A Netflix mondhatni történelmet írt megjelenésével és sikerével, minthogy kvázi elszakította a tévétől a sorozatokat, önálló médiummá téve azokat, megszüntetve egyúttal annak kényszerét, hogy a sorozatfogyasztó egy adott időponthoz rögzítse szenvedélyét (jóllehet, a torrentezés korában ez már eddig is így volt). S a Netflix igényesebbnél igényesebb szériákat gyárt, habár a reményteli kezdést sokszor követi lejtmenet, mint a Daredevil esetében láthattuk. De vajon a szintén sok potenciállal bíró Stranger Things is erre a sorsra jut?

Na, de mi is az a Stranger Things? A nyár egyik sztársorozata volt, mely mintegy a napjainkban dívó retróhullámhoz csatlakozva a nyolcvanas évek neonfényes, synthpopos és sci-fi- / horrorfilm-klasszikusokkal teli évtizedét eleveníti fel. A korábbi sorozatokból (Twin Peaks, The Killing, Wayward Pines) is ismerős tipikus kisvárosi közegbe helyezett Stranger Things pedig összességében nagyon erős hangulatú nosztalgiadarab, bár utolsó részéhez érkezve felmerül a kérdés, hogy kell-e nekünk még egy évad ebből a retróból. (Egy kevés SPOILER várható!)

Hetvenöt évvel ezelőtt, 1941. október 3-án mutatták be New Yorkban John Huston elévülhetetlen, máig hivatkozási pontként szolgáló klasszikusát: A máltai sólyom a később pazar karriert befutott magándetektív-mozik első nevezetes képviselője. Joggal mondhatjuk, hogy az olyan későbbi remekművek, mint a Murder, My Sweet (1944); A nagy álom (1946); a Kínai negyed (1974) mind-mind A máltai sólyom köpönyegéből bújtak elő. Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy számos vonatkozásban előlegezi a negyvenes-ötvenes évek film noirját is. (Jóllehet magam nem tartom valódi film noirnak e művet. Szerintem A máltai sólyom noir-szenzibilis detektív-thriller.) Ugyanakkor e mozi avatta igazi sztárrá Humphrey Bogartot. A színész ebben a filmben alapozta meg a később rá olyannyira jellemző karaktertípust: a kiégett, cinikus férfit, akit belülről titokzatos világfájdalom emészt, ám a történet végére "meglágyul", s tanújelét adja, hogy mégiscsak érző szíve van. A jeles évforduló apropóján Sir Cesare Finta Gonzago (alias Lord Meldrum) korábbi, a filmről írott kritikájával tisztelgünk A máltai sólyom előtt. (A bevezetőt írta: Alec Cawthorne)

A Sully nem rossz film. A Puskinban néztük meg a minap és mindketten nagyon szerettük a feleségemmel. Ugyanakkor meg kell mondanom, hogy nem is kifejezetten jó film. Van hangulata, okot ad az elgondolkodásra, de éppen ezért esendő is, mert a válaszai a saját maga által feltett kérdésekre meglehetősen korlátoltak. Aki látta mondjuk a Gran Torinót vagy a Piszkos Harry-filmeket (egy kedves barátom a westerneket is emlegette vele kapcsolatban), az nagyjából nem fog meglepődni e kérdéseken és még kevésbé a válaszokon, ez pedig azért annyira nem jó. (SPOILER ALERT!)

A film egy megtörtént eseten alapul, s arról szól, hogy főhőse, egy több évtizedes gyakorlattal rendelkező, kiváló szakember, a korosodó Sullenberg (Tom Hanks) váratlanul élete legfontosabb döntési helyzete elé kerül: nem sokkal felszállás után madarak repülnek bele gépe hajtóműveibe, azok rögtön leállnak, ami egy egészen kivételes balszerencse, ő pedig ott találja magát New York felett, s választhat két nem is olyan közeli, nem is olyan távoli repülőtérre való kényszerleszállás vagy a teljesen valószínűtlen és öngyilkossággal felérő vízreszállási kísérlet között a Hudson folyón. Minden józan ész ellenére Sully az utóbbi mellett dönt, s ami rendkívüli, szinte már-már csodával határos: a gép sikeresen leszáll a vízre, egyben marad, utasai pedig jóformán sértetlenül, s mindannyian élve megmenekülnek.

