A Star Wars megunhatatlan, így retrospektív sorozatunk keretében ezúttal a klasszikus trilógia záró darabjára vetünk egy „pillantást”. E visszapillantást azonban szeretném kicsit tágabb, filmtörténeti kontextusba helyezni, és megvizsgálni, amellett, hogy időtálló, örökzöld mese vagy modern mítosz A jedi visszatér, milyen aktuális, korabeli társadalmi-politikai konnotációi vannak George Lucas emblematikus zárófilmjének.

Annak a zárófilmnek, mely persze kapott és kap hideget-meleget. Számomra kicsit furcsa, hogy sokan még az előzmény-trilógia egyes darabjait is A jedi visszatér elé helyezik, holott azért A sithek bosszúja sincs olyan szinten ballépései és sutaságai miatt, mint a nyilvánvalóan az ewokok és az utolsó „bulijelenet” miatt szapult VI. rész. Persze most nem is annyira kritikát kívánok írni A jedi visszatérről, sokkal inkább ideológiakritikai szempontból vizsgálom meg a „klasszikus harmadik részt”, ha már foglalkoztunk a témával korábbi bejegyzésekben, akkor a film vietnami háborúval lehetséges kapcsolódási pontjait keresem.

Szokás szerint menjünk kicsit vissza az időben. 1976-ban vagyunk, amikor a Star Wars ötletei elkezdtek megvalósulni, illetve a forgatás is elstartolt. 1976-ban az Egyesült Államok kétszáz éves évfordulóját ünnepelte, hiszen a demokrácia fellegvárának tartott államalakulat 1776-ban jött létre hivatalos formában a Függetlenségi Nyilatkozat deklarálásával, illetve az „Amerikai Forradalom” (vagy Függetlenségi Háború) kezdetével. E dicső honalapítási dátummal azonban éles kontrasztban állt az USA XX. századi társadalmi, politikai és gazdasági helyzete. A súlyos gazdasági válság csak egy utolsó csepp volt a pohárban, a katasztrofális vietnami háború és a politikai botrányok teljes mértékben megrengették az amerikai mítoszok hitelét, melyekre a korrupt politikusok és a filmipar is felépítették az ideológiá(ka)t, melyekkel biztosították a különböző intézmények, illetve a sokféle etnikumból felépülő „nemzet” stabilitását. Avagy a hetvenes évek közepén úgy festett, hogy az Egyesült Államok széthullóban van. A későbbi republikánus elnök, Ronald Reagan által kritizált Gerald Ford és Jimmy Carter képtelenek voltak elindítani az USA-t a talpra állás útján, hiába tartottak biztató és buzdító beszédeket. A népnek sokkal inkább egy olyan vezetőre volt szüksége, mint Reagan, aki ráadásul a filmiparból jött, és képes volt újra hitelesen közvetíteni a mítoszokat, illetve felépíteni egy új (konzervatív) ideológiát.

Az új jobboldal vagy a neokonzervatívok megerősödéséhez éppen ez az általános szükséglet vezetett el. Hogy a hetvenes évek az amerikai nemzeti identitás szempontjából destruktív fejlemények (a konzervatívok a Watergate-botrány, a Pentagon-papírok és Vietnam helyett / mellett előszeretettel ostorozták a női egyenjogúságot, a polgárjogi törekvéseket vagy a közelmúltbeli tragikomikus iráni túszdrámát) korrigálhatók legyenek valamilyen módon. Ehhez egyfelől a tökéletesen megírt és előadott, filmes utalásokkal teli reagani retorika szövegei, másfelől pedig nagy mértékben az új erőre kapó, ó-hollywoodi sémákat felfrissítő Hollywood segítette hozzá az amerikaiakat a hetvenes évek második felétől a nyolcvanas évek közepéig. S ennek a folyamatnak egyik kezdőpontjának tekinthetjük az 1977-es Star Warst, mely a filmiparban beálló konzervatív fordulat legmarkánsabb manifesztációja volt. Igaz, a Piszkos Harry-filmek vagy az 1975-ös Cápa is már inkább konzervatív műveknek tekinthetők, ám fontos különbség a Star Wars és a Cápa között az alkotói attitűd. Steven Spielberg a Cápában még egyaránt érvényesíti az ideológiakritikus „Hollywoodi Reneszánsz” (1965-1975) és az újkonzervatív ideológiát magáévá tevő „Új Hollywood” (1977-től) történeteit és karaktereit. A Cápában megjelenik a korrupt, gyengekezű és kapzsi intézményrendszer problémája, mely a nép behülyítésével és az emberi életek veszélyeztetésével törekszik a minél nagyobb profitra. Ráadásul a Roy Scheider-féle főhős sem a tipikus maszkulin, aktív hollywoodi hősfigura, sőt. Ennek a hollywoodi aktív hősnek a csúnya véget érő, macsó cápavadász csupán karikatúrája, s mint a Gyilkos túrában (1972), úgy a Cápában is végül a férfiatlan férfiak, a nyárspolgárok aratnak győzelmet. Ettől függetlenül persze ez a győzelem már nem olyan kétértelmű, sőt inkább gyáva vereségnek felfogható pürrhoszi győzelem, mint John Boorman említett klasszikusában, hanem sokkal egyértelműbb – még akkor is, ha tudjuk, hogy az óriáscápa még vagy 5-6, igen alacsony minőségű folytatásban visszatér.

