Rajongók milliói fogadták indulatos ellenérzésekkel a Star Wars első két epizódját, a Baljós árnyakat és A klónok támadását. Joggal érezték becsapva magukat: a mítosz atyja, George Lucas bizony engedett a létező legsötétebb hatalomnak - a mohóságnak. Művi, hanyagul megszerkesztett és gyermeteg látványparádéi rózsaszínű vidámparkká silányították a messzi-messzi galaxist, és bizonyossá tették, hogy a mágus elveszítette varázserejét, mi több, kreatív szakemberből tenyerét dörzsölő pénzcsinálóvá züllött. Az első rész szimplán csak lapos és szaglik az infantilizmustól, habár a politikai mozzanatokban pislákol némi ígéret, és a kalandcselekmény is egységesebb szövetű és működképesebb, mint a második epizód két szálon futó, zavaros és széteső elbeszélése. Mindazonáltal egyik film sem teljesítette küldetését: nem tudták átmenteni a klasszikus trilógia örökségét a huszonegyedik századba. Egyetlen igazi erényük, hogy úttörő trükktechnikai arzenált mozgósítottak. Főleg emiatt válhattak az ezredforduló szórakoztatóiparának mérföldköveivé. De az igazi, hideglelős Star Wars-élményt nem ezekben a filmekben kell keresni.
Hanem az utolsó felvonásban, A Sith-ek bosszújában, mely elődeinél sokkal nagyobb tisztelettel viszonyult a Star Wars patinás múltjához, korrigálta az első két epizód gigantikus baklövéseit, és megakadályozta, hogy az előzménytrilógia a Mátrix-széria tragikus sorsára jusson. A záróakkordban megtalálunk minden imponáló erényt, mely a Baljós árnyakból és A klónok támadásából hiányzott: a cselekmény ragyogó ritmusban pereg a maga útján; a karakterek végre nem csupán felskiccelt vázlatok, hanem rétegzett felépítmények; a gyermekded hangulatot koromsötét, néha egyenesen szívszaggató dráma váltja fel; a színészi alakítások érettebbek és letisztultabbak; és végül, de nem utolsósorban, A Sith-ek bosszúja végre valóban képes megidézni azt a katartikus Star Wars-életérzést, mely a hetvenes-nyolcvanas években rabul ejtette a közönséget. Egyszóval: A Sith-ek bosszújának végre szíve van.
Fenyegető dobszóló kíséri a nyitány epikus csatajelenetét. Obi-Wan Kenobi mester (Ewan McGregor) és egykori tanítványa, Anakin Skywalker (Hayden Christensen) vadászgépeken suhannak Coruscant lángvörös-mélybarna felszíne fölött. A Grievous tábornok vezette szeparatista erőkkel küzdenek, céljuk a fogságba taszított főkancellár, Palpatine (Ian McDiarmid) kiszabadítása. Már ez az első szekvencia előlegezi, hogy ezúttal hamisítatlan Star Wars-filmhez lesz szerencsénk. Ugyan a parancsnoki hajóba való behatolás képsorai között még megbújik egy-egy óvodásoknak szánt momentum (kiváltképp ilyenek a folyton csipogó R2-D2 magánakciói), ám a Dooku gróffal való összecsapás - és annak végkimenetele - szinte azonnal markáns hangnemváltással jár. A tragédia előszele még a humorosabbnak szánt pillanatokra is sűrű árnyékot vet. Dooku végzete súlyos élmény, székbe préseli a nézőt. Ez a szcéna már csak azért is briliáns, mert eléri, hogy lehetetlenül kicsi időtávon belül radikálisan változzon a karakterekhez való érzelmi viszonyulásunk. A küzdelem kezdetén drukkolunk, hogy a hősök végre legyőzzék a fölényes grófot, ám a renegát Jedi végül szánandó alakká törpül, ahogy az ifjú Skywalker gyilkos pengéje előtt térdepel. 
