A nyolcvanas évek Hollywoodja sokak szerint tökéletesen lekövette az újkonzervatív ideológiát, melyet a Reagan-adminisztráció közvetített és a társadalom is magáévá tett a vietnami katasztrófa utáni kiábrándulás és az ismét fellángoló hidegháborús pánik következményeként.
A legkeményebb ebből a szempontból talán az 1982-84 körüli időszak volt, mikor Ronald Reagan elnök elmondta híres beszédét „A Gonosz Birodalma” címmel, illetve bejelentette az új, nukleáris rakéták hatástalanítására tervezett védelmi programját, a „Star Wars” névre keresztelt Strategic Defensive Initiative (SDI) védelmi rendszer felállítását. Az igen költséges, űrből irányítható lézerfegyver (illetve Reagan szerint nem fegyver – döntse el mindenki maga, minek tartja) az atomháború miatti szorongás szimbólumává vált, az újkonzervatív hatalom és a nukleáris megsemmisüléstől rettegő világ félelmének metaforája lett. Természetesen szintén nagyköltségvetésű (hollywoodi) látványfilmek mellett, melyek közül sokan, mint A holnapután, a Fonalak, a Terminator első része vagy a Rocky IV mára kult-klasszikusokká váltak. Ezek közé tartozik a fegyverbolond anarchista-fasiszta mozi-fenegyerek, John Milius nemrégiben újra feldolgozott Vörös hajnal (1984) című alkotása, melyben atomot bár nem kap arcába Amerika, az oroszok (és a kubaiak) betolakodnak az amerikai háztartások spájzaiba.
A Vörös hajnal (1984) szereplése az Amerikai Plánon kicsit rendhagyó. Ugyanis eddig azért jórészt olyan klasszikusokról írtunk, amelyek elnyerték tetszésünket valamilyen szempontból, egy-két kortárs filmkritikától eltekintve ez a tendencia a blogon. Most azonban le kell szögeznem, hogy a Vörös hajnalt nem tartom különösebben kiemelkedő filmnek esztétikai szempontból. Igen, vannak benne profin megkomponált heroikus beállítások, Basil Poledouris (mondhatni, John Milius és Paul Verhoeven állandó zeneszerzője) témái ezúttal is libabőrössé teszik karunk-hátunk, de összességében egy erősen formalista, tartalmilag meglehetősen közepes alkotás a Vörös hajnal. Ami John Miliusnak jól ment kosztümös filmekben (Dillinger, A szél és az oroszlán, Conan, a barbár), az kortárs közegben túlontúl propagandisztikus, didaktikus és mesterkélt. Persze Miliusnál mindig is fontosabb volt a megvalósítás a történetnél, minthogy a militarista rendező – mint azt a Michael Pye-Linda Myles szerzőpáros is írja a Mozi-fenegyerekek című könyvükben – az archetipikus, egyszerű hősi balladákat kereste, és ezekre építette fel műveit (a Conan esetében ugyebár egy könyves univerzum is rendelkezésére állt, Robert E. Howard tollából származik az anarchista barbár figurája). De, ha a Vörös hajnal történetére tekintünk, akaratlanul is az jut eszünkbe róla, hogy rettenetesen buta és logikátlan, illetve mérhetetlenül naiv. Főleg azért, mert a Conan egy fantasy, nem teszünk fel hülye kérdéseket, hogy miért támadja egy gonosz nekromanta Conan faluját, és miért hagyja életben az egyetlen embert, aki legyőzheti őt – mert ez egy fantázia univerzum.
