Egyik előző bejegyzésünkben a kultikus Mátrix méltán elismert első részét vizsgáltuk meg, melyről már abban a cikkemben is azt írtam, hogy kerek, lezárt egészként aratott sikert a mozikban, és vált a rajongók kedvencévé. Ám a hírnév kétélű fegyver, hiszen amiért ennyien lelkesednek, azt valamilyen formában folytatni kell, még akkor is, ha a józan ész és a sztori logikája a második rész elkészítése ellen szól. Melyet azóta rengeteg „legrosszabb folytatások valaha” toplistán láthattunk már.

Igen, a Mátrix Újratöltve kritikai megítélése nem meglepő, mivel részint a rajongók és a kasszák nyomására elkészült epizód szinte teljes mértékben szembehelyezkedik a Mátrix ideológiájával, és homlokegyenest új irányvonalat vesz a történet Neo szerepével, a Próféciával és Zion sorsával kapcsolatban. Ami egyfelől persze blaszfémiának tűnik, s nem is sikerül olyan jól, másfelől viszont, újranézve ezt a több, mint tíz éves filmet, felvet nagyon érdekes kérdéseket, melyek miatt mégsem lehet az Újratöltve című 2003-as Mátrix-filmet csuklóból a süllyesztőbe hajítani, egy poros polc legalsó szegletét talán megérdemli. (Odalent SPOILER!)

A Mátrix alig 63 millióból készült, és több, mint 460 millió dollárt hozott a konyhára az akkor még Wachowski-fivéreknek. A folytatás, a Mátrix: Újratöltve négy évvel később került a mozikba, mely nagyobb, költségesebb, látványosabb, grandiózusabb és filozofikusabb akart lenni, mint elődje, az 1999-es kultfilm. 127 millióból készült és nem kevesebb, mint 720 millió dollárt termelt a Wachowskiéknak. Tehát a fan-csalogatás működött, a márkanév miatt nézők tömegei tódultak a mozikba világszerte, hogy a sokkoló és akciódus Mátrix-dózisból újabb adagot kapjanak. Azonban, mint a nagy dérrel-dúrral beharangozott szuperhősfilmek nagy része, úgy az Újratöltve sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ami miatt sokunk maradt csalódott. Ezzel pedig a Wachowski-fivérek alkotása mintegy előrevetítette, mi lesz itt a 2010-es években, Batman és a Bosszúállók korában, mikor egy jó trailer és a képregény-univerzumok totálisan átverik nézők millióit.

Persze nem kétlem, hogy a Mátrix: Újratöltve nem puszta átverésnek indult, hanem a Wachowski-testvérek tényleg tovább akarták gondolni a Mátrix-sztorit. Azonban az már az első perctől kezdve érződik a filmen, hogy a lelkesedésük nem volt túl nagy, ráadásul a filmet tragédiák is nehezítették (a stáb tagjait többször érte baleset). Tehát nem volt zökkenőmentes a forgatás sem.

De mi is a probléma a Mátrix folytatásával? Elsősorban az, hogy létezik. Igaz, mint majd kitérek rá, vannak vitathatatlan érdemei, melyek továbbgondolják az előző rész témáját. Azonban a Mátrixot felidézve rájöhetünk, hogy teljes mértékben szükségtelen egy ilyen új epizóddal tönkrevágni a mítoszt. Ugyanis az első rész azzal ér véget, hogy Neo végül ráébred hatalmára, elkezd hinni kiválasztott szerepében, és így képes legyőzni a Mátrixot belülről fenntartó ügynököket, Smith-t és csatlósait. A végső párbajban láthatóan nincs ellenfele, és kvázi halhatatlan a szimulált világ keretein belül. Az utolsó jelenet pedig azt sugallja, hogy Neo megkezdi felszabadító-hadjáratát, és ezzel gyakorlatilag elkerülhetetlen az emberiség öntudatra ébredése. Tehát tökéletes pozitív lezárást kapott az első epizód, melyből persze ki lehet hozni egy folytatást a valódi gépek elleni harc bemutatásával, csak nem lett volna érdemes, mert miként a Terminator-sorozat az időutazós sztori miatt érdekes, úgy a Mátrix izgalmait is a szimulált világ és a realitás feszültsége adja. Miként a Terminator 4, úgy a Mátrix bármilyen, gépek elleni jövőbeli háborút bemutató folytatása is sablonos disztópiává degradálódna.