Múlt hétvégén szerzőgárdánk három tagja tekintette meg a Casablancát a Puskin Moziban. Nem sokkal később írtunk is egy szöveget, mely nem erről az alkalomról szólt, hanem azt kutatta, minek is köszönhető, hogy Kertész Mihály remekműve a hollywoodi filmtörténet egyik legnagyobb klasszikusává vált az idők során. Ebben a cikkünkben viszont az emlékezetes pénteki - ahogy Sir Cesare Finta Gonzago írta - történelmi eseményről számolunk be nektek, másrészt pedig összefoglaljuk azt is, mit gondolunk a jövőre hetvenöt éves klasszikusról: mit adott nekünk, milyen érzések fognak el, ha ezredszerre is beülünk rá, melyek a kedvenc jeleneteink, és így tovább. Egyszóval rajongói tónusú, mégis - amennyire csak lehetséges - józan értékítéletet is tartalmazó élménybeszámoló következik.

Tegnap este a szerzőgárda három tagja végre részeltetett ama szerencsében, hogy mozivásznon láthatta viszont Kertész Mihály halhatatlan remekművét, a Casablancát. A vetítés után egyetértettünk abban, hogy életünk talán legnagyobb moziélményét éltük át. Az alkalomról egy külön cikkben emlékezünk majd meg, egyúttal megosztva veletek az alkotáshoz kapcsolódó személyes benyomásainkat és gondolatainkat. Jelen írásommal másra vállalkozom: a film általános elemzésén keresztül arra a kérdésre keresem a választ, miért is nemesedhetett az idők során a Casablanca ekkora kultklasszikussá (hiszen hektikus körülmények között forgott, közhelyes tucatfilmnek szánták, senki nem is bízott átütő sikerében), és miért érdemes ma - csaknem hetvenöt év múltával - újra jegyet váltanunk rá.

A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején kezdett el sztárrá válni Russel Crowe, akit leginkább a Gladiátor című Ridley Scott-féle történelmi kalandfilmben láthattak a nézők akkoriban (hacsak a Szigorúan bizalmas és a Romper Stomper nem rémlett valakinek korábbról), és később sem annyira drámai szerepeiről, hanem inkább akciófilmes munkásságáról lett ismert. Azonban az új zélandi színész nemcsak a gyűlöletről szóló Romper Stomperben mutatta meg, hogy komplex karaktereket is el tud játszani, hanem emlékezzünk csak, 2001-ben Ron Howard Egy csodálatos elme című életrajzi filmjében nyújtott nagy alakítást, melyet Oscar-díjjal is jutalmaztak.

Az Egy csodálatos elme roppant érdekes alkotás, mely az egyik legizgalmasabb, ugyanakkor legszörnyűbb pszichiátriai betegségről, a skizofréniáról szól John Forbes Nash Jr. Nobel-díjas matematikus érdemei mellett. A Da Vinci kódba érthetetlen módon beleszerető Ron Howard remek témát talált egy izgalmas, igazán filmszerű drámához, melybe a betegség miatt a szubjektivitás és a paranoiathriller is bele-beleférkőzik. Jómagam sajnos csak így, 15 év után vettem rá magam, hogy megnézzem, és bár eleinte kicsit untam, nem értettem, mire megy ki a játék, attól a bizonyos fordulattól kezdve a képernyő előtt ragadtam. Lássuk, miért! (Bent SPOILER-ek lehetnek.)

