Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

A XXI. század disztópiája – Mátrix

2016. július 22. 13:48 - Tenebra

matrix.pngA jövővel kapcsolatban számos elképzelés született már a filmtörténetben, jórészt disztópiák, melyek az emberiség bukását jövendölik meg. Vagy úgy, mint a Mad Maxben, hogy a civilizáció lerombolása után új sötét középkor köszönt be, vagy úgy, mint a Szárnyas fejvadászban vagy a Terminatorban, hogy az ember által létrehozott csúcstechnológia fordul a világ ellen.

Ezeket a nyolcvanas évekbeli filmeket akkor még könnyű volt hülyeségeknek tartani, hiszen a kétezres évek akkor még viszonylag messzi évtizednek tűntek, és hát a harmadik évezred úgy általában távolinak látszot. 1999-ben azonban hirtelen nagyon valóságos kezdett lenni a mesterséges intelligenciák uralma, illetve a számítógépes kataklizma, melyet Y2K-nak becéztek akkoriban. Az emberiséget bekebelező gépek rémképe pedig többek között olyan filmekben testesült meg, mint David Cronenberg eXistenZ című 1999-es sci-fije vagy a mára örökzölddé vált, ugyanebben az évben bemutatott Mátrix. A Terminator új bemutatása kapcsán így most idézzük fel kicsit a Wachowski-testvérpár hasonszőrű disztópiáját, mely talán még James Cameron művénél is aktuálisabb az Oculus Rift hajnalán. (Aki netán még nem látta, annak: vigyázat, SPOILER!)

Könnyen beláthatjuk a Mátrix újranézése után, hogy bizony a Wachowski-fiv… izé, Wachowski-testvérek „egyfilmes rendezők”. Vagyis tulajdonképpen ez a művük sikerült a legjobban, és méltán vált klasszikussá. Mert bár meg van benne számos, a Wachowskiktól mára ismertté vált bizarr és naiv túlzás gyökere, azonban ezek még itt ízlésesen simulnak bele a disztopikus sci-fi cselekményvilágba. És nem mellesleg a virtuális valóságok és a gépek uralmán túl általános társadalomkritikát is sikerül megfogalmaznia a Mátrixnak, mely nemcsak a posztmodern, technicizált társadalmakra, hanem az emberiség univerzális hatalmi rendszerének felépítésére is érvényes. Nem mellesleg pedig kerek, lezárt történet, remek akciófilm, mely szerencsétlen módon saját kirobbanó sikere miatt termelt ki két teljes mértékben felesleges és erőltetett folytatást.

De hol is tartottunk 1999-ben, a harmadik évezred kapujában? Korántsem ott, ahol manapság, s ahol a Mátrix tartott, akkor még a Wachowskik műve is inkább metaforikus, mintsem metonimikus alkotás volt. 13 éves lehettem, és az internetet még csak betárcsázós formában ismertem, az 1 GB-os winchester, az 512 MB RAM, az 1 GHz-es CPU vagy a 128 megás videókártya pedig már csúcskategóriának számított. Ma ezeket már megmosolyogjuk, hiszen egy flash drive is sokkal nagyobb kapacitású. Az mégis látszott, hogy a Moore-törvény érvényesül, azaz a nanotechnológia felé haladva a méretcsökkenéssel fordított arányban egyre jobb teljesítmények érhetők el. S a játékokban is egyre fejlettebb mesterséges intelligenciákkal találkozhattunk, jóllehet, az androidok, robotok fejlesztése legfeljebb zárt körökben zajlott. Vagyis az a technológia, ami a Mátrixban megjelenik, nagyjából a mai színvonalat tükrözi. Igaz, az Oculus Rift majd csak pár év múlva lesz általánosan elterjedt, melynek segítségével olyan játékélményben lehet részünk, mely tényleg Mátrix-hatású lesz. A YouTube-on már láthatunk is teszteket, melyek után a teszterek úgy nyilatkoznak, hogy a valóság sivár helynek tűnik a játékból kilépve. Azaz a VR mostanság kezd csak igazán kibontakozni. Miként a Terminator emberszerű gépeinek másai ma már működnek, a Mátrix tökéletes virtuális szimulációja is kibontakozhat egy esetleges VR-alapú online szerepjáték keretében. A nagyot bukott Matrix Online című MMORPG-nek mostanában kellene megjelennie.