A hősök ezután rövid harcba bocsátkoznak az epizód ügyeletes gonoszával, Grievous tábornokkal, aki egy tüdőbeteg, rovartestű droid (egyben a film leghaloványabb karaktere), majd gyors, de kissé fájdalmas landolás következik a főváros felszínén, és végre magunk mögött tudhatjuk a második rész későn elvarrt szálait. Lucasék elkezdik szőni A Sith-ek bosszúja történetfonalát. Voltaképpen ekkor "indul el" maga a film. Gyorsan nyoma vész a gyermekkompatibilis hangnemnek, s a karakterek eddigi, rejtett mélységei is feltárulnak. A politikai dráma, mely az első és a második részben a látványos kulisszák mögé száműzetett, hirtelen az események centrumába kerül. Intrikák egész szövevénye hálózza be Anakint. A film következetesen és pszichológiailag is hitelesen építi fel a folyamatot, melynek eredményeként Palpatine a Jedi Tanács ellen hangolja a fiatal Skywalker-t. Zseniális, ahogy a Tanácsba delegálja pártfogoltját, előre számítva a tiszteletreméltó Jedi-elöljárók reakciójára, és arra, hogy ezzel két legyet üt egy csapásra: ellentétet szít Anakin és a Tanács között, s titkos kémet épít be a testületbe.
A film erőssége - az előző felvonásokhoz képest - éppen ebben rejlik: az elbeszélt eseményláncolat koherens egészet alkot, logikailag szinte minden jelenet hézagmentesen illeszkedik egymáshoz, a tökéletesre csiszolt karakterrajzokat sem terhelik bumfordi ellentmondások. Mintha Lucas, érezvén a terhes felelősség súlyát, összeszedte volna minden kreatív energiáját, hogy legalább az ebben a részben rejlő ziccereket ne hagyja ki. És nem is teszi. A történet szédítően nagy ívet jár be, és noha olykor olyan érzésünk támad, mintha egyes konfliktusok túl szűk teret kapnának (Anakin és Padmé közös jeleneteiből ezúttal sokkal szerényebb dózist kapunk, cserébe viszont Lucas megkímél minket A klónok támadása szégyentelen nyálcunamijától), míg más eseményekre aggasztóan sok időt pocsékolnak az alkotók (Grievous karaktere például szinte teljesen felesleges, bár a hozzá kapcsolódó grandiózus csata látványban, izgalomban egyaránt bővelkedik), de ezek a benyomások minduntalan elillannak, és azon kapjuk magunkat, hogy gyermeki lelkesedéssel feledkezünk bele az eposzi hömpölygésű, szerteágazó sztoriba, a szemet melengető és monumentális harci szekvenciákba, a karakterek dinamikus viszonyrendszerébe. A Sith-ek bosszúja ugyan nem szolgál olyan esszenciális Star Wars-élménnyel, mint az eredeti három film, de legnagyobb pillanataiban szinte tökéletesen idézi meg azok szellemiségét. 
Örvendetes, hogy bár előre tudjuk, milyen irányt vesznek az események ebben az epizódban, mégis átérezzük a történet tétjét, képesek vagyunk szorítani a maroknyi Jedi-lovagért, és még Anakin egyre hitványabb lépéseit is óvó tekintettel követjük. Azonban A Sith-ek bosszúja (és ennyiben a cím telitalálat) elsősorban mégsem Anakinról, Obi-Wanról, Yodáról vagy a többi Jedi-ről szól, hanem valóban magáról a Sithről, a Gonosz természetéről. Nem vitás, ez bizony Darth Sidious, és az őt ördögi zsenialitással alakító Ian McDiarmid mozija. McDiarmid az előző két részben kivárta a sorát: megelégedett azzal, hogy a figurája néha elereszt egy sejtelmes rókavigyort, de egyébként diszkréten, a háttérben sütögeti a pecsenyéjét. Most viszont McDiarmid kilép a fényre, és vele együtt sátáni hőse is. Fantasztikus szélsőségeket mutat magából ez a csörgőkígyószerű, intergalaktikus Antikrisztus, és McDiarmid szemmel láthatóan nagy élvezettel, lubickolva merül el a szerepben. Minden arcrezdülése és szava élmény. Páratlan, ahogy az orgánumával játszik: ha kell, kedélyesen behízelgő színezettel, máskor pedig a magabiztos zsarnok érdes, reszelős hangján szólal meg. Dialógusai is sziporkázóak. Felejthetetlen például az a jelenet, amikor Mace Windu élén kisebb Jedi-küldöttség érkezik Palpatine letartóztatására. A főkancellár azonban angolos hidegvérrel fogadja őket, majd Windu vádjaira lakonikus tömörséggel válaszol: "Én vagyok a Szenátus!" Hátborzongató pillanatok.