Ötven évvel ezelőtt, 1966. szeptember 8-án söpört végig először a világon a Star Trek-láz (mely azóta is töretlenül tart), s e jeles évforduló alkalmából összegyűjtöttük a legendás eredeti széria tíz legkiválóbb epizódját, melyek méltán lopták be magukat rajongók millióinak szívébe és váltak nemcsak a Star Trek-mítosz, de a populáris kultúra mérföldköveivé. Kezdődjék hát az időutazás, következzen tehát a sokak által csak TOS-ként emlegetett széria színe-java, Kirk kapitány, Spock és az Enterprise-legénység többi tagjának legnagyszerűbb és legemlékezetesebb kalandjai. Igyekeztünk nemcsak magas nívójú, de egyben műfajilag is változatos epizódokat összeszedni, így hát az egyik fejezet a hitchcock-i kémfilmek, a másik a klasszicizáló hollywoodi melodrámák világát idézi majd, hogy Melville Moby Dickjének futurisztikus közegbe való átültetéséről ne is beszéljünk. Az öveket kéretik becsatolni!

A kortárs tévésorozatok valamiért nagyon kedvelik a bűnügyi műfajokat, kiváltképp a krimit, a pszichothrillert és a politikai thriller alműfaját, de persze gengszter- és zsarudrámák is vannak szép számmal, és a noir szenzibilitás is jellemző a népszerű tévésorozatokra. A True Detective, a Killing, A híd, a Fargo, a Wayward Pines ismert szériák, és hamarosan jön a sorozatreneszánszt egyesek szerint elindító, mások szerint megelőlegező Twin Peaks 3. évadja így húsz év után.

Kérdés persze, hogy ezek a nyomozós-bűnözős történetek mennyiben tudják megújítani a sorozatgyilkosos vagy bűnelkövetős sztorik sémáit. Miért kéne nekem megnézni huszadjára is pár kiégett vagy furcsa detektív versengését az idővel és a sokszor korrupt igazságszolgáltatási rendszerrel, hogy kézre kerítsék a sokszor azért meglehetősen kidolgozatlan karakterű tettest. Nos, a HBO jó szokásához híven ezúttal is egy minőségi példát hoz fel arra, hogyan lehet egy noirbeütésű bűnügyi történetet megújítani. Richard Price és Steven Zaillian sorozata, az Aznap éjjel (The Night of) ha nem is sallangmentesen, de összességében megdöbbentően eredeti módon tálalja a szokványos nyomozós történetet. (Odabent törekszem a spoilermentességre!)

Eleinte szkeptikusan viszonyultam a hírhez, miszerint az elmúlt esztendők egyik legjobb nyomozóthrillere, a Nyomtalanul nemcsak folytatást kap, hanem a Q-ügyosztály kalandjait egy egész trilógia fogja megénekelni. Nem arról van szó, hogy ne bíztam volna a jeles skandináv alkotógárda rátermettségében, de valljuk be, ebben a zsánerben a folytatás egyenesen fehér holló, és talán nem véletlenül. Persze akadnak kivételek, gondoljunk csak sokunk örök kedvencére, a Hannibal-trilógiára, ám abban azért rejlett bőséges potenciál, mert minden epizódot fel lehetett húzni a kannibál pszichopata kaméleonszerű karakterére, aki hol főhősként, hol mellékszereplőként tűnt fel, de aurája minden egyes jelenetet brutálisan átizzított, még azokat is, melyekben fel sem bukkant.

Bár már a Nyomtalanul is pompás kiállítású, míves darab volt, a Fácángyilkosok több tekintetben is túlnőtt rajta. A második fejezet ugyanis bátrabb ambíciókat dédelgetett, és szinte valamennyit be is váltotta. Sokkal tágabb fókuszú lett az új történet: nemcsak a detektívpárosra összpontosított, de végre akkurátus pszichológiai mélyfúrásokat is végzett, egészen alámerülve az elkövetők és az áldozatok tudatába, a bűnügyi narratíva szövetébe pedig egy szabálytalan és érdes szerelmi melodráma is furakodott. A Fácángyilkosok tehát szinte tökélyre fejlesztette a Nyomtalanul alaperényeit, nagyobb, jobb, keményebb élményt kínálva a publikumnak. A trilógia koncepciójával kapcsolatos fenntartásaim is olvadozni kezdtek. Aztán jött a Palackposta, melyet már nem Mikkel Nørgaard jegyez, hanem Az eltűnés sorrendjében direktora, Hans Petter Moland, aki ugyan avatott mestere a szatirikus humorú bűnfilmeknek, de a Q-ügyosztály nem az ő terepe. (Spoilerek következnek!)