„Üdvözöllek a valóság sivatagjában” – mondja Morpheus Neonak, mikor először mutatja be neki a Mátrixon kívüli realitást. A Mátrixban a valóság valóban sivárnak és élhetetlennek tűnik a szimulált, prosperáló 1999-es világhoz képest, melynek persze színfalai mögött diktatúra működik, mégis, mint azt Cypher, az áruló példája mutatja, vonzó lehet. Sőt Neo maga is bizonytalan eleinte, hogy akarja-e az igazságot, a valódi valóságot. A videojátékokhoz, főleg az Oculus Rift intenzív programjaihoz képest a mi világunk is üresnek és kaotikusnak tűnik. Hiszen egy játékban egyértelmű célok és törvények élnek, és ami a legfontosabb: a halál nem végleges, az újraéledés, visszatöltés állandó. De persze nemcsak a játékok miatt élünk, élhetünk virtuális valóságban. Sőt a multifunkcionális telefonjaink lehetővé teszik, hogy állandóan az internetre csatlakozva létezzünk, mintegy „rádióhullám-kábellel”, köldökzsinórral kötődve a virtuális valósághoz. Akár a Mátrixbeli emberek, akiknek valódi csövek és vezetékek borítják be testét, és biztosítják az állandó kapcsolatukat a gépek szimulációjával.

neo_learning.JPG

Na, de mi is az a Mátrix? A Mátrix 1999 egyik blockbustere volt a Harcosok klubja és az Amerikai szépség mellett (igen, akkoriban még ilyen filmek készültek a fősodorban). Végső soron mindhárom alkotás korunk mesterséges műanyagvilágát, sterilitását térképezte fel más-más módszerekkel. A Mátrix a sci-fi akciófilmet választotta, melyben szerencsére még sokkal több a sci-fi, mint az akció. Sőt úgy gondolom, a film igazán érdekes részei az első másfél órában koncentrálódnak, a maradék negyven perc közel sem olyan izgalmas és magával ragadó, mint a cselekmény első kétharmada. S annak ellenére, hogy a felszínen naiv, populista felszabadítás-történetet mesél el, részleteiben igen fajsúlyos és elgondolkodtató alkotás, főleg manapság.

A Mátrix sztorijának főhőse Mr. Anderson alias Neo, aki szürke egérként tengeti mindennapjait dögunalmas munkájában. Látszólag egy nímand, aki ért a programozáshoz, és crackerként, azaz kódtörőként dolgozik az éj leple alatt. Ezt a totál átlagos életet töri meg egy Morpheus nevű figura, akivel sokat chatel Neo, és a férfi egyre többet hablatyol neki a Mátrixról. Amit persze ez a beszűkült gondolkodású jedermann nagyon nem ért, ám egy nap Mr. Anderson találkozik a Trinity nevű nővel, aki nemcsak vonzó külseje miatt fogja meg, hanem mondataival is. Mint Morpheus, Trinity is új életet kínál Neonak, akiben persze kezd felébredni valami hitszerűség, de akarata még nagyon gyenge. Egészen addig, míg Smith, a kormányügynöknek kinéző, kegyetlen figura (tökéletes tagja lehetne a CIA-nak) el nem fogja, és besúgásra nem kényszeríti. Itt még mi, nézők is kételkedünk a látottakban, hiszen Neo egy rovarszerű nyomkövetőt kap a köldökébe, miközben a szája megszűnik létezni – de főhősünk felébred álmából, és mi is azt hisszük, csupán egy vízió részesei voltunk. Azonban Morpheus meghozza a döntést: lépni kell, így Neóból kiszedik a nyomkövetőt, és a még mindig kételkedő férfit kihozzák a virtuális szimulációból, melyet addig valóságnak hitt. És a sokk itt nem ér véget számára, hiszen a cyber terroristának tartott, köpcös vezérfigura hamarosan közli Neóval, hogy ő a „kiválasztott”, aki felszabadíthatja az emberiséget a gépek rabságából.

