Eredetileg úgy terveztük, hogy e cikksorozat keretein belül csupán a második trilógiát vesézzük ki, ám végül beláttuk, nem végezhetünk félmunkát. Így hát (remélhetőleg sokak örömére) a klasszikus filmeket is terítékre helyezzük. Számomra roppant hálás feladat írni a legendás első Star Wars-moziról, az Egy új reményről, még akkor is, ha esztéták, kritikusok, filmtörténészek egész serege tette ezt már meg előttem. Nem is annyira arra törekszem, hogy lélegzetelállító spanyolviasz-gondolatokkal gyarapítsam a filmről szóló diskurzust. Amint az eddigiekben is tapasztalhattátok, ezeket a filmeket inkább rajongói szemszögből közelítem meg, óhatatlanul is némi elfogultsággal, és inkább a kissé szubjektívebb, élményszerűbb megfogalmazásra törekszem. Nem lesz ez másként az Egy új remény esetében sem. Már csak azért sem, mert történetesen ez a kedvenc Star Wars-filmem. Sőt, az egyik kedvenc filmem. Épp ezért nézzétek el nekem, ha ezúttal esetleg különösen részrehajló leszek.

Monstruózus csillagromboló üldöz egy szerényen felfegyverzett, békés hajót az űr végtelen sötétjében. A filmtörténet egyik legbeszédesebb nyitó képsora, dialógusok nélkül. Voltaképpen mindent elárul arról, mi következik: rögtön világossá válik, ki képviseli a jót, ki a rosszat, s az erőviszonyok is kristálytiszták. Harci lövedékek záporoznak a behemót óriás és hozzá képest arasznyinak tűnő prédája között, de egy percig sem kérdéses, hogy a védtelen űrhajó számára nincs menekvés. A csillagromboló magába szippantja, méhébe fogadja "áldozatát". Vészjósló zajok, a fém ijesztő sikolya kíséri az egyesülést. A hajó legénysége fegyvert ragad, és felsorakozva várja, hogy üldözőik behatoljanak. Tűzharc. Fehér sisakos fegyveresek masíroznak be a hajó gyomrába, és mind egy szálig végeznek a szívósan harcoló katonákkal. Arctalan gyilkológépek izzadt homlokú, riadt hús-vér emberek ellen. A csata végeztével fekete rostélyos, köpenyes rémalak jelenik meg a színen. Mechanikus légzésének kísérteties zaja szinte kettéfűrészeli a sűrű levegőt. Történelmi pillanatok: egy legendás história kezdőpontja. Az intergalaktikus Drakula "megszületése". Így indul minden idők legjobb hollywoodi fantasy-filmje.

Elképzelésem sincs, vajon milyen lehetett a Star Wars-ősélmény 1977 tavaszán - amikor a csillagromboló először borította árnyékba a parányi űrhajót a vásznon! Annyi azonban bizonyos, hogy az Egy új remény (melyet eredetileg puritán módon "Star Wars"-ra kereszteltek) ma sem veszített hajdani varázsából, a bemutatása óta eltelt csaknem négy évtized nem halványította el delejező ragyogását. Méregerős őserő sugárzik ebből a filmből. George Lucas, ez a szakállas, merész ábrándokat hajszoló fiatalember, akinek autóversenyzői ambícióit egy váratlan baleset zúzta szét, nem mindennapi feladatra vállalkozott. Közhely, de a Star Wars a folklór modern, mozgóképes örököse, amennyiben rengeteg mítoszt, legendát, popkulturális elemet, népmesei motívumot cementezett egybe, és ami sokkal fontosabb: koherens egésszé gyúrta ezt a széles idézettömeget. Lucas így rögtön örökös bérletet váltott a legnagyobb hollywoodi mesélők előkelő klubjába. A Star Wars invenciózus formában fogalmazott újra archaikus történeteket, csak épp a csomagolópapír volt modern. Így aztán az Egy új remény és két folytatása az álomgyári kánonban bátran helyezhető az olyan klasszikusok mellé, mint az Elfújta a szél, a Casablanca vagy éppen A Keresztapa.