Múlt hónapban a Terminátor újrabemutatóján jártunk, és meg is írtuk élményeinket az eseményről, ezúttal pedig a Ponyvaregény nagyvásznas újjászületésének lehettünk tanúi. Most is nagyszerű szórakozásban volt részünk. Kivételes kegy moziban viszontlátni Tarantino életművének leghíresebb - és talán legfontosabb - darabját. Példaértékű, amit a Pannonia Entertainment csinál. (Pláne ha hozzászámítjuk, hogy jövő hónapban sokunk régi favoritját, egy igazi halhatatlan klasszikust, a Casablancát tűzik műsorra. Természetesen azt sem fogjuk kihagyni.) Míg a Terminátor esetében kissé zavart a pontatlan feliratozás - ezt akkori értékelőmben szóvá is tettem -, addig a Ponyvaregény kapcsán ilyesfajta hibát nem érzékeltem, ugyanis a szinkronos verzióra ültünk be. Ennek két oka volt: egyrészt többségünk csak a kései időpontban ért rá (a kora délutáni vetítés ugyanis feliratos volt), másrészt mindannyian kedveljük a Ponyvaregény veretes, szókimondó magyar változatát.

Ha már itt tartunk, az viszont sajnálatos, hogy egy ilyen volumenű, és viszonylag még friss (legalábbis a Terminátorhoz, a Casablancához vagy a Volt egyszer egy Vadnyugathoz képest mindenképp), ergo a fiatalabb korosztályokat is jó eséllyel megszólító filmet egyedül a Corvin Moziban vetítenek Budapesten, s naponta csak két előadás szerepel a repertoáron. (Oké, szeptemberben még két további filmszínház csatlakozik a vetítéssorozathoz, de ez már sovány vigasz.) Másrészt néhol mintha kissé halkan szólt volna az egyébként remek magyar színművészeket (Dörner György, Kránitz Lajos, Gáti Oszkár, Széles László, Für Anikó, Szakácsi Sándor) felvonultató szinkron. Ellenben sok mindenért kárpótolt - és csak fokozta az igazi "retró" élményt -, amikor a főcím alatt megszólalt Bozai József bársonyosan behízelgő orgánuma, és felkonferálta a szereplőket. Meg amúgy is, engem két perc alatt magába szippantott ez a gimnazista éveimet meghatározó kultklasszikus. (Vigyázat, a kattintás után spoilerveszély!)

Bódy Gábor neve mond valamit? Filmes körökben talán, de amúgy sajnos valószínűleg nem túl sokan ismerik ezt a bőven kora előtt járó, kísérletező, rendkívül sokrétű és tragikus sorsú filmalkotót, illetve avantgárd művészt. Bódy Gábor pedig megérdemelné a nagyobb nyilvánosságot és hírnevet, hiszen művészetével nemcsak a nyolcvanas évek magyar undergroundjára hatott, hanem nemzetközi szinten, a Vasfüggöny korszakában különösen fontos, hogy Nyugaton is visszhangja volt Bódy etűdjeinek, filmkísérleteinek, nagyjátékfilmjeinek.

Bódy Gábor mindössze három nagyjátékfilmet készített, és azért kisfilmjeiből, rövid experimentális alkotásaiból sem volt túlzottan sok. Melynek oka hirtelen, fájóan korai, tragikus halála, mely köré a rocksztárokéhoz hasonló mítoszok és legendák épültek (avagy sokak szerint a tisztázatlan körülmények között, saját életének érthetetlen módon véget vető Bódy lehet, nem is öngyilkosság áldozata lett, hanem az őt megtűrő rendszer likvidálta). Mégis élete 39 éve alatt elképesztően invenciózus ötletekkel állt elő, Bódy Gábor nyelvészeti tanulmányait használta fel a filmnyelv megreformálására. Ha sajnálatos módon nem vet véget életének 31 évvel ezelőtt, ma 70 éves lenne a magyar posztmodern fenegyereke. Ezalkalomból emlékezünk meg művészetéről.

