévét kapcsolgattuk és a kereskedelmi csatornák valamelyikén mindig találtunk egy Bűnvadászokat, …és megint dühbe jövünket vagy Az ördög jobb és bal kezét és a Kincs, ami nincs sem maradhatott el.

A horrorfilmekről gyakran a szimpla trancsír jut eszünkbe, főleg, ha kortárs darabokról van szó. A horror a hatvanas-hetvenes évektől kezdve egyre inkább elvesztette korábbi funkcióját, és hatáselemei is átalakultak. Így a vér és a belek mögött sokszor eltűnt a valódi tartalom. Vagy sok esetben nem is nagyon volt tartalom, csak hentelős jelenetek sorozata követte egymást a felizgatott autósmozi-közönség legnagyobb örömére.

Ám ami a hetvenes években még unikumnak számított, az mára már kevés. A horrorhoz így szerencsére egyre többen nem pusztán a vér és a hatásvadászat miatt nyúlnak a kortárs filmben, hanem tanulva a japánoktól és a dél-koreaiaktól, megpróbálják több-kevesebb sikerrel a kifáradt slasher- és szörnyhorror sémákat valamilyen aktuális kulturális vagy társadalmi probléma vizsgálatához felhasználni. Így találkozhatunk igen érdekes példányokkal a kortárs közegben, melyek nem is annyira ismerős, archetipikus történeteik (Frankenstein-sztori, Farkasember-mítosz, slasher-klisék stb.), hanem hőseik, illetve negatív hőseik, „szörnyeik” miatt lehetnek izgalmasak. Az alábbi toplista a legjobb vagy legkreatívabban megírt kortárs horrorhősöket gyűjti össze, akik kivétel nélkül a konvencionális nemi szerepekből kitörő démoni(an szép) nők vagy legalábbis feminin „monstrumok”.