Szerencsére az egyes karakterek kapcsolata is sokat finomodott A klónok támadása óta. Az Anakin-Obi-Wan viszonyt is jóval felnőttesebbre szabták: a nyitó szekvencia csipkelődős-évődős játékait bőven feledtetik a politikai kötélhúzás közben elhangzó komorabb, illúziómentesebb dialógusok. Persze Anakin és Palpatine viszonya sokkal kidolgozottabb, és ezen nincs mit csodálkozni. Anakin határhelyzet-élménye ezúttal ezerszer átélhetőbb, mint korábban, a Sötét Oldal felé orientálódása, majd bukása is több fázisból álló, jól előkészített folyamat. Valódi íve van annak, ahogy a sötét zsarnok lassan a gonosz erő felé hajlítja a fiatal kiválasztott egyéniségét. Két szépséghibára azonban felfigyelhetünk: először is, hősünk túl későn jön rá, hogy atyai mentora valójában a régóta keresett Sith nagyúr. Erre legkésőbb a színházi jelenetben rá kellene ébrednie, amikor Palpatine Darth Plagueis mesterről és a Sötét Oldal "teremtő hatalmáról" mesél neki. Másodsorban, az Anakint a Gonosz oldalára állító motiváció (Padmé vélt halálának megakadályozása), habár meggyőző, mégis kissé gyenge lábakon áll. Persze ez a megoldás is védhető, hiszen akár azt is mondhatjuk, hogy Anakin ugyanúgy félreérti ezt az álomban megtestesülő jóslatot, ahogy a Jedi Tanács értelmezi félre a kiválasztottról szóló próféciát. Mind Anakin, mind pedig a Tanács túlságosan mereven viszonyul a jövendöléshez, mindent megtesznek annak érdekében, hogy a számukra kedvező olvasat realizálódjon, és ez a vakság vezet a kudarcukhoz.
A Sith-ek bosszúja a hangnem szempontjából kettős arculatú film. Kétségtelen, hogy a nyitányban még visszaköszön az előző fejezetekből ismerős bornírt humor, ám ahogy haladunk előre, mindez elenyészik, hogy az első egy óra után már éjsötét tónusú, kifejezetten hátborzongató jelenetek uralják a vásznat. Ebből a szempontból az egyik legemlékezetesebb momentum Palpatine szörnyeteggé torzulása. A fénykezelés, a színészi játék és a szcenírozás egyenesen horrorisztikussá varázsolja ezt a jelenetet. Hátborzongató. A hab a tortán, hogy nem derül ki egyértelműen, vajon valóban a rá visszaverődő villámok "kölcsönöznek" számára vámpírszerű kinézetet, vagy egyszerűen csak így fedi fel a valódi arcát. (Én a második lehetőséget tartom vonzóbbnak.) A második, hasonlóan sokkoló jelenet Anakin végzete. Elképzelem, miként takarták el a gondos szülők a gyermekeik szemét a moziban, amikor ezek a húsbavágó jelenetek peregtek a szemük előtt. Az előzmények tudatában úgy hitték, színes-szagos popcornmozira ültetik be csemetéjüket, ám a csalódás gigantikus lehetett. Anakin bukása azonban nem a külsőségek miatt rémisztő. Az igazán iszonyatos az, ahogyan az összeégett, feldarabolt test - ez az őrjöngő torzó - kapálózik a lángnyelvek gyűrűjében. Robotkeze kétségbeesetten markolja a perzselő homokot, ám a homokszemek minduntalan kicsúsznak a markából, hiába fogódzik beléjük egyre erősebben. "Minél erősebben szorítja össze a markát, annál többen csúsznak ki az ujjai közül." - mondja Leia hercegnő a könyörtelen Tarkin kormányzónak a következő részben, az Egy Új Reményben. Ez a párhuzam általános érvényűvé emeli az egyébként is bravúros metaforát.
Az ilyen és ehhez hasonló diszkrét utalások teszik A Sith-ek bosszúját a klasszikus trilógia egyetlen és igazi méltó örökösévé. A fan service ezúttal egyáltalán nem tolakodó (Chewbaccát és szülőbolygóját egyenesen üdítő látni, Yoda és a vukik kollaborációja pedig szívet melengető), sőt a film gyönyörűen köti össze a két trilógiát. Ewan McGregor Obi-Wanja kissé komorabb és fanyarabb humorú, mint eddig (frizuráját tekintve is hajaz az idős, bölcs Alec Guinnessre), és Yodától is számos olyan érzékeny és felemelő pillanatot láthatunk, melyek az ötödik és hatodik rész megfontolt remetéjét idézik emlékezetünkbe. Megrendítő például, amikor Anakinnak arról beszél, hogy miért is fontos felülemelkedni a gyászon, de a Palpatine-nal vívott nagyszabású csata után megfogalmazott önkritikája is beszédes. Divat egyébként szidni Yoda és Palpatine közös fénykardpárbaját, és való igaz, a koreográfia némileg eltúlzott, maga a küzdelem azonban több szempontból is szimbolikus jelentőségű. Egyrészt a két pólus elsőszámú vezetői csapnak össze, másrészt épp a Szenátus üléstermében teszik ezt. Ahogy az önnön diadalától megrészegülten kacagó Sidious a terem lebegő platformjaival próbálja halálra sújtani Yodát, nos ez szintúgy káprázatos erejű metafora: a tébolyult zsarnok ugyanúgy játszadozik a demokrácia intézményrendszerével és képviselőivel, mint e mozgó ülőalkalmatosságokkal. 
