Hihetetlen, de igaz: huszonöt esztendeje mutatták be az amerikai filmszínházak a kilencvenes évek (és egyáltalán: az elmúlt néhány évtized) egyik legnagyobb szabású és legfontosabb akciófilmjét, a Terminátor második epizódját. Nem túlzás: Az ítélet napja valóban vízválasztóként hasította ketté az álomgyár blockbuster-történelmét. James Cameron mára ikonikussá nőtt alkotása megmutatta, milyen az, ha a legmodernebb számítógépes technológia forgatókönyvírói kreativitással, a nagyszabású erőszakábrázolás ésszel, a felkavaró világvége-vízió szívvel párosul. Sokáig úgy véltem, hogy a Terminátor második része minden létező szempontból jobb, mint az első. Ma már korántsem vagyok biztos ebben. (Az első epizódot hamarosan mozivásznon is újranézhetjük, s e jeles alkalom talán újabb lehetőséget szolgáltat majd az összehasonlításra.) Annyi azonban bizonyos, hogy ennyire komplex, egyenes vonalú, egységes stílusú, széles célközönséghez szóló (a gyermekhős örvén a fiatalabb korosztályt ugyanúgy bevonzza a film, mint a véres harci jelenetekre és apokaliptikus hangulatra áhítozó idősebb publikumot), és főként: a modern technológiát ésszerűen kamatoztató amerikai látványmozi azóta sem készült.

Legendás idők voltak ezek. A kilencvenes évek hajnalán az amerikai akciófilm kisebb vérátömlesztésre szorult. Schwarzenegger, Stallone, Chuck Norris és a többi deltás felsőtestű férfisztár lassan partvonalra sodródott, és a műfaj is újfajta anyagkezelést kívánt. Mi sem szemléltetné jobban az akciófilm küszöbön álló "forradalmát", mint a Die Hard első részének bombasztikus sikere. A Bruce Willis által megteremtett, szerényebb izomzatú hőstípus nem annyira testi erejének, hanem inkább borotvaéles eszének köszönhette eredményességét. Szintén 1991-ben került bemutatásra Cameron ex-feleségének, Kathryn Bigelow-nak Holtpont című akciófilmje (melyből nemrég remake is készült, melyre természetesen nem vagyunk kíváncsiak). Ez az egyébként szép képekkel operáló, de rendkívül bárgyú és unalmas mozi már a fősodorba lökte a kilencvenes évek wunderkindjét: a borotvált képű, kiskutyaszemű férfiembert (Keanu Reeves-t), akinek testalkata legfeljebb atletikus, kezdeményezőkészsége sem kiugró, és sokszor csupán a szerencsének köszönheti győzelmét. (Reeves-től azóta eljutottunk a Transformers-széria Shia LaBeouf-féle anyámasszonykatonájáig, de ez már más lapra tartozik.)