Így a készítők nem is tehettek mást, minthogy hatálytalanították az első rész fejleményeit – bizonyos mértékben. Ezért itt bár megmaradnak Neo szuperképességei a világon belül és azon túl, azonban a történet fő csavarja, hogy valójából Neo nem kiválasztott, hanem egy, az Építész által írt programba mintegy belekalkulált anomália, aki nem is az első, hanem az hatodik verzió. Tehát az a Messiás-szimbolika, ami a Terminator 1-2-ben is élt, úgy törik itt ketté, mint a Terminator 3-4-ben John Connor mítosza – ami, ennyi kudarcos reboot és folytatás után kijelenthetjük, nem túl jó ómen. Neo sorsa nyilvánvalóvá válik a film végén, és tulajdonképpen kiderül, hogy mindaz, amire az első rész épült, hazugság. Morpheus és a nézők, a rajongók számára is hatalmas csalódás ez természetesen.

Alapvetően ebben a koncepcióban az az igazán problémás, hogy Neo nem degradálódhat ismét átlagemberré. Igaz, Wachowskiék megpróbáltak neki méltó ellenfelet találni a Merovingi vagy a mindenkit maga képére formáló, elszabadult Smith ügynök szerepében, azonban tudjuk, látjuk már a cselekmény kezdetétől, hogy senkinek esélye sincs Neoval szemben. A többi, ágyútöltelék karakterrel pedig egészen egyszerűen sablonosságuk és fapofaságuk miatt nem tudunk annyira azonosulni, hogy igazán izguljunk például a grandiózus, de halálosan unalmas autósüldözés alkalmával Morpheus-szal vagy Trinity-vel. Akik egyébként roppantmód egysíkú mellékszereplőkké süllyedtek: a laza, Neoért rajongó Morpheusból baltaarcú tank lett, Trinity-ből pedig kvázi „bajba jutott nő” archetípus.

És egyébként Neo alias Keaneau Reeves itt talán még az előző résznél is idiótábban fest a kiválasztott szerepében. Mivel Reeves alig játszik, szinte csak van a vásznon. Egyetlen, érzelemmel is teli megnyilvánulása a film végi „újjáélesztős” képsorokban látszik, ám ez sem az igazi, valahogy hihetetlen és hiteltelen, amilyen módon aggódik szerelméért. S ebből még a Forradalmakban, a harmadik részben is kapunk egy adagot a cselekmény végén, ami egy fokkal talán kevésbé ócska, de ott is nevetséges, ahogy a kiégetett szemű Neo könnyeit törölgeti…

A nem éppen Oscar-gyanús színészi játékon kívül természetesen a sztorival és a párbeszédekkel van a legnagyobb baj a Wachowskiék Mátrix-folytatásában. Mint már kifejtettem, a történet ideológiai szempontból is problémás, hiszen éppen az ellen érvel, ami az előző rész fő koncepciója volt, ami miatt sokan szerették a Mátrixot. Azaz a Mátrix maga itt egyre inkább egy jól működő rendszerként jelenik meg, melyben a lázadók az anomáliák, akik a tökéletes utópiát csak bolygatják azért, hogy gyakorlatilag egy siralomvölgybe ébresszék fel a benne résztvevő embereket. Akarva-akaratlanul is a Mátrix világ ebben a filmben úgy tűnik fel, mint amit csak Smith tesz tönkre, de maga az Építész alapvetően jól építette meg. Sőt Zion, a valóságbeli „szabad város” sem szabad valójából, hiszen bele van kalkulálva a Mátrixot újratöltő algoritmusba. Így a tét ismét az ezúttal a rendszer stabilitását bolygató Smith ügynök legyőzése, akiből elég primitív módon úgy csinálnak újfent méltó ellenfelet, hogy megsokszorozzák. Minő kreatív húzás!