A némafilmkorszak és a „némafilmes stílus” mára mintegy muzeális tárgyakká váltak. Némafilmet készíteni maximum poénból vagy a nosztalgia kedvéért szoktak a harmincas évek hangosfilmváltása után (Mel Brooks és Michel Hazanavicius munkái talán a legismertebbek). A némafilm „némasága”, és a szükségképpen stilizációként működő virazsírozási eljárással színessé tett képkockák idegenek a mai nézőktől.

Ám kár lenne mindezekért pálcát törni e filmtípus felett, és kizárólag filmmúzeumokba vagy kordbársonynadrágos esztéták szűk körébe űzni a némafilmeket, mert a korszakban jócskán készültek olyan, szerencsénkre ránk maradt alkotások, melyek örökzöldek maradtak, és ma is nagy hatást gyakorolnak ránk. Ezek nézése közben szinte észre sem vesszük, hogy az emberi beszéd és a zajok-zörejek csak láthatók, de nem hallhatók, ami nem csupán a képközi feliratoknak és a mai forgalmazásban végig hallható aláfestő zenének, hanem a briliáns rendezésnek, a remek, érdekfeszítő sztorinak és nem utolsó sorban az öntudatos filmnyelvnek köszönhető. Ilyen a Dr. Robert Wiene rendezésében készült Dr. Caligari című klasszikus is, mely lehet, nem olyan sokkoló, mint a kortárs horrorfilmek, de nyomasztó, sőt rémisztő hangulata a mai nézőre is rátelepszik, ha ad neki rá esélyt. (Bent SPOILER-ek!)

Sokat ízlelgettem a nordic noir kifejezést, míg végül ráébredtem, hogy igen, ez valóban találó címke. Legalábbis az elmúlt néhány esztendő egyik legjobb skandináv sorozatára, A hídra gond nélkül felragasztható. Természetesen nem arról van szó, hogy A híd film noir lenne (miként a Király Jenő által magyar film noirként aposztrofált honi melodrámák sem voltak azok), arról viszont igen, hogy magába szívja a zsáner szellemét és büszkén tiszteleg előtte, miközben alapvonalai egy hamisítatlanul modern nyomozóthrillert rajzolnak ki. A híd ugyanis - egy kissé viharvert közhellyel élve - valóban a mában játszódik, hiszen a hősök a jelen korszellemével, technokrata arculatával és társadalmi feszültségeivel is kénytelenek farkasszemet nézni, miközben a gyilkossági ügy felderítésén fáradoznak. A híd tehát minden szempontból a tízes évek kisképernyős csúcsproduktuma, miközben jóval több is annál.

Jóllehet magáról a szériáról már írtunk korábban, az egyes évadokról még nem esett szó. Jelen cikkem ezt az adósságot célozza törleszteni. (Egyúttal itt hívnám fel mindenki figyelmét, hogy az írás spoilereket tartalmaz!) A történet felütése nem is lehetne perverzebb és felkavaróbb: éjszaka a Koppenhágát és Malmőt összekötő Øresund hídon valaki egy félbevágott hullát helyez el, de oly agyafúrt módon, hogy a torzó egyik darabja Svédország, a másik Dánia területén hever, a "felezővonal" két szélén. Ráadásul hamar kiderül, hogy míg a felsőtest a helyi politikai élet egyik prominens szereplőjéé, addig a lábak egy egy évvel korábban eltűnt prostituálthoz tartoznak. De ki tette hidegre az áldozatokat? (A prostituáltat szó szerint, hiszen a lábakat, miként az kiderül, hónapokig egy fagyasztókamrában tárolták.) Az ügyet két gyökeresen eltérő habitusú detektív kapja: a dán Martin Rohde (Kim Bodnia) egy melegszívű veterán zsaru, regényes és kusza magánélettel, míg a svéd Saga Norén (Sofia Helin) enyhén autista, fejletlen empátiájú, s a kapcsolatteremtés terén sem jeleskedő, magányos nő, viszont a munkájában kíméletlenül profi.