A Mátrix mindezt zseniálisan, mértéktartó módon építi fel. Mint írtam, kb. egy-másfél órán keresztül ezzel a szimuláció-világgal foglalkozik a film, és a főellenségek, az ügynökök csak a nagy leszámolás kezdetekor tűnnek fel újból. Egészen addig a világépítésről és a kérdésfelvetésről szól a Wachowski-nővérek (sic) sci-fije. Egyszerűen hagytak elég időt arra, hogy a Mátrix univerzuma elkezdjen élni, nem úgy, mint Christopher Nolan tíz évvel később a jó ötletekkel és lehetőségekkel teli, de látványát leszámítva fapados módon megvalósított Eredetben. Sőt pont az hiányzott Nolan filmjéből, ami a Mátrixban meg van: a karakterek és a háttér kidolgozása.

estj-agentsmith-pics02.png

Legalábbis engem mindig az varázsolt el az első Mátrixban, ahogy az agyamat megerőszakolja, ahogy elgondolkodtat arról, hogy milyen lenne, ha valóban egy szimulációban léteznénk, és mindaz, amit valóságnak hiszünk, pusztán illúzió, melyet az agyunkban hoznak létre gépek segítségével. S ennek a teóriának látványfilmtől és blockbustertől meghökkentő módon filozófiai háttere is van. A stáb tagjainak állítólag kötelező olvasmány volt Jean Baudrillard szimulákrumokról szóló munkájának ismerete, de nyilvánvalóan Hans Moravec és Nick Bostrom filozófusok hipotézisei is párhuzamba állíthatók a Wachowskik filmjével.

Merthogy itt nem pusztán álfilozófiáról vagy Paulo Coelho-féle magasröptű, de üres frázisok hangzanak el. A Mátrix, mint már a bevezetőben említettem, nagyon szorosan kapcsolódik posztmodern korunk technikai vívmányai által kitermelt problémáihoz. A posztmodernnel függ össze többek között Jean Baudrillard szimulákrum-elmélete is, melynek lényege leegyszerűsítve az, hogy a szimulákrum egy „eredeti” nélküli kép. Vagyis, mint azt Fredric Jameson is említi, a posztmodernben már nehéz elkülöníteni a „valódi”-t és a „fikciót”. Vagy, hogy a virtuális realitásról írókat idézzük, Lev Manovich is hasonló dolgokat ír a valóság digitalizációjával kapcsolatban. A digitális technika mára annyira átjárta életünket, s olyan profi programok léteznek (Adobe Photoshop, Adobe Illustrator stb.), hogy lassan képtelenek leszünk elkülöníteni a konstruáltat az eredendően jelenlevőtől. Nem is értem, miért nem készített valaki egy Nagyítás-parafrázist e témában, pedig a digitális kép még bizonytalanabb információforrás, mint a többször felnagyított fotó, hiszen akár a képzetlen, laikus ember is pár YouTube-videó megtekintése után képes lesz az osztályfotóról leretusálni a régen gyűlölt volt osztálytársat.

A virtuális valóságok és a számítógépes játékok egyetlen korlátja talán, hogy jelenleg még a legrealisztikusabb programok sem képesek a „valóság” fotorealisztikus leképzésére – amire a film vagy az analóg vagy a digitális fotó viszont alkalmas. Igaz, jó kérdés, hogy mitől lesz valami valósághű vagy hihető. Az agyunk az intenzív élmény, ingerek hatására bizonyítottan képes lehet beleélni magát egy, a megismert valósággal csak metaforikus kapcsolatban levő világ valóságként való felfogására. Éppen ezért egy VR-játékba is úgy bele lehet feledkezni, hogy azt realitásként élje meg a játékos. A Mátrix világában is az embernek ezt a „hibáját” használják ki a gépek, és persze eszünkbe juthat erről Platón klasszikus barlanghasonlata az ideákról.

1020.jpg

A Mátrix mondhatjuk, korát meghaladva, a 2010-es évekkel kapcsolatban teszi fel ezeket a kérdéseket. Mert jóllehet, Baudrillard a nyolcvanas évek elején írt a szimulákrumokról, azonban valljuk meg, az akkori virtualitás, a fikció és a realitás összemosódásának mértéke meg sem közelíti a mai szintet. Itt van a legújabb őrület, a Pokémon GO, amely a Google Mapset veszi alapul, és valós helyszíneken gyűjthetünk gügye animefigurákat megszállottan. Hol a valóság? Mikor a valóság képében, a telefonunkon keresztül láthatjuk a rajzfilmből ismerős karaktereket?