Ezzel szemben a Star Wars már színtiszta új hollywoodi alkotás, melyben a reagani retorikára jellemző új konzervatív kormányzat-ellenesség és agresszív antikommunizmus érhető tetten színtisztán metaforikus formában. Douglas Kellner különíti el frappánsan a hollywoodi filmeket aszerint, hogy milyen kapcsolatban állnak a valósággal. Kellner állít fel ennek alapján két alapvető kategóriát. Az egyik csoport tagjai metaforikus filmek vegytiszta ideológiai konstrukciók, melyekben szimbolikus, áttételes viszony alakul ki a valóság jelöltjei és a filmnyelvi jelölő eszközök között. Ezeket az alkotásokat szokták „eszképista” filmeknek is nevezni, azonban Kellner szerint korántsem erről van szó, hanem csupán áttételes módon vitatják meg vagy fogadják el az adott korban hegemón ideológiát. Jóllehet, a szerző ezen elmélete azért árnyalható, hiszen vannak metaforikus, de nagyon is ideológiakritikus alkotások (számos western), Douglas Kellner szerint ezt a metonimikus filmek viszik véghez leghatékonyabban, minthogy a jelölt tárgy és a filmi jelölő között érintkezésen alapuló (indexiális) kapcsolat van, azaz megjelenik az adott műben a társadalmi-politikai valóság (például Kellner szerint ilyenek azok a westernek, melyek a történelmi tényeket a mitikus történetek fölé helyezik cselekményükben – pl. Robert Altman munkái).

Így a Star Wars 1977-ben nemcsak egy ártatlan, sok helyről összerakott fantáziafilmként hatott, hanem egyenesen az amerikaiak új mítoszává vált. Mint azt Douglas Kellner is elemzi, a Star Wars kvázi „transz-western”, azaz egy űrben játszódó, westernszerű történetként is felfogható, mely a kor követelményeinek megfelelni képtelen szűk értelemben vett westerneket azzal váltotta le, hogy az 1977-1990 közti éra gazdasági, politikai és társadalmi klímájára sokkal autentikusabb válaszokat tudtott adni. Ilyen például az a problematika, hogy a westernekben a világot nem annyira külső ellenség fenyegette, hanem Amerika vadonja (melynek az indiánok és a mexikói banditák is részét képezték). A jelen Amerikáját viszont belső és külső ellenség egyaránt félelemben tartja a politikai retorika szerint. Azaz például az ellenkultúra és természetesen a Szovjetunió, illetve a kommunista (baloldali) eszmék térhódítása többek között Latin-Amerikában. A Star Wars így azt a kollektív vágyat elégítette ki, melynek tárgya a felemelkedés és a hódító ellenség elpusztítása volt.

Ezt persze lehetne szimpla belemagyarázásnak is tartani, amire elismerem, képesek az angolszász filmteoretikusok. Ám mikor egy elmélet a másik oldalról nyilvánvaló megerősítést nyer, akkor nehezen tudjuk a Star Wars képeit pusztán elsődleges szinten, meseként értelmezni. Avagy érdemes tudni és észben tartani, hogy Ronald Reagannek van egy 1982-es beszéde, mely kifejezetten ezen a címen futott: „A Gonosz Birodalom”. És Reagan nemcsak e megnyilatkozásában, de elnöki ciklusa alatt gyakran emlegette a Szovjetuniót „Gonosz Birodalom”-ként. Ez a fogalom pedig akkoriban már bőven nemcsak a Szovjetuniót takarta, sőt elsődlegesen az 1980-ban még az 1977-es, utólag Új reménynek nevezett első résznél is sikeresebb A Birodalom visszavágot idézte fel. A „Birodalom” az 1980-as évek elején Darth Vader, illetve Palpatine császár tekintélyuralmi rendszerét jelölte, melyben az emberi jogokat két lábbal tiporták, s melyben szó sem volt semmilyen demokratikus intézményrendszerről. Ráadásul, mint az a kommunizmusról elterjedt volt, a Star Wars-ban is az uniformizáltság jellemző a Birodalomra, elég csak a legjellegzetesebb rohamosztagosokra gondolnunk.