Minden jel arra utalt tehát, hogy az akciófilmnek meg kell újulnia. Ekkor indult el az a folyamat, mely metroszexuális hősöcskék, vizuális hókuszpókuszok (lassítások, szűrőzések stb.) és a műanyagízű CGI-vér terepévé tette ezt a zsánert. A Terminátor második epizódja azonban egyszerre tudott konzervatív és újító lenni. Ismét elővette ugyan a nyolcvanas évek egyik emblematikus színészét, Arnold Schwarzeneggert, de az Osztrák Tölgy ezúttal egész más szerepet kapott: tőle idegen, modern közegbe csöppent, melyet már az új technika ural. Az Arnold által alakított T-800-as nálánál sokkal fejlettebb kiborgtársa elleni párharca voltaképpen gyönyörű metafora: Schwarzenegger karrierjének útját rajzolja ki - azt, ahogyan a színész "megküzd" a kilencvenes évek újfajta mozgóképes kihívásaival (főleg a látványorientáltsággal és a "tiszta műfajú" akciófilm erjedésével, hiszen már a Terminátor 2 is hibridmozi, de persze Arnold a kilencvenes években más zsánerekbe is kirándulást tesz majd), és persze - ez nem is kérdéses - győz.
Legendás idők voltak ezek. Amikor Schwarzenegger még nem Kalifornia kormányzójaként, Andy Vajna pedig nem magyar filmbiztosként kereste kenyerét, és főként: amikor James Cameron még egészséges balanszot tudott tartani látványorientált gondolkodásmódja és a kreatív értékek között. Igazán kár ezért a rendezőért, hiszen fénykorában valóban tudott valamit, amit mások nem. (Még a Titanic is kifinomult esztétikai érzékről és nemesen konzervatív elbeszélői stílusról árulkodott.) Akár azt is mondhatnánk, hogy Az ítélet napjában Cameron, bár úttörő trükköket alkalmaz, mégis képes takarékra állítani a számítógépes technikát, amikor az szükséges. Ennek eredményeként masszívan megalapozott, érzékeny ember-gép kapcsolat is kibontakozhatott a lélegzetelállító autós üldözések és székbe szögező robbantások szüneteiben. Ugyanakkor Az ítélet napjában a látványosságokat sem pusztán CGI-megoldások szolgáltatták: a komputeres beavatkozások gyümölcsöző frigyre léptek a pirotechnikával. Az eredmény láttán pedig mindenki elalél. Minden fegyverdörrenésnek súlya van, az üvegszilánkok csilingelése, a csontok ropogása, a jajkiáltások és a testből szivárgó vér kényelmetlenül "igazi", hús-vér élményt jelentenek. Ellentétben a mai blockbusterekkel, egy percig sem érezzük, hogy virtuális térben járnánk, vagy hogy a szédítő kalandokat a modern technológia hidegszívű boszorkánykonyhájában állították volna elő.
A Terminátor második része az amerikai folytatásipar kakukktojása. Vitatható, hogy jobb vagy rosszabb-e, mint az 1984-es eredeti mozi, az viszont már nem kérdés, hogy ugyanabban a ligában játszik. Ráadásul úgy, hogy volt mersze szűz ösvényt törni. Nagyon más az ecsetkezelés a feketeségbe burkolózó, néhol szinte horrorisztikus hatású elődhöz képest. Az ítélet napja lágyabb tónust üt meg, a gyermekhős, John Connor révén játékos humort is pumpál a franchise-ba, ugyanakkor nincs hiány élesen szcenírozott erőszakból sem (gondoljunk csak a nevelőszülők meggyilkolásának jelenetére), a cselekményszervezés pedig rugalmasabb, pattogósabb, nem is szólva arról, hogy a karakterek is új árnyalatokkal bővülnek, és a konfliktus is bonyolultabb, mint az első részben. Míg az 1984-es Terminátor egy csiszolatlan, kissé érdes gyémánt, addig a második felvonás precízebben és finomabb eszközökkel meséli el ugyanazt a kötött formájú történetet, viszont az atmoszférája nem képes úgy behálózni, mint az elsőé. Jó ideje nem tudom eldönteni, melyik a jobb film a kettő közül. Azt hiszem, mindig az, amit éppen nézek. (A második rész kevéssé sikerült bővített verziójáról ebben a cikkünkben írtunk.)
Legendás idők voltak ezek. Kétségtelen ugyanakkor, hogy az akciófilmek kilencvenes évekbeli diadalmenete nem tartott túl sokáig. Ezt az efemer korszakot azonban olyan mozik fémjelezték, melyeket a mai látványdömpingen szocializálódó, nyiladozó értelmű nyolc-tíz éves filmfogyasztók már nemigen ismerhetnek (persze ha esetleg megismernék, és így összehasonlíthatnák a mai blockbuster-terméssel, akkor végre tudnák, hogy miért sírunk). A Terminátor második része pedig valósággal megkoronázta ezt a tündöklő érát. Nagy kár, hogy James Cameron azóta beállt a kőtechnokrata iparosok táborába, és az Avatarral megágyazott évtizedünk attrakciós kábulatának: a szériagyártásban készülő, uniformizált stílusú, primitív látványmonstrumoknak. Ahol parányi cselekménymag köré szőnek szemfényvesztő effektparádékat.

Persze a Terminátor második része ettől még a modern hollywoodi akciófilm non plus ultrája. Ideje volna ugyanakkor, hogy Cameron és az álomgyár többi fura ura az eszébe vésse: nincs végzet, csak ha a pénz szagát érzed!