A Mátrix első részében persze még van egy objektív realitás, amit Morpheus mint felszabadító kontrasztba állít a szimulált 1999-cel. Abban azonban nagyon is progresszív, hogy Cypher és Neo karakterén keresztül is felteszi a kérdést: ha ilyen sivár a valóság, akkor nem lenne-e jobb nekünk mégiscsak egy szimulációban élni? Ehhez majd csak a félresikerült, de kérdésfeltevésében roppantmód érdekes Forradalmak tesz hozzá, mely felveti annak a lehetőségét, hogy a Mátrixon kívüli világ is csak egy szimuláció.

Szóval ez a kontraszt a gyönyörű ebben a filmben. Ahogy a kissé butuska Mr. Andersonnal (Keaneau Reeves nem mindig van színészileg a helyzet magaslatán) fokozatosan felfogjuk, hogy mindez, ami körülvesz minket, csak egy nagy átverés része, felizzik a feszültség. Aztán pedig, mikor Neo keze elkezd „fémesedni”, miután belenyúlt a meggörbült tükörbe – azt hisszük, egy pszichedelikus utazás kezdődik. Azonban sokként robbanunk be a „termőföldre”, ahol a szimulációt futtatják a gépek, és ahol az emberek csupán vegetáló elemek, melyekből a Mesterséges Intelligencia fenntartja magát. Zseniálisan borzalmas, szinte horrorisztikus képek ezek, melyektől megannyi megtekintés után újra és újra megrettenek és ledermedek. Kétségtelenül a legemlékezetesebb, legjobb jelenetsora a filmnek a fikció / valóság átváltás, mely mintegy második születésként is felfogható.

Aztán persze a tréningrészek és a kungfuzás kicsit akciófilmesebb, közönségbarát mederbe tereli a Mátrix sztoriját, de azért még ezután is felmerülnek kissé naivabb, de az elcseszett folytatások üres álfilozófiájához képest igaz és őszinte fejtegetések. Például fontos szempont, hogy „minden fejben dől el”. Azaz amit a gépek ellenünk fordítottak, vagyis az elménket tudatosan felhasználhatjuk fegyverként is, ha képesek vagyunk a mindennapi rutingondolkodásunkon kívül helyezkedni, és alternatív értelmezések felé kacsintunk. Ez persze a legősibb sztori a hitről, s arról, hogy a nagy tetteket annak ellenére végrehajthatjuk, hogy valaki (az Orákulum) nyíltan megmondja, mi nem erre vagyunk hivatottak. Benne van ebben az amerikai karakter eltökéltsége is, a tipikus amerikai „can-do” mentalitás, melynek ugye az a lényege, hogy még a lehetetlennek tűnő dolgokba is belevágunk. (Jó példa erre a Mátrix azon jelenete, mikor Neo és Trinity megindulnak Morpheus kiszabadítására, és – nem szó szerint, de – azt mondja Neo, hogy bár lehetetlen vállalkozás, de mégis meg kell tenniük.)

neo_awakens.jpg

Itt persze kiderül, hogy tényleg Neo a kiválasztott, így a hit kérdése az első filmben inkább arról szól, hogy képes-e maga a Messiásfigura vállalni ezt a nehéz feladatot, vagy elbukja küldetését. Ilyen szempontból talán kicsit érdekesebb a második-harmadik rész, mely felveti annak a lehetőségét, hogy Neo nem is annyira kivételes figura, sőt maga a rendszer termeli ki mintegy „frissítésként” vagy „service pack”-ként.

Sőt van egy olyan, persze inkább rajongói teória, hogy tényleg nem Neo, hanem maga Smith ügynök a kiválasztott. És sajnálatos módon az Újratöltve és a Forradalmak esetében maximálisan igaz is, hogy Neo egy konformista, aki éppen a Mátrix kiszolgálójává válik, s maga Smith lesz az első rész által felvázolt ideológia értelmében a Kiválasztott. Hiszen Smith ébred öntudatra, teljesen megváltozik az álláspontja az első rész végi veresége után, és a harmadik felvonásra hadsereget toboroz, mely kész arra, hogy felszámolja a virtuális valóságot. Ezzel szemben ugyebár Neo megakadályozza a Mátrix összeomlását. Azaz az emberiség felszabadítása a rendszerrel kompromisszumot kötött lázadó Krisztusfigura az emberiség boldog rabságának fenntartásába csapott át. Valóban bizarr ebbe belegondolni, és úgy gondolom a Wachowski-nővérek meg is érdemlik ezt a zavart, mivel akarva-akaratlan is homlokegyenest szembementek a Mátrix komplexitásával és elméleteivel a felszínes folytatásokban.