Persze egy évtizeddel korábban még maga Amerika volt a „Gonosz Birodalom”, ami ellen saját lakosai is tüntettek a vietnami agresszió idején. Azonban, mint arra maga Reagan is utalt beszédeiben, az USA polgárainak az 1980-as évek elején már tele volt a hócipője azzal, hogy „Amerika a rosszfiú”. A nemzet antagonista vagy cselekvésképtelen antihős helyett hős akart lenni ismét. Ezét volt nagyon fontos, hogy a Star Wars 1977-ben egy istenhátamögötti farmerfiút jelölt meg főszereplőjéül, aki a vadonban élő Obi-Wan Kenobi tanítását elfogadva elindul a hőssé válás útján, s a film végére beáll a lázadók közé, akikkel felrobbantják a Halálcsillagot, a Birodalom szimbólumát. S ne feledjük: 1977-ben még ez a film nem úgy jött ki, hogy folytatásokat fog kapni (hiába bizonygatja ezt Lucas utólag). Egy kerek, lezárt történet volt, melyben a „jó” győz a „gonosz” ellen. Az Akarat diadalát idéző utolsó jelenet is ezt sugallja.

Márpedig látnunk kell, hogy ebben a sztoriban a régi, tradicionális amerikai értékek jelennek meg metaforikus formában. Ami a western erénye volt, a vadonból érkező, egyszerű hős, aki két világ határán áll, mégis a civilizáció és a demokrácia szolgálatába szegődik – nos, ez ott van Luke és Obi-Wan karakterében is. (Sőt megkockáztatom, hogy George Lucas látta a Nevada Smith című 1966-os bosszúwesternt, mert Steve McQueen hőse és mestere hasonló kapcsolatban állnak, mint Obi-Wan és Luke). Csak itt – s ez jelenti a korrekciót a régi mítoszon – az ellenség nem vadnyugati, nem a hős tükörképe, hanem egy idegen erő (a sith nagyúr, Palpatine és csatlósai), ami viszont magán viseli egy, az amerikai individualizmussal ellentétes, kollektív, alternatív kultúra jegyeit (ennyiben tekinthető az elharapózott, radikalizálódott új baloldali mozgalmak szimbólumának is a Birodalom). Jóllehet, Luke és a száműzetésbe kényszerült jedik ugyanúgy magukon viselik a hippik jegyeit is, ahogy persze, mint utólag kiderül, a Birodalom sem annyira külső ellenség, hiszen Vader Luke apja, Anakin Skywalker, aki ugyanúgy egy isten háta mögötti faluból származó parasztfiú, mint amilyen Luke. Palpatine viszont valódi „idegen”, a VI. rész alapján, már megjelenésében is inkább hasonlít egy nem humanoid lényre, mint emberre. S azt is tudjuk már, hogy a sithek és a sötét jedik nem ugyanazok – sith születés által lehetsz, sötét jedivé viszont bárki válhat, aki a Sötét Oldal útjára téved.

Tehát a Star Wars legalább annyira egy kollektív vágy megtestesülése, mint George Lucas fantáziaképe, „gyerekmeséje” (ahogy azt ő maga nevezi). Pont egyszerűsége, archetipikus kvalitásai miatt alkalmas arra, hogy a politikai retorika is alkalmazza, hiszen sokan ismerik, könnyen érthető, és egyszerűsége miatt nagy a meggyőző ereje (avagy: a néző általában a pozitív karakterek győzelmét kívánják, a negatív figurákat pedig csodálattal vegyes gyűlölettel büntetnék meg).

S amennyire fontos volt a Star Wars kulturális értelemben 1977-ben, olyannyira az maradt 1980-ban és 1983-ban, A Birodalom visszavág és A jedi visszatér bemutatásakor. 1980-ban azért, mert ebben az évben választották meg Reagant, aki 1981. januárjában foglalta el hivatalát. S az 1983-as év azért fontos, mert ekkora tehető az új hidegháborús készültség tetőpontja. E dátum környékén a világ ismét az atomháború szélén állt, akár 1949-1950, akár 1961 környékén, a kubai rakétaválság idején. 1983-ban a levegőben volt, hogy az emberek ismét bunkereket építsenek, és felkészüljenek a végre, a pusztulásra. Ronald Reagan „Star Wars programja” is az elnök első ciklusában körvonalazódott, mely az egyik legnagyobb beruházásnak bizonyult az atomháborús fegyverkezési versenyben (jóllehet, szerencsére nem sokat ért az űrből irányítható rakéta-megsemmisítő „fegyver – ami Reagan szerint nem fegyver…).