Azonban a Vörös hajnal a közeljövőben játszódik, ismerős terepen, sőt olyannyira ismerős vidéken, hogy még az USA történelme is eszünkbe jut, a szereplők megidézik Amerika dicső múltját (elsősorban persze Theodore Roosevelt elnök históriáit, aki John Miliusnak egyfajta példaképe volt, több művében főszereplő karakter). Ennek ellenére, a rengeteg történelmi tény felsorakoztatásával éles kontrasztban a szovjet-kubai megszállók a fél országon átrepülnek, és senki nem veszi észre őket, s a nagy amerikai hadsereget pillanatok alatt megalázzák – olyannyira, hogy tapasztalatlan suhancoknak kell felvenni a harcot a megszállókkal szemben. Amit persze eredményesen meg is tesznek, mindenféle katonai kiképzés nélkül. (Igaz, Amerikában a fegyverhasználat olyan, mint nálunk írni-olvasni tudni.)
Szóval akkor miért is írok róla, ha egy közepes, átlagos film? Ellentmondásos leszek, de nem elsősorban az amúgy impozáns filmstílus, hanem éppen a közepes történet miatt. Mert a felszínen közepes történet rendkívül érdekes kulturális és politikai utalásokat tartalmaz, és éppen hibái, logikátlanságai miatt válik a korszak kiváló társadalomrajzává John Milius Vörös hajnala. Azaz egyfelől tökéletesen beilleszthető a neo-konzervatív ideológia retorikájába, másfelől viszont remek kórképe a Reagan-érának.
Hogy egy alapvetően hősies, hazafias helytállásról szóló, vérbeli amerikai film miként válik a társadalom és az amerikai ideológia kritikája? Nos, ennek megmagyarázásához hívjuk segítségül Douglas Kellnert és David Bordwellt. Bordwell a filmek értelmezésével kapcsolatba kritizálta az úgynevezett „szimptomatikus interpretáció”-kat, melyek a rejtőzködő, kétértelmű, bizonytalan értelmezésű szimbólumokra, jelenetekre, cselekményelemekre stb. koncentráltak. Magyarán ezeket az értelmezéseket belemagyarázásnak is lehet tekinteni, mivel az alkotó szándékolt olvasatával és a film hivatalos értelmezésével szemben radikálisan mást mondanak el az adott műről.
Douglas Kellner viszont éppen a nyolcvanas évek hollywoodi filmjeivel kapcsolatban világít rá arra, hogy az alapvetően konzervatív ideológiát közvetítő alkotásokban vannak olyan „buborékok”, rések, hiátusok stb., melyek miatt egyes jelenetek leleplezik az ideológiát. Azaz rámutatnak, hogy van alternatíva, és ez az ideológia csak konstrukció, nem természetes képződmény. Kellner épp a Vörös hajnal kapcsán írja azt, hogy a film egyik jelenetében, melyben Theodore Rooseveltnek az amerikai őslakosok felett aratott győzelmét felidéző emlékmű előtt megszálló szovjet katonák fényképezkednek, a szöveget kicsit másképp fordító (vagyis inkább átértelmező) fiatal tiszt szavain keresztül feltárul a metaforikus ideológiával szemben a metonimikus valóság. Vagyis a dicső, az amerikai civilizáció fejlődését elősegítő fényes győzelem helyett a citált történelmi eseményt, csatát ugyanolyan véres megtorló-hadjárat részeként fogja fel a befogadó, mint amelyinben az emlékmű előtt pózoló megszállók is részt vesznek.
Erre rátesz egy lapáttal Ernesto Bella ezredes, a kubai csapatok vezetője, aki a szovjet parancsnoknál egy sokkal racionálisabb, liberálisabb, nyitott gondolkodású katona, nem mellesleg színesbőrű (Ron O’Neal, a hetvenes évek egyik feketefilmes sztárja játssza – többek között a Superfly-ból lehet ismerős). Bella végig ellenzi a megszállottak brutális megalázását és a kivégzéseket, amolyan „Hruscsov-figura” a brezsnyevi (újsztálinista) elveket érvényesítő szovjet tábornokkal szemben. Douglas Kellner emlékmű-értelmezését tovább gondolva Bella ezredessel kapcsolatban is elmondható, hogy karaktere nemcsak a szovjet rendszer kritikája, hanem bizony az amerikai közelmúltat is felidézi a kubai katonatiszt néhány megnyilvánulása. (Kis adalék információ: Bella ezredes szerepel pár „minden idők legszimpatikusabb antagonistája” toplistán.)