De a legcikibben egyértelműen az első rész valóban érdekes és filozofikus párbeszédeit imitáló, erőltetett, Paolo Coelho és Oravecz Nóra egysorosait idéző dialógusok. A címben már kiemelten egy szánalmas mondatot, mely az Orákulum szájából hangzik el, aki itt kifejezetten ostoba nő az első rész kicsit Yoda mestert idéző, bölcs figurájával szemben. De rémes Morpheus üres, semmitmondó zioni beszéde, melyet egy öncélú, bugyuta trance-party követ, melyen láthatjuk a filmtörténet egyik legnevetségesebb szexjelenetét Neo és Trinity között. (Keanu Reeves olyan arcot vág orgazmusa közben, mintha éppen egy egyhetes székrekedés után könnyítene magán.) „Pusztán azért nincs ma félelem a szívemben, mert nem felejtek. Nem felejtem el, hogy nem az az út fontos, ami még előttem áll, hanem az az út fontos, amin végigmentem!” – egy kis ízelítő a gyászosan rossz zioni szózatból.

S mindez igaz a film egészére. Az első részhez képest a Mátrix 2 üres pózolás, tartalmi, filozófiai szempontból is. Olyan érzésünk lehet, mint mikor egy jó tanuló kiváló felelete után egy rossz tanuló megpróbál rizsázni fennkölt, álértelmiségi stílusban, de nagyon nem megy neki. A Mátrix: Újratöltve nagyon mély, nagyon filozofikus szeretne lenni, de csak olyan párbeszédekre telik tőle, mint az Orákulum és Neo közti bárgyú dialógus, vagy mint Morpheus idézett szózata, vagy a Merovingi „éttermében” folytatott diskurzusok. A „sokat ittam, tehát hugyoznom kell” egysoros is kiváló példa arra, hogy milyen felszínes és vulgáris a sokak által „soooo deeeep”-nek titulált Újratöltve. Meggyőződésem, hogy Christopher Nolan a hasonlóan felszínese és tudálékos Erdet készítése előtt túl sokszor nézte meg sajnos nemcsak a Mátrix első részét, hanem a két folytatást is. Különös tekintettel erre az ostoba, fontoskodó, félbehagyott második felvonásra.

Félbehagyott, azt írom, mert a Mátrix: Újratöltve és a Forradalmak tulajdonképpen egy, jó hosszú film lenne, ha nem döntenek úgy, hogy ezt tavasszal, amazt késő ősszel engedik csak ki a mozikba. Ami nem lenne nagy baj, hiszen a Kill Bill is egy film, csak kettéosztották. A probléma az, hogy rendkívül ízléstelenül, fapados módon szó szerint kettévágták a Mátrix 2-t. Ami lehet, egy hétről hétre folytatódós sorozatnál elmegy cliffhangerként, de… De nem, ne mentegessük, hiszen a sorozattörténelemben is vannak bőven rohadt jó és nyitott befejezések, melyek még évtizedek múlva is benne vannak a nézők agyában (ilyen szerintem a Twin Peaksé). Az Újratöltve viszont nem győz meg arról, hogy ott és akkor kellett volna elvágni, minthogy addig is elég kusza, mi is a szereplők célja, de Bane arcával zárni a folytatást eléggé melléfogás, mert alig a film harmadában lett bemutatva és előhozva a Smith ügynök által megszállt karakter. Szóval na, nem működik a kettévágás ebből a szempontból.

