Rajongók milliói fogadták indulatos ellenérzésekkel a Star Wars első két epizódját, a Baljós árnyakat és A klónok támadását. Joggal érezték becsapva magukat: a mítosz atyja, George Lucas bizony engedett a létező legsötétebb hatalomnak - a mohóságnak. Művi, hanyagul megszerkesztett és gyermeteg látványparádéi rózsaszínű vidámparkká silányították a messzi-messzi galaxist, és bizonyossá tették, hogy a mágus elveszítette varázserejét, mi több, kreatív szakemberből tenyerét dörzsölő pénzcsinálóvá züllött. Az első rész szimplán csak lapos és szaglik az infantilizmustól, habár a politikai mozzanatokban pislákol némi ígéret, és a kalandcselekmény is egységesebb szövetű és működképesebb, mint a második epizód két szálon futó, zavaros és széteső elbeszélése. Mindazonáltal egyik film sem teljesítette küldetését: nem tudták átmenteni a klasszikus trilógia örökségét a huszonegyedik századba. Egyetlen igazi erényük, hogy úttörő trükktechnikai arzenált mozgósítottak. Főleg emiatt válhattak az ezredforduló szórakoztatóiparának mérföldköveivé. De az igazi, hideglelős Star Wars-élményt nem ezekben a filmekben kell keresni.
Hanem az utolsó felvonásban, A Sith-ek bosszújában, mely elődeinél sokkal nagyobb tisztelettel viszonyult a Star Wars patinás múltjához, korrigálta az első két epizód gigantikus baklövéseit, és megakadályozta, hogy az előzménytrilógia a Mátrix-széria tragikus sorsára jusson. A záróakkordban megtalálunk minden imponáló erényt, mely a Baljós árnyakból és A klónok támadásából hiányzott: a cselekmény ragyogó ritmusban pereg a maga útján; a karakterek végre nem csupán felskiccelt vázlatok, hanem rétegzett felépítmények; a gyermekded hangulatot koromsötét, néha egyenesen szívszaggató dráma váltja fel; a színészi alakítások érettebbek és letisztultabbak; és végül, de nem utolsósorban, A Sith-ek bosszúja végre valóban képes megidézni azt a katartikus Star Wars-életérzést, mely a hetvenes-nyolcvanas években rabul ejtette a közönséget. Egyszóval: A Sith-ek bosszújának végre szíve van.
Fenyegető dobszóló kíséri a nyitány epikus csatajelenetét. Obi-Wan Kenobi mester (Ewan McGregor) és egykori tanítványa, Anakin Skywalker (Hayden Christensen) vadászgépeken suhannak Coruscant lángvörös-mélybarna felszíne fölött. A Grievous tábornok vezette szeparatista erőkkel küzdenek, céljuk a fogságba taszított főkancellár, Palpatine (Ian McDiarmid) kiszabadítása. Már ez az első szekvencia előlegezi, hogy ezúttal hamisítatlan Star Wars-filmhez lesz szerencsénk. Ugyan a parancsnoki hajóba való behatolás képsorai között még megbújik egy-egy óvodásoknak szánt momentum (kiváltképp ilyenek a folyton csipogó R2-D2 magánakciói), ám a Dooku gróffal való összecsapás - és annak végkimenetele - szinte azonnal markáns hangnemváltással jár. A tragédia előszele még a humorosabbnak szánt pillanatokra is sűrű árnyékot vet. Dooku végzete súlyos élmény, székbe préseli a nézőt. Ez a szcéna már csak azért is briliáns, mert eléri, hogy lehetetlenül kicsi időtávon belül radikálisan változzon a karakterekhez való érzelmi viszonyulásunk. A küzdelem kezdetén drukkolunk, hogy a hősök végre legyőzzék a fölényes grófot, ám a renegát Jedi végül szánandó alakká törpül, ahogy az ifjú Skywalker gyilkos pengéje előtt térdepel. A hősök ezután rövid harcba bocsátkoznak az epizód ügyeletes gonoszával, Grievous tábornokkal, aki egy tüdőbeteg, rovartestű droid (egyben a film leghaloványabb karaktere), majd gyors, de kissé fájdalmas landolás következik a főváros felszínén, és végre magunk mögött tudhatjuk a második rész későn elvarrt szálait. Lucasék elkezdik szőni A Sith-ek bosszúja történetfonalát. Voltaképpen ekkor "indul el" maga a film. Gyorsan nyoma vész a gyermekkompatibilis hangnemnek, s a karakterek eddigi, rejtett mélységei is feltárulnak. A politikai dráma, mely az első és a második részben a látványos kulisszák mögé száműzetett, hirtelen az események centrumába kerül. Intrikák egész szövevénye hálózza be Anakint. A film következetesen és pszichológiailag is hitelesen építi fel a folyamatot, melynek eredményeként Palpatine a Jedi Tanács ellen hangolja a fiatal Skywalker-t. Zseniális, ahogy a Tanácsba delegálja pártfogoltját, előre számítva a tiszteletreméltó Jedi-elöljárók reakciójára, és arra, hogy ezzel két legyet üt egy csapásra: ellentétet szít Anakin és a Tanács között, s titkos kémet épít be a testületbe.
A film erőssége - az előző felvonásokhoz képest - éppen ebben rejlik: az elbeszélt eseményláncolat koherens egészet alkot, logikailag szinte minden jelenet hézagmentesen illeszkedik egymáshoz, a tökéletesre csiszolt karakterrajzokat sem terhelik bumfordi ellentmondások. Mintha Lucas, érezvén a terhes felelősség súlyát, összeszedte volna minden kreatív energiáját, hogy legalább az ebben a részben rejlő ziccereket ne hagyja ki. És nem is teszi. A történet szédítően nagy ívet jár be, és noha olykor olyan érzésünk támad, mintha egyes konfliktusok túl szűk teret kapnának (Anakin és Padmé közös jeleneteiből ezúttal sokkal szerényebb dózist kapunk, cserébe viszont Lucas megkímél minket A klónok támadása szégyentelen nyálcunamijától), míg más eseményekre aggasztóan sok időt pocsékolnak az alkotók (Grievous karaktere például szinte teljesen felesleges, bár a hozzá kapcsolódó grandiózus csata látványban, izgalomban egyaránt bővelkedik), de ezek a benyomások minduntalan elillannak, és azon kapjuk magunkat, hogy gyermeki lelkesedéssel feledkezünk bele az eposzi hömpölygésű, szerteágazó sztoriba, a szemet melengető és monumentális harci szekvenciákba, a karakterek dinamikus viszonyrendszerébe. A Sith-ek bosszúja ugyan nem szolgál olyan esszenciális Star Wars-élménnyel, mint az eredeti három film, de legnagyobb pillanataiban szinte tökéletesen idézi meg azok szellemiségét.