Emlékszünk a Rambo III azon jelenetére, mikor az Afganisztánban elfogott Trautman ezredest szintén egy szovjet tábornok vallatja? S ekkor elcsattan pár verbális pofon is az amerikai közelmúlttal kapcsolatban. Trautman nemcsak Rambóval fenyegetőzik, aki ugye Istennel ellentétben nem bocsát meg. Trautman felemlegeti Vietnamot, és Afganisztánhoz hasonlítja. Az ezredes kimondja, hogy annak idején az amerikaiak ugyanazt a hibát követték el, mint most a szovjetek: egy szabadságukért szenvedélyesen harcoló néppel kerültek szembe, melynek nem a fegyverek vagy a modern technika, hanem a szabadság akarása és a terror elleni küzdelem biztosított erőfölényt.
Nos, minő véletlen, Bella is egy Trautmanhoz hasonló, felvilágosult ezredes, és ő is egy közelmúltbeli eseményt állít párhuzamba a filmbeli jelenlevő konfliktussal. Név szerint a kubai forradalmat idézi meg, melynek aktív résztvevője volt. Bella kifejti, hogy a „Wolverine” nevű főszereplő fiatal lázadó csoportot teljesen megérti, mivel maga is forradalmár volt, és tudja, hogy mi élteti a forradalmárokat. S valamilyen szinten szégyelli, hogy egykoron a szabadságért küzdött, most pedig megtorló.
Avagy Bella ezredes történetében is az csúcsosodik ki, hogy mivé lett a fiatal, életerős forradalmár. Hová jutott a hatalom ranglétráján felfelé haladva. Hát ide: a terrorhoz és az elnyomáshoz. Kubában, hazai terepen felszabadító volt – a kommunista / radikális baloldali ideológia terjesztésével idegen földön viszont agresszor lett belőle. A kubai katonatiszt tehát totálisan kiábrándul a hadjáratból (most nem árulom el, mit tesz a film végén – de az a tette már egyértelműsíti a cselekmény során formálódó álláspontját).
A szituáció pedig ugyanaz, mint az amerikai közelmúltban. Menjünk vissza kicsit a hatvanas évek elejére, 1960-ba, mikor John F. Kennedy meghirdette a „New Frontier” (új határvidék) politikát, melyhez – mint majd Reagan a Star Wars-t – a western műfaját és mitológiáját használta fel retorikájában. A „frontier” az amerikai kultúrában nem egy egyszerű határterületet jelent, hanem magát a Vadnyugatot, a civilizáció és a meghódítatlan vadon határát, egy dinamikusan mozgó, a fejlődés és a technikai előrehaladás függvényében változó területet. A végcél Amerika, az Egyesült Államok mai területének kialakítása volt. A Vadnyugat meghódítása, benépesítése, „civilizálása” után nem maradt belső meghódítandó terület. De mivel az amerikaiakat hihetetlen önbizalom töltötte el azzal kapcsolatban, hogy ők egy kiválasztott nép (erről ír már Alexis de Toqueville és John Lukacs is), és az ő demokráciájuk a leginkább működőképes, és az egyén számára a legszélesebb körű szabadságjogokat biztosító intézményrendszer a világon, így a New Frontier egyik fontos szegmense lett a belföldön a szegénység és az etnikai kisebbségek jogegyenlőtlensége ellen folytatott harc mellett az amerikai demokrácia, illetve általában a szabadság eszményének terjesztése. Ezt a szerepkört persze már az első világháborúban felvállalta az Egyesült Államok, de világhatalommá csak 1945 után, a második világháborúban aratott győzelmet követően vált Amerika.
