Egészen biztos, hogy első filmes emlékeim és tévés „függőségem” Bud Spencer és Terence Hill filmjeihez kötődtek. A szüleim sokáig nem engedték, hogy a tévé neveljen minket - hála ezért nekik -, viszont az igazi klasszikusokkal korán megismerkedhettünk. Így történt az, hogy bármilyen Pixar-mese, Star Wars vagy Scooby Doo előtt Bud Spencer pofonjai csattantak el először szemünk előtt. Így nem csoda hát, ha a verhetetlen ikon halála mély késszúrásként ért. Tisztán előttem van, ahogy édesapám ránk bíz valami jó kis nyári munkát, amiért jutalmul megnézhetünk majd utána egy jól megérdemelt Bud Spencer-filmet. Nyaranta a vasárnap délután sokszor úgy telt, hogy valami értelmes műsorért kutatva a tévét kapcsolgattuk és a kereskedelmi csatornák valamelyikén mindig találtunk egy Bűnvadászokat, …és megint dühbe jövünket vagy Az ördög jobb és bal kezét és a Kincs, ami nincs sem maradhatott el.
Arra is emlékszem, hogy a Facebook nyomogatása helyett gyakran „bácpenszereset” játszottunk, verekedtünk és a jól megszokott hangeffekteket és eséseket is kötelezően imitáltuk, s közben mindenki jókat nevetett és felidéztük a legnagyobb mondatokat. („Ha kicsi a tét, a kedvem sötét.”; „Te mondd, hogy rablótámadás, a Te hangod mélyebb!”; „Mi ez? Hagymás bab? - Nem. Krumplis hal...”)
Habár filmjei bumfordi behemótként ábrázolják Budot, aki szótlan és néha kissé lassú felfogású, a magánéletét áttekintve természetesen egészen más kép bontakozik ki előttünk. Carlo Pedersoli 1929-ben látta meg a napvilágot Nápolyban, s a jó iskolai eredményeinek köszönhetően már tizenhét évesen egyetemre járhatott, miközben úszói sporteredményeit már fiatalon érmekre válthatta, s ott volt a helsinki, melbourne-i olimpián, bajnokságokat nyert meg, Európa-bajnok ezüstérmesként is dobogóra állhatott. Utoljára pedig Budapesten játszott tétmeccset, mielőtt a mozi világa beszippantotta volna. Először csak kisebb feladatokat vállalt, egy-egy mondatokat, vagy háttérszerepeket, majd egy kitérőt is tett az olasz muzsika világába, ahol híresebb énekeseknek gyártott dalszöveget.
A szakállas behemót ikonja 1967-ben született meg, amikor Giuseppe Colizzi felkereste, hogy vállalja el az Isten megbocsát, én nem! egyik főszerepét. Virágkorát élte akkor a spagettiwestern, Carlo Pedersoli pedig, habár kezdetben ódzkodott a színészi szakmától, szakállt növesztett és belevágott a projektbe. Így találkozott Terence Hillel.
Mindannyiunk szerencséjére, hiszen 1967-től 1985-ig folyamatosan gyártották a közös filmeket. Az első években a vadnyugati mozi maradt az a műfaj, melyet elárasztottak megunhatatlan poénjaikkal. Így született Az ördög jobb és bal keze mindkét része vagy a Bosszú El Pasoban, de Spencer szólóban is leforgatott pár vadnyugati mozit, ilyenek voltak például az Élet vagy halál és a Vadnyugati Casanova.
Csupán a hetvenes években váltottak zsánert, a vízválasztó a Mindent bele, fiúk! volt 1972-ben, így az italowestern Bud Spencerje és Terence Hillje nyugdíjba vonult egy időre, s a - talán népszerűbb – modernkori hősök bőrébe bújtak. E figurák általában munkát kereső, egyszerű emberek, akik aztán mindig megütik a főnyereményt, amit végül szépen fel is áldoznak valamilyen nemes cél érdekében. A séma nemigen módosult, még a színészek és a stáb is ugyanazokból a személyekből állt össze; mondhatnánk akár azt is, hogy Spencerék sablonos, unalmas filmeket tettek le az asztalra, s habár valóban becsúsztak harmatosabb alkotások (Kalózok háborúja, Seriff az égből, Aladdin, Szuperhekusok), de a darabok többsége mégis pokolian szórakoztató és huszonkilencedik alkalommal is ugyanolyan széles mosolyra késztet (Kincs, ami nincs, Bűnvadászok, Nyomás utána!, …és megint dühbe jövünk, Nincs kettő négy nélkül, stb.)