Obi-Wan és Anakin fénykardpárbaja pedig olyan, amilyennek lennie kell: nagyszabású, intenzív és hihetetlen drámai erő munkálkodik benne. Ebből a szempontból pedig valóban verhetetlen, de koreográfia tekintetében mégsem képes felülmúlni a Baljós árnyak - számomra máig legendás - háromszereplős viadalát. Ugyanakkor úgy vélem, nincs ember, aki ne érzékenyülne el a párbajt záró képsorok láttán (még akkor is, ha esetleg egyetlen másik Star Wars-filmet sem látott életében). Obi-Wan keserű tirádája ("Te voltál a kiválasztott!") mára beivódott a közemlékezetbe, de ebben az opusban egyébként is csak úgy hemzsegnek az idézhető egy- vagy kétsorosok ("Így száll hát sírba a szabadság: tapsvihar közepette"; "A fiú, akit tanítottál, nincs többé. Darth Vader felemésztette őt"; "Tedd, amit tenned kell, Lord Vader! Ne tétovázz, ne kegyelmezz!"). A Sith-ek bosszúja sokkal mélyebben beépült a populáris kultúrába, mint az előző két darab. Ahogy a két egykori barát villogó fénykardokkal esik egymásnak egy lávatenger kellős közepén, mára ikonikus képpé nemesedett. Ennek ellenére ezt a filmet is érte jó néhány lesajnáló kritika, de a fanyalgás sokkal enyhébb volt, mint a korábbi mozik esetében. A színészi játékra sem lehet panasz: a már említett McDiarmid mellett Ewan McGregor is remekel, Natalie Portman is ebben a részben a legjobb, és még Hayden Christensen is sokkal visszafogottabban, egyszersmind átélhetőbben formálja meg a főszerepet (persze ehhez kellett az is, hogy Lucas végre tisztességesen megírja a karakterét). Vader születése is lúdbőröztető élmény, egyedül a feleszmélése után hallatott patetikus fájdalomkiáltását érezhetjük feleslegesnek. A "kevesebb néha több" tankönyvi példája.
Ilyen és ehhez hasonló írói túlkapások ugyan előfordulnak a filmben, de felesleges kukacoskodni: A Sith-ek bosszúja minden tekintetben a Baljós árnyak és A klónok támadása fölé nőtt, megmentette az előzménytrilógia "becsületét" és nivellálta annak színvonalát. Mindemellett sikeresen töltötte be hídszerepét, masszív kapcsot képezvén a két történetfolyam között. Az utolsó képsorokat már vastagon bevonja a nosztalgia édes máza. Nem védekezünk. Hagyjuk magunkat "elcsábítani". Kisebb meglepetésünkre még ez a legsötétebb Star Wars-epizód is pozitív végkicsengéssel zárul, a mítosz alapvető optimizmusának még itt is érvényesülnie kell, különben nem lenne kerek egész. És jól van ez így. Amikor a kis Leia először sóhajt fel az Organa-család karjaiban, s amikor Obi-Wan a fiatal Lars-házaspár gondjaira bízza a csecsemő Luke Skywalker-t, a szerelmesek pedig, karjukon a kisdeddel, vágyakozva kémlelik a távoli horizonton lassan alábukó ikernapokat, éppúgy, ahogy húsz évvel később majd felcseperedett nevelt fiuk is fogja, és a képek alatt hirtelen feldübörög John Williams éteri szépségű zenéje, akkor minden Star Wars-rajongó szíve nagyot dobban, s azt kívánjuk, hogy az élmény, melyet e filmfolyam szolgáltat, soha ne érjen véget.
Meggyőződésem, hogy nem is fog.