Ahogy A Keresztapa ideális feltételeket teremtett az elkövetkezendő egy-két évtized gengszterfilmes áradatához, úgy adott a Star Wars löketet a fantasztikus zsánereknek. Vitatható, hogy a Star Wars hatása káros avagy gyümölcsöző volt-e ezekre a műfajokra nézve, viszont tagadhatatlan, hogy a Jedi-lovagok emberöltőkön és csillagrendszereken átívelő históriája számos generációnak ajándékozott nagyszabású meseélményt. Előhívott az emberek képzeletéből egy kollektív tudáskészletet, hogy aztán kreatívan játsszon azzal: újjá és különlegessé formálja a fantázia vésőjével. A Star Wars rendkívül erőteljes ősképekbe sűrítette a Jó és a Rossz küzdelmének örök történetét, az emlékezetbe mélyen bevésődött, könnyen azonosítható szimbólumokat teremtett, és persze egy saját, élő-lélegző univerzummá terebélyesedett, ami végül túlnőtte magát Lucast is.
Az Egy új reményt azért is tartom a legjobb Star Wars-filmnek, mert voltaképpen megtalálható benne minden stilisztikai- és történetelem, amelyet a folytatások is felhasználnak majd.* Persze A Birodalom visszavág és A Jedi visszatér sötétebb, drámaibb tónussal gazdagították a Star Wars szövetét, de ezt a hangnemváltást szerintem sokan túlértékelik. Legyünk őszinték, ettől a széria még nem veszítette el optimista báját és népmesei egyszerűségét. Sőt, még a legsötétebbnek tartott epizódban, A Birodalom visszavágban is számos humoros jelenetet találunk (Yodától kezdve a Han-Leia páros évődésein keresztül egészen a szétszabdalt C3-PO "kálváriájáig"), nem is beszélve A Jedi visszatér ewokjairól. Félreértés ne essék: A Birodalom visszavág nagy volumenű - ha úgy tetszik, oidipuszi - fordulata igazán komoly hatást gyakorolt a sagára, meg is változtatta annak menetét, de a Star Wars-t ennek ellenére sem a nyomasztó drámaisága alapján definiáljuk. Ez azért mégiscsak egy könnyűsúlyú modern mese, amiben éppen az a jó, hogy nem igazán ás a karakterek mélyére (megmaradnak típus- és jelképszinten), nem akarja árnyalni a fekete-fehér világképet, sem az ismétlődő elemekből álló konfliktusokat: minden felszíni marad, az egész mégis minőségi szórakoztatást nyújt.

Mégpedig azért, mert a Star Wars-univerzumnak az egzotikuma vonz, és az az elegancia, ahogy bizonyos mitikus sémák, toposzok integrálódnak ebbe az univerzumba. Ekként a hősök is egyszerre lesznek ismerősek és különlegesek, s maga a fantáziavilág is egyszerre nyújt komfortérzetet és csábít felfedezésre, ejt ámulatba a saját logikája, az egyedi törvényei. Lucasra egyaránt hatást gyakorolt Joseph Campbell, a kitűnő mítoszkutató és író (az Ezerarcú hős szerzője) munkássága, az Artúr-mondakör, Kuroszava filmjei (kiváltképp a Rejtett erőd), a sci-fi ponyvairodalom, a görög mitológia, valamint olyan alapművek, mint Propp A mese morfológiája című alkotása. Sőt, tulajdonképpen Lucas szinte ugyanazt a szisztémát alkalmazta, mint Propp, csak ő nem a kötött formájú orosz varázsmese visszatérő cselekményelemeinek azonosítására vállalkozott, hanem összeszedte, mik azok az örök témák, fordulatok és elbeszéléstechnikai megoldások, melyek az ősi mítoszoktól kezdve a hollywoodi filmekig a populáris szórakoztatás szinte valamennyi formájában megtalálhatók.
És ennek a munkának a legszebb és leglátványosabb gyümölcse az Egy új remény. Az egész film olyan, akár egy megelevenedett képeskönyv, tökéletes struktúrával, feszes, hézagmentes cselekményvezetéssel és jól azonosítható kulturális referenciákkal. Ez a film tényleg a klasszikus receptre épít: az árva, de nagy kalandokról ábrándozó hős ráébred különleges képességeire, eldönti, hogy szembeszáll a gonosszal, és a porból felküzdi magát az égig, elnyerve a dicsőség színarany glóriáját. Nekem épp az tetszik az Egy új reményben, hogy ragaszkodik a népmesei bájhoz és a folklórból vett motívumokhoz, és szinte egy percre sem akar elkomorodni. (Leszámítva az olyan szívszorító pillanatokat, mint Obi-Wan halála.) A filmben megtalálhatjuk a népmesei elemek legtöbbjét, de lehet, hogy ezen elemek közül jó néhány csak sokadik megtekintéskor tudatosul bennünk, mert a fantasztikum igézete elvonja a figyelmünket. De egyébként - az örökzöld recept szerint - a hősnek ezúttal is három próbát kell kiállnia: az első a döntés próbája (marad-e régi életénél vagy csatlakozik a felkelőkhöz), a második a hercegnő kiszabadítása a "sárkány" (a Halálcsillag) gyomrából, a harmadik a "sárkány" elpusztítása.