Ezenfelül a Mátrix: Újratöltve durván elcsúsztatja az első rész arányait. Mint írtam, az első rész nagyjából kétharmadrészt a világépítésről szól. A másodikban ez az arány megfordul, és az az elv érvényesül, hogy egy, meglehetősen unalmas és üres diskurzusra jut két elnyújtott, túltolt és emiatt korántsem ütős akciójelenet. Érződik ezeken, hogy a készítők el voltak alélva a technikától, a kung-futól, a test-test elleni küzdelmektől, és bizony percekig zenés montázsokban kell lesnünk, ahogy az ezer Smith verekszik Neoval, ahogy a Merovingi „ikerpárjai” (akik gondolom, a Wachowski-fivérek másai) üldözik Morpheusékat vagy tíz percen át, s ahogy Neo újfent megküzd a Merovingi bandájával. Olyan a Mátrix: Újratöltve, mint egy pornófilm, melyben a szexjelenetek helyett a verekedős részeket variálják – puszta kézzel, lőfegyverrel, szúró-vágó szerszámokkal és az üldözéses jelenetben mindezeket kombinálva küzdenek a szereplők a végtelenségig. Míg a Mátrix első részét feszülten néztem végig, és talán csak a nagy leszámolás néhány másodpercén zökkentem ki kicsit azzal, hogy „ez már sok lesz talán”, addig a Mátrix: Újratöltve esetében néha meg kellett állítanom a filmet, mert annyira lefáradtam a sok lassításos csihipuhitól. Mert persze a Mátrix 2-t mondjuk egy mai szuperhősfilmmel összemérve messze jobbnak tarthatjuk látványban a harci koreográfia miatt (talán csak az Amerika Kapitány-filmek törődnek ezzel valamelyest mostanság, a többiek megelégszenek az egymásra pakolt robbanáseffektekkel). A probléma nem is a minőséggel, hanem a mennyiséggel és a műviséggel van. Minden ilyen jelenetnél olyan érzésünk van, mintha egy olcsó Bruce Lee-filmet néznénk, ami persze a maga nemében tényleg látványos, de a Mátrix nem erről szólt. Illetve a kevesebb több: a Mátrix akciói azért voltak lélegzetelállítóak, illetve azért működnek ma is, mert az alkotók még tudtak takarékoskodni a munícióval. Itt, a második részben viszont úgy az arcunkba eresztik már az első képkockákon a verekedős-lassulós akciószekvenciákat, mint a harmadik részben a zioni ostrom alatt a „lépegetők” az özönlő őrszemekre. Csak kár, hogy miként a zioni dokk is elesett előbb-utóbb a kilőtt ólommennyiség ellenére, úgy az Újratöltve is kb. harminc perc után dögunalmassá válik, akrobatamutatványok ide, autós üldözések oda.

Valami miatt azonban mégis úgy éreztem, hogy akarom nézni ezt a filmet, így kicsit fel is javult a szememben tíz év alatt. Most bevallottan csak e cikk miatt tekintettem meg újra, mivel „minden, aminek kezdete van, véget is ér”, ahogy az Orákulum mondja a harmadik epizódban, a Forradalmakban, azaz egyszerűen így teljes a Mátrix-univerzum, ha mindről írunk. És azért el kell ismerni, van pár vitathatatlan erénye az Újratöltvének is. Illetve „pár”: igazából egy nagyobb jelenet, és az oda vezető szálak miatt lehet szimpatikus a Wachowskik folytatása. Ez pedig Neo szerepének átértékelődése, illetve az a néhány infómorzsa, melyet a Mátrix történetéről tudhatunk meg az Építésztől.