S ez az, ami miatt a folytatásokat félresikerült filmnek tartom. Az első rész, a Mátrix szinte baloldali kritikát fogalmaz meg a fogyasztói kapitalizmussal szemben. Elég csak a Mr. Anderson és Neo ellentétre gondolni. Mikor Smith ügynök a vallatás során felsorakoztatja a két életmód jellemzőit, éles kontraszt rajzolódik ki a szürke, önálló gondolkodásra képtelen, szinte gépies fogyasztó és az éj leple alatt tevékenykedő, rendszereket bomlasztó cracker személyisége között. S ez a két álláspont nemcsak két életformát, de két ideológiát, világnézetet is takar. Mr. Anderson és Neo ugyanannak az embernek a két énje. Az egyik, az Anderson-identitás a konformista, aki azonosul a hatalom ideológiájával, és ha akar, ha nem kooperál a fennálló renddel – legyen szó Smith ügynök poloskájáról, vagy arról a tényről, hogy Neo teste az emberiséget rabságba taszító gépeket látja el energiával. Neo ezzel szemben egyre inkább reflektál arra, hogy a Mátrix csak virtuális világ, ideológiai konstrukció, és nem a valóság. A fogyasztói létforma, a hús íze, a napszemüveg, a fegyverek, a kung-fu – minden csak illúzió. Jellemző az a jelenet, mikor a hajó fedélzetén reggeliznek a csapat tagjai, és Mouse ugratja Neót, hogy fogalmuk sem lehet arról, milyen a csirke igazi íze, mivel soha nem kóstoltak igazi csirkét.

o-the-matrix-facebook.jpg

Viszont arra Slavoj Zizek, a híres szlovén teoretikus világít rá, hogy bár a Mátrix alapvetően a lázadásról és a fogyasztói társadalom kritikájáról szól, mégis részesévé válik ennek a társadalomnak, az ideológiának. Szerinte ez a kapszulás jelenetnél csúcsosodik ki legsfeltűnőbb módon, mikor Neónak választania kell a kék vagy a vörös pirula között. Zizek viszont azt mondja, a probléma az, hogy nincs harmadik út. Azaz mindenképp választani kell, vagy egyiket, vagy másikat. S Slavoj Zizeknek annyiban igaza van, hogy az ideológia természeténél fogva természetesnek mutatja be azt is, hogy választási folyamatok elé kell állnunk. Holott maga a választás is emberi konstrukció, és nem természettől fogva adott dolog. Főleg az ilyen választások, melyek arra kényszerítenek, hogy vagy egyik, vagy másik identitás mellett kötelezzük el magunkat, s igazából nincs szabad akaratunk. Hanem választási alternatívák vannak, s legyen bármilyen progresszív is ez az alternatíva, előre meg van írva, így az egyénnek nincs valódi döntési szabadsága. Neo sem szabadulhat fel teljesen, hiszen a Mátrixból kilépve újabb kötelességet kap identitásválasztása által, mivel ő lesz a Kiválasztott, akitől a (hamis) prófécia miatt elvárják, hogy felszabadítsa az emberiséget. S ennek az igazán súlyos következménye majd csak a harmadik részben válik ténylegesen láthatóvá, hiszen Neo hiába akarna Trinity-vel boldogan élni, első részbeli döntése, választása, melyet előre megalkottak számára, kötelezi arra, hogy feláldozza saját életét Zion és az emberiség érdekében. Itt pedig az újmarxista gondolkodó, Louis Althusser frappáns leírása jön képbe, miszerint az ideológia mint konstrukció már eleve magába varrja az egyént, születése pillanatában, és élete során a szubjektumot, az egyén identitását maga az ideológia alakítja azáltal, hogy az egyént mint szubjektumot megszólítja. A Mátrixra lefordítva ez annyit jelent, hogy Mr. Andersonnak / Neónak nincs saját identitása, szabad akarata, hanem ideológiai konstrukciókat ölt magára, melyek, mint az Újratöltve kacifántosan fogalmazó „rendszergazdája” is kifejti, pusztán egy algoritmusnak engedelmeskedik. Ehhez pedig tökéletesen passzol Keaneau Reeves kissé bugyuta, eszköztelen színészi játéka. Hiszen Neo eléggé jellegtelen már kezdettől, gyakorlatilag egy irányított figura, és a második-harmadik felvonásra aztán végképp egydimenziós karakterré válik, Reeves nem is nagyon tud mit kezdeni a szereppel. Ez azonban ebben az esetben pozitív erővé válik az ideológiakritikai olvasat szempontjából, hiszen Neo figurájában így tökéletesen látható lesz, miként nincs a különféle rendszerekben (legyen az szimulált vagy valós hatalmi konstrukció), az egyénnek nincs valódi szabadsága. Szubjektuma, identitása olyan, amilyenné a társadalmi rend vagy a mikrokörnyezet formálja.