Ennek megfelelően a bölcs Ben Kenobi a "jó varázsló", aki bátorságáért varázserőt ruház főhősünkre, Luke-ra; Darth Vader a "gonosz varázsló", Han Solo pedig két amerikai hőstípus (a Humphrey Bogart-féle cinikus férfi és a western magányos hőse) kevercse (egyébként Lucas arra buzdította a Hant alakító Harrison Fordot, hogy kicsit játssza úgy a figurát, ahogy Bogart tenné, és mindez meg is látszik a végeredményen); míg az arctalan, sisakos rohamosztagosok az egyént masszába olvasztó totalitárius diktatúrák öntudat nélkül cselekvő kiszolgálóira emlékeztetnek. A Tatooine (a bolygó neve egyébként egyetlen alkalommal sem hangzik el ebben a filmben), ahogy Lucas is nyilatkozta egy ízben, a mi világunk mása. Ezen a planétán valóban olyanok az életviszonyok, mintha a Földre csöppentünk volna, csak nem épp a jelenkorba, hanem mondjuk a 18-19. századba: rabszolgaság, földművelésre épülő kisparaszti társadalmak, és persze a sivatag egzotikus végtelenje - benne a veszélyes buckalakókkal, a Star Wars "indiánjaival" - a western korát is megidézi. (Arról most nem is szólva, hogy a "világegyetem leghitványabb söpredéke" is előszeretettel tanyázik e bolygón.)
Tovább kutathatnánk a mitikus elemek után: a Halálcsillag felszíni úthálózata például a Minotaurusz labirintusának feleltethető meg, satöbbi, satöbbi. Legalább ennyire érdekes azonban, hogy ez a film (annak ellenére, hogy sajátos logikával rendelkező, irracionális elemeket halmozó fantasy - vagy, ha úgy tetszik, "soft sci-fi") milyen beszédes lenyomata a hetvenes évek korszellemének. Nemcsak a már emlegetett hidegháborús áthallásokra gondolok. Ugyanis (ambivalens módon) amellett, hogy a korabeli fegyverkezési láz és technológiai innováció hatása nagyon is érződik a filmen, egyfajta technofób attitűd is kiolvasható belőle. Gondoljunk bele, 1977-ben járunk, Carter elnökségének hajnalán, a "kis hidegháborút" megelőző néhány esztendőben. Carter leginkább békecsinálóként, az emberi jogok védelmezőjeként tűnt fel a porondon, és ez az "optimistább", pacifista szemléletmód mintha nyomot hagyott volna a filmen is. "Hiába ily önhitten büszkék a technológiai szörnyszülöttükre: egy bolygó elpusztítása eltörpül amellett, amire a mindenható Erő képes!" - fogalmazza meg a technológiai haladással szembeni szkepszisét Darth Vader a film ikonikus ülésjelenetében. Arra most ne térjünk ki, mennyire ellentmondásos ez a kinyilatkoztatás (hiszen Vader maga is a technika "csodája"), a lényeg, hogy az Egy új remény több ponton is megpróbálja "sulykolni" ezt a technológiaellenes üzenetet. A fénykard nemesebb fegyverként tűnik fel, mint a "bumfordi lézerpuska", Luke apró X-szárnyújával képes elpusztítani a Birodalom legmodernebb csodafegyverét, és így tovább. (Ez a motívumsor átível a következő részeken is: az ötödikben a hatalmas lépegetőket ésszel győzik le a parányi vadászgépeket vezető felkelők, a hatodikban a "bennszülött" ewokok döngölik porba a náluknál sokkal korszerűbb technikával támadó birodalmi csapatokat.)