Második részéhez érkezett a nyolcvanas évek legjobb amerikai akciófilmjeit prezentáló sorozatunk (a lista előző része itt olvasható). Ezúttal a tíz legjobb kerül terítékre. Igyekeztem olyan listát összeállítani, mely változatos. Amellett, hogy megtalálhatók rajta generációnk gyermekkori kedvencei, Schwarzenegger, Stallone és Bruce Willis legnagyobb alkotásai, kisebb, mára talán elfeledett alkotások is helyet kaptak rajta. Emellett fontos hangsúlyozni, hogy ebben a részben egyre több a "hibrid műfajú film", azaz amelyben az akciózsáner más műfajokkal (horror, fantasy stb.) keveredik. Ebből - az akciófilm műfajának tágabb értelmezéséből - adódik, hogy olyan darabok is felfedezhetők a lajstromban, melyekről a többség talán nem feltétlenül (vagy nem elsősorban) az akcióműfajra asszociál, mégis beleférnek ebbe a kategóriába (is). Mivel időről-időre találkozunk - eufemisztikusan fogalmazva - "túlérzékeny", személyeskedő és az érvelés luxusáról nagyvonalúan lemondó olvasókkal is, ezért külön jelzem a számukra, hogy írásom spoilereket is tartalmaz. (És természetesen az 1990-es esztendő is a nyolcvanas évekhez tartozik. Ezért szerepelhetnek az összeállításban '90-es évjáratú filmek is.)

Önkritikusan be kell vallanom, mikor évekkel ezelőtt láttam a The Hunger Games első részét, feledhető, túlbonyolított, harsány marhaságnak találtam. (Ezúton is elnézést kérek azon kamaszkorú ismerőseimtől, akiket esetleg megsértettem akkori véleményem őszinte hangoztatásával.) Sem a műfajt, sem magát a franchise-t nem kedveltem meg egy pillanatra sem. Azóta láttam a Beavatottat és a Maze Runnert is, és a műfajról csak még rosszabb lett a véleményem. Viszont nemrég alkalmam volt végigdarálni a The Hunger Gamest, és bár továbbra is megértek mindenkit, aki vontatottnak, hosszúnak találja a filmeket, én mégis kénytelen voltam felülvizsgálni az álláspontomat vele kapcsolatban. Egyrészt, a Büszkeség és balítélet főhősnőjével együtt én is elmondhatom a The Hunger Gamesről (csak ő persze Mr. Darcyra mondta), hogy "improves upon acquaintance", ugyanis őszinte meglepetéssel fedeztem fel, mennyivel kidolgozottabb és koherensebb a The Hunger Games világa, mint ahogy azt elsőre érzékeltem.

Másrészt, szakmai ártalomként is, felfedeztem a magam számára (amit különben oly sokan elmondtak már korábban), hogy a The Hunger Games meglepően érdekes kérdéseket tesz fel a politika működésével kapcsolatban és meglepően értelmesen igyekszik rá válaszolni. Továbbra sem gondolom persze, hogy a klasszikus politikai filozófiai munkákat ki kéne dobni és a The Hunger Gamesszel helyettesíteni, de azt igen, hogy egy politikával foglalkozó pop science kurzusnak kiváló kiindulópontja lehet. Feltéve legalábbis, hogy nem magán a kurzuson akarjuk végignézetni ezt a Háború és békét idéző terjedelmű opust, hanem feladjuk házinak.