Az atomháborús pánik tanúbizonysága többek között számos katasztrófafilm, illetve science-fiction, melyek ebben az évben jöttek ki. A Fonalak, a Másnap vagy a Testamentum című alkotások említhetők, melyek egyaránt borúsan tekintettek a közeljövőre, és a nukleáris holokausztot helyezték kilátásba. A kataklizmát ezekben a filmekben igazából senki sem akarja, de elkerülhetetlen. Nem lenne meglepő, ha kiderülne, Gorbacsov színre lépése mellett ezek a sci-fik is nagy hatással voltak Reaganre, akinek külpolitikája második ciklusában jelentős fordulatot vett, legalábbis ami a Szovjetuniót illeti (az iráni fegyvervásárlási botrány, az „Irangate” majd csak 1986-ban bontakozik ki). S fontos megemlíteni John Milius emblematikus disztópiáját, a Vörös hajnalt is, melyben az amerikaiak gerillává válnak saját országukban a szovjet-kubai invázió alatt. Milius műve leghitelesebben mutatja be az amerikai morális pánikot, a Vörös hajnal a vélt és valós félelmek legdirektebb megtestesülése.

Ebben a közegben mutatták tehát be A jedi visszatért, mely „mindennek a vége”, a trilógia záródarabja, melyben Luke Skywalker nem tudja befejezni a kiképzését, de már elég erős ahhoz, hogy önálló akciót hajtson végre barátai kimentése végett. Az éjfekete ruhába öltözött Luke látványa kicsit összezavarhatta a korabeli nézőket is, hiszen a gonosz szimbóluma volt a fekete: a fekete páncél (Darth Vader) és a fekete köpeny (Palpatine). S Luke belsőleg is sokkal bölcsebb, ugyanakkor komorabb lett, részben a tudat miatt, hogy apja ellen kell elsősorban pszichológiai hadviselést indítania. A Birodalom visszavág után tehát érthető módon ismét egy sötétebb sztoriba csöppenünk bele, melynek persze második fele igazi happy endet fog majd hozni. Ám a leszámolásig, mikor eldől, Luke a Sötét Oldalra sodródik-e vagy sem, a dráma magas lángon ég, forrnak az indulatok a karakterekben. Talán ezért is volt az első címváltozat „A jedi bosszúja”, melyet Lucas végül azért változtatott meg, mert a jedi kód szerint a bosszú a Sötét Oldalra jellemző, a jedi önmérsékletet tud tanúsítani még akkor is, ha érzelmileg érintett az aktuális konfliktusban.

S a jedi vissza is tért. Nagyon fontos különbség a későbbi előzmény-trilógiához képest, hogy míg abban a jedik egy rendet alkotnak, tulajdonképpen olyan szerepet töltenek be a politikában, mint amilyet az egyház a középkor idején, addig a klasszikus filmekben a jedik a lázadókat képviselik. Már azok, akik még megmaradtak. Anakin és Obi-Wan az I-III-ban a rend fenntartói, „hivatásos hősök” (ahogy Robert B. Ray írná) – Luke és Obi-Wan viszont a IV-VI-ban „törvényenkívüliek”. Ugyanolyan lázadók, mint Leia vagy Han Solo. Renegátok, akik a Gonosz Birodalom ellen felveszik a kesztyűt, és kivívják a szabadságot, megteremtik az alapot a demokráciához. Az I-III-ban már adott a szabadság, és az a folyamat tárul elénk, ahogy a demokráciából diktatúra lesz. A régi filmek viszont pont ellentétes utat járnak be, és végső soron forradalmi tematikájú alkotásokról beszélhetünk, melyeknek betetőzése A jedi visszatér, melyben a lázadók kellőképp megerősödnek ahhoz, hogy végső csapást mérhessenek az autoriter Birodalomra.