Bud Spencer önálló filmjei közül kötelező kiemelni a Piedone-szériát, ami hősünket igazi sztárrá emelte. Kissé komorabb hangvételű filmekkel van dolgunk, melyekből persze az emberes pofonok és a sziporkázó poénok sem hiányoznak, az első rész viszont inkább egy európai, mondjuk Belmondo-krimire hajaz, ugyanis nem fukarkodik vérrel, haláljelenetekkel, s valódi brutalitással sem. E sorozat tehát éles ellentétben áll a pofonosztó későbbi önálló - vagy Terence Hillel közösen forgatott - filmjeivel, melyekben legtöbbször még pisztoly, kés sem kerül elő a rosszfiúk repertoárjából sem, a halál és a komolyabb fizikai sérülés pedig amolyan ismeretlen fogalmak.
Épp ez adja e filmek sikerességét és báját: egy olyan közeget tárnak elénk, ahol hiába kapnak a rosszfiúk egy akkora pofont, hogy a végén hordágyon kéne a sittre vinni őket, mégis csak nyakukat vakargatva, támolyogva indulnak el a rendőrökkel karöltve, vagy legrosszabb esetben pár fogukat köpik ki egy-egy ütésnél. Bud Spencer pedig mindvégig marad ugyanaz a figura, a morcos behemót, aki legtöbbször inkább kimaradna a balhéból és vígan élné saját életét. Terence Hill pedig pont ennek az ellentéte: az ebből fakadó konfliktusuk amolyan élőszereplős „Tom és Jerry-helyzeteket” szolgáltat. A változatosságot a folyamatos poénok, káprázatos beszólások és a sokarcú környezet adja: egy csendes-óceáni sziget, a floridai munkásnegyed, Rio de Janiero, a dél-amerikai esőerdő, a nagyvárosi luxusnegyed, a sivatag, Hong-Kong vagy éppen Olaszország.
Nem túlzok, ha azt mondom, Bud Spencer majdnem minden magyar számára egy kitörölhetetlen gyerekkori emléket jelent. Kevés emberrel találkoztam, aki úgy vélte, ezek rossz és idegesítő filmek volnának. Érdekes tanulmányt lehetne ugyanakkor írni arról, hogy ezek a filmek miért csupán Európában, s azon belül is különösen Magyarországon, Németországban és Olaszországban, valamint furcsamód Japánban hoztak hangos sikert és igazi rajongótábort.
Bár 1985-ben a páros úgy döntött, nem forgatnak több közös filmet, Bud Spencer továbbra sem tette le a lantot, de a Big Man és az Extralarge sorozatok már nem hozták a jól megszokott minőséget és nem vonzottak jelentős közönséget. 1991-ben visszatért a vászonra a Fél lábbal a paradicsomban című, erőltetett-fáradt agymenéssel, s a Bunyó karácsonyig sem lopott vissza sokat a hajdani Spencer-westernek dicsőséges fényéből.
Ám ezek mit sem változtatnak a tényen, hogy Bud Spencer ritka színes életművet hagyott hátra – ideértve mind sportolói, mind zenei és színészi pályáját, mind a példás magánéletét. Amit filmjeivel adott nekünk, az több, mint holmi „szórakozás”. Ólomsúlyú legendává vált (fizikai és átvitt értelemben egyaránt), méltán állíthatjuk mellé gyerekkori hőseinket, Luke Skywalkert, Szimbát, Frodót vagy a Pokémont. A halhatatlan pofonosztó most eltávozott közülünk. A pofonosztó, aki privát szférájában is kifogástalan modorú, nyitott és rendkívül jó társasági ember volt.
A pisztácia kifogyott, és biztos vagyok benne, hogy ezen a héten az angyalok is ettek babot, de kezünkben marad az elnyűhetetlen filmcsokor, amit a rajongók – hála a kertévéknek is – generációról generációra örökítenek tovább.
Carlo Pedersoli – Bud Spencer – megkerülhetetlen legenda, sosem felejtjük!