Igen, az Építésszel folytatott párbeszédek is erőltetett, áltudományos frázisokkal tarkítottak, de, ha a feleslegesen túlbonyolított diskurzusból ki tudjuk hámozni a lényeget, akkor nagyon érdekes dolgokkal szembesülhetünk. Ilyen az a tény, hogy Neo nem egy kivételes egyéniség, és amit majd a Mátrix: Forradalmakban tovább visznek, hogy az Orákulum tulajdonképpen sokkal fontosabb és erősebb, mint „a kiválasztott”. Hiszen, mint az Építész elmondja, Neo csak egy anomália a sok közül, melyek a Mátrix verziófrissítései alkalmával keletkeztek. A tervező ugyanis a tökéletes emberi szimulációt akarta létrehozni, és ez sikerült is, de, hogy igazán élő világot teremtsen, bütykölnie kellett még a szoftvert. Ennek folyamán jött létre az emberek döntésképessége, a szabad akarat, az Orákulum és maga a kiválasztott és Zion is. Avagy amit eddig láttunk, és ami a következőekben is elénk tárul, az csupán egy algoritmus, ami periodikusan ismétlődik. A Mátrixban feltűnnek hibák (ez esetben Smith elszabadulása), túl sokan ébrednek öntudatukra, megszületik a kiválasztott, s az Orákulum segítségével, a kiválasztott felhasználásával újra kell tölteni a programot – innen a film amúgy frappáns címe is. Ez pedig úgy történik, hogy a kiválasztottat felébresztő zioniak elvezetik őt az Építészhez, aki felkínálja a lehetőséget, pusztán kísérleti megfontolásokból, hogy Zion pusztulása vagy felszabadítása legyen a jövő. És általában, Neót kivéve mindenki Zion felszabadulását választja, így a Forráshoz, azaz a gépek urához megy, s a Mátrix újratöltése sikeresen megtörténik. Azaz ez az egész algoritmus tulajdonképpen be van építve a rendszerbe a tervező program által, kvázi egy vírusirtó.

Így pedig alapvetően változik meg a Mátrix első részének alaptézise, hiszen Neo számára nem az emberek felszabadítása, a Mátrix elpusztítása, hanem megtartása lesz a cél. És ez felveti a szabad cselekvés kérdését, illetve a választás ideológiai problémáját – ismét. A választás az alapvető a Mátrix-univerzumban, az Építész is ezt vizsgálja. Sőt tulajdonképpen ő adja meg a lehetőséget a választásra ebben a szimulált világban az emberek számára, minthogy a Mátrix első verziójában elmondása szerint nem volt ilyen. Ezzel pedig visszajutunk a Mátrix Slavoj Zizek által felvetett problémájához, hogy létezik-e egyáltalán szabad akarat. Mármint olyan szabad akarat, mely független minden ideológiai konstrukciótól, és valóban az ember, az egyén gondolkodásából, és nem egy absztrakt hatalomtól ered. Mint már Zizek segítségével az előző Mátrix-írásban rávilágítottam, a kapszulaválasztás is felveti a szabad akarat kérdését, hiszen a két opció mellett van egy nyilvánvaló, harmadik lehetőség is, melyet nem kínál fel a rendszer az egyén, Neo, a kiválasztott számára, aki elvileg képes már nemcsak a Mátrixot, hanem a valóság gépeit is manipulálni. De, mint az Építész rávilágít, Neo sem szabad valójából, mivel egy algoritmus része. Az, hogy két választási lehetőséget kap ismét, és ő nem arra megy, amerre az öt elődje, hanem Trinity miatt kockáztatja Zion és a Mátrix pusztulását, bele van kalkulálva a rendszerbe. Tehát Neo szabadsága korlátozott, mivel maga az ideológia jelöli ki számára az opciókat. Hiszen ő maga sem tudja, mit kell tennie, a második rész ezért is suta kicsit, mert Neo olyan benne, mint egy vergődő kisfiú, nem pedig, mintegy megváltó istenség. Ez persze egyúttal izgalmas és merész is, hiszen a célját kereső hős annyira nem fősodorbeli jelenség manapság.