A Mátrix 1999-ben kultuszt teremtett, új stílust hozott létre az akciófilmek történetében, sőt kifejezetten filozofikus elmélkedéseket is ihletett, melyek a valljuk meg, azért elég leegyszerűsített és logikai buborékokat is tartalmazó Mátrix-filmhez képest sokkal mélyebb és messzebbre mutató gondolatkísérletek. Persze vannak ellendrukkerei már az első klasszikussá vált epizódnak is (többek között a nagy videoblogger megmondóember, a Nostalgia Critic sem szerette túlzottan), ám mint korábbi bejegyzésemben taglaltam, egy egész korszak szimbóluma a Mátrix, és aktualitása nemhogy halványult volna 17 év alatt (úristen, ez így leírva is sok!), hanem még inkább felerősödött.

Ezt tette némiképp tönkre a két gyengébb folytatás, jóllehet, még a Nostalgia Critic szerint is van potenciál a második részben, amellyel a Forradalmak már szinte alig-alig él. Sokak kívánják azt, hogy az Újratöltve és a Forradalmak bár el sem készült volna, ám én is inkább amellett vagyok, hogy bizonyos, az előző posztokban említett gondolatébresztő felvetéseik miatt mégis megéri velük foglalkozni a Mátrix-rajongóknak. Ám van a két gyengusz folytatásnál egy, az első részhez méltóbb Mátrix-sztori, illetve sztorifüzér, ez pedig az Animátrix. S a Mátrix-rövidfilmeket tömörítő Animátrix bár tartalmaz pár gyengébb epizódot, ám összességében az a Mátrix-univerzum számára, ami a 2003-as, ugyanebben az évben a Cartoon Networkon bemutatott Clone Wars-széria a harmatos Star Wars-előzményfilmek számára: életmentő. (Vigyázat, belül SPOILER-ek!)

Az ötvenes évek sur-westernjei óvatos, de állhatatos támadást indítottak a műfaj kissé megkövesedett világképe ellen. Egyrészt elkezdték felszámolni a hivatásos hős és a közösség viszonyát par excellence meghatározó konszenzust, másrészt felkaroltak olyan társadalmi kérdéseket is, melyek a western konzervatív, a világot "jókra" és "rosszakra" osztó szemléletétől távol álltak. Ezen kérdések egyike volt az ártatlanság vélelme, illetőleg az, hogy a bűnösség fogalma miként rögzül a társadalomban, s milyen előítéleteket, tévhiteket szül. Néhány darab olyan hősöket léptetett fel, akiket a közösség ártatlanul vádol meg valamilyen bűncselekmény elkövetésével, azaz "boszorkányüldözés" áldozatává válnak. A társadalom reakcióideje persze az esetek többségében túl nagy, és hibájukat már nincs módjuk korrigálni. Az ilyen tematikájú filmek iskolapéldája a - még a negyvenes években készült - The Ox-Bow Incident (1943) vagy a The Bravados (1958), de ebbe a sorba illeszkedik Kertész Mihály kissé elfeledett, ám a maga nemében figyelemreméltó B-westernje, a The Hangman (1959) is.

Robert Taylor alakítja Mackenzie Bovard rendőrbíró-helyettest, akit a népnyelv csak "Hangmanként" ismer, ugyanis az általa felkutatott és bíróság elé citált bűnözők általában bitófán végzik. Legújabb megbízatása elszólítja otthonából: nyomára akad ugyanis egy haramiának, Johnny Bishopnak, aki korábban részt vett egy gyilkossággal végződő rablásban, mostanra azonban eltemette magában a múltat és új életet kezdett egy kisvárosban, melynek megbecsült tagja. Bovard felkeresi prédája hajdani barátnőjét, Selah Jennison-t (Tina Louise), és tekintélyes pénzjutalmat ígér neki, amennyiben segít beazonosítani Bishopot. Az akció azonban nem megy olyan simán, mint ahogy Bovard eltervezte, sőt menet közben egyre több kétség merül fel Bishop bűnösségét illetően.