Ennek a „New Frontier” politikának tehát meg vannak az előzményei, és a szabadság / demokrácia ideológiáján túl a kommunista-ellenességet és a baloldali rendszerek elleni küzdelmet is takarta. Így keveredett bele Amerika a koreai és a vietnami háborúba, és ezért tűzte ki célul Ronald Reagan, hogy Latin-Amerikában, a Közel-Keleten, sőt Afrikában is beavatkozik a „szabadság és a demokrácia” érdekében. Ami persze valójából a Szovjetunió térnyerésétől rettegő hatalom ideológiája volt. S kérdéses, hogy Grenadában, Nicaraguában vagy Dél-Afrikában valóban szovjetbarát kormányokat kellett-e megdönteni a jobboldali katonai diktatúrákat kiépítő gerillákkal szemben?
Azaz Vietnamban vagy Latin-Amerikában az Egyesült Államok már nem annyira a szabadságeszmények képviselője volt, hanem agresszor. Sőt ugyebár a Theodore Roosevelt-emlékműnél a szovjet katona úgy értelmezi át a feliratot, hogy az ne az amerikai progressziót, hanem az indiánok, az őslakosok lemészárlását hangsúlyozza ki. Azaz tulajdonképpen a Vadnyugat meghódítása sem volt éppen a szabadság és demokrácia terjesztése. Legfeljebb az „Amerikai Forradalom” (Függetlenségi háború) tekinthető a szabadságért és autonómiáért folytatott tiszta küzdelemnek. Sem az Alamo, sem Sand Creek, sem Wounded Knee nem annyira dicsőséges események, csak a történelmi távlat, a kulturális emlékezet megszépítette őket.
Bella ezredes karaktere tehát arra irányítja a figyelmet a Vörös hajnalban, hogy az egykori forradalmárokból – mint amilyen ő volt, s mint amilyenek az amerikaiak ősatyái is voltak – elnyomók válhatnak a hódításban, a terjeszkedésben. Tekintve, hogy Theodore Roosevelt-t mennyire kedvelte John Milius, ez az olvasat aligha lehet szándékolt a rendező részéről, sőt. Az antikommunista és erősen jobboldali individualista Milius nyilvánvalóan a szovjeteket akarta nevetségessé tenni, és azzal a jelenettel, melyben fényképezkednek az emlékműnél, bizonyára a szovjet propaganda ferdítéseit kívánta bemutatni. A probléma csak az, hogy a ferdítés ezúttal éppen a történelmi valóságot hozza felszínre. Ezért sem olyan nyilvánvaló, hogy a filmek szimptomatikus olvasatát el kell vetni, sőt az ideológia működésmódját az ilyen „rések”-en keresztül leszünk képesek megérteni és leleplezni.
Persze John Milius magát is szerette hatalmas forradalmárnak bemutatni, aki Hollywooddal szemben lázadó pozíciót képvisel, és jobbos nézetei miatt általában mindig küzdenie kell az „establishment”-tel. „Mindig is egy tökfejnek tartottak. Mondjuk úgy, eltűrtek engem. Ez nyilvánvalóan kihatott a karrieremre. Pályafutásom nagy részében feketelistán voltam politikai nézeteim miatt – ugyanúgy, ahogy sok írót feketelistára tettek az ötvenes években. A különbség csak annyi, hogy engem jobboldali nézeteim miatt nem kedveltek, mert Hollywood mindig balra húz.” – vallotta Milius egy interjúban. Ami abból a szempontból igaz is, hogy a rendező a hetvenes években kezdte karrierjét azokkal a hatvanas években filmszakon tanult, mára legendás alkotókkal együtt, akiket gyűjtőnéven „mozi-fenegyerekek”-nek keresztelt el az utókor és a filmkritika. Bármennyire hihetetlennek tűnik is, de George Lucas és Steven Spielberg is ugyanolyan lázadónak számított annak idején, mint Martin Scorsese, Brian De Palma vagy Paul Schrader. Lázadók voltak abból a szempontból, hogy az ó-hollywoodi műfajokat, sémákat megújították, felfrissítették. Sőt Spielberg és Lucas is rendeztek a „Hollywoodi Reneszánsz” ideológiakritikus korszakába beleillő alkotásokat: a Párbaj vagy a THX-1138 (mindkettő a hetvenes évek elején került tévé, illetve moziforgalmazásba) is Amerika-kritikaként, illetve a kapitalista fogyasztói társadalmak bírálataként értelmezhetők. Ám a nyolcvanas évekre ők is betagozódtak, sőt Új Hollywood új konzervativizmusának leghűbb adaptátoraivá váltak.