Mindenesetre abból a szempontból mindenképp remek húzás, hogy az ideológiai konstrukciók kényszerítő erejére mutat rá. Mint már előző bejegyzésemben is idéztem pár ideológiakritikus teoretikus (Althusser, Marcuse) eszmefuttatását, az ideológiától nem lehet szabadulni, mivel a civilizációba születő ember eleve egy ideológia konstrukcióba születik, és maga az ideológia fogja őt mint szubjektumot megszólítani. Ezt szülei, mikrokörnyezete és a társadalom biztosítja, akik már szintén egy ideológiai konstrukcióba születtek, melytől nem lehetnek függetlenek akkor sem, ha egy teljesen lakatlan világba menekülnek, ahol a maguk urai lehetnek. Zion lakóira utalok, akik ugyanabban a diskurzusban vesznek részt, amit a gépek által teremtett szimuláció kijelölt számukra. A civilizációba született ember agyában gyerekkorától kezdve sémák rögzülnek, műveletminták, melyek a tudatát és identitását formálják, s ezeket akkor is alkalmazni fogja részben vagy egészben, ha szabadulni akar tőlük. A Mátrix-szimuláció lényeges kérdésfelvetése tehát, hogy az ember mi alapján hoz döntéseket, és egyáltalán van-e az embernek szabad akarata. A filmet többek között ezért is támadták és tiltották be Egyiptomban, mert a kormányzat szerint az Újratöltve megsérti pár vallási felekezet elképzeléseit a szabad akarattal kapcsolatban. Pedig a Mátrix: Újratöltve csak megmutatja, hogy a szabad akaratot mi korlátozza le, ha létezik is.

Ugyanakkor ezért meglehetősen suta és következetlen a Wachowski-testvérek folytatása, hiszen rámutatnak az ideológiai konstrukció problémájára, de mégis amellett érvelnek a Forradalmakban, hogy ezzel meg kell békélni. Holott az embert, mint a Mátrix első része is implikálja, csak és kizárólag az ideológiai konstrukció, a szimuláció szétzúzásával lehetne felszabadítani. „Szabadítsd fel a tudatod” – ez a Mátrix első részének kulcsmondata, míg a 2-3-é az, hogy „Békét”, holott a Wachowskik rámutatnak már a Mátrix: Újratöltve végén is, hogy a béke egyenlő a szabadság hiányával.

Tehát van egy érdekes felvetés a második részben, de ez rengeteg ellentmondást generál, és a Mátrix-trilógia koherenciáját veszélyezteti. Hangsúlyozom, nem az a baj, hogy a második rész rácáfol az elsőre, és minden megváltozik ahhoz képest. Például a Vissza a jövőbe 2 remek film, pedig az előző epizódot idézőjelbe teszi, és számos paradoxont generál. De ezeket Robert Zemeckis filmje következetesen végigviszi, illetve kiigazítja, azaz tudatosan alkotta meg, kódolta bele a történetbe az inkoherenciát. Az inkoherencia a Mátrix: Újratöltve cselekményében azonban nem következetes. Olyan érzésünk lehet, mintha a Wachowski-fivérek nem tudtak volna mit kitalálni a rajongók és a pénz nyomása alatt folytatásként, így maga a folytatás logikája vitte őket abba az irányba, amibe elindultak. Csak éppen így nem működik a „szabadítsd fel a tudatod!” célkitűzés, mert egy előre leprogramozott algoritmus egyszerűen teljesen ellentétes a szabadsággal, a szabad választással. Ráadásul mindez roppant erőltetett, álfilozofikus diskurzusokban és uncsi akciójelenetekben tárul a néző elé. Ilyen szempontból a harmadik, sokkal butább és giccsesebb felvonás jobban működik, mert a Wachowskik belátták, hogy ez a széria már nem több látványfilmnél, így felesleges beleerőltetni hú-de-magasröptű(nek szánt) gondolatokat.