Tehát önmagunkhoz kell folyamodni megoldásért, ahelyett, hogy a technikában bíznánk - sugallja a film. Az Egy új reményre minden bizonnyal hatást gyakorolt a New Age nevű utópisztikus mozgalom is, melynek zászlóbontása szintúgy a hetvenes évekre tehető. Ez - a keleti vallások, a spiritualizmus, a filozófia, az asztrológia elemeit vegyítő - transzcendens világnézet szintén az egyénre fókuszál, akinek rá kell lelnie saját lelki fejlődésének ösvényére, s miközben ismereteket szerez a világról, megtanulja, hogyan váljon a kozmikus egész részévé. Persze ez inkább egyfajta másodlagos üzenete a filmnek, a felszín egész másról árulkodik: a lélegzetelállító csatajelenetek, a szüntelen háborúskodás, a jó-rossz dichotómia örvén sokkal könnyebb észrevenni a hidegháborús áthallásokat, főleg, mivel az ötödik és a hatodik rész már inkább a Reagan-érához, és a "kis hidegháború" időszakához kapcsolódik, mely során drasztikusan fokozódott az Egyesült Államok és a Szovjetunió szembenállása.
Szilárd meggyőződésem, hogy látvány tekintetében sem avult el az Egy új remény. Sőt, megvallom: egyenesen émelyítő a Lucas által technikailag felturbózott legfrissebb változat. A gondosan megalkotott maszkok, bábok sokkal plasztikusabbak, mint holmi számítógéppel megszerkesztett pixelhalmaz. Ez a film még nem CGI-effektparádé, de a csatajelenetek és a tűzharcok mégis szemkápráztatóak. Kreatívak, feszültek és mai szemmel nézve is dinamikusak. A Halálcsillag elleni végső ütközet pedig számomra a Star Wars-széria legizgalmasabb és legjobban megkoreografált csatája. Persze  meg lehet mosolyogni, hogy a felkelők főhadiszállásán a háttérben látható vadászgépek papírmasé-modellek, vagy hogy az ünnepjelenetben (mely az 1934-es Az akarat diadala egyik szcénájának "koppintása") az örömittas tömeg nagyobb része kartonpapír-figura, de egyrészt ilyesmin nem érdemes szőrözni, másfelől talán jobb taktika, ha nem a mai látványfilmekhez próbáljuk mérni az Egy új reményt vagy a klasszikus trilógia többi epizódját, hanem megpróbálunk belehelyezkedni abba a messzi-messzi galaxisba, melyben e három remekmű készült. Ha így teszünk, felhőtlenül élvezni fogjuk ezeket a filmeket. Ennyi év távlatából is.

*Csupán néhány példa arra, milyen erőteljes hatást gyakorolt az Egy új remény a Star Wars utóéletére. Érdekes, hogy mind az előzménytrilógia, mind a harmadik trilógia kezdődarabja - a Baljós árnyak és Az ébredő Erő - nagyon hasonló történetsémát hasznosít, mint a '77-es első film. Ezekben is adva van egy-egy fiatal hős (Anakin Skywalker és Rey), akik csak részlegesen vannak tudatában különös erejüknek, de mégis elhagyják sivatagos bolygójukat, hogy csatlakozzanak a Jókhoz. Kapnak egy-egy mentort is (Anakin Qui-Gont, Rey Han Solót), és végül a döntő ütközetben a fiatal hősök bátorsága hozza el a Jók győzelmét (Anakin megsemmisítő csapást mér a Kereskedelmi Szövetség bázisára, ezzel eldöntve a csatát; Rey segít az Első Rend csodafegyverének hatástalanításában, majd legyőzi a gonosz Kylo Rent). De A Birodalom visszavág is másol pár elemet az Egy új reményből (Luke-nak menekülnie kell a Hoth bolygóról, ahogy anno a Tatooine-ról, hogy egy mester - ezúttal nem Obi-Wan, hanem Yoda - segítségével felkészülhessen a Vader elleni harcra), A Jedi visszatérrel kapcsolatban meg talán elég annyit mondanunk: második Halálcsillag.