Ez a helyzet John Milius-szal is. A rendező hiába hiszi azt magáról, hogy a korszak kitaszítottja, a Vörös hajnal és más művei rendkívül jól passzolnak a Reagan-érához. A nosztalgikus és a hősi korszakokba visszavágyó Milius a birkamentalitást, a tömegembereket, a nagyvállalatokat és a kormányzatot kritizálja, s az individualizmus szélsőséges formáit tartja helyesnek. Ideálja a vadász, akit már Theodore Roosevelt, Milius példaképe is az amerikai karakter legjellegzetesebb megtestesítőjének tartott. John Milius maga is szeret vadászni, és mivel fegyverkereskedő volt, imádja a fegyvereket is. „Anarchista vagyok. Mindig is anarchista voltam. Igazi, valódi jobboldali érzületű ember, aki ha kell, elég messzire megy a kormányzat gyűlöletében, mert kormányozni a marhákat kell, nem az emberi lényeket.” – vallja a rendező.
Ha megvizsgáljuk az újkonzervatív reagani retorikát, nagyon sok hasonlóságot találunk Milius elitista nézetei és az új jobboldal ideológiája között: kormányzatellenesség, szabadpiaci kapitalizmus hangoztatása a nagyvállalatok központi irányításával szemben, az individualizmus fontossága és a „meg kell tudni magunkat védeni” mentalitás a belpolitikában (zéró tolerancia a bűnüldözésben és a büntetésvégrehajtásban) és a külpolitikában stb. Tehát azt mondhatjuk, Milius egy reakciós, vagy inkább egy konformista lázadó, mely magában foglalja a paradoxont, hogy Milius egy fasiszta-anarchista.
Ami mindezekből a Vörös hajnal szempontjából érdekes, az ez az ellentmondásosság, mely áthatja Milius egyéb filmjeit is. Ha csak A szél és az oroszlánra gondolunk, már akkor is nyilvánvalóvá válik ugyanaz a probléma, ami a Vörös hajnallal kapcsolatban nemcsak Belle ezredes, de a főszereplő Wolverine-csapat esetében is felmerül. A szél és az oroszlánban Theodore Roosevelt a főhős, aki Marokkóban üldöz egy berber sejket, aki elrabolt egy befolyásos amerikai özvegyet. A Sean Connery által alakított arab férfi tehát a negatív hős, aki azonban, mint mondjuk Sam Peckinpah műveiben általában, szinte szimpatikusabb, mint a kissé fasisztoid Roosevelt. Milius itt is nyilvánvalóan Roosevelt elnök maszkulin heroizmusát kívánja dicsőíteni, de mint a Vörös hajnalban a fekete blaxploitation-sztár, Ron O’Neal által játszott Bella ezredes, úgy Sean Connery sejkje is túlságosan szimpatikus. Ami A szél és az oroszlánt sokkal többé teszi, mint egyszerű kalandfilmet. Szándékolatlan kritikájává válik az amerikai imperializmusnak, illetve a neokolonializmusnak ezzel, hogy az antagonista többdimenziós karakter.