Szerencsére az egyes karakterek kapcsolata is sokat finomodott A klónok támadása óta. Az Anakin-Obi-Wan viszonyt is jóval felnőttesebbre szabták: a nyitó szekvencia csipkelődős-évődős játékait bőven feledtetik a politikai kötélhúzás közben elhangzó komorabb, illúziómentesebb dialógusok. Persze Anakin és Palpatine viszonya sokkal kidolgozottabb, és ezen nincs mit csodálkozni. Anakin határhelyzet-élménye ezúttal ezerszer átélhetőbb, mint korábban, a Sötét Oldal felé orientálódása, majd bukása is több fázisból álló, jól előkészített folyamat. Valódi íve van annak, ahogy a sötét zsarnok lassan a gonosz erő felé hajlítja a fiatal kiválasztott egyéniségét. Két szépséghibára azonban felfigyelhetünk: először is, hősünk túl későn jön rá, hogy atyai mentora valójában a régóta keresett Sith nagyúr. Erre legkésőbb a színházi jelenetben rá kellene ébrednie, amikor Palpatine Darth Plagueis mesterről és a Sötét Oldal "teremtő hatalmáról" mesél neki. Másodsorban, az Anakint a Gonosz oldalára állító motiváció (Padmé vélt halálának megakadályozása), habár meggyőző, mégis kissé gyenge lábakon áll. Persze ez a megoldás is védhető, hiszen akár azt is mondhatjuk, hogy Anakin ugyanúgy félreérti ezt az álomban megtestesülő jóslatot, ahogy a Jedi Tanács értelmezi félre a kiválasztottról szóló próféciát. Mind Anakin, mind pedig a Tanács túlságosan mereven viszonyul a jövendöléshez, mindent megtesznek annak érdekében, hogy a számukra kedvező olvasat realizálódjon, és ez a vakság vezet a kudarcukhoz.

Az ilyen és ehhez hasonló diszkrét utalások teszik A Sith-ek bosszúját a klasszikus trilógia egyetlen és igazi méltó örökösévé. A fan service ezúttal egyáltalán nem tolakodó (Chewbaccát és szülőbolygóját egyenesen üdítő látni, Yoda és a vukik kollaborációja pedig szívet melengető), sőt a film gyönyörűen köti össze a két trilógiát. Ewan McGregor Obi-Wanja kissé komorabb és fanyarabb humorú, mint eddig (frizuráját tekintve is hajaz az idős, bölcs Alec Guinnessre), és Yodától is számos olyan érzékeny és felemelő pillanatot láthatunk, melyek az ötödik és hatodik rész megfontolt remetéjét idézik emlékezetünkbe. Megrendítő például, amikor Anakinnak arról beszél, hogy miért is fontos felülemelkedni a gyászon, de a Palpatine-nal vívott nagyszabású csata után megfogalmazott önkritikája is beszédes. Divat egyébként szidni Yoda és Palpatine közös fénykardpárbaját, és való igaz, a koreográfia némileg eltúlzott, maga a küzdelem azonban több szempontból is szimbolikus jelentőségű. Egyrészt a két pólus elsőszámú vezetői csapnak össze, másrészt épp a Szenátus üléstermében teszik ezt. Ahogy az önnön diadalától megrészegülten kacagó Sidious a terem lebegő platformjaival próbálja halálra sújtani Yodát, nos ez szintúgy káprázatos erejű metafora: a tébolyult zsarnok ugyanúgy játszadozik a demokrácia intézményrendszerével és képviselőivel, mint e mozgó ülőalkalmatosságokkal.


Meggyőződésem, hogy nem is fog.