Éppen ebből a szemszögből, kulturális szempontból fontos funkciója van az ewokoknak. Joseph Sartelle értelmezése szerint az ewokok többet jelentenek pár kis plüssmackónál, akik dárdákkal leterítik a csúcstechnológiájú birodalmi sereget. Ez persze felidéz olyan csatákat, mint Mussolini afrikai (etiópiai) hadjárata, mikor a tankok és a modern technológia csúfos vereséget szenvedett egy fejlődő országtól. Azonban az ewokok és a lázadók összefogása, mint Sartelle is rámutat, különös jelentőséggel bírt, minthogy azt az amerikai fantáziát vagy vágyképet reprezentálták, amit a Reagan-adminisztráció is közvetített a retorikában és gyakorolt a külpolitikában is. Avagy nagyon fontos volt az 1975-ös saigoni katasztrófát követően, hogy az amerikai önbizalmat a csúfos vietnami és kambodzsai vereségek után helyreállítsák valamilyen módon. Ennek egyik eszköze, eleme volt a latin-amerikai „ellenforradalmak” támogatása (El Salvador, Nicaragua, Grenada) – ami persze valójából katonai diktatúrák hatalomra kerülését segítette (de legalább nem kommunistának vélt erők uralkodtak az adott térségben). A másik eszköz pedig az, mint Sartelle is kifejti, hogy a nyolcvanas évek hollywoodi filmjeiben a fehér, amerikai férfi kerül olyan pozícióba, mint Vietnamban az amerikaiak ellen harcoló gerillák. Rambot a dzsungelharcost nem kell senkinek bemutatni, aki a Rambo II-ben visszatér Vietnamba, és saját terepükön győzi le a szovjetbarát és szovjet katonákat a vietkongok eszközeivel (egy egész ciklus épült erre – többek között a Chuck Norris-féle Ütközetben eltűnt-filmek sorolhatók ide).

S bizony ezért lehet olyan A jedi visszatér is, amilyen. A demokráciát, szabadságot, individualizmust, az egyszerű, családi értékeket képviselő jedi, a lázadók és a törzsi körülmények között, a természetben élő ewokok győzik le gerillamódszerekkel a birodalmiakat. Bizarr módon a lázadók a terroristák, akik csellel felrobbantják a második Halálcsillagot – holott a Reagan-kormányzat második legnagyobb ellensége a szovjetek után a közel-keleti fundamentalista terroristák.

Emellett fontos kihangsúlyozni ismét, hogy ez a sztori egy nagy családtörténet lezárása. Luke A Birodalom visszavágban még meg akarta ölni Vadert, akiről azonban időközben kiderül, hogy Luke és Leia apja. A megtérés kulcsa pedig az Vader számára, hogy képes-e a családot a hatalom, a Birodalom fölé helyezni. S Leia és Han Solo mint reménybeli új család biztosítják, hogy a következő generáció már a tipikus amerikai értékek szerint és demokráciában nevelkedjen. A demokrácia, a szabadság, az individualizmus és a család tehát nagyon szorosan összekapcsolódik a lázadók oldalán – míg a birodalmiaknál, emlékezzünk, alig van egyénisége a katonáknak, a család helyett a Sötét Oldal autoriter ideológiája, illetve a terror tartja össze a közösséget. A reagani retorikának is éppen ezek voltak az ellenérvei a Szovjetunióval szemben: az emberi jogokat két lábbal tiporják, nincs magántulajdon, individualizmus, s a liberalizmus korábbi intézkedései (progresszív nőkép, abortusz legalizálása) veszélyeztetik az amerikai családot. Éppen ezért nem meglepő, hogy A jedi visszatérben a „jók”-nak, az alapvetően pap szerepét magára öltő jedinek, Luke-nak és a lázadóknak a demokrácia, a szabadság és a család helyreállítása a célja. És mindez ugyebár sikerül is a mozgalomnak.

Tehát A jedi visszatér jól rezonál a reagani neokonzervatív ideológiával, a jedik a későbbi trilógiával szemben sokkal inkább forradalmárok, mint a rend képviselői, és természetesen az is fontos, hogy a különböző bolygók szabadságáért küzdenek a nagy kormányzattal szemben – ami szintén fontos eleme volt az új jobboldali szólamoknak. („A kormányzat nem megoldás a problémáinkra. A kormányzat maga a probléma.” – szól Reagan legendás mondása.) Hogy ez jó vagy rossz, nem tisztem eldönteni. Sőt fontosnak tartom, hogy a filmeket politikai hovatartozás nélkül is lehessen élvezni – és ennek a követelménynek A jedi visszatér is maximálisan megfelel. Ám mégis érdemes rávilágítani a kulturális hátterére a VI. résznek is, mert sikere nemcsak a Star Wars-névnek köszönhető, hanem annak is, hogy szimbolikusan megoldást kínált a hidegháború nyomasztó eseményeire, konfliktusaira. De ami miatt máig kiváló darabja ez is a Star Wars-univerzumnak, az az, hogy politikai-ideológiai felhangjai ellenére örökzöld történet, megkapó dráma, melyben éppen az ellentétes oldalon állók gyűlöletét képes legyőzni a szülői és gyermeki kötelék.