Ugyanez a helyzet tehát a Vörös hajnallal is. Nagy ellentmondás, hogy a főszereplő színészeket a korabeli feltörekvő, fiatal sztárokból válogatták össze. Patrick Swayze játssza Jedet, a lázadók Teddy Rooseveltet idéző elszánt és már-már túlzottan férfias vezetőjét. De fontos szerepet kap Charlie Sheen, és két ismerős színésznő, Jennifer Grey a Meglógtam a Ferrariból és a Dirty Dancingből, illetve Lea Thompson, a Vissza a jövőbe „anyukája”. S a fiatalság ugyebár a nyolcvanas években az individualizmushoz hasonlóan különösen fontos fogalommá vált, már csak azért is, mert a hollywoodi filmeket speciálisan a fiatal, mozibajáró célközönség ízléséhez szabták. De Amerika is a fiatalság fogalmával volt egyenlő mindig is, lévén, hogy a legfiatalabb nemzetnek tartják a Földön. A fiatalos, lendületes, újításra kész mentalitás az amerikai karakter fontos alkotóeleme, a (túl)buzgó tettvágy és a kamaszos naivitásból fakadó féktelen életkedv, kreativitás nélkül az amerikaiak hite szerint az Egyesült Államok nem jöhetett volna létre.
A Vörös hajnalban ugyanez a jellemvonás menti meg az USA-t a totalitárius rendszertől. Jellegzetes, hogy a film a természet, majd a tipikus amerikai kisváros képeivel indít, és egy iskola támadásán keresztül szembesülünk a rettegett invázióval. Tehát John Milius a természettel és a fiatalokkal kapcsolja össze az egyszerű, szabadságra és tudásra vágyó amerikai identitást, mely ellen az iskola, a diákok legyalulásával a szovjet-kubai arctalan, egyenruhás kommunisták támadást indítanak.
Avagy alapvetően Milius itt is pozitív erőnek szánja azt az amerikai értékrendet, amit Roosevelt képviselt korábbi filmjében, s amit Jed és csapata, a Wolverine-ek jelképeznek a Vörös hajnalban. A probléma csak az, hogy miként John Milius félreértelmezi saját szerepét a nyolcvanas évek amerikai filmkultúrájában, úgy a csapat is sokkal ellentmondásosabbá válik néhány rendkívül szubverzív, bár túl direkt és didaktikus jelenet miatt. Eleve nagyon problémás a Patrick Swayze által játszott Jed. Swayze ekkor még pályakezdőnek számított (jobbára Ted Kotcheff vietnamos akciófilmjében, a Különleges küldetésben és Coppola Kívülállókjában tűnt fel), de korábbi műveiben alapvetően pozitív figurákat játszott. Nyilvánvalóan mint szabadságharcos, itt is ez a helyzet vele, de miként Bella ezredes szimpatikussá válik a szovjet agresszióval szemben tanúsított undorával, úgy Jedtől eltávolodunk neurotikus kitörései, illetve egyre inkább autoriterré váló csapatmenedzsmentje miatt.
Jed „elállatiasodását” egy rendkívül didaktikus jelenet mutatja be a legérzékletesebben a film vége felé, mikor a Wolverine-eken rajtaütnek a szovjetek. Kiderül, hogy a hegyekben rejtőzködő csoport tagjai között áruló van, aki a Wolverine-ekre hozta az ellenséget, így megpecsételve sorsukat. Mikor kiderül, ki volt az, Jednek elgurul a gyógyszere, és ki akarja végeztetni mind a túszul ejtett NDK-s inváziós katonát, mind pedig egykori csapattagjukat, aki nem is saját akaratából nyelte le a jeladót, hanem édesapja kényszerítette ki ezt. „Nem válhatunk olyanná, mint ők!” – ordítja Charlie Sheen figurája, de e didaktikus kijelentés után a szerencsétlen árulót mégis átlövik. Jed már túlságosan feltüzelte a csoport radikálisabb tagját.
Emellett bizarr módon a lázadók a Vörös hajnalban olyan öltözetet viselnek, mint a közel-keleti felkelők, terroristák (meg is jegyzi egyikőjük, hogy olyanok ők, mint például az Afganisztánban is harcoló Mujahideen).