Ám a Mátrix alapvetően egy jó műfaji film, s másodsorban filozofikus alkotás. A közönségfilm pedig a választásokról szól – a kérdés az, hogy a közönségfilm mint ideológiai konstrukciók milyen előjelű. S a Wachowski-nővérek esetében ez az alkotás még abszolút progresszív, és okos kérdéseket fogalmaz meg technikaalapú társadalmunkkal és világunkkal kapcsolatban. Sokkal-sokkal igazabb és erősebb az üzenete, mint a folytatásoknak, melyek a beletörődés és a konformizmus mellett teszik le a voksukat. Így nemcsak valóban látványos, forradalmi akciójelenetei, hanem forradalmi témája miatt is érdemes megtekinteni. Rendben van, léteznek ennél sokkal komplexebb és mélyebb alkotások, de a Mátrix összetettsége, kidolgozottsága csak manapság értékelhető igazán, mikor mindenki az okostelefonja rabja (a „Mátrixé vagy” egysoros a film elejéről meghökkentően igaz korunkban), és amikor Hollyoowdban a blockbustereket egyre üresebb látványpornók jelentik. Sajnálatos, hogy a kerek, lezárt Mátrix felesleges folytatásai már a felszínes, nagyköltségvetésű megafilmek táborát gyarapítják.

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr158907626

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Ateisták jellemző dogmái 2016.07.23. 10:47:35

    Az ateizmus is hit? Milyen dogmákban hisznek az ateisták? Tudom fura és önellentmondásosnak látszó a kérdés, pedig nem az. A látszólagos önellentmondások feloldhatóak. Ugyanis egy olyan eszmerendszer, aminek logikátlan, vagy következetlen elvei v...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

endike · http://barathendre.wordpress.com/ 2016.07.23. 12:00:51

zseniális filmek (mindhárom rész), bár nekem PhK Dick (aki a kedvenc íróm) "A halál útvesztője" regénye után kicsit csalódás volt a sztori, nagyon vártam hogy az derül ki, hogy a valódi világ is virtuális.
amit nem értek: miért fikázzák a 2. és 3. részt? szerintem azok is nagyon jók, és méghozzá minden szempontból.

midnight coder 2016.07.23. 12:00:57

A film alapkoncepciója nem volt rossz, bár az a gondolat hogy nem ez a valódi, eredeti világ nem volt annyira új dolog akkoriban sem. A vége viszont kimondottan ökörség, még a B kategória szintjét sem üti meg - és el is rontja az egészet. A fő kérdésre ugyanis - hogy mire is jó ez az egész, miért éri meg fenntartani a Mátrixot - nagyon primitív és ostoba választ ad. És ezzel el is rontotta az egészet.

Terézágyú 2016.07.25. 15:36:27

@endike:
Ismered ezt a könyvet?
bookline.hu/product/home.action?_v=F_Galouye_Daniel_A_szimulator&id=2102992666&type=10

És ismered ezt:
moly.hu/konyvek/papay-kalman-a-leghosszabb-ejszaka

(mellesleg én a 2-3 részt meg se bírtam nézni, annyira rossznak tartom)
süti beállítások módosítása