Rajongok a '80-as évek mozijáért, a korszak akciófilmjeit pedig mindenki imádja, aki a nosztalgikus emlékeket idéző VHS-korszakban töltötte gyermekkorát. Régi szép idők, amikor még nem Dwayne Johnson, Chris Hemsworth és Jason Statham jelentette az akciósztár szinonimáját, hanem Arnold Schwarzenegger, Sylvester Stallone, Bruce Willis, Dolph Lundgren vagy Bruce Lee! Legendás korszak volt ez, melyhez hasonlót már nem tapasztalhatott az, aki mondjuk az ezredforduló táján született. A nyolcvanas évek az akciófilm különleges kegyelmi időszakaként vonult be a filmtörténelembe. A most következő lista kicsit visszarepíti az olvasót ebbe a korba. Talán kockázatosnak tűnik egy ilyen, meglehetősen széles korpuszból kiválogatni húsz címet, ám úgy vélem, éppen ebben áll a kihívás: következzen tehát a nyolcvanas évek húsz legjobb amerikai akciófilmje!

Nem vagyok rajongó, de a Bourne-filmeket láttam (talán nem ciki bevallani, de nekem a '88-as tévéfilm jelenti az "első részt", a reboot ellenére is) és még kedveltem is. A 2002-es, első Matt Damon-filmet többször is megnéztem, a többihez nem volt türelmem később. Így, ha nagy várakozásaim nem is voltak a Jason Bourne című filmet illetően, azért voltak elképzeléseim arról, hogy nagyjából mit fogok látni. Mivel pedig a fanyalgó kritikák leadjeibe is belepillantottam előzetesen, ezért azt sem mondhatnám, hogy nem voltam felkészítve az élményre, ami rám várt. Ezzel együtt is: ennyire felesleges és rossz filmet rég láttam. A legrosszabb pedig az volt benne, hogy nemcsak én éreztem feleslegesnek az újabb folytatást, de a jelek szerint a készítők is. Sőt, nem szégyellték ezt ki is mutatni.

Ha össze akarnám foglalni a film cselekményét, akkor a legegyszerűbb lenne azt mondanom, hogy van egy kiöregedett főhős, aki nem akar visszatérni, semmiről sem gondol semmit és nem is akar semmit, de nem hagyják békén. Előbb a régi CIA-s titkos ügyeket leleplezni akarók keresik meg, aztán a régi CIA-s ellenségei, akik elől bujkál, kezdik újra az üldözését, végül pedig azok a CIA-sok zaklatják, akik szeretnék újra használni őt a CIA céljaira. Mivel pedig csak nem hagyják őt békén, előbújik a rejtekhelyéről, átgázol mindenen, majd újra eltűnik.

Meglepő lehet sokak számára a cím, hiszen a film médiuma köszöni, jól van. Igaz, Hollywood a pénztáraknál gyengébben teljesít hazai fronton, de dübörög a szekere azért, ne sajnáljuk. A filmfesztiválok is bőségesen ellátnak minket az év minden hónapjában az aktuális populárisabb művészfilmekkel vagy kezdők remek alkotásaival, legyen szó fikciós vagy dokumentumfilmes próbálkozásokról, élőszereplős vagy animációs filmekről. Tehát válságnak látszólag nyoma sincs, hiszen Toronto, Velence, Berlin, Locarno, Karlovy Vary, Marseilles, Cannes, Nyon – és még sorolhatnánk – 200%-on pörög a filmfesztiválok idején is.

Ám, ha művészi, esztétikai szempontok szerint vesszük szemügyre a kortárs filmet, kicsit komorabb képet kaphatunk a film mint médium jelen állapotáról, minthogy úgy tűnik, már legalább 30 éve (ha nem régebb óta) képtelen az érdemi, alapvető formai, dramaturgiai és elbeszéléstechnikai megújulásra. Nincs új a Nap alatt, ha olcsó frázissal akarnánk jellemezni a film jelenjét. S a következő írásban kicsit árnyalni szeretném azt a képet is, miszerint napjainkban Hollywood van válságban csupán. Nem, korántsem, sőt a film általános válságáról beszélhetünk.