Tehát nagyon ellentmondásos a Wolverine öltözetében és cselekedetiben is. Egyfelől ebben az a fantáziakép ölt testet, ami akkoriban a Reagan-i és új jobboldali ideológiában is nagyon erősen jelen volt: a múlt korrigálhatóságának vágya. Nicaragua, a Contrák kiképzése, El Salvador vagy az afgán fundamentalisták támogatása is a vietnami katasztrófa kompenzálása végett vált a kommunistaellenes politika mellett az amerikaiak céljává. Mint arra számos filmelemző rámutat (Douglas Kellner mellett például Joseph Sartelle), a Rambo-sorozat, a Star Wars, az Indiana Jones-filmek és számos, a vietnami amerikai foglyok kiszabadítását feldolgozó akciófilm (Ütközetben eltűnt, Különleges küldetés) a fehér, angolszász férfihőst teszi meg agresszorok áldozatává, akinek gerillaharcot kell folytatnia az autoriter hatalmakkal szemben. Avagy ezúttal az amerikaiak kényszerülnek szimbolikusan, és a Vörös hajnalban direktebben is a vietkongok vagy akár a nicaraguai Contra gerillák pozíciójába. Az egykori agresszor forradalmár lesz.
A Vörös hajnal azonban kicsit másabb ebben is. Mint az említett jelenetből és a lázadók öltözködési módjából is kitűnik, ugyanaz a szituáció Jeddel mint Bellával. Jed tulajdonképpen a fiatal Bella – a kubai ezredes pont ezért érti meg a lázadókat, mert egykoron maga is olyan harcos volt, mint Jed. Azaz a film azonosítja az ellenséggel a főhőst és fordítva. Ugyanígy az arab fundamentalista harcosok öltözéke esetében: a Rambo III-ban és itt is a főhősök azonosulnak a mujahidokkal. Mindez pedig arra irányítja a figyelmet, hogy milyen könnyen lehet elnyomott, szabadságért küzdő individualistából elnyomó vagy az elnyomó rendszert kiszolgáló tömegember. Nem kétséges, hogy az „anarcho-fasiszta” vagy a „fasiszta-anarchista” John Milius ellentmondásos nézeteiből ez a problémakör tudattalanul is, de belekerült a filmbe logikai bukfencek, foragtókönyvírói túlzások által.
Így tehát, miként Douglas Kellner is rámutat, a Vörös hajnal magában hordozza a kritikai potenciált. Azaz amilyen buzgón dicsőíti az amerikai individualizmust és szabadságvágyat, annyira kritizálja is tudatosan vagy tudat alatt ugyanazt a rendszert, mely ezeket az ideálokat zászlajára tűzi, azonban a gyakorlatban olyan, mint a marxizmust csak álcaként használó totalitárius Szovjetunió. Vagyis Jed és Bella ezredes relativizálása implikálja az Egyesült Államok és a Szovjetunió / Kuba, tehát a „keleti blokk” ideológiájának felcserélhetőségét. S nem utolsó sorban a hasonlóságok és a két karakter fejlődése révén felszínre kerül a vietnami agresszió, a vietnami korrekció, illetve a vietnami korrekció nevében elkövetett amerikai külpolitikai fiaskók (például a Reagan-adminisztráció által támogatott grenadai ellenforradalom eredményeként véres tisztogatások söpörtek végig az országon) problémája.
Szóval a Vörös hajnal az a fajta közepes film, mely pont azért nagyon izgalmas, mivel közepes. John Milius szélsőséges túlzásai, illetve a lineáris, archetipikus és világos morális megkülönböztetéseket feltételező akciófilmes történetlogikával ellenkező komplex karakterábrázolása éppen annak a rendszernek a kritikáját indukálják, melynek a nézeteivel Milius maximálisan egyetértett, vagy legalábbis a rendező politikai nézetei szinkronban voltak az újkonzervatív ideológiával. Inkoherenciája miatt lesz tehát a közepes és suta Vörös hajnal mégis emlékezetes film.
